Élet és Irodalom, 1964. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1964-05-30 / 22. szám - Nagy Péter: A magyar Lear királyról • színikritika • Shakespeare: Lear király. Nemzeti Színház. Rendező: Marton Endre (9. oldal) - (kuczka): Láthatlan művészet? • glossza (9. oldal) - (pánczél): Nem felejtették el Balázs Bélát • glossza (9. oldal) - Lukácsy András: Színvonalas műsor tömegeknek (9. oldal)
NAGY PÉTER SZÍNHÁZI LEVELE • Alig három hónap telt azóta, hogy az angol Shakespeare-társulat — joggal mondhatni: világhíres — Lear-előadását láthattuk, s most a Nemzeti Színház állította újra elénk ezt a különös, szinte számtalan értelmezési lehetőséget nyújtó, s mindegyük mögött még további lehetőségeket felvillantó, igazán kimeríthetetlen tragédiát. Merész vállalkozás, mely egyszerre két veszéllyel is fenyeget, mondjuk meg mindjárt elöljáróban, hogy a Nemzeti előadása, Marton Endre rendezése szerencsésen elkerülte Szcillát éppúgy, mint Karibdiszt. A két veszély: a szoros másolat, s a mindenáron újat akarás. Az angol előadásnak oly egységes elképzelésből, felfogásból ered minden mozzanata, szerepértelmezése, jelmeze, díszlete, hangeffektusai, hogy félő volt: egy ezután következő magyar bemutató nyomról nyomra fogja követni, különösen a külsőségekben. S tulajdonképpen ugyanennek a visszája lett volna jó, ha a rendezés durcásan hátat fordít annak, amit az angolok újat adni tudtak, s egy ál-önállóság fitogtatásával mindannak az ellenkezőjére törekszik, amit ők megvalósítottak. Marton Endre tudott tanulni, s mert önálló lenni egyszerre, a külsőségekben lépten-nyomon az angol előadás ihletésére ismerhetni, anélkül azonban, hogy bárhol a másolás hibájába esnék- Josef Svoboda, a vendég díszlettervező szuffitáról leeresztett, alul nyitott fémkockái ugyan talán a kelleténél jobban emlékeztetnek az angolok fémlap-megoldásaira, de szerencsés eszközei a gyors színváltozásnak, állandóan jelenlevő, nem túlzottan előtérbe tolakodó érzékeltetői a mű nyomott, vészterhes hangulatának. Nyilván ennek fényhatásbeli érzékeltetésére fürdik állandó sötétségben a színpad, amelyet csak a felülről áradó hideg reflektorfények szakítanak meg. Ez a megoldás ugyan néhány remek színpadkép alakító lehetőséget teremt a rendező kezében, de az örökös sötétség eléggé fárasztó is. Nálunk valahogy hagyományként öröklődik, hogy sötét események csak sötét színpadon érvényesülnek, pedig a tragikum talán még nyomasztóbb, ha teljes fényt kap. Vágó Nelli is jól tanult az angoloktól: jelmezei helyesen nem követik őket végletes puritanizmusukban, de nem esik a hamis historizmus bűvöletébe sem: egyszerre őrzi meg a primitív társadalom hangulatát idéző tompább színeket, s teremt lehetőséget a rendezőnek valóban festői színcsoportok kialakítására. Különösen szerencsésnek és illúziókeltőnek éreztem az erősen stilizált páncélokat és fegyverzetet, amelyekben a festő képzelete a testi adottságoktól majdnem függetlenül bontakozhatott ki. Mindez azonban „membra dissecta”, szétszórt elem lenne, ha az egészet nem fogná egységbe a rendezői elképzelés. Peter Brook szinte az embertelenségik fokozott puritanizmussal állította színpadra a Leart, teremtve meg belőle a kozmikus arányosdg növő kiábrándulás drámáját. Marton — anélkül, hogy a tragikuméból bármit is elvenne — egy lágyabb, líraibb felfogással közelít a dráma csúcsaihoz, ő is az emberi sors tragikumát keresi és találja meg Lear történetében, de ennek kulcsát rém a kiábrándulásban látja, hanem a hatalom és az emberi tisztaság viszonyában. Az ő felfogásában Lear, míg hatalmon van, látszatvilágban él, s mert ő a hatalmon, környezete ezt az illúziót véli valóságnak, ez égbekiáltó igazságtalanságának a mozgatója, mellyel elűzi Cordéliát és Kentet, s a tragikai katharzis s hősben úgy megy végbe, hogy a végletes lealáztatáson és őrületen át az igaz valóság képére ébred, abban megnyugodva alszik el, megtört szívvel végleg. Ez a tolmácsolásépp oly jogosult, mint a másik — hiszen az Shakespeare századokon átnyúló nagyságának az elsőrendű titka, hogy minden műve szinte számtalan — s egyaránt jogosult — interpretációt tesz lehetővé. Marton felfogása talán humanistább, mindenesetre humánusabb, mint Brooke, s igazságát különösen védi az a tény, hogy szinte az egyetlen felfogás-lehetőség, amelyet színészeivel megvalósíthatott. A címszereplő Básti Lajosra igaz ez elsősorban, akinek művészi pályája egyik jelentős állomása ez az alakítás. Alkatilag inkább lírai művész ő s ez a líraiság szólal megvesztegető bensőséggel hangjában, alak tolmácsolásában. Lear azonban nem lírai hős; nem tudom, van-e Shakespeare-nek még egy tragédiája, amely annyira akcióban és akcióval fejez ki mindent, mint ez. Básti Lajos — anélkül, hogy művészi egyéniségéből kilépett, vagy erőszakot tett volna — ott tanult az angolok alakfelfogásából, hogy korántsem a magatehetetlen, szánalomra méltó öreget hangsúlyozta (mint korábban nálunk is annyian, s annyiszor), hanem a hatalmas erejű, tiszteletet parancsoló uralkodót, aki alkatában, számos tettében zsarnoki. Viszont Básti Learjének zsarnoksága elsősorban az érzelmeké: a szeretet monopolistája szeretne lenni, tragikuma az, hogy hatalom nélkül még a legkevesebbet is csak a legelesettebbektől kaphatja megy a Bolondtól, a száműzött, jobbágyot játszó Kenttől, s legfőképpen az eltaszított leánytól, Cordéliától. Básti alakításának nagysága éppen az alap humanitásának —fenségében és elesettségében egyaránt megnyilatkozó humanitásának — érvényre juttatásában bontakozik ki. Részben talán a koncepció, de minden bizonnyal legalább ekkora részben a színészi alkat adottságai következtében az előadás két legjelentősebb alakítása mellette Kálmán György Bolondja és Sinkovits Imre Kentje. Kálmán szerepében egészen eredetit mutat: a tréfa szomorúságát, s a szomorúság tréfás voltát. Alakformálása talán a legeredetibben modern valamennyi szereplőé között és tökéletesen sikeres: ha egyébként a rendezés nem ébresztené a párhuzamot maga ez az alakítás világosan rámutat arra, menynyi a shakespearei Brecht dramaturgiájában, s főként színpadán. Sinkovits Kentje egy tömbből faragott szobra a feudális hűségnek: talán az ő alakítása alegtörténetibb”. S a legmelegebben emberi is, mert e hűség mozgatója az ereje teljében levő férfi hálája és szeretete a vele jót tevő, de már esett, s magát oktalan bajokba keverő agg iránt A három leány közül a legteljesebben shakespearei Berek Kati Reganja, minden gonoszra elszánt hatalomvágyában démoni. Máthé Erzsi meglepő módon a túlságig letompítja Goneriljét, s Töröcsik Cordéliája a kelleténél édesebb, különösen a birodalomosztás jelenetében, ami azért is baj, mert Lear dühkitörését még érthetetlenebbé teszi. A többi szereplő is teljes erejével valósítja meg a shakespearei alakot, Bitskey Tibor az egyik leghálátlanabb szerepet, Edgárt viszi sikerre: az oly nehezen hitelesíthető „szegény Tom”-ot valóban élettel, belső hitellel tölti meg. Kállai Ferenc Edmundia már kevésbé sikerült: minden szövege ellenére nem annyira az eseményeket a maga hasznára formáló gazember ő, mint a környezet puha játékszere. Major Tamás Glostere igazán naggyá a dráma második részében, megvakíttatása után nő; itt fenség és esettség megindító együttes képét nyújtja. Egészében magával ragadó, szép előadás a Lear király felújítása, s ez az este egyben azt a reményt is kelti, hogy annyi viszontagságos tántorgás után talán a Nemzeti Színház együttese újra magára és méltó feladatai méltó megoldására leá ntac a Lear es Lear bird Iliről yrol Sajtónk színesedik, nemcsak egyes lapok nyomása lett több színű, hanem a profil is változatosabb: megjelentek és kétségtelen tömegigényt elégítenek ki az első népszerű magazinok, könnyű olvasmányt és látványosságot nyújtó időszaki lapok. A rádió sem akar lemaradni, létrehozta a maga kéthetenként megjelenő magazinját, Vasárnap délelőtt címmel, múlt héten hangzott el az első száma. Zoltán Péter szerkeszti (akinek nevét hasonló vegyesműsorok kapcsán megjegyezhettük már), s tegyük hozzá mindjárt, nem rosszul: az indítás mindenesetre sikerült. Szabó Lőrinc verssel kezdtek, a Kíváncsiság, megismeréssel, mintegy jelképesen meghatározva ezzel az új folyóirat célját, a sohasem lankadó emberi kíváncsiság és az ismeretszerzési vágy sokoldalú kielégítését. A bevezetőre nemrégen felfedezett Szabó Lőrinc-emlékek következtek, beszélgetés a hajdani balatonfüredi baráttal, Lipták Gáborral. Aztán hasznos tanácskozások Bécsbe utazó turistáknak, egy cseh karmester és tánczenekar bemutatása, japán musical, New York-i hangtréfák. Kibontakozott egy-két állandó rovat körvonala is: az induló „Világhírű intézményes-sorozatban elsőnek a párizsi Nemzetek Színházát mutatta be Hámori Ottó, „folytatásos regényként” pedig Solymosi Ottó rendezésében megkezdték a párizsi Notre Dame közvetítését. (Bár ez utóbbi, ha fogalmilag beletartozik is egy magazin keretébe, szerkezetileg egy kissé idegen ebben a műsorban.) A jó tempót a szerencsés átkötések, főként Hámori Éva közzenei ötletei biztosították. A dolog rendben van tehát, kaptunk egy kellemes új műsort a vasárnap délelőttökre, s ha hinni lehet a szerkesztő „előzetesének”, a többi héten sem fogunk rosszabbul járni: hazánk és a nagyvilág kulturális (és nemcsak kulturális) életének legtöbb érdeklődésre számító újdonságaiból kapunk majd válogatásokat. Az ügyet ad acta is tehetnénk, ha nem kellene a műsor kapcsán egy másik összefüggésről is beszélni. Tavaly a legkülönfélébb fórumokon sokat vitáztak — vitáztunk — arról, kinek is kell voltaképpen műsort sugározni, kiket céloznak meg végül is adásaikkal a stúdiók. A konklúzió az volt, hogy noha a rádió, mint intézmény, valóban mindenkié, minden műsor nem lehet mindig mindenkié. Vagyis a rádió az egész társadalmat csak úgy foghatja át, ha a különböző ízlésszintű közönségrétegeket következetesen külön „kezeli”. Magam ezt a véleményt azért támogattam minden erővel, mert meggyőződésem, hogy a társadalmunkban meglevő ízlés- és igénybeli differenciákról tudomást nem venni káros, hogy az „össznépi” műsorok erőltetése a rádióban szükségképpen színvonaleséshez vezet, és meggyőződésem az is, hogy egy magasabb nívón történő szintézishez csakis ezen a differenciáláson át vezet az út. Hogy a vita hatására-e vagy sem, azt nem tudom, de az utóbbi időben valóban örvendetesen megszaporodtak a rádióban a rétegműsorok, és ezzel egyidejűleg határozott színvonalemelkedés is megfigyelhető. Megszaporodtak és nívósabbá lettek a kevesebbeknek sugárzott igényes műsorok és határozottabb körvonalúvá, didaktikus szempontból is hasznosabbá váltak az úgynevezett tömegműsorok. Különösen az aktuális műsorokkal kapcsolatban — legkevésbé a dramaturgián. Külön kell beszélni e tekintetben az irodalmi főosztálynak arról a csoportjáról, amely az összetett műsorokat, a nagyobb időegységet átfogó vegyes műsorokat szerkeszti. A differenciálódási folyamat, s az általa nyert nívóemelkedés itt a leginkább szembeötlő. Ezt a szerkesztőséget a hasznosan szórakoztató műsorok összeállítására hozták létre alig két esztendeje. Azóta jó vállalkozásokkal hívta fel magára a figyelmet. Legmagasabb szintű az ideológiai kérdésben jártasabb értelmiségnek szerkesztett vitaműsor, a Glóbusz; erről rövidesen kiderült: nem kell sokkal népszerűbben foglalkoznia ahhoz, hogy ne csak egy szűk intellektuellréteg hallgassa. Utána mindjárt a Pódium-műsorokat kell említenünk (legutóbbi jól sikerült adásukról, a „Hősök és hős-eszmények”ről külön is kellene szólni); ezek a maguk tematikus keretében valóban haszonnal járó, mert többnyire egységes gondolati cél felé törő művészi rangú időtöltést, szórakozást nyújtanak népesebb hallgatótáboruknak. Egy képes újság igényével fellépő, a legszélesebb tömegeket átfogó műsorformájukkal — ezzel a Vasárnap délelőttel — most, úgy lehet, bezárták a sort. Munkájuk nyomán minden ízlés-árnyalatot képviselő hallgató réteg megtalálhatja a maga szórakozását méghozzá oly módon, hogy a legigényesebb műsor sem válik arisztokratikussá, és a legnépszerűbb sem olcsóvá. Mert — amint azt az ugyane szerkesztőség munkájaként jelentkező nagysikerű kabaréműsorok is bizonyítják — a tömegízlés kielégítése nem jelent feltétlenül művészi megalkuvást vagy kompromisszumot. Egy vasárnap délelőtti könnyű, családi műsort Szabó Lőrinc szavai nyitnak meg, és megvan a lehetőség arra is — csak ki kell munkálni —,hogy továbbra is klasszikussá vált költőnk művészi igényessége fémjelezte. lukacsi andras SZÍNVONALAS MŰSOR TÖMEGEKNEK ! - 9 “ Láthatatlan művészet? Sok szép, lelkes, lírai részletekben gazdag, megfigyelésekben dús cikket diktáltak s kopogtak az újságírók a BNV-ről. Elmondták, hogy ilyen szép, olyan szép, amolyan szép. Álmélkodtak s volt is okuk az álmélkodásra. Csak azt nem mondták el, hogy a vásár szépsége milyen alkotórészekből állt egésszé, s hogy pompás árucikkeket kiállító gyárakon kívül volt egy névtelen kiállítója is a vásárnak. Ez a névtelen kiállító ott volt minden pavilonban, a nehéziparnál, az IBUSZ-nál, a MOKÉP-nél — vagyis mindenütt. Ott volt, ahogyan gyepágyásokat öntözgető kertészek, a neonbetűket bekapcsoló villanyszerelők, asztalosok, ácsok vagy műszerészek. Ezt a kiállítót nem vették észre a hírközlő szervek munkatársai. Neve: Magyar A'''dmazott Grafika. Már nem dekoráció. Jóval több annál s remélhető, hogy a következő vásárokon még nagyobb szerepet kap, s a Belsőépítész, Kirakatrendező, Grafikus hármasában kiküzdi az első triumvir rangját. Gondoljuk csak el: a legszebb mosolygó almától is visszariadhat az ember, ha piszkos tálon nyújtják feléje. Hogy a hasonlatnál maradjunk, a tálat, melyen a vásár gyümölcseit nyújtották felénk, kitűnő grafikusművészek tervezték és formálták szerényen tartózkodóra és mégis kristályosan tisztára. Papp Gábor nemesen korszerű fekete-fehér grafikái a híradástechnika pavilonjában; Piros Tibor mértéktartó és konstruktív, az áru tálalását és rendezését is összhangba tervező munkája a papír- és nyomdaipar pavilonjában; Máté András és Ernyei Sándor bátor és frappáns IBUSZ-pavilonja; Balogh István és Kecskeméti Károly a modern fémplasztika eredményeit is kitűnően értékesítő tervei a kohászatnál. Szilvásy Nándor, Finta József, a Bognár—Szilas—Vajda csoport, Gunda Antal, Sinka Mátyás és még mások is megérdemelték volna, hogy észrevegyék és említsék őket. Észrevétlenül maradt a művészet, pedig nem volt láthatatlan. De talán ez is dicséretére szolgál. (Kuczka) Nem felejtették el Balázs Bélát Egyik hetilapunk —os jelzésű kultúrkrónikása Az elfelejtett Balázs Béla címmel glosszát közölt, s ebben szóvátette, hogy „a magyar színpadon az utóbbi 18 esztendőben egyszer sem szólalhatott meg a drámaköltő Balázs Béla. (Az Opera műsorán szereplő két Bartók—Balázs egyfelvonásos kivételével.) Nem akadt — folytatta a cikk — magyar könyvkiadó, amely valamelyik prózai művét a felszabadulás óta megjelentette volna”. A továbbiakban kifogásolta azt is, hogy „filmesztétikáját, alig menthető késéssel, A látható ember című kötetét csak 1958-ban jelentették meg”. Ez nem egészen így van! Balázs Béla, a Bartók egyfelvonásosoktól eltekintve, a felszabadulás óta háromszor is megszólalt magyar színpadon. A Vígszínház 1946. március 14-én mutatta be Mozart című színművét, a Belvárosi Színház 1947- ben Lulu és Beáta című darabját, az Operaházban pedig 1948. március 15-én volt premierje. Kodály Zoltán zenéjével a Cinka Panna balladája című művét adták elő. Megjelent prózai műve is — Történet a Lógodi utcáról — 1946-ban a Budapesti Irodalmi Intézetnél, továbbá Az igazi égszínkék című mesekönyve, s végül A látható ember előtt, a Szikra kiadásában még 1948- ban látott napvilágot a Filmkultúra (A film művészetfilozófiája) című műve. De nem felejtette el Balázs Béláit kormányzatunk sem: 1949-ben Kossuth-díjat kapott, halála után pedig megalapították a Balázs Béla-díjat, amellyel minden évben filmművészek kiemelkedő munkásságait jutalmazzák. Abban minden esetre igaz vett a cikkírónak, hogy az egyik budapesti mozit elnevezhetnék Balázs Béla filmszínháznak. Remélhetőleg ez meg is történik. (pánczér)