Élet és Irodalom, 1964. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1964-07-04 / 27. szám - Németh József: Pihenő • kép (1. oldal) - Csák Gyula: Búcsúztató (1. oldal) - Timár György: „Előkészíteni az ember ünnepét a földön”. Budapesti beszélgetés Guillevic-kel • interjú (1. oldal) - Móricz Virág: Hajnalcsillag • útitárca | Napló • Móricz Virág romániai naplója (1. oldal)

m. ÉVI. 27. SZ. IRODALMI ÉS POLITIKAI HÍRN­AP 1964. JÚLIUS 4. „Előkészíteni az ember ünnepét a földön“ Budapesti beszélgetés Guillevic-kel Pipájával, vörös körsza­­kállával inkább fest breton hajóskapitánynak, mint a mo­dern francia líra kiemelke­dő egyéniségének, a magyar költészet egyik — ha ugyan nem legjobb — francia tol­mácsának. Harmadszor jár Magyarországon, s szokásá­hoz híven most is hoz vala­mit a tarsolyában: ezúttal a Mes poemes hongrois (Az én magyar verseim) című műfordítás kötetének kéziratát.­­ A kötet a következő hó­napok során a Corvina Ki­adó gondozásában jelenik meg. Válogatásom Aranytól a mai 30 évesekig terjed. A legifjabb költő, aki a könyv­ben szerepel, Tóth Judit. — Milyen terjedelmű a kötet? — Csaknem nyolc ív, 3800 verssor. Ez 143 költeményt jelent, mégpedig olyanokat, amelyek ízlésemnek és költői alkatomnak a leginkább megfelelnek. Számos verset magával a költővel beszél­tem meg. — Szándékozik-e továb­bi magyar műveket for­dítani? — Nemcsak szándékozom, máris fordítok. A Seghers ki­adó Autour du monde (A világ körül) sorozatában fog megjelenni Somlyó György válogatott verseinek mintegy nyolcvan oldalnyi terjedelmű gyűjteménye, amelyet Charles Dobzynski­­vel közösen fordítunk. — Ez az újabb párizsi magyar verskötet azt is jelenti-e vajon, hogy vég­re csakugyan leomlóban vannak az eddigi nyelvi korlátok, amelyek líránk külföldi hatásának oly soká útját állták? — Kétségtelenül. Elmond­hatjuk: a magyar költészet divatba jött nálunk. A Seuil kiadónál megjelent nagy magyar vers­antológiáról mindenki be­szélt; ez a könyv kulturális esemény lett, s mint ilyen, utat nyitott más nemzeti an­tológiáknak, például a len­gyelnek vagy a románnak. De nemcsak a magyar költé­szet jött divatba: csatát nyert a magyar mintájú mű­fordítás is. A professzorok szorgalmas szövegfordításait végre költők formahű át­ültetései váltották fel. A len­gyel és a román antológia is ilyen módszerrel készül majd, s én is „magyar” mó­don fordítottam le legkedve­sebb modern magyar ver­seimet. Egyébként hadd te­gyem hozzá: a Seghers ki­adó Poétes d’aujourd’hui (Mai költők) című igen ran­gos sorozatában kerülnek kiadásra Illyés Gyula költe­ményei is. — Szó volt arról is, ugye, hogy József Attilát szintén megjelentetik eb­ben a sorozatban? — Igen. Régen vajúdó terv ez, s feltehetőleg rövidesen megvalósul. József Attilá­nak feltétlenül helye van a század legnagyobbjai között. — A napokban járt Bu­dapesten Kurt Aspelin svéd kritikus, aki szerint a Carnae című híres vers­ciklus óta ön a jelenkori francia Ura egyik legérde­kesebb alakja. Hogyan ér­tékeli ön saját költészeté­nek legutóbbi szakaszát? — Az értékelés nem az én feladatom. Aspelin vélekedé­se rendkívül hízelgő, s ter­mészetesen, jól is esik, hi­szen mint minden költő, leg­­belül én is gőgös vagyok. Ez ellen az érzés ellen persze, minden erőmmel igyekszem küzdeni; hozzátehetem: nem mindig sikerrel. Saját uta­mat illetően mindössze egy szándékról és egy tényről tu­dok teljes bizonyossággal be­számolni: az egyik, hogy el akarok mélyülni, a másik, hogy az énekhez közelítek. — A dalszerűséghez? — Nem, nem! Az énekhez. A dal kötöttebb, az ének szabadabb. A sanzonnal semmi dolgom. Énekelek. Szükségképpen kellett el­jutnom idáig, hiszen nem kevesebbet tűztem célul köl­tészetem elé, mint hogy ál­tala a világhoz alkalmazom az embert. Rimbaud, egy másik korszak fia, még azt panaszolta, hogy „az igazi élet nincs jelen, nem is va­gyunk a világon”, s e kese­rűsége a maga idején érthe­tő és indokolt volt. Én azon­ban már azt vallom, még­pedig okkal, hogy az igazi élet jelen van, s a költő dol­ga, hogy előkészítse az em­ber ünnepét a földön. Per­sze ehhez teljes embernek kell lennie. Vannak költők, akik ostoba módon megcsonkítják egyéniségüket, mivel az író társadalmi el­kötelezettségét vulgárisan fogják fel, s azt hiszik, hogy az elkötelezettség egyet je­lent a saját törekvéseiken és fantáziájukon való erőszak­tétellel. Pedig harnissá lesz minden olyan poézis, amely­ben a társadalmi gond és a közös küzdelem problemati­kája nem az egyéniség lé­­nyegén keresztül fogalma-­­zódik meg. Éppen ezért, hogy a félreértéseket elkerüljem,, általában nem is szeretek el­j­kötelezettségről beszélni.­ Nem elköteleződünk, hanem­ vagyunk. Vagyis, ne a költé­szetünket akarjuk irányíta-­ ni, hanem az életünket. — Amit értsünk könkré­, van azon a kifejezésen, hogy „az ember ünnepe a földön”? — Természetesen, a szo­cializmust. Azt, hogy létfel­tételeink biztosítva lévén, több öröm jut osztályrészün­kül. Persze, véglegesség nincs. Olyan ember, aki nem törődik bele a középszerűbe, mindig újabb ünnepért küzd, hiszen, ami a mi szemünk­ben még ünnepnek tűnik, az a következő nemzedékek ter­mészetes hétköznapja lesz. A romániai Eminescu-emlék­­ünnepségek alkalmával meg­kérdeztem a költő sírjánál: Vajon, ki tudja, hol fejező­dik be a bagoly dala, s hol kezdődik a kakasé? Minden igazi költő részt vett abban a folyamatban, amely az em­beriséget a szocialista társa­dalomhoz elvezette, még ak­kor is, ha ő maga esetleg nem volt szocialista, vagy ha az ő korában ez a foga­lom még nem is létezett. A bagoly dala sem lebecsülhe­tő, hiszen előkészíti a ka­kasét. Ha nem tudjuk is pontosan, milyen lesz az em­ber ünnepe a földön, lega­lább járuljunk hozzá, örül­jünk, hogy vannak olyan költők (a marxistákról be­szélek), akik többet tudnak a világ fontos összefüggé­seiről, mint mások, de ne utasítsuk el azokat sem, akik nem jutottak el ugyan e tisz­tánlátásig, mindazonáltal részt vesznek az ünnep elő­készítésében. Baudelaire nélkül nem lett volna Rim­baud, Apollinaire nélkül nem lett volna Eluard és Aragon. Minden igazi költő része a nagy, közös emberi folya­matnak. — És a hermetikusok? — Azok maguk rekesztik ki magukat az eleven való­ságból. A hermetizmus meg a novanisi ihletésű romanti­ka lényege szerintem egyfor­mán a menekülés. Valóban modern költőnek egyszerre kell meghaladnia a kettőt. Én is erre törekszem. Az én köl­tészetem a szék és asztal költészete, a napok alázatos valóságáé. Sok nagy verset írtak már viharos fájdalmakról, meg­rendülésekről. Én más ösvé­nyen járok. Élni, segíteni azt az embert, aki, mondjuk, ép­pen nincs tele indulattal, ha­nem teszem föl, otthon van és éppen reggelit készít ma­gának — ez a célom. Megte­remteni a mindennapok lí­ráját, mert enélkül az ember meghal. Hogy az a reggelit készítő ember át tudja élni egy fa, egy árnyék, egy nap­sugár szépségét és gyönyörét. Hogy mindig érezze: ő is, mint mindenki, egy roppant kaland része. Vagyis, hogy az élet végletes érzelemkitöré­sek nélkül sem unalmas, sőt nagyszerű dolog. Ahhoz vi­szont, hogy ilyen költészetet teremthessek az kell, hogy minden egyes szavam olyan legyen, mint gabonamag, amint épp csírába pattan. És ennél többet nem is mond­hatok. Tímár György ! Illyés Gyula: Szó-múzeum (2—3. oldal) Sőtér István az oslói PEN-kongresszusról (3. oldal) Ismeri Ön doktor A tengelét? (Riport a 12. oldalon) Tavaly temettük az utol­só parasztot. Görbe lá­bú, nagy bajuszú, harsány hangú volt, míg élt és min­denkinél híresebb kaszás. Nála már csak egy volt na­gyobb: az, aki elvitte. „Ha­lál ellen nincs orvos­ság” — énekeltük húszan a sírgödörnél s még soha nem értettem az ének szövegét annyira, mint ott, akkor, amikor nem egyet a sok közül, hanem az egyetlen­egyet, az utolsót temettük egy ezeréves magyar élet­forma képviselői közül. „Gyarló testünk porrá lé­szen, mivel porból véte­tett." Élt — 91 évet. Aggastyán volt már, amikor a nagy társadalmi változások be­következtek, s nem értett belőlük semmit. Korábban se sokat értett az emberi létből — annál inkább a természetéből. Úgy élte az életét, mint az évelő­ nö­vény: tavasszal kivirult, ősszel tetsz­halálba der­medt. Olyan tökéletesen idomult a természet vege­tatív életritmusához, hogy szinte eggyé is olvadt vele. Szolgának szegődött a ter­mészethez — növényekhez, állatokhoz, földhöz, fához — se boldog szolgaság volt a bére ama keserű szolga­ságért, amit az emberek között kellett vállalnia. Beszélni tudott a termé­szettel. „A búza nem vár tovább” — mondta, mintha sürgönyt kapott volna a búzától, amelyben „az” ara­tásra szólítja fel. „Ez a dű­lő az idén tengerit kíván” CSÁK GYULA: BÚCSÚZTATÓ — jelentette ki, mint aki tudja, hogy bármi egyebet próbálna vetni ebbe a dű­lőbe, „az?’ kivetné magá­ból. Megmondta neki a dű­lő, hogy tengerit kíván. Mindig tudta, mit kíván­nak a növények, állatok, leste óhajukat és hűséggel szolgálta őket. És tanított meg kaszálni — hetven éves korá­ban. Nekem az volt az első aratásom — neki az utolsó. Úgy állt bele a búzatáblá­ba, mintha nem ő akarna kaszálni, hanem a búzatáb­la parancsolná, hogy ka­szálni kell. A búzatábla tulajdona, szerves része, mozgatható szerkezete volt, feladván mindent maga­­sabbrendű emberi mivoltá­ból —, s valóban emberen túli erővel, bámulatos ki­tartással végezte a dolgát, amíg az idő és a búza pa­rancsolta. Szolgálat, mun­ka-aktus volt a rövidke pi­henése és az evése is. Soha nem volt szava az étel mi­lyenségéről, csak bekapta, ami az „étel sorján” elébe került, megemelte kerek fe­jét és lassan, módszeresen rágott, mint a kérődző ál­lat. Ütemesen kattogott közben az állkapcsa. Nem az ízek élvezéséért evett, hanem, hogy ereje legyen dolgozni. Ám lassacskán elfogyott az erő, elfogyott az étvágy és menesztette szolgálatá­ból a természet. Ereje fogytán is sokszor láttam, amint roggyant tartással áll a búza végében és összeku­szált szemöldökén megta­­pad a bánat. Motyog magá­ban valamit, meg bólogat, meg motyog, mintha való­ban alkudna a természet­tel, hogy belátja ő, belátja már esettségét, de ne dobja el mégse végleg a termé­szet, mert igazán nem so­kat kíván ő, csak még egy kicsit, még egy kicsit szol­gálhasson. Na, jól van, mondja neki a természet, ellehetsz itt a többi szolgámmal. S ő háládatos tekintettel néz az égre, az­tán rálép a más kaszája nyomán sárgálló tarlóra , boldog alázattal görnyed a földnek poráig és szedegeti az elhullott kalászokat, s­ elhullott ő is. Tarlón' Hl hullt el, jelképesen egy búzakévére borulva. Meghalt, mint a boldog méh a nászrepülése után. Meghalt vele egy életforma, amelynek hamisítatlan és érintetlen képviselője ma­radt utolsó órájáig. Eltűnt vele az együgyű paraszti élet, az a közvetlen termé­szetkapcsolat, az a meg­rendítő szép szolgálat, az a húsba, vérbe ágyazott erő, amely századokon át ve­tett és aratott, s kenyeret adott az országnak. Rá emlékezve álltam meg a minap a búzatábla végé­ben, amelynek nem is lát­tam a túlsó szélét, csak messziről hallottam a kom­bájnok zümmögését. Németh József: Pihenő — ÁRA: 1.50 Ft — Hajnalcsillag Móricz Virág romániai naplója A román írószövetség há­­rom magyart hívott Emines­­cu nevében. Garai Gábor, Jé­­kely Zoltán s magam lettünk a vendégek. Május utolsó napján átre­pültünk a még barna s gyön­géden zöld síkok és kápráza­tosan torlódó hegyek fölött Bukarestbe. Piros rózsaprém­mel szegett selyemfehér úton, ligetbe bújt kunyhók, villák s paloták közt, vadonatúj to­rony- és sorházak kerítése mentén beértünk az óváros óriás terére, ott a jobbra-bal­­ra terebélyes Athenaeumról és Palotáról elnevezett Athe­ne Palace nevű hotelbe, mely fényes, bársonnyal bé­lelt katlan. Eminescu 75 éve halt meg s ezt az évfordulót ünnepli most Románia, erre hívott tizenöt országból negyvenöt költőt, akik közt én legfeljebb krónikás lehe­tek. A három hét alatt valami ötezer kilométert autóztunk, vissza-vissza térve Bukarest­be az összefoglaló ünnepsé­gekre: akadémiai ülés, dísz­előadás az operában, alkalmi életrajzdráma a nemzeti szín­házban, koszorúzás a költő sírjánál, fogadó, s búcsúzó az írószövetség székházában. Már előre, míg a költők összegyűlnek, elvittek hár­munkat Sinaiába, mert ott „leemelik fejünkről a gon­dot, testünkről a fáradságot”. Nincsen messze Bukaresttől, alig 250 kilométer, túl az olajmezőn, innen Brassón, a Kárpátok szép hegyszorosá­ban. Királyok tudták, hol rakjanak nyaraló fészket; most a művelődésügyi mi­nisztériumé a négy király négy dús palotája a Peles patak vadregényes partján, égigérő fák, havasokkal ke­rített parkjában, írók, fes­tők, muzsikusok lézengenek benne. A mi parányi csapa­tunk kedvéért külön kastélyt nyitottak és besütötték az il­lattól súlyos hűvösségben. Ott olvastam Eminescu vará­­zsos verseit és fájdalmas tör­ténetét. Hajnalcsillag volt ő Románia egén és ezt tudta: az Esthajnalcsillag címet ad­ta ifjúsága legszebb roman­tikus költeményének. Petőfi és Vörösmarty, Reviczky, sőt Ady sorsa villog boldogtalan, nagyot akaró lázában. Az is­ten háta mögött született, ti­zenöt éves korában beállt színésznek, súgónak, színlap­­kihordónak; pár év múlva a gyönyörű gyermek gyönyö­rű versei pártfogóra leltek, akkor bejárata és megpróbál­ta megváltani a világot, mely nem adott neki csak keserű szerelmet, rongyos gúnyát, egy pár jóbarátot, sok rossz ellenséget, rövid életéből hosszú betegséget és a végén tébolydában halált. Hátbor­zongató az író-paradicsom­ban Eminescu reménytelen nyomorára emlékezni. Elzarándokoltunk a szülő­földjére. Huszonöt autós ka­raván futott át velünk Mold­ván. Beláthatatlan búza-, kukorica-, repce-, naprafor­gó- és cukorrépatáblák, vég­telen rétek, a lankás dombo­kon. Új városok és megindí­­tóan öreg falvak, szalma- és zsindelytetős vén házak, me­lyek olyanok, mint a gömbö­lyűen földre tett kéz: a hü­velyk- és mutatóujj öblében oszloposan, cakkosan cifrá­zott tornác. Mennyi remekül felszerelt gépállomás, kövér gulyák , és úton-útfélen ek­­hós szekerek, sovány fekete tehenek. Szucsaván, Romá­nia legészakibb városában új hotelben szálltunk meg, a szentként tisztelt Nagy Ist­ván moldovai fejedelem vára közelében. A vár alig lát­szik már a hipermodern, haj­szálra egyforma házrengeteg­ben, ahol a nyolc kilométer hosszú vegyi kombinát és bú­torgyár munkásai laknak. És még mindig órákig tart az út ezeréves falvak és fél ezer éves, kívül-belül ékszer­­­ré festett kolostorok ment­­én, a költő szülőházáig. Kis* ded dombocskán áll, pár lé­­pésre az öreg, s a még vé* (Folytatás a 2. oldalon.)

Next