Élet és Irodalom, 1964. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1964-07-04 / 27. szám - Németh József: Pihenő • kép (1. oldal) - Csák Gyula: Búcsúztató (1. oldal) - Timár György: „Előkészíteni az ember ünnepét a földön”. Budapesti beszélgetés Guillevic-kel • interjú (1. oldal) - Móricz Virág: Hajnalcsillag • útitárca | Napló • Móricz Virág romániai naplója (1. oldal)
m. ÉVI. 27. SZ. IRODALMI ÉS POLITIKAI HÍRNAP 1964. JÚLIUS 4. „Előkészíteni az ember ünnepét a földön“ Budapesti beszélgetés Guillevic-kel Pipájával, vörös körszakállával inkább fest breton hajóskapitánynak, mint a modern francia líra kiemelkedő egyéniségének, a magyar költészet egyik — ha ugyan nem legjobb — francia tolmácsának. Harmadszor jár Magyarországon, s szokásához híven most is hoz valamit a tarsolyában: ezúttal a Mes poemes hongrois (Az én magyar verseim) című műfordítás kötetének kéziratát. A kötet a következő hónapok során a Corvina Kiadó gondozásában jelenik meg. Válogatásom Aranytól a mai 30 évesekig terjed. A legifjabb költő, aki a könyvben szerepel, Tóth Judit. — Milyen terjedelmű a kötet? — Csaknem nyolc ív, 3800 verssor. Ez 143 költeményt jelent, mégpedig olyanokat, amelyek ízlésemnek és költői alkatomnak a leginkább megfelelnek. Számos verset magával a költővel beszéltem meg. — Szándékozik-e további magyar műveket fordítani? — Nemcsak szándékozom, máris fordítok. A Seghers kiadó Autour du monde (A világ körül) sorozatában fog megjelenni Somlyó György válogatott verseinek mintegy nyolcvan oldalnyi terjedelmű gyűjteménye, amelyet Charles Dobzynskivel közösen fordítunk. — Ez az újabb párizsi magyar verskötet azt is jelenti-e vajon, hogy végre csakugyan leomlóban vannak az eddigi nyelvi korlátok, amelyek líránk külföldi hatásának oly soká útját állták? — Kétségtelenül. Elmondhatjuk: a magyar költészet divatba jött nálunk. A Seuil kiadónál megjelent nagy magyar versantológiáról mindenki beszélt; ez a könyv kulturális esemény lett, s mint ilyen, utat nyitott más nemzeti antológiáknak, például a lengyelnek vagy a románnak. De nemcsak a magyar költészet jött divatba: csatát nyert a magyar mintájú műfordítás is. A professzorok szorgalmas szövegfordításait végre költők formahű átültetései váltották fel. A lengyel és a román antológia is ilyen módszerrel készül majd, s én is „magyar” módon fordítottam le legkedvesebb modern magyar verseimet. Egyébként hadd tegyem hozzá: a Seghers kiadó Poétes d’aujourd’hui (Mai költők) című igen rangos sorozatában kerülnek kiadásra Illyés Gyula költeményei is. — Szó volt arról is, ugye, hogy József Attilát szintén megjelentetik ebben a sorozatban? — Igen. Régen vajúdó terv ez, s feltehetőleg rövidesen megvalósul. József Attilának feltétlenül helye van a század legnagyobbjai között. — A napokban járt Budapesten Kurt Aspelin svéd kritikus, aki szerint a Carnae című híres versciklus óta ön a jelenkori francia Ura egyik legérdekesebb alakja. Hogyan értékeli ön saját költészetének legutóbbi szakaszát? — Az értékelés nem az én feladatom. Aspelin vélekedése rendkívül hízelgő, s természetesen, jól is esik, hiszen mint minden költő, legbelül én is gőgös vagyok. Ez ellen az érzés ellen persze, minden erőmmel igyekszem küzdeni; hozzátehetem: nem mindig sikerrel. Saját utamat illetően mindössze egy szándékról és egy tényről tudok teljes bizonyossággal beszámolni: az egyik, hogy el akarok mélyülni, a másik, hogy az énekhez közelítek. — A dalszerűséghez? — Nem, nem! Az énekhez. A dal kötöttebb, az ének szabadabb. A sanzonnal semmi dolgom. Énekelek. Szükségképpen kellett eljutnom idáig, hiszen nem kevesebbet tűztem célul költészetem elé, mint hogy általa a világhoz alkalmazom az embert. Rimbaud, egy másik korszak fia, még azt panaszolta, hogy „az igazi élet nincs jelen, nem is vagyunk a világon”, s e keserűsége a maga idején érthető és indokolt volt. Én azonban már azt vallom, mégpedig okkal, hogy az igazi élet jelen van, s a költő dolga, hogy előkészítse az ember ünnepét a földön. Persze ehhez teljes embernek kell lennie. Vannak költők, akik ostoba módon megcsonkítják egyéniségüket, mivel az író társadalmi elkötelezettségét vulgárisan fogják fel, s azt hiszik, hogy az elkötelezettség egyet jelent a saját törekvéseiken és fantáziájukon való erőszaktétellel. Pedig harnissá lesz minden olyan poézis, amelyben a társadalmi gond és a közös küzdelem problematikája nem az egyéniség lényegén keresztül fogalma-zódik meg. Éppen ezért, hogy a félreértéseket elkerüljem,, általában nem is szeretek eljkötelezettségről beszélni. Nem elköteleződünk, hanem vagyunk. Vagyis, ne a költészetünket akarjuk irányíta- ni, hanem az életünket. — Amit értsünk könkré, van azon a kifejezésen, hogy „az ember ünnepe a földön”? — Természetesen, a szocializmust. Azt, hogy létfeltételeink biztosítva lévén, több öröm jut osztályrészünkül. Persze, véglegesség nincs. Olyan ember, aki nem törődik bele a középszerűbe, mindig újabb ünnepért küzd, hiszen, ami a mi szemünkben még ünnepnek tűnik, az a következő nemzedékek természetes hétköznapja lesz. A romániai Eminescu-emlékünnepségek alkalmával megkérdeztem a költő sírjánál: Vajon, ki tudja, hol fejeződik be a bagoly dala, s hol kezdődik a kakasé? Minden igazi költő részt vett abban a folyamatban, amely az emberiséget a szocialista társadalomhoz elvezette, még akkor is, ha ő maga esetleg nem volt szocialista, vagy ha az ő korában ez a fogalom még nem is létezett. A bagoly dala sem lebecsülhető, hiszen előkészíti a kakasét. Ha nem tudjuk is pontosan, milyen lesz az ember ünnepe a földön, legalább járuljunk hozzá, örüljünk, hogy vannak olyan költők (a marxistákról beszélek), akik többet tudnak a világ fontos összefüggéseiről, mint mások, de ne utasítsuk el azokat sem, akik nem jutottak el ugyan e tisztánlátásig, mindazonáltal részt vesznek az ünnep előkészítésében. Baudelaire nélkül nem lett volna Rimbaud, Apollinaire nélkül nem lett volna Eluard és Aragon. Minden igazi költő része a nagy, közös emberi folyamatnak. — És a hermetikusok? — Azok maguk rekesztik ki magukat az eleven valóságból. A hermetizmus meg a novanisi ihletésű romantika lényege szerintem egyformán a menekülés. Valóban modern költőnek egyszerre kell meghaladnia a kettőt. Én is erre törekszem. Az én költészetem a szék és asztal költészete, a napok alázatos valóságáé. Sok nagy verset írtak már viharos fájdalmakról, megrendülésekről. Én más ösvényen járok. Élni, segíteni azt az embert, aki, mondjuk, éppen nincs tele indulattal, hanem teszem föl, otthon van és éppen reggelit készít magának — ez a célom. Megteremteni a mindennapok líráját, mert enélkül az ember meghal. Hogy az a reggelit készítő ember át tudja élni egy fa, egy árnyék, egy napsugár szépségét és gyönyörét. Hogy mindig érezze: ő is, mint mindenki, egy roppant kaland része. Vagyis, hogy az élet végletes érzelemkitörések nélkül sem unalmas, sőt nagyszerű dolog. Ahhoz viszont, hogy ilyen költészetet teremthessek az kell, hogy minden egyes szavam olyan legyen, mint gabonamag, amint épp csírába pattan. És ennél többet nem is mondhatok. Tímár György ! Illyés Gyula: Szó-múzeum (2—3. oldal) Sőtér István az oslói PEN-kongresszusról (3. oldal) Ismeri Ön doktor A tengelét? (Riport a 12. oldalon) Tavaly temettük az utolsó parasztot. Görbe lábú, nagy bajuszú, harsány hangú volt, míg élt és mindenkinél híresebb kaszás. Nála már csak egy volt nagyobb: az, aki elvitte. „Halál ellen nincs orvosság” — énekeltük húszan a sírgödörnél s még soha nem értettem az ének szövegét annyira, mint ott, akkor, amikor nem egyet a sok közül, hanem az egyetlenegyet, az utolsót temettük egy ezeréves magyar életforma képviselői közül. „Gyarló testünk porrá lészen, mivel porból vétetett." Élt — 91 évet. Aggastyán volt már, amikor a nagy társadalmi változások bekövetkeztek, s nem értett belőlük semmit. Korábban se sokat értett az emberi létből — annál inkább a természetéből. Úgy élte az életét, mint az évelő növény: tavasszal kivirult, ősszel tetszhalálba dermedt. Olyan tökéletesen idomult a természet vegetatív életritmusához, hogy szinte eggyé is olvadt vele. Szolgának szegődött a természethez — növényekhez, állatokhoz, földhöz, fához — se boldog szolgaság volt a bére ama keserű szolgaságért, amit az emberek között kellett vállalnia. Beszélni tudott a természettel. „A búza nem vár tovább” — mondta, mintha sürgönyt kapott volna a búzától, amelyben „az” aratásra szólítja fel. „Ez a dűlő az idén tengerit kíván” CSÁK GYULA: BÚCSÚZTATÓ — jelentette ki, mint aki tudja, hogy bármi egyebet próbálna vetni ebbe a dűlőbe, „az?’ kivetné magából. Megmondta neki a dűlő, hogy tengerit kíván. Mindig tudta, mit kívánnak a növények, állatok, leste óhajukat és hűséggel szolgálta őket. És tanított meg kaszálni — hetven éves korában. Nekem az volt az első aratásom — neki az utolsó. Úgy állt bele a búzatáblába, mintha nem ő akarna kaszálni, hanem a búzatábla parancsolná, hogy kaszálni kell. A búzatábla tulajdona, szerves része, mozgatható szerkezete volt, feladván mindent magasabbrendű emberi mivoltából —, s valóban emberen túli erővel, bámulatos kitartással végezte a dolgát, amíg az idő és a búza parancsolta. Szolgálat, munka-aktus volt a rövidke pihenése és az evése is. Soha nem volt szava az étel milyenségéről, csak bekapta, ami az „étel sorján” elébe került, megemelte kerek fejét és lassan, módszeresen rágott, mint a kérődző állat. Ütemesen kattogott közben az állkapcsa. Nem az ízek élvezéséért evett, hanem, hogy ereje legyen dolgozni. Ám lassacskán elfogyott az erő, elfogyott az étvágy és menesztette szolgálatából a természet. Ereje fogytán is sokszor láttam, amint roggyant tartással áll a búza végében és összekuszált szemöldökén megtapad a bánat. Motyog magában valamit, meg bólogat, meg motyog, mintha valóban alkudna a természettel, hogy belátja ő, belátja már esettségét, de ne dobja el mégse végleg a természet, mert igazán nem sokat kíván ő, csak még egy kicsit, még egy kicsit szolgálhasson. Na, jól van, mondja neki a természet, ellehetsz itt a többi szolgámmal. S ő háládatos tekintettel néz az égre, aztán rálép a más kaszája nyomán sárgálló tarlóra , boldog alázattal görnyed a földnek poráig és szedegeti az elhullott kalászokat, s elhullott ő is. Tarlón' Hl hullt el, jelképesen egy búzakévére borulva. Meghalt, mint a boldog méh a nászrepülése után. Meghalt vele egy életforma, amelynek hamisítatlan és érintetlen képviselője maradt utolsó órájáig. Eltűnt vele az együgyű paraszti élet, az a közvetlen természetkapcsolat, az a megrendítő szép szolgálat, az a húsba, vérbe ágyazott erő, amely századokon át vetett és aratott, s kenyeret adott az országnak. Rá emlékezve álltam meg a minap a búzatábla végében, amelynek nem is láttam a túlsó szélét, csak messziről hallottam a kombájnok zümmögését. Németh József: Pihenő — ÁRA: 1.50 Ft — Hajnalcsillag Móricz Virág romániai naplója A román írószövetség három magyart hívott Eminescu nevében. Garai Gábor, Jékely Zoltán s magam lettünk a vendégek. Május utolsó napján átrepültünk a még barna s gyöngéden zöld síkok és káprázatosan torlódó hegyek fölött Bukarestbe. Piros rózsaprémmel szegett selyemfehér úton, ligetbe bújt kunyhók, villák s paloták közt, vadonatúj torony- és sorházak kerítése mentén beértünk az óváros óriás terére, ott a jobbra-balra terebélyes Athenaeumról és Palotáról elnevezett Athene Palace nevű hotelbe, mely fényes, bársonnyal bélelt katlan. Eminescu 75 éve halt meg s ezt az évfordulót ünnepli most Románia, erre hívott tizenöt országból negyvenöt költőt, akik közt én legfeljebb krónikás lehetek. A három hét alatt valami ötezer kilométert autóztunk, vissza-vissza térve Bukarestbe az összefoglaló ünnepségekre: akadémiai ülés, díszelőadás az operában, alkalmi életrajzdráma a nemzeti színházban, koszorúzás a költő sírjánál, fogadó, s búcsúzó az írószövetség székházában. Már előre, míg a költők összegyűlnek, elvittek hármunkat Sinaiába, mert ott „leemelik fejünkről a gondot, testünkről a fáradságot”. Nincsen messze Bukaresttől, alig 250 kilométer, túl az olajmezőn, innen Brassón, a Kárpátok szép hegyszorosában. Királyok tudták, hol rakjanak nyaraló fészket; most a művelődésügyi minisztériumé a négy király négy dús palotája a Peles patak vadregényes partján, égigérő fák, havasokkal kerített parkjában, írók, festők, muzsikusok lézengenek benne. A mi parányi csapatunk kedvéért külön kastélyt nyitottak és besütötték az illattól súlyos hűvösségben. Ott olvastam Eminescu varázsos verseit és fájdalmas történetét. Hajnalcsillag volt ő Románia egén és ezt tudta: az Esthajnalcsillag címet adta ifjúsága legszebb romantikus költeményének. Petőfi és Vörösmarty, Reviczky, sőt Ady sorsa villog boldogtalan, nagyot akaró lázában. Az isten háta mögött született, tizenöt éves korában beállt színésznek, súgónak, színlapkihordónak; pár év múlva a gyönyörű gyermek gyönyörű versei pártfogóra leltek, akkor bejárata és megpróbálta megváltani a világot, mely nem adott neki csak keserű szerelmet, rongyos gúnyát, egy pár jóbarátot, sok rossz ellenséget, rövid életéből hosszú betegséget és a végén tébolydában halált. Hátborzongató az író-paradicsomban Eminescu reménytelen nyomorára emlékezni. Elzarándokoltunk a szülőföldjére. Huszonöt autós karaván futott át velünk Moldván. Beláthatatlan búza-, kukorica-, repce-, napraforgó- és cukorrépatáblák, végtelen rétek, a lankás dombokon. Új városok és megindítóan öreg falvak, szalma- és zsindelytetős vén házak, melyek olyanok, mint a gömbölyűen földre tett kéz: a hüvelyk- és mutatóujj öblében oszloposan, cakkosan cifrázott tornác. Mennyi remekül felszerelt gépállomás, kövér gulyák , és úton-útfélen ekhós szekerek, sovány fekete tehenek. Szucsaván, Románia legészakibb városában új hotelben szálltunk meg, a szentként tisztelt Nagy István moldovai fejedelem vára közelében. A vár alig látszik már a hipermodern, hajszálra egyforma házrengetegben, ahol a nyolc kilométer hosszú vegyi kombinát és bútorgyár munkásai laknak. És még mindig órákig tart az út ezeréves falvak és fél ezer éves, kívül-belül ékszerré festett kolostorok mentén, a költő szülőházáig. Kis* ded dombocskán áll, pár lépésre az öreg, s a még vé* (Folytatás a 2. oldalon.)