Élet és Irodalom, 1964. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1964-11-21 / 47. szám - Bolmányi Ferenc: Aragon-illusztráció • kép (2. oldal) - Jobbágy Károly: Panaszkodunk • tárca (2. oldal) - Zelk Zoltán: Csárós | Palesztina oroszlánja • tárca | Tegnap (2. oldal)
Bolmányi Ferenc: Aragon-illusztráció JOBBÁGY KÁROLY: Elült a nyári idegenforgalom áradata, s a vendégek hazamentek, az üdülők kiürültek. Vége a szezonnak. De bennem még fel-felcsap az emlékek hulláma, ha erre az elmúlt nyárra gondolok. A most következő sorok legyenek emlékeztető színes kagylók, amiket ez a hullámzás vetett az elnéptelenedett partra. Jöttek a külföldiek, ismerősök, rokonok, asszonyok, akik még lánykorukban hagyták el ezt az országot s most hozták férjüket, gyereküket, hogy megmutassák nekik hazájukat. Amikor másodszor hallottam, már mosolyogtam ezen a megismétlődő történeten: „ ... a határnál aztán megálltunk, mindegyikünk bevett egy idegcsillapítót, és megindultunk. Lesz, ami lesz!... Nagyon kedvesen fogadtak, bár a fiam Pietro megkérdezte: Mama, miért vagy olyan ideges?...” Nemcsak a múlt emlékei riasztották. Egyes nyugati lapok rémtörténetei, mai életünkről is, mint vörös pokolról megemlékező cikkei, nem csoda, hogy gyanakvást ültettek a „nyugati világ biztonságát” élvező jólszituált turisták szívébe. De segítettek az élmények. Budapest megejtő szépségével, a pezsgő élet, a Balaton, s a partjait elözönlő fiatalok vidám tömege. Guidót, az olasz származású belga újságírót kísérgettem s látva az ő naponként növekvő lelkesedését, hallgatva felkiáltásait, szabadkozását („Hát én nem fogok tudni ennyi szépet mutatni néked Brüsszelben, ott az egy Grand Place a gyönyörű, de aztán kész... Itt meg minden sarkon valami csodálatos látvány fogad”s a Balatonnál nézve, ahogyan kedvtelve filmezi az egészséges, barna testű, labdázó fiatalokat — bizony isten, újra beleszerettem a hazámba, bár eddig is patrióta voltam nem politizáltunk s nem is profiiáltam én meggyőzni semmiről. Agitált helyettem az élet. Őszintén beszéltem mindenről, amit láttunk, megmagyarázva a mi életünk rugóit, örömeit, bajait egyaránt. Kerestem neki egy jó campinget a déli parton, aztán otthagytam családjával együtt. Tíz nap múlva érkezett meg Budapestre, lesülve, kipihenve, elégedetten, legfeljebb szidva a magyar szuperbenzint, mely alacsony oktánszáma miatt nem jó a finom, kétkarburátoros Volkswagen-motorba. Nem tudtam vele foglalkozni, magam is utazáshoz készültem, ügyeimet intéztem, csupán egy vasárnap délelőtti sétára kísértem el, a Duna-partra. Akkor hallottam tőle az első bíráló szót: — Miért olyan szomorúak itt az emberek? — Szomorúak? Hol? — Nem mosolyognak. — Dehogynem! Ha van min, mosolygunk, de nem vagyunk mi vigyorifajta, mely állandóan nevet. Ezzel aztán be is fejeztük ezt a témát. Eljött a búcsúzás napja. Mi is utaztunk. Ők vittek minket Münchenig, ahonnan néhány nap múlva Amsterdam felé tovább folytattuk utunkat. Úgy Tatabányánál járhattunk, amikor barátom megszólalt. • — Hát azért csak szomorú itt az élet, nyomott, kilátástalan. — Ne bolondozz! Hát ezt láttad? Emlékezz arra, amiket mutattam, vagy nézd az én életemet, olyan szörnyű? — Te nem számítasz, te író vagy, neked így is kell beszélni, de a többi ember, akivel beszéltem, nem így nyilatkozott. — Miféle többi ember? — Ott a Balatonnál, a campingben. Amikor elmentél, odajöttek a sátramhoz és panaszkodtak, milyen nehéz az élet ebben a kommunizmusban, mennyire nem lehet semmire se jutni. Egy öregasszony — anyám lehetne — sírva csókolt kezet a feleségemnek, amikor az megígérte, hogy orvosságot küld neki; cukorbajos, azt mondta, neki itt el kell pusztulnia, nem kaphatja meg azt, ami kell... Torkomra forrt a szó, nem tudtam, mit felelni... Nem az igazság halálos döfésétől, hanem az elkeseredéstől és a felháborodástól. Mert akik ennek az embernek panaszkodtak, nem szűkösen élő segédmunkások, kis fizetésű dolgozók voltak; a tábor is egy első osztályú, autós tábor volt, ahova saját kocsijukon érkeztek a „nyomorgók”, kibontották 3—4000 forintos több személyes sátrukat. Én úgy néztem rájuk, mint gyerekkoromban is a gazdagokra. S ezek, éppen ezek panaszkodnak? Jártam én vendégemmel az országot, mutattam neki szűkebb pátriám, Nógrád kis falvait, benéztünk szegény parasztházakba, nem titkoltam én, hogy nálunk még van szegénység, és ha ekkor egy elkeseredett ember, egy 8—10 forintos munkaegységet fizető rosszul menő tsz fáradt tagja odaáll és panaszkodni kezd, rebbenés nélkül fordítom neki szavaimat. Lássa: egyelőre még ez az életünk. De hogy ezek a „honfitársak”, akik az én tanári fizetésemnek is többszörösét keresik, ma meglátnak egy idegen rendszámú autót, rögtön panaszkodni kezdenek, ez már ízléstelen. Nem restellik, kiszolgáltatni hazájukat? Tíz hát a nagy, büszke „hazafiság”. S eszembe jutott a költő, szegény Radnóti Miklós, akit végighajszolnak az országon, „egy kövér magyar tiszt és négy magyar katona s a háttérben két SS-tiszt” — ahogy a szemtanúk visszaemlékeznek a menetre; pár nappal a halála előtt gödörbe lövik néhány társát, talán akkor is ő ásta a sírt, s hallotta, ahogy a katonák odaszólnak egymásnak: „Az még mozog, erissz bele egyet!”, de ő, a szegény meghajszolt „zsidó”, amikor este, a homályban, a kis szünetben, verset ír erről (az utolsó Razglednicát), ő akkor is magyar, s hogy az, ami vele és társaival történik, ne a népén, a magyar népen hagyjon foltot, életében talán először meghamisítja a valóságot, s nem ezeket a szavakat idézi a versben, s egyetlen hangja nincs, amiben a puskatussal őket lökdöső magyar őrökről szólna, hanem a valószínűleg ugyancsak elhangzott német kiáltást idézi: „Der springt noch auf!” utolsó vádként. Hogy mondjam én ezt el, s ki érti meg, aki nem közülünk való. Nem szóltam, csak néztem az elsuhanó nyári tájat. Túl voltunk már Győrön, Abda környékén jártunk. Panaszbottól? 2 Két híd között (Folytatás az 1. oldalról) pillanatig dermedten, döbbenten kérdezett az ismeretlen ember arca, aztán fehér düh villant a szemében. S ez lett a perc, amelyben görcsös kétségbeeséssel kellett körülnézni, ezer ugyanilyen arcon túl megkeresni a kötélfeszítőket, látni, hogyan dőlnek hátra a karjuk köré csavart kötélvégekkel, és milyen sötét az arcuk. Az a perc volt ez, amelyben négyzetes aktokba préseltek kedvet, akarást. Átléptem a kötélen. Nem egymagam. A hídon hetek múlva mentem át először.★ Az újság most azt írja, hogy négyezer ember áll majd a pesti hídfőnél, mindazok, akik az építésben részt vettek. És hányan még? Budapest szívében belátható időn belül nem avatunk több hidat, az utolsó nagy esemény sok érdeklődőt fog vonzani. A híd pompás is, és szombaton délután avatják: emlékezetes szombati program lesz az első órákban átmenni rajta. Sokan lesznek ott a hivatalos négyezren kívül. Rengetegen lesznek ott, este hirtelen valósággá válik, amit nem szavalt a fülünkbe senki: a híd a miénk. Munkástársaink építették a mi korunkban a mi jövőnk számára. Ott lesz a város, emberáradat lesz a hídon. Majd láttok szülőket, akik kézenfogva vezetik a gyerekeiket, láttok fiatal párokat, összekarolva és integetve, meg öreg bácsit tipegő nénikével, egyetemistákat, akik mandolint fognak pengetni és rikoltoznak, katonákat, akik egyszerre fognak lépni, és félrevágják fejükön a sapkát. A széles úttesten zárt sorokban gurulnak majd Pestről Budára és Budáról Pestre a Trabantok meg a Skodák. Lessétek majd meg az embereket, mikor megtapogatják a híd vaskorlátját, hunyorogva néznek a lámpákra, lefotózzák a kábelkötegeket és megbámulják az acélhúr-vékonyságú tartórudakat meg a híd két kapuját. Lessetek meg és nézzetek meg jól mindenkit, akit nem hívtak, nem tereltek és nem toboroztak hidat avatni, de ott lesz, hogy átvegye az össznépi tulajdont, a hidat, örömmel menjen át rajta velem együtt. Most vertünk igazán hidat magunknak. HELYREIGAZÍTÁS A múlt heti számunkban közölt „Új aranykor a bolgár kultúrában” című cikk szerzőjének nevét, sajnálatos módon, hibásan közöltük. A név helyesen: Szpasz Gergov.★ Az „Itáliai mozaik” című mű szerzője: Baranyi Ferenc. A"PRELUDIÓ" AKCIÓ Magyarul beszélő szélesvásznú NDK—kubai film 10 éven aluliaknak nem ajánljuk Bemutató: november 26. TEGNAP CSÁRÓS /-mmivel kezdem, ma történt. A Szentkirályi utcaiK Kati eszpresszóban nem találtam szabad asztalt. Nekivágtam hát a lépcsőnek, a félemeleten talán asztalnál ülve ihatom meg a kávémat. Ahogy felértem, tánczene dübörgése figyelmeztetett, forduljak vissza, de ugyanakkor hívott is, nem utolsó mulatság egy dupla mellett megülve nézni a tisztelő fiatalokat, a kedveseket, akik mert modern a frizurájuk, s a táncuk, huligánoknak képzelik magukat. Mikor a dobos meglátott, abbahagyta a zenei tornagyakorlatot, s rámköszönve integetni kezdett a verőpálcákkal. Aztán a zongorázó asszonyhoz hajolva, néhány szót súgott. Egy szó a fülemig csapott a billentyűk kavarta örvényből, s ezt a szót mondogatva ültem a tenyérnyi asztalhoz, ezt a szót mondogatva kavartam kávémat, míg végül rájöttem, mit is jelent aszó, hogy „csáros”? Az ifjúságot jelenti, 1926 decemberét, mikor zeneszerzőnek és költőnek készülő, s végül tangóharmonikássá lett barátom bemutat és beajánl az ismert dzsessz-dobosnak, aki előbb lelkemig kutat tekintetével, aztán látva, hogy megfelelő, mert elég gyámoltalan vagyok rá, közli velem, hogy „Jó, akkor maga lesz nálunk szilveszterkor a csárós.” — Micsoda leszek? — Hát csárós. Vagy nem tudja, mi az? Olyan, mint a cigány bandánál a tányéros. Amikor a vendégek hazaindulnak, maga meghajol, boldog újévet kíván, s reggel megkapja a borravaló tíz százalékát. Sose volt annyi pénze, mint újév reggelén lesz, de csak, ha becsületes. Mert magán tartjuk a szemünket, ha csak egy pengőt is zsebrevág, úgy jár, mint a tavalyi csárós. Dehogyis kérdeztem én, hogyan járt a tavalyi csárós. Harmadik napja, hogy kiraktak a Mária utcai lakásból, ahol ágyrajáró voltam, annyit csak megkeresek ezzel a munkával, hogy két hétre kifizessem az ágyrajárás bérét. Elvégre nem akárhol leszek én csálós, hanem az Otthonban, az újságírók Eszterházy utcai kis palotájában, amit végre belülről is láthatok. Hát nem láttam. Mert éjfélkor ugyan én is fölmentem a lépcsőkön, mint az estélyi ruhába öltözött hölgyek és szmokingos urak, de csak az előcsarnokig. Ott, az utolsó lépcsőfoknál volt a munkahelyem, az asztal, amin nem teríték volt, mint a belső termek asztalain, hanem egy fémtálca, azon csaléteknek egy húszpengős, s a tálca mögött a figyelmeztető tábla: „Music". Éjjel kettő lehetett, mikor egy kopasz úriember kilépett a szivarfüsttel és dobpergéssel színültig teli teremből. Fölálltam, meghajoltam, s boldog újévet kívántam a zsebében kotorászó embernek, aki tízpengőst hajított a tálcára. Kezdetét vette a munka. Már negyedóránként, majd tíz, aztán öt percenként kellett meghajolnom, de egyre jobban ment, egyre hangosabb, bátrabb szavakkal kívántam újévet, s a tíz- és húszpengősök is egyre szebb halomba gyűltek a tálcán. S ekkor már minden zeneszünetben kijött hozzám vagy a dobos vagy a szaxofonos, nézték a tálcán magasodó pénzhalmot, de arcomat, kezemet is, s láttam rajtuk, zsebeimet is szeretnék kifordítani. Reggel öt órakor aztán a zenekar vezetője asztalra borította a pénzt, háromszornégyszer is megszámolta, s úgy nyújtott át negyvenhét pengőt, mint aki úgyis tudja, hogy még egyszer annyit dugtam a zsebembe. Bántam is én, akármit gondol. Negyvenhét pengő! Valóban igazat mondott, mikor „leszerződtetett”, sohasem volt ennyi pénzem. Akár tíz hétre előre is kifizethetem az ágyrajárás bérét, s hány csomag Balkánt, hány csomag cigarettapapírt vehetek! Fütyörészve, igazán húszévesen vágtam neki a Rákóczi útnak, a Körútnak, egyedül, frissen s derűlátóan az éjszakázástól, italtól szédelgő, nekikeseredett emberek között. S amit éjszaka nem tettem, megtettem most, loptam. Mentem fölfelé, 1927 lépcsőin, s egy óvatlan pillanatban zsebrevágtam a már tejszínű holdat. Ezt is csak most, harmincnyolc esztendő múltán merem bevallani. PALESZTINA OROSZLÁNJA /amit Nagy Lajos, aki ifjú korában a profi birkózás rajongója volt, nem tudhatott, én, mert C / 4L birkózó barátaim is voltak, tudtam. Tudtam, hogy a profi birkózást nemcsak cirkuszban rendezték Magyarországon, hanem az is volt: cirkusz. Előre megrendezett versenyek, edzéseken gyakorolt közönségvadító verekedések, előre kijelölt győztesek. S Ahmed, a világ legerősebb töröke, munkanélküli angyalföldi hentessegéd, az amerikai Herkules is egy zuglói fiú. De a menedzsernek ez is kevés volt, s korszakos — a harmincas években már valóban korszakos — ötlete támadt. Egy kiöregedett, s nyomorában a klubhelyiség birkózószőnyegén alvó amatőr versenyzőt szerződtetett cirkuszában Palesztina oroszlánjának. Ehhez pedig tincset kellett növesztenie a szerencsétlennek, így lépett a cirkuszporondon fölállított szőnyegre, s oly durvának, vadnak is kellett lennie, amilyen csak egy palesztinéi oroszlán lehet. Micsoda tüntetés, ordítás, ökölrázás minden este a városligeti Beketow-ban, ősszel, amikor Gerard, a csodálatos Dummer Auguszt, s az artisták átadták a porondot a profi birkózóknak. Utolsó este az egyik néző, egy nyápic emberke, fölugrott a páholyban, és hozzávágta sétabotját a tincses birkózóhoz. Eddig a történet. De azt még ideirom, hogy tíz év múlva, mikor először vonultam be munkaszolgálatra, megint láttam a hajdan tincset viselő birkózót. A szomszéd századnál volt keretlegény.