Élet és Irodalom, 1964. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1964-11-21 / 47. szám - Keserü Ilona: Erzsébet-híd • kép (1. oldal) - Granasztói Pál: A város ölében (1. oldal) - Bor Ambrus: Két híd között • vezércikk (1. oldal) - Hunyadi István: Tégy tanúságot • vers (1. oldal)

Lapokban olvastuk (7. oldal) Vita az elidegenedésről (12. oldal) Cseres Tibor: Meddig éljünk és hogyan? (12. oldal) GRANASZTÓI PÁL: A város ölében Elkészült valami, amiről mindenki tudja, érzi, hogy nagyon fontos és szép. Jobban mondva — újra elkészült, mert fél évszázad alatt kétszer kellett fel­építeni. E kettős teljesítmény kötetet érdemelne, s talán egyszer lesz is egy ilyen kötet. Itt most csak arról lehet szó és csak­ sommásan, hogy miért oly fontos, miért oly szép. Budapest látképének — de még a belső városré­szekben járó­kelők tudatának is — leglényegesebb ele­mei közé tartoznak a hidak. Nemcsak látni jó őket, ha­nem tudni is, hogy ott vannak, át lehet menni rajtuk. S már csak azért is a leglényegesebbek közé tartoznak, mert nem helyi hidak, mint a legtöbb városban, hanem nagyszabású, országos művek. Hiszen délre Dunaföld­­várig, északra Esztergomig nincs újabb híd. S nem is csak éppen két partot kötnek össze, hanem az ország két, sőt kétféle felét: — a hegy-völgyes Dunántúlt és az itt kezdődő nagy alföldi rónaságot. Még­pedig a fővá­rosban, s annak is a közepén. Ez ad Budapesten a hi­dak ritmikus, nagyszabású, szinte méltóságteljes rend­jének fokozott jelentőséget, fokozott dimenziót. S min­den bizonnyal ez egyik alapja a látkép, az összkép szép­ségének. Sőt annak az érzésnek is, hogy itt valóban fő­várost látunk. Valaha a Lánchíddal kezdődött, s az sem lehet vé­letlen, hogy délfelé részben lánchíd-szerű hidakkal folytatódott. Ezekben a hidakban, óriási, áttetsző, hár­faszerű alakzataikban van valami elpengő hullámos át­menet a Dunáig érő hegyoldalak és a túlparti síkság között. Talán ezért is tetszhetett sokaknak a lánchíd alakzat, ezért erőltették azt még a Szabadságodra is, holott nem függőhíd. S ezért is helyes, hogy az elpusz­tult Erzsébet-híd helyén újra ilyen, a régihez hasonló épült — nemcsak a megszokás, a hagyomány, hanem a látvány, s a hidak összképe miatt is. Mert a híd szépségének egyik alapja ez az összkép, s a fontosság, amit ez az összkép éreztet, mutat. Az te­hát, hogy tagja egy sornak, akár egy oszlop a görög oszloprendnek. Voltaképpen óriási kapcsok, csatok rend­szerének. A nagy hidakénak, amelyek együttesen ki­sebb s túlságosan sokat gúnyolt hibák ellenére — még­is csak a balparton a főutak rendszeréhez, a város fő szerkezetéhez, a jobbparton pedig völgyekhez, fontos átkelőhelyekhez igazodnak. Az Erzsébet-híd vékony ezüstös húrjaival olyan most, elkészültekor ebben az együttesben, mint zenekar hegedűse, hegedűse, aki ép­pen a fő szólamot játssza. Szép és fontos azonban önmagában is. Budapest belső látképében, a­ hagyományos városképben, az egykori híd megújulásaként megjelent az új, a husza­dik századi technika csillogó, törékenynek tetsző, szinte légies fémvilága — valami olyan könnyedség, áttetsző­ség, lebegés, egyszersmind határozottság és keménység is —, amelyet itthon alig, s idebenn a város közepén eddig nem láthattunk. Az új híd szélesebb, teherbíróbb, fontosabb lett a réginél — hiszen most lesz csak igazán forgalma — s ugyanannyival könnyedebb is. Tálémi ezen lehet mérni, mennyit haladt a technika fél évszázada — megjárt olyasféle utat, mint valaha az építészet, míg átalakult a románból a gótikába. A híd átereszti, át­szűri könnyed fátyola között Budapest — e meghök­kentően, pazarul szép város — látképét, és — ami nem kevésbé fontos — róla is úgy láthatjuk majd a várost, mintha az ölében volnánk. Mert Budapestnek igazán a közepében ez a híd visz át, s a látványéban is. Még­hozzá az ősi közepében, ami a keltáktól ered. Ezt érez­ni a hídon, látni róla. Hiszen a pesti hídfőjében római erőd rejlik s ott áll a Belváros kellős közepében a góti­kus-barokk templom, a város egyik legkoraibb, legösz­­szetettebb épülete. A vadonatúj, modern híddal együtt mindez csaknem páratlan történelmi együttes! S mind­ezt most majd még jobban lehet érezni, látni, mint ko­rábban, az akkori vaskosabb hídszerkezet mögül. De talán a legszebb az új híd azért, amiért már a régi is szép, sőt ritkaság volt:­­ hogy egyetlen ívvel szökelli át a Dunát. Európa nagy folyamát. Nagyképű­ség, nekirugaszkodások nélkül, egyszerűen és könnye­dén. A szépség érzete mélyen nyúlik az emberi lélekbe, s minden gyökerét talán sohasem lehet kibogozni, fel­fedezni. Itt most bizonyosan egyik gyökere az öröm, az a jóleső teljesítmény-érzés, hogy íme a nagy lépés sike­rült. Átlépni az egyik partról, úgyszólván az egyik vi­lágból — a Gellért-hegy meredek, sziklás világából a másikba — a hívogató, tágas túloldaléba, s ilyen köny­­nyen, egy ugrással, úgyszólván egy pillanat alatt. A las­san épült hídnak ez a pillanat, ennek megörökítése lett az időtlen értelme. Sikerérzést ad s emel rajtunk, mind­nyájunkon, akik ezentúl mindennap láthatjuk, rajta át­mehetünk. Jobbról és balról a hídfőkben is sok minden új s ott helyileg fontos készült, éppúgy korszerűen, mint maga a híd. Úgy adódott é s nem is ok nélkül —, hogy a csúffá, rommá tett Budapesten, a helyreállításában ép­pen a kellős közepe maradt a végére. Most készen van. Húsz évet vártunk, húszat, s nem könnyűt éltünk köz­ben. S erről most — bátran mondhatjuk — Európa egyik legszebb új városépítészeti alkotásával, elkészül­tével emlékezhetünk meg. Mert mindenestül — hídfői­vel, környezetével — az. Tisztelet és köszönet vala­mennyi építőjének. Most már úgy volna jó, ha ez a híd nem évtizedekig állna itt s így, hanem évszázadokig. Mert méltó rá, akár a többi, mindenekelőtt a Lánchíd, s akár az egykori várkastélyok, paloták, a város közép­kori, barokk, klasszicista műemlékei. BOR AMBRUS: Két híd között A Kossuth Lajos utca fe­lől jöhet ez a kép a híd feljárójánál, vasárnap este: a piros-fehér csíkos deszka­korlátoknál járókelők, ér­deklődők csoportjai, lehet itt száz ember, van, aki ma­gyaráz, van, aki hümmög, bólogat A korláton túl egy egy kicsit még emelkedik az úttest, aztán ott áll a híd ha­talmas ezüstszürke kapuja, és két lámpasor fehér fény­füzére ível át pompásan Bu­dára. Néhány nap — és avatják a hidat, megállunk, nézzük.★ T­izenkét éve is néztünk hi­dat, előbb hónapokon át minden nap a Boráros térről. Mennyit fejlődött tegnap óta? A hurokvágányokba futó nagykörúti közlekedés naponta emlékeztetett a híd­­robbantókra, az észak­budaiak mindennapos kerü­lője Dél-pestre a Szabadság­­hídon át szintén. A vörös míniumfestés messze elvilá­gító mezői aztán biztattak a Petőfi-hídon, s este figyel­tük a hegesztőlángok kék­fehér villogását. ★ E­zen az ezüstszínű hídon egy sor megrakott te­herautó áll, egy fiatalember szerint terhelési próba fo­lyik. Lehet, írtak a terhelé­si próbákról a lapok is. Min­dent megírtak a hídépítés éveiben, és azt hiszem, min­dent meg is néztem, megnéz­tünk a helyszínen valameny­­nyien, ki Buda felől, ki Pest felől. A villamos ideiglenes aluljárójának építését, a pilo­nok felállítását, az első drót­kötelet, amely cérnaszálként lengett a Duna fölött a leve­gőben. Kábelek bemérését a rakparton, kábelhúzást, sa­ruk és bilincsek szerelését. A pályatest első elemének lebegését középen, a költők nevét viselő úszódaruk lassú mozgását. S közben vártu­k, hogy elkészüljön a híd. ★ T­izenkét éve is vártuk a hídavatást. Aztán no­vember végén a ferencvárosi gyár népes csoportjával vég­re elindultunk az ünnepség­re, a Közraktár utcán, a Szabadság-hídon át Budára mentünk, el a Műegyetem előtt, hogy a hídavatók bu­dai csapatát erősítsük. Zász­lókat vittünk, úgy volt, hogy ha majd elhangzottak a be­szédek, kétfelől, Pestről és Budáról egyszerre indulnak meg a hídavatók, s középen találkozva magasra emelik ezeket a zászlókat. ★ A mostani híd az utolsó. Érthető, hogy annyira fi­gyeltük az építést. S nem helyreállított híd, hanem új: a nagy mérnöki, technikai, ipari erőpróba mindenkit ér­dekelt. Elolvastunk minden cikket, riportot, és a Duna­­parton utazva kinéztünk a villamosból, az autóbuszból, időnként ki-kisétáltunk az építkezéshez bámészkodni és meggyőződni a munka előre­haladásáról.★ A­kkoriban a Petőfi-híd bu­dai hídfőjénél felállítot­tak egy kis emelvényt. Ma park van ott. Oda vonultunk 1952 novemberében. A ren­dezők szabályos négyszögbe állították fel az üzemek kül­döttségeit; a négyszög kissé túlzottan szabályos volt, és kicsit különösnek tartot­ták, hogy az emelvénytől hosszirányba kifeszített kö­telekkel oszlopokra osztot­ták, s ezeken kívül még a földön is feküdtek kötelek, keresztirányba lerakva. Pe­dáns rendezés, mondtuk. Közben topogtunk, mellünk köré csapkodtuk a karunkat, mert metszően hideg északi szél fújt. Lassan összegyűlt másfél-kétezer ember, talán több; ha átnéztünk a pesti oldalra, ott is láttunk embe­reket, zászlókkal. * E­z az utolsó pesti híd, te­hát a budapestiek ál­landó részvételével, jelenlé­tében épült. Nem tudom, ér­deklődtünk-e valaha bármi­lyen építkezés annyi részle­te, adata, eseménye iránt, mint most. Ismertük a terep­­rendezési tervet, a pályatest szélességét, a várható forga­lom nagyságát, hallottunk a különleges óriásvilágítótes­tekről, sőt az acélkábelek tulajdonságait is megjegyez­tük magunknak, azt, hogy pihentetve kissé megnyúl­nak, aztán már nem nyúlnak tovább, és tisztában voltunk azzal, miért kell a végleges összeszegecselés előtt sódert és tübingvasakat a hídra hordani. De megjegyeztük magunknak azt a kedves szokást is, hogy új hidakon egy hordó sört szoktak átgu­­rítani a hídépítők, s hogy ez­­alkalommal az építés főmér­nöke­ gurította egy brigádve­zetővel, akit Czombának hívnak. ■kA­z utolsóelőtti pesti híd — mondottuk 1952-ben. Egy nekifutás kell még, egy nagy erőfeszítés, aztán áll valamennyi. Ezt mondtuk éppen a budai hídfőnél, az emelvény előtt, amikor hir­telen fölemelkedtek a föld­ről a keresztbe lerakott kö­telek, lábakba, karokba, ka­bátokba és női kézitáskákba akadtak, többször megrán­dultak, aztán megfeszültek, mint a húr. Tízesével, hú­szasával álltunk, háttal a hídnak, négyzetes kötélreke­szekben. A kötelek derék­­magasságig emelkedtek fel, s a kötélkarámokban meg­­némult a tömeg, félig ki­mondott szavak kimondatlan fele akadt fenn a torkokban. ■kÉ s mennyi aggódó figye­lem kísérte ezt az utolsó hídépítést! Stílusvita: helyes-e a megszokott, valahogyan összeillőnek tartott együttes­be modern kábelhidat állíta­ni? Szép lesz-e? Nem kellett volna mégis ferdén átvezet­ni Budára? És micsoda me­részség: két úszódaruval akarnak felépíteni egy ekko­ra hidat? Aztán a részletek, hónapról hónapra: megbil­lent a szerelőszőnyeg, majd­nem lezuhant a fotóriporter, tizenöt fokos fagyban álltak a pilonokon a vattaruhás munkások, vörös volt a ke­zük, arcuk a hidegtől, gya­núsan egyenes, lapos a híd, össze fog-e érni a sok pálya­elem? Vajon jól számoltak-e a mérnökeink? Végül meg­nyugodva mosolyogtunk: minden jól ment a hidunkon, az embereink értették a dol­gukat. így beszéltünk a híd* építésről, sok birtokosrággal: az iparunk, a hidunk, a munkásaink.* Í j egy szürke, ismeretlen­­ arcra emlékszem 1952- ből. Éppen félrehúzódtam, hogy kiengedjem a hónom alá szaladt kenderkötelet, amikor szembenéztünk: egy (Folytatás a ?■ oldalon) Keserű Ilona: Erzsébet-híd S­ARA;­I.50 FI HUNYADI ISTVÁN: Tégy tanúságot Az Erzsébet-híd felavatására. A tervezőkről, kik ráhajoltak roppant számsorokra s bejelölték a metszőpontokat, a kohászokról kik formába zárták a fortyogó vasat, célnak, méretnek hajszálig egyezőn, a hegesztőkről, kezük nyomán a részek összeforrtak hogy századig állják a kiszabott tehert, a darusokról, kik a vázat beemelték, a merevítőt, a kábeltesteket, az építőkről, kik ég és habzó ár között lebegve — árnyuk sehol — végezték dolgukat, sodronykötélre hurkálódva vagy a pilonnak vetve hátukat. Mit éreztek, ha nyugtalan tekintetük rángatta mélység s röpítette magasság? Ó, híd, lebegő sirályszárny ma átívelsz a magas párkányokig. Gigász anyag! Merevedett acélháló, beton-vasszerkezet, te tégy tanúságot róluk, a foghatót formáló emberekről, kik hozzád semmi porszemek, de mégis óriások! ■ VIk­. ÉVF. 47. SZ. IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1964. NOV. 21.

Next