Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-02 / 1. szám - Simor András: Néger mese Naréliának • vers (2. oldal) - Szeberényi Lehel: Őrségváltás (2. oldal) - Vészi Endre: Napló. Elégia a köszönésről (2. oldal) - Atilano Armenteros: Nádvágók • kép (2. oldal)

Atilano Armenteros: Nádvágók I ELÉGIA A KÖSZÖNÉSRŐL !igyesek úgy vélik: a magány osztódásutál szaporodik. Minél több az ember valahol, annál több a magány. Nem fogadom el ezt igazságként, bár voltam gyűlésen, színházban, ahol a sok óra-i ber között nagyon magányosnak éreztem magam. De a magányérzés lehet közösségi előjelű is, sokan érezzük a magányt, tehát összegezve mégsem vagyunk magányosak. Ez azonban csak aforizma-értékű játék. A valóság az, hogy amióta élek, szívósan küzdök a magányérzés, az elszigetelődés ellen. S az emberek többsége is a közösséghez vezető utat, az értelmi és érzelmi feloldódás lehetőségeit kutatja. Ezért az közlésvágy. Hogy sietek jókedvemet, szomorúságomat megosztani, akár idegenekkel is. Mert aki átveszi érzéseimet, akit képes vagyok átvilágítani gondolataimmal, már nem idegen, hiszen legbensőbb igazságaimmal magamhoz szelídítettem. Ez meg már nem is aforizma, csak amolyan bölcselkedés. S így elkerülhetetlenül rá kell térnem arra, ami leültetett a papír mellé. Én ugyanis a köszönés hatalmáról szeretnék írni, az emberek ősi kapcsolatáról. A köszönésről, amely híd, vagy palló, vagy radarkészülék közöttünk, amely történelmünk tudatában emberségünk fokát is képes meghatározni. Nem, szó sincs róla, nem a köszönés kultúrhistóriáját, vagy különböző osztálytartalmát akarom elemezni. Ennél sokkal restebbnek és sokkal oldottabbnak érzem most magam. Fiúkorom egyik mulatsága volt, hogy barátommal végiggyalogoltuk körutak és utcák kilométereit és ismeretlen embereknek köszöntünk. A legfőbb tartalma ennek a játéknak kamaszos gonoszkodás volt, a meghökkentés vágya. Valóságos tanulmánnyá szélesedett, hogy ki hogyan fogadja a bizarrul magasba lendülő kalapot. Volt, aki mereven ránk nézett, gyanakvó üvegszemmel és ment tovább. Arcán a zárkózottság mellett visszautasítás: mit akarnak ezek, hogy merészeltek az én körömbe lépni? Egy másik megint fölényesen, mint aki elfogadja ugyan a tiszteletadást, de nem tart rá igényt, visszapöccintet az ujja hegyével. S volt, aki csak vihogott, megérintve a dolog humorától. De végülis azok vették el kedvünket a játéktól, akik köszönésünket komolyan fogadták, az emberi érintkezés örömével, s ha egy pillanatra is, kiszabadulva magányukból. Ezek az emberek, főleg idősebbek, odaadóan viszonozták a köszönést, szerették volna kinyújtani ezt a pillanatot, mint akik most keresztültörnek egy vesztegzáron, mint akik utat hasítanak az emberi közösséghez. Ennek a tragikumát mi éretlen aggyal és túlérzékenységtől mentes, kegyetlen, fiatal szívvel is megértettük. Mindez most újra eszembe jutott, egy elmaradt köszönés kapcsán. Mikor 1958. áprilisában a Rózsadombról a Krisztinavárosba költöztünk, egyszerre csak kiszakítódtunk egy közösségből (amely jó és rossz, de mégis közösség), ismerős tájból, a megteremtett és kiküzdött kapcsolatok sokaságából. Kiléptem az ismertből s az ismeretlenbe léptem. Ahhoz eléggé fáradt, szkeptikus voltam, hogy friss reménnyel kezdjem az ismerkedést. Mert ezen a környéken ismeretlen voltam. Viszont itt lakásunk kezdetén már feltűnt, hogy olykor szembetalálkozom egy fiatalemberrel, aki, megpillantva engem, emeli kalapját, mosolyog, s a szemében némi biztatás. Első gondolatom az volt, hogy összetéveszt valakivel. Ám a konok ismétlések meggyőztek arról, hogy ez mégsem tévedés. Akkor talán az írásaimat ismeri — gondoltam bizonyos önjutalmazó elégedettséggel, amely pályánk egyetlen komoly jutalma. Csak hónapok múlva tudtam meg, hogy sem ismerős, sem olvasó, de a körzeti állami biztosító üzletszerzője. Csalódni mégsem csalódtam. Az idegenségben ő volt az első ember, aki jólelkű mosollyal és kalapemeléssel átsegített a rideg kezdeten, ő volt az, aki hosszú időn át — amikor némely ismerősöm sem sietett köszönteni — megajándékozott a barátság illúziójával. Meg kell hát vallanom: hálás vagyok neki, s bár nem lettem üzletfele, barátságunk méginkább összefonódott. Az utóbbi hónapokban azonban döbbenten tapasztaltam, hogy köszönő ismerősöm spontán kalaplengetése elmaradt, s csak épp hogy fogadja, nyugodtan és túl-fegyel- l mezetten, az enyémet. Mi történt? Megbán- s tottam talán? Megtennék mindent, hogy kiengeszteljem. Nem, nem bántottam meg, csupán az történt, hogy közben megvált a biztosítótól, s így már nem tartozom reménybeli ügyfelei közé. Érthető, hogy jól felfogott egyéni szabadsága érdekében csökkenti kötelezettségeit. De nem én! Bennem még erősebbé vált a törekvés, hogy fenntartjuk kapcsolatunkat, hogy most már én sissek eléje üdvözletemmel. S még a mosort sem sajnálom tőle, ettől a derék fiatalembertől — egész halálomig! mmmmmmmammmmmmmmmmmmammmmmMmmmmmammmmmmmmmmmmmammBmmmtmm* mrmttmnmitmttmmm mmm i SIMOR ANDRÁS:Néger mese Naréliának Szemedben gyullad ki a nap éjszaka Mesét mondanék ám karod a fény táncára mozgatod ruganyos tagjaid kulcsolják mesém mozdulatait Zöld volt a világ mint hajadban a levél négerek apja a Fehér Néger bőre is fehér szeme sóvárogta a napot Míg csukott szemmel mesém hallgatod kezed kezemhez ér Fehér Néger a fényből az égre hágcsót dobott még közelebbről nézni a napot óvta a nap. ..Megégetlek te legényt’ Natélia pillád alatt szemed keresem én megperzsel mozdulatod Fehér Néger feketén jött le a hágcsón énekét hozta: „A nap öröme már az enyém!” (azóta az öröm a négereké) Natélia megérted-e mesém hágcsót kötök a napba megyek én szomorú énekeimet viszem dalod felé Az éjszaka öreg történeteket mesél Ki mondta őket egykor és kinek Karod elalszik a párnán hajadban alszik a levél Parázsló árnyék vagy az éjben, Havanna, 1963. PARASZTKLUB (Folytatás az 1. oldalról) Mentéktelenebbeket megbeszélni — , j.t a klub.. A minden — mégsem minden ott a klub, ahol azonban — és ezt a faluban mindenki tudja — szemet és életet rontó novabort töltögetnek a poharakba — a téesz ajándékaként. Igaz, alig másfél hold szőlőről szüretelik ezt a bort, és ennek egy része csak a nova, de ez a kevés is annyival több a kelleténél, mint amennyi. És sok a 14— 50 év közötti tarnamérai, aki nem végezte el az általános iskola nyolc osztályát. De jó lenne kipróbálni, hogy az iskolázatlanság ellen való orvosságként nem válna-e be a klub?! Ha lehet klubosítani a KISZ-oktatást, miért ne lehetne az iskolai oktatást is — mármint a felnőttoktatást? Különösen ott, ahol annyira szeretnek és tudnak olvasni az emberek, mint éppen Tarnamérán. Az olvasás: tanulás. A Tenkes kapitánya hetedik folytatása után Dzvonái Sándor könyvtáros versenyt hirdetett: írják meg a klubtagok a tévéjáték folytatását. De hogy megírhassák , olvasniok kellett. És ők olvastak. Igaz, a dolgozatok nem voltak irodalmi remekművek, de tükrözték, ki mit tud a korról, irodalomról, társadalmáról, történelméről. Az olvasási kedv élesztője tehát: ismét a klub. Valamennyiben feltűnő helyen, szabadon állnak a könyvek. Éppen ez Dzvonár Sándor nagy felfedezése: az a klub, amelyik csak a táncra, tévére, vetélkedőre épül, szétzüllik, mihelyt elillan a tánc, a tévé vagy a vetélkedő varázsa. De a könyv — soha nem unalmas, a könyvről beszélgetni, vitázni — sohasenmi érdektelen. Mindezek után úgy tetszhet, hogy a „közös asztal” egykori híve átállt az ellentáborba. Nem. Hiszem, hogy Tarnamérán még élénkebb és eredményesebb lenne aklubélet, ha nem szétszórtan, hanem egy tető alatt telepődhetne le a kilenc klub tagsága. Ha mindegyik klub — megtartva önállóságát, jellegét — együvé költözne, így könnyebben megteremtődne a már említett nagyobb közösség. Vannak már „átjárók” a klubok között. Csintalan András, a KISZ-titkár, hol tűzoltó-klubtag, hol KISZ- klubtag, hol téesz-klubtag, hol irodalombarát-klubtag. A községben, ahol az egyik iskola 1756-ban épült, a másik, a legújabb, 1882-ben, ott nyilvánvalóan nem a klubház a legsürgősebb. Sürgős akkor lesz majd a klubház építése, ha maguk a tarnaméraiak érzik halaszthatatlannak. Akkor pedig — hiszem, hogy ott, helyben pénz is kerül majd az építkezéshez. Garami László SZEBERÉNYI LEHEL: ŐRSÉGVÁLTÁS Hajdanán a gátőri szolgálat apáról fiúra szállt. Az öreg Hunya Mihálynak nem volt fia. De leánya, Róza, feleségül ment Kis Jánoshoz, az új gátőrhöz. Kis János a szerelem első bódult napjai után kiment a gátra. Mély boldogat sóhajtott. A lába, a tüdeje könnyű volt. Mintha nem is állna itt, de lebegne. Lebegne a széles, párolgó földek, melyekről lement már a víz, elmúlott róluk a nádi világ, a gőzekék éppen törték, forgatták, nagy fekete barázdákat hasítottak, borítottak egymásra. Kis János szeme alá vette a gátat, amenynyit csak vehetett. Annál is több volt, az ő kezére adva. A könnyű tüdejét mind teleszívta, úgy lépkedett odafenn, megfontoltan lépkedett. Látott egy ürgelyukat, azt mondta: no majd rendezünk nagy ürgeirtást. Felverődött a hajtás, megbántotta a szemét, sor kerül erre is. A gázkoronán néhol gödrös volt az út. Nagynéhol. Na jó, mindent szépen rendbeteszünk — beszélt magában az új gazda. Az őrház udvarán szomorúan állott a szekér. A lovak előtte kornyadoztak, rágták a rossz füvet. Néhány öreg bútor kazalban állott a szekéren: a sifon, a sublót, a testetlen karos lóca, az ágy ódivatúan hajlított barna támlái. A kazal hegyében festett rózsákkal ékesített pléh mosdó gólyalábai meredeztek. Valaki átdobott egy kötelet e vigasztalan rakományon. Hunya Mihály, meg Kis János bementek a szerházba. Nagy rend volt odabenn. Szépen bezsírozva, ami vas, nagyságrendbe állítva, amiből kisebb, nagyobb is van. Akár a katonaságnál, oly kínosan állnak a gát fegyverei a helyükön. Itt van minden, fiam — mondta Hunya Mihály. A fakó hangja olyan volt, mint a közönséges beszéd. Nem volt színe, nem volt íze. Végigmentek a leltáron. Egy darab istrángos cölöpverő. Három vermelő. Egy átálló. Négy petróleum fáklya. Vonószék. Döngölő. Tömő súlyok. Karóverő sulyok, ötszáz zsák. Ásók, lapátok, csákányok. Háromszáz folyóméter drót. Kézi kosok. Három rámás fűrész. Gyalu. Köszörű. Pallók. Ácskapcsok. Kötelek. Szintező lécek. Kitűző rudak. Szekercéik. Falitáblába vert szegeken: lámpák, vésők, csigafúró, kézi fűrész, vonókés, kombinált fogó, franciakulcs ... Egyeztetni sok volt De egyeztettek. Egyik mondta a papírról, másik rámutatott. Egy szó sem , esett más, csak ami ide tartozott. A tekintetek is csak arra estek, amire kellett, és sohase találkoztak. Nyirkos, olajos hűvösség csapott fel a téglakövezetről, mely oly tiszta volt, mint az asztal, hol étkezéshez terítenek, porszem se látszott. Kim Dani bácsi, a vízmester azt mondta az asszonyoknak, mert itt volt, hivatalból. — Ilyen az élet. Hunyáné a szemét törölgette. Csendesen, fáradtan ült a ház sarkán. Sárga kis arca, riadt, sárga kis madár, megbújt a fekete kendő redői közt. Megszokta Bátorít. Az élete itt telt, s most el kell menni. Rózsika korholta: — Mit ír anyám, itt lesznek közel... Nem olyan, mintha örökre kellene elválni. Rózsika ott serénykedett, pókhálózott. Készítette a fészket a maga élete alá, s tele volt tervvel. Nem értette, miért kell ríni. Aztán bementek a vendégszobába, a három férfi. Ott állott egy öreg íróasztal, roskadt lábaiban, ha nagy csend volt, percegett a szú. Ódon könyv volt az íróasztalon. Nagy, vaskos, keményfedelű könyv, mint a papnak a templomia.n Sárga lapok voltak a könyvben. A felele meghámlott, rongyosodon. A vízmester beledugta az ujját, felnyitotta. Az ekjén nyitotta, ott sikerült Az ezernyolcszázkilencvenhetes esztendőnél. Felül április habdika állott, megkopott fekete betűk, tétován kapaszkodtak egymás szárába. A sö-nek olyan hosszú szára volt, hogy fö-nek is lehetett olvasni. „Fogasolás ésőzsebehordás történt...” , — Régen volt — mondta a vízmester, nézegette kicsit az írást. Nézegette, kicsit mosolygott is. — Ferenc Jóska mit ebédelt akkor?__ — A rőzsevágást ki kell majd adni -mondta Hunya Mihály Kis Jánosnak. Eszébe jutott a rozsdaehordásról. Fellapozták az utolsó dátumot. Hunya Mihály szögletes betűit. A vendégszobában nehéz csend volt, a szó elindult az iszta lábában. Az ember lába alatt a padló néha megnyikordult, mert nem lehetett végy moccanatlan állni, nem bírta az ember végig kiállni. A toll sercegett, ahogy a vízmester meg-megnyomta a papíron. „Ház körül szerház rendbehozás, töltésszemle.” „Lezáratott október havának 31-ik napján a gátőri tőerdők átadása, illetőleg átvétele céljából. Kelt: Bátori. Hunya Mihály átadó. Kis János átvevő.” Ezután Kis János beírta az első maga betűit az öreg könyvbe. „Isten nevében átvettem a napló szabályszerű vezetését. Átvettem Varga Dániel vízmester úr jelenlétében jegyzőkönyvileg a leltárt.” Rózsika megjelent az ajtóban. Szőke kontya tarka kendő alá rejtve. Tálcán poharakat hozott, és szegletes üvegben kisüsti pálinkát. Ügyesen töltött, körülkínált. Piros orcáján kicsattant az élet, mégis ahogy mozgott, oly nesztelen volt, a pillanathoz oly siminló. A napfény ha benéz kedvesen az ablakán. — Az asszonyok olyanok, mint a csibék. Kibújnak a tojásból, és máris tudjik járni — mondta Dani bácsi elégedetten összekoccintották a poharakat. Hunya Mihály csak belenyalt és letette. — Na?! — A vízmester bozontos szemöldöke felszökött. — Valahogy nem kívánom — mondta Hunya Mihály. Sápadt volt kicsit Hunya Mihály. Az új gátőr, s a vízmester is letették az üres poharukat. Aztán mindnyájan elindultak kifelé. Hunya Mihály megölelte az újasszonyt. — Hát lányom, aztán gondolj néha apádra meg anyádra. Most már a lány is kicsit elérzékenyült, küszködött a könnyeivel. — Hát fiam... — Ennyit mondott Hunya Mihály az új gátőrnek, a vejének, kezét darabosan odanyújtotta. A fekete kis asszony fenn ült már a bakon, a sárga madár arcát elnyelte a kendő. A szürke égből egy-két csepp hullott. — Már csak ne esne, elázik a pereputty — szólt Hunya Mihály, erőltetett egy kis mosolyt. A vízmester félreállt kicsit, nézte a készülődést, a felpucolt szekeret. — Szépek ezek a lovak. Akárhányszor elnézem — mondta. Hunya Mihály megfogta a rudas kötőfékit, bólintott. — Magunk nevelése. A kocsi nyikkant egyet, s billegve megindult. A két hársfa sárga leveleket hullatott az öreg bútorokra. Könnyet hullatva búcsúzott. S a lovak nekiveselkedtek a rámpának. A leány még utánuk kiáltott: — Karácsonyra meglátogatjuk!... Vagy még elébb. Kicsordult az ujjongó buzgóság belőlük. Szégyellették is kicsit, ha belegondoltak. De a harsogó napfény a halk neszeket elöntötte. Hiszen elkezdhették kedvükre a maguk fészkét. Bocsáss meg nekik Uram, s ne marasztald el őket a kegyetlenség bűnében.