Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-23 / 4. szám - H. Erdélyi Ildikó: „Az Oppenheimer-dosszié”. Az idei párizsi színházi szezon legnagyobb szenzációja • színikritika (4. oldal) - Bor Ambrus: Lengyelország, hajnali három • útinapló (4. oldal) - Wanyek Tivadar: Ház • kép (4. oldal)

VITA A MUNKÁRÓL (Folytatás a 3. oldalról.)­mányokra. Egyébként ez az egyik fontos feltétele annak is, hogy az utolsó évben erő­teljesen megindult vezető­­képzés színvonala a korszerű követelményeknek megfele­lően emelkedjék, és hogy a munkaszervezés szintje ma­gasabb legyen. A termelési viszonyok fejlődése és a munkafegyelem S ezzel vissza is szeretnék térni a nevelés szerepére az emberi munka­viszony szo­cialista formálásában. Nem becsülöm le a tudatos felvi­lágosító munka fontosságát, de azt hiszem, nem volnánk marxisták, ha a nevelést azonosítanánk a propaganda vagy agitációs tevékenység­gel, s megfeledkeznénk az objektív viszonyok nevelő hatásáról. A szocialista munkaviszo­nyok megteremtéséért, a munkafegyelem megszilárdí­tásáért vívott harcban a köz­vetlen nevelés (oktatás, agi­táció) és az adminisztratív rendszabályok mellett hallat­lanul nagy jelentősége van a termelési viszonyok és ezen belül elsősorban a tu­lajdonviszonyok további szo­cialista fejlődésének. Ennek a tényezőnek a jelentőségét csak az becsülheti le, aki a tulajdonviszonyokban csak jogi formákat lát, s nem ténylegesen létező társadal­mi viszonyokat, s aki a gyá­rak államosítását ilyen ala­pon nem a tulajdonviszonyok szocialista fejlődése kezdeté­nek tekinti, hanem — leg­alábbis az ipar területén — teljes megvalósításának. Talán legfontosabb ebből a szempontból a dolgozók egyre szélesebb rétegeinek bevonása a gazdasági irányí­tásba és ellenőrzésbe. Tu­dom, hogy sokakat vissza­riaszt már maga ez a fogal­mazás is, mert a szocialista társadalomnak ezt a nagy­szerű célkitűzését formális megoldásokkal,, unalmas ter­melési tanácskozásokkal vagy látszatdöntéseket hozó bizottságokkal azonosítják. Mások viszont lekicsinylően legyintenek, s arra hivatkoz­nak, hogy úgyis minden­kit csak a maga dolga érde­kel és számításon kívül hagy­ják a közérdeklődés növeke­désének mind megannyi ké­zenfekvő jelét. A dolgozók fokozottabb bevonása a gazdasági irányí­tásba mindenekelőtt a tájé­koztatás további javítását követeli meg. Olyan csator­nák kiszélesítését, amelyek lehetővé teszik nemcsak a dolgozók informálását, ha­nem véleményük eljuttatását is oda, ahol a társadalmi döntési folyamatok lezajla­nak. Ez a törekvés — ami a párt mai politikájának az egyik legszervesebb része — a legkülönfélébb természetű ellenállással találja , magát szemben a dolgozók arisztok­ratikus lebecsülésétől a szak­mai szűklátókörűségig és a pallér-szemléletig. A közéleti demokratizmus kibontakozá­sa azonban, s az Élet és Iro­dalom hasábjain megindított vita is segíthet lebontani en­nek az ellenállásnak rendkí­vül szövevényes világát. Nem kis problémák állnak ma előttünk és sokan, akik átérzik súlyosságu­kat, könnyen kishitű­­vé válhatnak. Valahogy úgy van ez, hogy a szo­cialista társadalomról alko­tott — illúziókkal teli — képnek túlságosan rabjai­vá lettünk, s a társadalom fejlődését nem tudjuk meg­felelő történelmi távlatba he­lyezni, pedig erre ma talán sokkal inkább szükség van, mint bármikor. A történelmi szemlélet persze nem szol­gálhat mentsvárul a hibák­ba való belenyugvásnak, de talán alapja lehet olyan reá­lis törekvések megerősödésé­nek, amelyek a ma felada­tainak elvégzésével szolgál­ják a holnapot és a holnap­után­t. „Az Oppenheimer-dosszié” Az idei párizsi színházi szezon legnagyobb szenzációja Az igazi színházi szezon Párizsban november tá­ján kezdődik. Ekkor már min­den színiház működik, s de­cember-januárra a legtöbb már új darabot is tűz mű­sorára. A Théâtre National Populaire Georges Wilson vezetésével és rendezésében Brecht „Purutilla úr és szol­gája, Matti” című darabjá­val aratott sikert az új év­adban; az Odéonban viszont már tavaly óta Beckett „Ó, szép napok” című szín­műve a leglátogatottabb, M­adele true Renaud-val a fő­szerepben. A kisebb szín­házak előadásainak szín­vonala nem egyenletes, de így is sok a kiemelkedő si­ker. A Jacques Copeau ala­pította Vieux Colombier, Victor Hugo Lucrecia Bor­­giáját játssza, s ezzel a ma már tőlünk távol álló, vég­letekben mozgó melodrámá­val meglepően erős, friss művészi élményt ad. Ki­emelkedő előadásiban került színpadra az Oeuvre-ben Diderot: Rameau unoka­öccse című regényeiből írt darab. Nagy divat Csehov: Pitoëffék a Théátre Mo­­derne-ben néhány hete a Ványa bácsit kezdték ját­szani, másutt darabbá alakí­tották a Kutyás hölgy­et, egy harmadikban egy Cse­­hov-novellákból írt darabot vittek színbre. A választék tehát nagy é­s december­ben a kritikusok díját mégis egy olyan darab kap­ta, amely tulajdon­képpen nem is színmű a szó szoros értelmében. Jean Vilar „Oppenheimer dosszié”-ja_ A Louis Jouvet alapította Athénée, a Vilar-darab előtt Hochhuth „A helytartó”-ját játszotta, szélsőjobboldali elemek rendzavaró kísérletei ellenére, nagy közönségsi­kerrel. Jean Villar — régeb­ben a Théátre National Populaire igazgatója és szí­nésze — tizennyolc hónapi távollét után egy még ak­tuálisabb témával tért visz­­sza Párizsba és folytatta az Athénée műsorát. Az Athé­­née-ben meghatározott, bá­tor programmal kezdi mű­ködését: „A jelenkor öntu­datra ébresztésének” színhá­zát akarja megalkotni. Nagy, aktuális témáikat ke­res, hogy ezután ne csak az újság, könyv, mozi, televí­zió értesse meg az emberek­kel azt, hogy mi történik körülöttük, hanem a színház is. Az Oppenheimer-darab szövegét Vitar maga írta. A német Heinar Kipphardt ugyan már feldolgozta egy színdarabjában a nagy ame­rikai fizikus fegyelmi ügyét, de Oppenheimer ellenezte előadását, mert a szerző túlságosan szabadon formál­ta az anyagot. Vitar viszont „dokumentum színházat" akar teremteni. Darabját az 1954-es fegyelmi tárgyalás 500 000 szavas monstre­­jegyzőkönyvéből „rövidítet­te”. Még a habozásokban, önismétlésekben is a tárgya­lás szövegét adja vissza. Számára a legfontosabb­ a történeti hűség, mert az a célja, hogy „megmerítse” az embereket a történelemben, megláttassa velük, hogy az atombomba problémája, ko­runk e nagy kérdése, min­denkire vonatkozik. Vitar tényszerű, minden „színpadtechnikai fogást” gondosan kerülő darabja ta­lán éppen ezért kelt rendkí­vüli benyomást. A néző nemcsak azt mondja magá­ban: láttam egy kitűnő da­rabot, hanem úgy érzi, ő maga is részt vett az Oppenheimer-ügy tárgyalá­ A díszlet semmiben sem tér el az eredeti színhelytől, a washingtoni Atamerő Bi­zottság épületének sivár szo­bájától. A bútorok funkcio­nálisak és lakóik. A résztve­vők egymással szemben ül­nek az összezsúfolt aszta­lok körül. A színészi játék sem látványos, az is doku­mentumszerű. Vitar Oppen­heimer szerepében végig az ember, a tudós Oppenhei­mer marad, nem enged a „játék” kísértéseinek. S a néző, bár előre tudja a vég­kifejletet, végig erős érze­lemhullámzással követi az eseményeket, azaz a kihall­gatások sorozatát. Oppenheimer kihallgatása: a tudós a tanúk padjához ül, mely így a vádlottak padja lesz. Csak a vádló mutatkozik idegesnek, a tu­dós tárgyilagos hangon vá­laszol. Semmit sem tagad, semmit sem magyaráz — hi­szen miért is magyarázhatná a hivatalból kirendelt bí­ráknak tettet indító okait A vádlók a tudós „morális Ski­upulusainak” okait sze­retnék tudni, de Oppenhei­mer nem fogadja el ezt a kifejezés­t. A ciki f­urdalásról beszél. Mit jelent a fizikus lelkiismerete Hirosima, Nagaszaki elpusz­tulása után? Egyik könyvé­ben maga Oppenheimer ír­ja: „A fizikusok megismer­ték a bűnt. Sohasem felejt­hetik el." A vádlott kihallgatása után mindenki veszi a ka­lapját, a vádló az Oppen­­heimer-dossziét, amelyet a vádlott sohasem ismerhetett meg egészében, s miközben mindenki a kijárat felé tart, a narrátor ismerteti az íté­letet, amelyet a valóságban csak húsz nappal később hoztak meg: dr. Oppenhei­mer nem megbízható, nem kívánatos személy katonai titkokat érintő ügyekben, megbízhatósági bizonyítvá­nyától megfosztják. Nem drámát láttunk az Athénée színházban, leg­alábbis nem a szó megszo­kott, hagyományos, színházi értelmé­ben. Ezt egyes kriti­kusok Vitar szeméb­e is ve­tik. De ennek a „színpadi dokumentumnak” a művé­szi, drámai hatása mégis megrendítő. Vitar tisztelet­re méltó művészi és emberi bátorsággal mutatja be ezt az esetet, mely korunk egyik legfontosabb, minden­ki életére kiható ellentmon­dását sűríti magába. Az amerikai tudós tetteiért fe­lelős az államnak, de az em­beriség sorsáért felelős az emberiségnek is. A Vilar-darabban ábrá­zolt igazságszolgáltatás azonban az emberiségért való felelősséget nem vizsgál­ja. H. ERDÉLYI ILDIKÓ A krakkói Mária-temp­­lom egyik tornya ma­gasabb a másiknál, égbe szökő, hegyes sisakja van, arany pántkorona lebeg rajta, olyan, mint egy át­tört filigrán-mívű gyűrű. S a toronyban minden órában körbejár egy kürtös, éjjel-nappal, a XIV. század vége óta, és a négy égtáj felé elfúj egy kürtjelet. In­kább panaszos a jel, mint kiáltó, holott arra a kürtös­re emlékeztet hatszáz éve, aki még száz évvel előbb — így szól a hagyomány — észrevette a közeledő tatár­sereget, és kürtjével riasz­tani akarta a várost. A jel felét fújhatta el, aztán ta­tár nyíl fúródott a torkába, ezért szakad meg a kissé elnyújtott s panaszosnak tű­nő dallam a nap minden órájában négyszer a felénél, ütem közepén, egy hang­­súlytalanul megpittyenő hanggal. Odalenn, a templomban szüntelenül áramlanak a külföldi turisták és a len­gyel zarándokok (minden lengyel országjárás vagy kirándulás nemzeti zarán­doklat), megbámulják Wit Stwosz szárnyasoltárát. Meghallgatják a szakszerű magyarázatot a késői góti­ka e remekművéről, ám­ul­­nak a posztóvá és atlasszá faragott fa lebbenő könnyű­ségén, élni látszó arcok re­­dőire és barna férfikezeken kidomborodó érhálókra hív­ják fel egymás figyelmét. Vagy alkalmi idegenveze­tők szavára bólogatnak, akik hátborzongató elbeszé­lést tudnak a régvolt ke­gyetlen királyról és a pa­rancsról, hogy a leány­anyák paráznaságuk bün­tetésére kutyakölyköket szoptassanak, a fattyú új­szülötteket pedig éppen megkölykezett szukák emlő­jére tegyék, miként ez a szárnyasoltár egyik farag­­ványán hű ábrázolatban valóban látható is. Künn a téren szintén nyü­zsögnek a turisták, fényké­pezőgépeket csattogtatnak, mennek a Wawelba. A krakkóiak a dolguk után járnak, az egyetemisták előadásra sietnek. Fönn a toronyban három kürtös látja el nyolc-nyolc órán át a szakadatlan jeladás törté­nelmi tisztét, minden órá­ban négy égtáj felé röp­pentve a fél kürtszót: „Ébredjetek és védjétek a várost, mert jönnek a ta­” A klubban fél tízig úgy töltik az idejüket a Jagelló Egyetem diákjai, mint bár­mely este. Fönn a nagyte­remben híg kávét, erős teát és leveskockából forró vízzel készült bouillont isz­nak (hetven garas a bouillon), és ugyanez járja a pincében is, ahol építésze­tileg merészen és szelleme­sen kiképzett, jól berende­zett helyiségekben lehet ül­dögélni. A körök, csoportok csen­desek, nincs zaj, nincs fel­­tűnősködő társaság, öten ül­nek, beszélgetnek. Egy ma­gányos fiú újságot olvas. Egy fiatalember összerán­colt homlokkal hajlik a fü­zetére, jegyzetel, sziszegő­susogó lengyel nyelven ma­gyaráz valamit a partner­nőjének. A lány utóbb fel­­szedelőzködik és elmegy, csak még begyömöszöl a szatyrába két gombóccá gyűrt férfiinget, nyilvánva­lóan a fiú mosatlanját. S a pince­bárban (mert az is van), jelentéktelen a forga­lom: egy-két vendég koc­káztat meg tíz zlotyért, vagy még drágábban egy deci jugoszláv bort, örmény ürmöst, esetleg tokajit. Rö­vid ital, vodka nincs, külö­nösen fiatalok közt folyik erélyes hadjárat a vodka el­len. Tíz felé a majdnem csa­ládias klub átrendeződik: nincs több kávé, tea meg húsleves, akit a hangver­seny nem érdekel, elmegy, aki közönségnek marad, asztalokat, székeket tologat a nagyteremben, a dobogó előtt, s helyet foglal. Aztán jön a wroclawi együttes, és játszani kezd. A dobos arca: az a moz­dulatlan, inkább ernyedt, mint feszült dobos­ arc. A zongorista: szép profilú, magas homlokú fiatalember; a nagybőgős: nagyon so­vány és nagyon magas, le­csüngő bajusza és hegyes szakálla van, a keze meg fehér szellemkéz, azonnal feltűnnek valószínűtlenül hosszú ujjai. Valamennyien fiatalok, a zenekar szakszo­fonos vezetője is, aki egyéb­ként szintén szakállas. A néhány égve maradó lámpa fényében kissé egzaltáltan csillog a szeme, különös, egyszerre átszellemült és el­­kínzott arckifejezésével a Mater Johanna szerzetesére emlékeztet. Ez a kép. Szokatlan. Amit meg játszanak, az gyakor­latlan fülnek eleinte zűrza­var és monotónia, szinkópák és hangsúlytorzulatok sza­kadatlansága, csupa ritmus­­törés és ritmu­s-elfulladás. Témák, variációkkal. A szerzetes­ arcú szájához eme­li a szakszofont, hátrasze­gett nyakkal játszik. Utána a zongorista variál, utóbb a nagybőgős. A dobos hirtelen ugrik ki az együttesből, vad varázslatot produkál, több dobon, örvénylő-sistergő hangokkal veri a téma­dallam ritmusvázát, kemény csattanással fejezi be — egy pillanat a szünet, s megint a nagybőgős vezet, szellem­­ujjai bolondul táncolnak a vastag húrokon. A zenekar még látványos, de a zene vonzani kezd, árad, közeledik. A lüktetése izgatott és izgató, konok, szuggesztív. Igen, nehezen meghatározható légkört te­remt, oldódást és súlytalan­ságot sejtet, mégis azt érzi az ember, hogy szinte észre­vétlenül átengedi magát, nem az oldódásnak, hanem annak az elektromos fe­szültségnek, melyet a szün­telen zene gerjeszt. Bele­kapcsolódik az áramkörbe, s már észrevétlenül pereg­nek félórák, órák. Éjfélkor a wroclawiak leteszik hang­szereiket, s most lehet inni a bárban, feltűnően nagy szemű, ideges mozgású lány töltögeti sokaknak a sok kis poharat, de ez csak lélegzet­­nyi szünet, fojtott és vára­kozó hallgatás: a szakszáfon feljajduló hangja mintha félbehagyott ütemet folytat­na tovább. A nagybőgős magához öleli a bőgő or­mótlan nyakát. Újabb félórák, órák a ze­ne sodrásában. Majdnem csak homályos sejtelem köz­ben, hogy mások ülnek a dobogón, mások játszanak. A dobos új. A zongoránál karvalyorrú, borzas férfi ül. Aki éppen leteszi a szak­szofont: kölyökarcú fiú, aki a helyére ugrik, az imént még a harmadik sorban ült, a közönség között. Beugró zenészek váltogatják egy­mást. S még ez: a nézőté­ren mintha nem volnának állandó helyek. Valaki föl­áll, hátramegy, ott ül le, háttal a dobogónak. Két lány jön föl a bárból, oda­ülnek, ahol éppen szabad két szék. Érzékcsalódásnak tetszik ez. Talán a galéria is az, a nagyterem mélyén, ott fönn egy fiatalember arcát a tenyerébe hajtja, mintha már elviselhetetlenné vált volna az elemeire széth­asa­­dozni látszó valóság. Kultusz? Varázslat? Fulladó érzéssel, életösz­tönből ugrunk fel a székről. Félhárom elmúlt­ * LENGYELORSZÁG, HAJNALI HÁROM Este tízkor a Rynek Glówny túlsó sarkán, a Mária-templomtól három­száz lépésre „Jam Session” lesz az egyetemi hallgatók klubjában. A dzsessz-kultú­­rát feltételező érdeke® el­nevezés egy wroclawi együt­tes dzsessz-hangversenyét fedi. ★ Öten mennek a téren át, különben senki se jár itt ebben az órában. Három fiatalember és két lány. A klub régen kulcsra zárt aj­taját kinyitották nekik, ki­léptek a térre, szótlanul in­dultak el. És hajnali háromkor pon­tosan megszólal a torony­ban a kürt. A kürtös telje­síti történelmi feladatát. Az inkább bánatos, mint kiáltó dallam azon a bizonyos ponton pittyenve megtörik. Az öt ember pedig megáll. A kürtös a második égtáj ablakához ér, fújja a dalla­mot: „Ébredjetek, és védjétek a várost, mert jönnek a ta­” Csend. Távolról bukdácsoló, bugyborékoló szakszofon­­hangot hallani. S a harmadik jel: „Ébredjetek és védjétek a várost, mert jönnek a ta-” Végletek zsúfolódása, el­lentmondások, mindent­akaró játékosság és min­­dent­ bíró lengyel öntudat: három fiú és két lány égnek fordított arccal figyel, oda­tartja magát a metszően hűvös októberi hajnalnak. A harmadik szünetben túlfelől elveszően jajdul meg a szakszofon, rájuk meg ne­gyedszer hull kristályhideg permetként a hatszáz éve szakadatlan rézkürtsző. Milyen kihúzott derékkal indulnak tovább. S amikor a lépéseik kopogása elhal egy utcatorkolatban, milyen friss és tiszta a hajnali csend­ sem. Wanyek Tivadar (Jugoszlávia): Ház Bor Ambrus— 4 —

Next