Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-23 / 4. szám - H. Erdélyi Ildikó: „Az Oppenheimer-dosszié”. Az idei párizsi színházi szezon legnagyobb szenzációja • színikritika (4. oldal) - Bor Ambrus: Lengyelország, hajnali három • útinapló (4. oldal) - Wanyek Tivadar: Ház • kép (4. oldal)
VITA A MUNKÁRÓL (Folytatás a 3. oldalról.)mányokra. Egyébként ez az egyik fontos feltétele annak is, hogy az utolsó évben erőteljesen megindult vezetőképzés színvonala a korszerű követelményeknek megfelelően emelkedjék, és hogy a munkaszervezés szintje magasabb legyen. A termelési viszonyok fejlődése és a munkafegyelem S ezzel vissza is szeretnék térni a nevelés szerepére az emberi munkaviszony szocialista formálásában. Nem becsülöm le a tudatos felvilágosító munka fontosságát, de azt hiszem, nem volnánk marxisták, ha a nevelést azonosítanánk a propaganda vagy agitációs tevékenységgel, s megfeledkeznénk az objektív viszonyok nevelő hatásáról. A szocialista munkaviszonyok megteremtéséért, a munkafegyelem megszilárdításáért vívott harcban a közvetlen nevelés (oktatás, agitáció) és az adminisztratív rendszabályok mellett hallatlanul nagy jelentősége van a termelési viszonyok és ezen belül elsősorban a tulajdonviszonyok további szocialista fejlődésének. Ennek a tényezőnek a jelentőségét csak az becsülheti le, aki a tulajdonviszonyokban csak jogi formákat lát, s nem ténylegesen létező társadalmi viszonyokat, s aki a gyárak államosítását ilyen alapon nem a tulajdonviszonyok szocialista fejlődése kezdetének tekinti, hanem — legalábbis az ipar területén — teljes megvalósításának. Talán legfontosabb ebből a szempontból a dolgozók egyre szélesebb rétegeinek bevonása a gazdasági irányításba és ellenőrzésbe. Tudom, hogy sokakat visszariaszt már maga ez a fogalmazás is, mert a szocialista társadalomnak ezt a nagyszerű célkitűzését formális megoldásokkal,, unalmas termelési tanácskozásokkal vagy látszatdöntéseket hozó bizottságokkal azonosítják. Mások viszont lekicsinylően legyintenek, s arra hivatkoznak, hogy úgyis mindenkit csak a maga dolga érdekel és számításon kívül hagyják a közérdeklődés növekedésének mind megannyi kézenfekvő jelét. A dolgozók fokozottabb bevonása a gazdasági irányításba mindenekelőtt a tájékoztatás további javítását követeli meg. Olyan csatornák kiszélesítését, amelyek lehetővé teszik nemcsak a dolgozók informálását, hanem véleményük eljuttatását is oda, ahol a társadalmi döntési folyamatok lezajlanak. Ez a törekvés — ami a párt mai politikájának az egyik legszervesebb része — a legkülönfélébb természetű ellenállással találja , magát szemben a dolgozók arisztokratikus lebecsülésétől a szakmai szűklátókörűségig és a pallér-szemléletig. A közéleti demokratizmus kibontakozása azonban, s az Élet és Irodalom hasábjain megindított vita is segíthet lebontani ennek az ellenállásnak rendkívül szövevényes világát. Nem kis problémák állnak ma előttünk és sokan, akik átérzik súlyosságukat, könnyen kishitűvé válhatnak. Valahogy úgy van ez, hogy a szocialista társadalomról alkotott — illúziókkal teli — képnek túlságosan rabjaivá lettünk, s a társadalom fejlődését nem tudjuk megfelelő történelmi távlatba helyezni, pedig erre ma talán sokkal inkább szükség van, mint bármikor. A történelmi szemlélet persze nem szolgálhat mentsvárul a hibákba való belenyugvásnak, de talán alapja lehet olyan reális törekvések megerősödésének, amelyek a ma feladatainak elvégzésével szolgálják a holnapot és a holnaputánt. „Az Oppenheimer-dosszié” Az idei párizsi színházi szezon legnagyobb szenzációja Az igazi színházi szezon Párizsban november táján kezdődik. Ekkor már minden színiház működik, s december-januárra a legtöbb már új darabot is tűz műsorára. A Théâtre National Populaire Georges Wilson vezetésével és rendezésében Brecht „Purutilla úr és szolgája, Matti” című darabjával aratott sikert az új évadban; az Odéonban viszont már tavaly óta Beckett „Ó, szép napok” című színműve a leglátogatottabb, Madele true Renaud-val a főszerepben. A kisebb színházak előadásainak színvonala nem egyenletes, de így is sok a kiemelkedő siker. A Jacques Copeau alapította Vieux Colombier, Victor Hugo Lucrecia Borgiáját játssza, s ezzel a ma már tőlünk távol álló, végletekben mozgó melodrámával meglepően erős, friss művészi élményt ad. Kiemelkedő előadásiban került színpadra az Oeuvre-ben Diderot: Rameau unokaöccse című regényeiből írt darab. Nagy divat Csehov: Pitoëffék a Théátre Moderne-ben néhány hete a Ványa bácsit kezdték játszani, másutt darabbá alakították a Kutyás hölgyet, egy harmadikban egy Csehov-novellákból írt darabot vittek színbre. A választék tehát nagy és decemberben a kritikusok díját mégis egy olyan darab kapta, amely tulajdonképpen nem is színmű a szó szoros értelmében. Jean Vilar „Oppenheimer dosszié”-ja_ A Louis Jouvet alapította Athénée, a Vilar-darab előtt Hochhuth „A helytartó”-ját játszotta, szélsőjobboldali elemek rendzavaró kísérletei ellenére, nagy közönségsikerrel. Jean Villar — régebben a Théátre National Populaire igazgatója és színésze — tizennyolc hónapi távollét után egy még aktuálisabb témával tért viszsza Párizsba és folytatta az Athénée műsorát. Az Athénée-ben meghatározott, bátor programmal kezdi működését: „A jelenkor öntudatra ébresztésének” színházát akarja megalkotni. Nagy, aktuális témáikat keres, hogy ezután ne csak az újság, könyv, mozi, televízió értesse meg az emberekkel azt, hogy mi történik körülöttük, hanem a színház is. Az Oppenheimer-darab szövegét Vitar maga írta. A német Heinar Kipphardt ugyan már feldolgozta egy színdarabjában a nagy amerikai fizikus fegyelmi ügyét, de Oppenheimer ellenezte előadását, mert a szerző túlságosan szabadon formálta az anyagot. Vitar viszont „dokumentum színházat" akar teremteni. Darabját az 1954-es fegyelmi tárgyalás 500 000 szavas monstrejegyzőkönyvéből „rövidítette”. Még a habozásokban, önismétlésekben is a tárgyalás szövegét adja vissza. Számára a legfontosabb a történeti hűség, mert az a célja, hogy „megmerítse” az embereket a történelemben, megláttassa velük, hogy az atombomba problémája, korunk e nagy kérdése, mindenkire vonatkozik. Vitar tényszerű, minden „színpadtechnikai fogást” gondosan kerülő darabja talán éppen ezért kelt rendkívüli benyomást. A néző nemcsak azt mondja magában: láttam egy kitűnő darabot, hanem úgy érzi, ő maga is részt vett az Oppenheimer-ügy tárgyalá A díszlet semmiben sem tér el az eredeti színhelytől, a washingtoni Atamerő Bizottság épületének sivár szobájától. A bútorok funkcionálisak és lakóik. A résztvevők egymással szemben ülnek az összezsúfolt asztalok körül. A színészi játék sem látványos, az is dokumentumszerű. Vitar Oppenheimer szerepében végig az ember, a tudós Oppenheimer marad, nem enged a „játék” kísértéseinek. S a néző, bár előre tudja a végkifejletet, végig erős érzelemhullámzással követi az eseményeket, azaz a kihallgatások sorozatát. Oppenheimer kihallgatása: a tudós a tanúk padjához ül, mely így a vádlottak padja lesz. Csak a vádló mutatkozik idegesnek, a tudós tárgyilagos hangon válaszol. Semmit sem tagad, semmit sem magyaráz — hiszen miért is magyarázhatná a hivatalból kirendelt bíráknak tettet indító okait A vádlók a tudós „morális Skiupulusainak” okait szeretnék tudni, de Oppenheimer nem fogadja el ezt a kifejezést. A ciki furdalásról beszél. Mit jelent a fizikus lelkiismerete Hirosima, Nagaszaki elpusztulása után? Egyik könyvében maga Oppenheimer írja: „A fizikusok megismerték a bűnt. Sohasem felejthetik el." A vádlott kihallgatása után mindenki veszi a kalapját, a vádló az Oppenheimer-dossziét, amelyet a vádlott sohasem ismerhetett meg egészében, s miközben mindenki a kijárat felé tart, a narrátor ismerteti az ítéletet, amelyet a valóságban csak húsz nappal később hoztak meg: dr. Oppenheimer nem megbízható, nem kívánatos személy katonai titkokat érintő ügyekben, megbízhatósági bizonyítványától megfosztják. Nem drámát láttunk az Athénée színházban, legalábbis nem a szó megszokott, hagyományos, színházi értelmében. Ezt egyes kritikusok Vitar szemébe is vetik. De ennek a „színpadi dokumentumnak” a művészi, drámai hatása mégis megrendítő. Vitar tiszteletre méltó művészi és emberi bátorsággal mutatja be ezt az esetet, mely korunk egyik legfontosabb, mindenki életére kiható ellentmondását sűríti magába. Az amerikai tudós tetteiért felelős az államnak, de az emberiség sorsáért felelős az emberiségnek is. A Vilar-darabban ábrázolt igazságszolgáltatás azonban az emberiségért való felelősséget nem vizsgálja. H. ERDÉLYI ILDIKÓ A krakkói Mária-templom egyik tornya magasabb a másiknál, égbe szökő, hegyes sisakja van, arany pántkorona lebeg rajta, olyan, mint egy áttört filigrán-mívű gyűrű. S a toronyban minden órában körbejár egy kürtös, éjjel-nappal, a XIV. század vége óta, és a négy égtáj felé elfúj egy kürtjelet. Inkább panaszos a jel, mint kiáltó, holott arra a kürtösre emlékeztet hatszáz éve, aki még száz évvel előbb — így szól a hagyomány — észrevette a közeledő tatársereget, és kürtjével riasztani akarta a várost. A jel felét fújhatta el, aztán tatár nyíl fúródott a torkába, ezért szakad meg a kissé elnyújtott s panaszosnak tűnő dallam a nap minden órájában négyszer a felénél, ütem közepén, egy hangsúlytalanul megpittyenő hanggal. Odalenn, a templomban szüntelenül áramlanak a külföldi turisták és a lengyel zarándokok (minden lengyel országjárás vagy kirándulás nemzeti zarándoklat), megbámulják Wit Stwosz szárnyasoltárát. Meghallgatják a szakszerű magyarázatot a késői gótika e remekművéről, ámulnak a posztóvá és atlasszá faragott fa lebbenő könnyűségén, élni látszó arcok redőire és barna férfikezeken kidomborodó érhálókra hívják fel egymás figyelmét. Vagy alkalmi idegenvezetők szavára bólogatnak, akik hátborzongató elbeszélést tudnak a régvolt kegyetlen királyról és a parancsról, hogy a leányanyák paráznaságuk büntetésére kutyakölyköket szoptassanak, a fattyú újszülötteket pedig éppen megkölykezett szukák emlőjére tegyék, miként ez a szárnyasoltár egyik faragványán hű ábrázolatban valóban látható is. Künn a téren szintén nyüzsögnek a turisták, fényképezőgépeket csattogtatnak, mennek a Wawelba. A krakkóiak a dolguk után járnak, az egyetemisták előadásra sietnek. Fönn a toronyban három kürtös látja el nyolc-nyolc órán át a szakadatlan jeladás történelmi tisztét, minden órában négy égtáj felé röppentve a fél kürtszót: „Ébredjetek és védjétek a várost, mert jönnek a ta” A klubban fél tízig úgy töltik az idejüket a Jagelló Egyetem diákjai, mint bármely este. Fönn a nagyteremben híg kávét, erős teát és leveskockából forró vízzel készült bouillont isznak (hetven garas a bouillon), és ugyanez járja a pincében is, ahol építészetileg merészen és szellemesen kiképzett, jól berendezett helyiségekben lehet üldögélni. A körök, csoportok csendesek, nincs zaj, nincs feltűnősködő társaság, öten ülnek, beszélgetnek. Egy magányos fiú újságot olvas. Egy fiatalember összeráncolt homlokkal hajlik a füzetére, jegyzetel, sziszegősusogó lengyel nyelven magyaráz valamit a partnernőjének. A lány utóbb felszedelőzködik és elmegy, csak még begyömöszöl a szatyrába két gombóccá gyűrt férfiinget, nyilvánvalóan a fiú mosatlanját. S a pincebárban (mert az is van), jelentéktelen a forgalom: egy-két vendég kockáztat meg tíz zlotyért, vagy még drágábban egy deci jugoszláv bort, örmény ürmöst, esetleg tokajit. Rövid ital, vodka nincs, különösen fiatalok közt folyik erélyes hadjárat a vodka ellen. Tíz felé a majdnem családias klub átrendeződik: nincs több kávé, tea meg húsleves, akit a hangverseny nem érdekel, elmegy, aki közönségnek marad, asztalokat, székeket tologat a nagyteremben, a dobogó előtt, s helyet foglal. Aztán jön a wroclawi együttes, és játszani kezd. A dobos arca: az a mozdulatlan, inkább ernyedt, mint feszült dobos arc. A zongorista: szép profilú, magas homlokú fiatalember; a nagybőgős: nagyon sovány és nagyon magas, lecsüngő bajusza és hegyes szakálla van, a keze meg fehér szellemkéz, azonnal feltűnnek valószínűtlenül hosszú ujjai. Valamennyien fiatalok, a zenekar szakszofonos vezetője is, aki egyébként szintén szakállas. A néhány égve maradó lámpa fényében kissé egzaltáltan csillog a szeme, különös, egyszerre átszellemült és elkínzott arckifejezésével a Mater Johanna szerzetesére emlékeztet. Ez a kép. Szokatlan. Amit meg játszanak, az gyakorlatlan fülnek eleinte zűrzavar és monotónia, szinkópák és hangsúlytorzulatok szakadatlansága, csupa ritmustörés és ritmus-elfulladás. Témák, variációkkal. A szerzetes arcú szájához emeli a szakszofont, hátraszegett nyakkal játszik. Utána a zongorista variál, utóbb a nagybőgős. A dobos hirtelen ugrik ki az együttesből, vad varázslatot produkál, több dobon, örvénylő-sistergő hangokkal veri a témadallam ritmusvázát, kemény csattanással fejezi be — egy pillanat a szünet, s megint a nagybőgős vezet, szellemujjai bolondul táncolnak a vastag húrokon. A zenekar még látványos, de a zene vonzani kezd, árad, közeledik. A lüktetése izgatott és izgató, konok, szuggesztív. Igen, nehezen meghatározható légkört teremt, oldódást és súlytalanságot sejtet, mégis azt érzi az ember, hogy szinte észrevétlenül átengedi magát, nem az oldódásnak, hanem annak az elektromos feszültségnek, melyet a szüntelen zene gerjeszt. Belekapcsolódik az áramkörbe, s már észrevétlenül peregnek félórák, órák. Éjfélkor a wroclawiak leteszik hangszereiket, s most lehet inni a bárban, feltűnően nagy szemű, ideges mozgású lány töltögeti sokaknak a sok kis poharat, de ez csak lélegzetnyi szünet, fojtott és várakozó hallgatás: a szakszáfon feljajduló hangja mintha félbehagyott ütemet folytatna tovább. A nagybőgős magához öleli a bőgő ormótlan nyakát. Újabb félórák, órák a zene sodrásában. Majdnem csak homályos sejtelem közben, hogy mások ülnek a dobogón, mások játszanak. A dobos új. A zongoránál karvalyorrú, borzas férfi ül. Aki éppen leteszi a szakszofont: kölyökarcú fiú, aki a helyére ugrik, az imént még a harmadik sorban ült, a közönség között. Beugró zenészek váltogatják egymást. S még ez: a nézőtéren mintha nem volnának állandó helyek. Valaki föláll, hátramegy, ott ül le, háttal a dobogónak. Két lány jön föl a bárból, odaülnek, ahol éppen szabad két szék. Érzékcsalódásnak tetszik ez. Talán a galéria is az, a nagyterem mélyén, ott fönn egy fiatalember arcát a tenyerébe hajtja, mintha már elviselhetetlenné vált volna az elemeire széthasadozni látszó valóság. Kultusz? Varázslat? Fulladó érzéssel, életösztönből ugrunk fel a székről. Félhárom elmúlt * LENGYELORSZÁG, HAJNALI HÁROM Este tízkor a Rynek Glówny túlsó sarkán, a Mária-templomtól háromszáz lépésre „Jam Session” lesz az egyetemi hallgatók klubjában. A dzsessz-kultúrát feltételező érdeke® elnevezés egy wroclawi együttes dzsessz-hangversenyét fedi. ★ Öten mennek a téren át, különben senki se jár itt ebben az órában. Három fiatalember és két lány. A klub régen kulcsra zárt ajtaját kinyitották nekik, kiléptek a térre, szótlanul indultak el. És hajnali háromkor pontosan megszólal a toronyban a kürt. A kürtös teljesíti történelmi feladatát. Az inkább bánatos, mint kiáltó dallam azon a bizonyos ponton pittyenve megtörik. Az öt ember pedig megáll. A kürtös a második égtáj ablakához ér, fújja a dallamot: „Ébredjetek, és védjétek a várost, mert jönnek a ta” Csend. Távolról bukdácsoló, bugyborékoló szakszofonhangot hallani. S a harmadik jel: „Ébredjetek és védjétek a várost, mert jönnek a ta-” Végletek zsúfolódása, ellentmondások, mindentakaró játékosság és mindent bíró lengyel öntudat: három fiú és két lány égnek fordított arccal figyel, odatartja magát a metszően hűvös októberi hajnalnak. A harmadik szünetben túlfelől elveszően jajdul meg a szakszofon, rájuk meg negyedszer hull kristályhideg permetként a hatszáz éve szakadatlan rézkürtsző. Milyen kihúzott derékkal indulnak tovább. S amikor a lépéseik kopogása elhal egy utcatorkolatban, milyen friss és tiszta a hajnali csend sem. Wanyek Tivadar (Jugoszlávia): Ház Bor Ambrus— 4 —