Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-30 / 5. szám - Bor Ambrus: Szűz királyfi, hercegnével • tárca | Napló (12. oldal) - Akácz László: Nincs törvény rá • riport (12. oldal) - V. Kovács József: rajza • kép (12. oldal)

1/Utpla SZŰZ KIRÁLYFI, HERCEGNÉVELA szobor talapzatának hátoldalán ez a felirat olvasható, bonyolult, kettős címer alá vésve: „A magyar nemzetnek, Izabella főhercegn­é.” A szobor a Móricz Zsigmond körtéren áll. 1930-ban leplezték le, a szentként tisz­telt Imre herceg halálának kilencszázadik évfordulóján. Hat mellékalak veszi körül első királyunk korán elhunyt fiát, kántor­tanító vezetésével ott az egész áhitatos magyar ifjúság, cserkésztől térdrehullott lánykáig, részben mezítláb, pórleányhoz illően. És fönn ott a herceg, a századvég­álmodta atlasz­ selyemruhás apródok ru­hájában, liliomát szenvelgőn mellére szo­rítva: csupa nőies báj és lágy csontta­­lanság. Harmincnégy év óta a szüzességet, a tóth-tihaméri tiszta férfiúságot szimbo­lizálja. ( Heraldikában járatlan vagyok, nem tu­dom, milyen címer függ a talapzaton. A Habsburg-háznak —, közismert dinasz­tikus buzgalma folytán oly dús lombú — családfáján se ismerem ki magam, ennél­fogva bizony nem tudom, melyik szép hajtása volt Izabella hercegné. Néhány gondolatot és emléket azonban ébreszt a szobor. Nem dühödt, szobordöntő gondolatok ezek. Olyanok, mint az, hogy vajon mi­féle fiatalember is lehetett Imre herceg? Mert az a koronás hermafrodita, akinek átruházva ott áll a Móricz Zsigmond kör­téren, semmiképpen. Ismereteink szerint vadkan-vadászaton lelte halálát, és bár ez csekélyke támpont, a mai ember szíve­sebben képzeli alacsony, kissé görbe lábú, nagy pofacsontú legénynek, kegyetlenségig keménykezű apja szilaj édesfiának. Lehet, hogy német anyja és tudós papi neve­lője hatása alatt kissé eltúlozta az aszké­­zist, de ha ma egyáltalán akarjuk szob­rát, hát nem ezt az anakronisztikus szen­velgőt. Inkább a vadkanvadászét. A másik gondolat emlék. A­ talapzati feliratra vonatkozik. Nekünk, elemistáknak, ugyanis annak idején a plébános úr hittanórán elmagya­rázta, milyen nagy szent volt Imre her­ceg, az ifjúság példaképe. Halála évfor­dulójának megünneplésére lelkesen készül a magyar ifjak serege, amennyiben méltó szobor állításáért hoz áldozatot. A szobrot azokból a fillérekből öntik bronzba és ál­lítják fel, amelyeket mi, gyermekek hor­dunk össze. Anyám ötven fillérrel látott el másnap, szobor céljára. Ez nagy adománynak szá­mított. Pajtásaim zöme negyven, harminc, húsz fillért tett le a katedrára. Tanítónk mindenki fillérét egyformán köszönte meg. Elemi iskolánknak az az osztálya emlékezetem szerint tizenhárom pengővel járult hozzá a királyfi szobrához. Néhányan — talán a nagyobb adako­zók? — a köszönetén kívül egy-egy Szent Imre-érmecskét is kaptunk a tanító bá­csitól, amit láncon nyakban lehetett vi­selni. Viseltem is tisztességgel, amíg ka­masz koromban egyszer bele nem kaptam úszás közben a nyakláncba, és az meg­pattanva, el nem merült az uradalmi halastó iszapjában. Ilyenformán a köztéri Szent Imre talap­zatának hátoldalára vésett adományozó felirat bennem némi ellenérzést ébreszt. Nem kívánom, hogy a hercegné neve mellé , pótlólag odavéssék a nevemet. Arra gondolok, hogy megfordul ott rajtam kívül még egy-két néhai kisiskolás, aki elvitte reggel, kicsi és izzadt markába szorítva a húsz fillért, pedig bizony jobb lett volna savanyúcukorra vagy egy gyönyörű Ele­fánt-radírra költeni. S amilyen édeskés és ittfelejtett a szobor előlnézete, olyan ma­kacsul birizgáló a hátulja, Izabella királyi hercegné bőkezűségének vésőjével. Tar­tok tőle, hogy mindenki számára az. Nem nagy ügy ez a szobor-ügy. Kicsi a köztéri bosszúság. Olyasmi, mint a sajtóban bőven megvitatott kérdés, hogy miért fordít hátat az Engels térnek a kő­kút Neptun-szobra? S hogy magasra si­keredett-e az újjáépült Várpalota kupo­lája? De mekkora öröm lehetne a Móricz Zsigmond körtéren érthetetlenül ottfelej­tett, senkinek se kellő, művészietlen em­lékmű helyén egy szép szobor! Bármi­lyen. Talán éppen egy kislány szobra, fe­héres kőből, Állami Árvácskáé, ápolt vi­rágágyban. Állami Árvácska csak azért jut eszem­be, mert torokszorítóan tiszta volt, szűz. A magam fogalom­rendszerét alkalmazva azt mondhatnám, hogy szent volt. A tér­nek, nevét adó író apja pedig, ha nem is király, mindenesetre fejedelem. AKÁCZ LÁSZLÓ RIPORTJA: NINCS TÖRVÉNY RÁ Attól a géppel címzett, elöl-hátul pecsétes levéltől már sehogy sem sikerült megszabadulnom. Név sze­­rint nekem írták ki és né­hány sebtében odavetett sor még azt is tudomásomra hoz­ta, hogy a levélbeli ügynek minél gyorsabban és minél alaposabban nézzek utána. A boríték egy ugyancsak géppel írt bejelentést tartal­mazott, amely szerint az M.-i Kertészeti Vállalat h.-i tele­pének egyik dolgozója mun­káját súlyos családi problé­mák miatt nem tudja rende­sen elvégezni. Az illető as­­­­szonynak a fiával van vala­mi baja, de hogy tulajdon­képpen mi, arról a vállalat szakszervezeti bizottságának levele csak ilyeneket mon­dott, hogy: „... sorköteles Sándor fia az anyai szere­tettel hálátlanul visszaél”, meg hogy „a szerencsétlen sorsú G.-nét csak anyai szíve akadályozza meg, hogy ko­molyabb lépésre ne szánja el magát”. Az ügy­ sémák köny­­­­yen ítélnek: a gyerek iszik, nője van, nem adja haza a pénzt. Mindenesetre ki kell menni! A rendőrség? Amikor még két másik, hasonlóan „helyszínelést” kí­vánó ügy is összejött, s ko­csi is akadt, kimentem H.-ra. Félórai tekergés után, egy pocsolyás földút végében állt meg a kocsi. A lécből-desz­­kából összerótt kerítés mö­gül elővillanó üvegtáblák mutatták, hogy jó helyen já­runk. G.-né nagydarab, jótartá­­sú, negyven körüli asszony. Kerek arcán csomókban fut a sok ránc. Egy kedélycsináló „jóna­pot”, aztán mondom, milyen ügyben. S végül a kérdés: — De hát tulajdonképpen mit csinál magával a fia? Az asszony arcán átren­deződnek a ráncok. — Mit csinál? Üt! Ne­kem jön és üt! — Magát? Az édesanyját? — Üt! öt éve üt! Egyre erősödő zokogás­sal: — Kértem, könyörgök nek­­ki. Mondom, hogy az anyja vagyok, hogy úgy neveltem föl, apa nélkül, a két kezem munkájával, ne tegye ezt velem! Néha fogadkozik, de aztán újra csak kezet emel­ rám... — De ha maga nem bír vele, hát miért nem kér se­gítséget mástól? A végső esetben ott a rendőrség! A zsebkendő mögül fáradt lemondással jön a válasz: — Az ilyen ügyekbe ké­rem szépen, nem avatkoz­nak bele! Most már teljes a zavar. Kérdés kérdést követ, s a töredezett szavakból, sírásba fúlt félmondatokból lassan kezd összeállni a történet: Pofozzátok meg G.-né közvetlenül a hábo­rú előtt ment férjhez. A gyerekek gyorsan jöttek, s amikor az urát negyvenhá­romban a Donnál kettévág­ta egy gránát, három fiúval maradt árván. A gyerekeik szépen nőttek, de ahogy telt az idő, a legidősebb, Sándor, furcsa változáson ment ke­resztül : — Ha egy kicsit erőseb­ben szóltam rá, elsírta ma­gát. Sokszor félrehúzódott, látszott rajta, hogy nagyon gondolkozik valamin ... Egyre kevesebbet törődött a testvéreivel is ... Egyszer v úgy ötödikes lehetett -1-, az­zal állt elő, hogy neki egy új ruha kell, de most azon­nal ... Később G.-né arról kapott hírt, hogy a fia valami ceru­za miatt elverte egyik osz­tálytársát. Majd Sándor ott­hon is egyre követelőzőbb lett. Ha nem kapott meg valamit, kiabált, csapkodott. Aztán ütni kezdte az öcs­­cseit. — Gondoltam, ha dolgozni kezd, megváltozik. Esztergá­lyos tanulónak adtam. Igaz, gimnáziumba akart menni, mert olvasni, azt mindig sze­retett ... Ez se használt. Egyre több baj volt vele. Az uram — mert ötvenötben másodszor is férjhez men­tem —, nem bírta tovább­ , fólhagyott, pedig különben jól éltünk . •­ Aztán Sándor ütni kezdte az anyját is. Ütött, ha nem volt kész a reggeli, ütött, ha dolgozni küldték, ütött, ha nem kapott elég pénzt. A gyárban is, ahová később került, mind többet panasz­kodtak rá. A család már csak abban bízott, hogy el­viszik katonának. Ebből se lett semmi: valami szembe­tegség miatt elhalasztották a kiképzését. Mikor G.-né már nem bír­ta tovább, elment a tanács­hoz. Itt azt válaszolták, nem tehetnek semmit. Mondták, jelentse fel, de G.-né ezt nem merte megtenni, mert félt, ha a fia megtudja, még agyon is üti. A rendőrségben bízott, hogyha kéri, majd ki­jönnek, elviszik, vagy csinál­nak a fiával valamit. — Egy százados ki is jött vagy háromszor. Látta, tud­ta, mit tesz velem Sándor, de azt mondta, hiába, nem tehetnek semmit. Az ilyen ügyekbe nem avatkozhatnak bele! A végén már azt mondta a két kisebbnek: po­fozzátok meg! Családon belül Az első józanabb gondolat a felháborodásé: hogyan történhet meg, hogy egy fiú öt éven át büntetlenül üsse az anyját, hogy lehet az, hogy egy asszony lekileg­­testileg ronccsá váljon, hogy egy reményekkel teli házas­ság felbomoljon, hogy félár­ván felnőtt testvérek meg­gyűlöljék egymást! De aztán — nem kell töprengeni so­kat —, egymást idézik a presszókban, barátoktól hal­lott történetek a válófélben levő házaspárokról, akik na­ponta „egymás haján” bú­csúznak, az estéről estére részeg apákról, akik már szinte járulékos szenvedély­ként ütik-kínozzák feleségü­ket, gyerekeiket, de mivel mindez családon belül tör­ténik és súlyosabb testi sér­tésre, vagy bizonyítható élet­veszélyes fenyegetésre nem kerül sor, egyikbe sem lehet a hatóságoknak beavatkozni. Még ha az utcán ütik egy­mást, akkor is csak közbot­rány okozásáért és nem há­zastárs vagy gyermek elleni vétségért vonhatók felelős­ségre. A szakszervezeti bizottság panaszos levele nyomán az ügy egyszerre kitágul: téma lesz belőle, s nemcsak lehe­tőségként villantja fel, de követeli is az alaposabb ki­vizsgálást. Terv persze nincs, csak hirtelen kiszakadt indulat van, hogy gyerünk, hogy nézzük, hogy most az egy­szer próbáljuk meg végig­járni azt az utat, hogy miért lett Sándor ilyen, s ha ilyen lett, miért nincs ennek az emberért levő társadalom­nak egy olyan törvénye, amely — ha kell — akár a családjával szemben is meg­védi az arra rászorulót. Az első állomás minden­képpen Sándor. Tehát: — Hol van most a fia? — Alszik otthon. Éjszakás ezen a héten. Menjen el, be­széljen vele, mondjon ne­ki... mondja meg neki, hogy én ezt így tovább nem bírom! De... de meg ne tudja, hogy beszélt velem! És az újságba egy sort se, egyetlen sort se ... „Nem érdekel engem senki!“ Míg a kocsi végigcsörög a külvárosi utcák puffadt kövein, volna idő egy kis gondolat­rendezésre, de persze csak az jár a fejem­ben, hogy amúgy, szemtől szembe, milyen is lehet ez a Sándor. Nem csoda, hogy mire megérkezünk, egy dül­­ledt szemű, vicsorgó arc le­beg előttem — s ki tudja, mi lesz odabenn! — magammal hívom széles kezű sofőrün­ket is. A csalódás törvényszerű: hangos köszöngetéseinkre a kis toldott-foldott házból egy tiszta arcú, szőkés fiatal­ember jön elő. Az erősnek hitt indulat gyorsan elernyed, s amikor ott ülünk a folyósó gyalult lócáján, hosszú csend, kínos várakozás, majd néhány ke­­délyeskedő szó után csak mondom, hogy honnan, de azt nem, hogy miért jöttünk. A beszélgetés valahogy így alakul tovább: — Ha nem alszik, mit csi­nál? — Hallgatom a rádiót, ol­vasok. — Mit olvas? Félszeg vállrándítás. — Mindenfélét. Most Jó­kait. — Szakkönyveket is? — Azokat is. — Ha nem olvas, mit csi­nál? — Edzésre megyek. — Milyen edzésre? — Foci. Játszom a gyári csapatban. NB három. — S szombaton kint, va­­sárnapon kint jár szórakozni a barátaival, vagy a munka­társaival? Kézlegyintés. — Nem! Nem érdekel en­gem senki! — Miért? Most már egészen kese­rűen: — Mert mindenki csak kiszúr az emberrel! — Hogyhogy kiszúr? — Beosztanak éjszakára, mindig rossz anyagot adnak, meg... A művezető, a főnö­kök, az egész gyár... Szó­val az ember... — És ezért üti az anyját? Egy „lereagáló” szemvil­lantás, s most már majd­nem olyan arccal, amilyen­nel először elképzeltem: — Ő is kiszúr! Nem törő­dik velem! Nem engedett gimnáziumba! És igenis, ki kell követelni, mindent ki kell követelni, mégha az anyám, akkor is! És az egymást lökdöső szavakból lassan kirajzoló­dik egy olyan „velem min­denki kiszúr!” —, meg „ki kell követelni!” — életfilozó­fia, amelyben szinte nyom­ról nyomra fellelhetők az anyától hallott „esetek” in­dító okai. Támadva védekezni Míg beszél, azon gondol­kodom, vajon hogy uralkod­hatott el rajta egy ilyen torz, támadva-védekezve élet­­szemlélet, s ilyen gondolat­foszlányok követik egymást, mint „túlérzékeny lélek”, „nehéz gyerekkor”, „fokozott életimpulzusok”, de valahol mélyen egyre erősebb lesz bennem a meggyőződés, hogy ezért a magatartásért, elsősorban nem is Sándor a felelős, s hogy ez a betűt szerető, ügyes mozgású fiú ilyenné lett, tulajdonképpen másokat kell okolni. És Sándor jellem­alakulá­sának nyomait — egy gyors búcsúzás után —, ahol az első aggasztóbb jelek elő­tűntek, az ipari tanuló isko­lában folytatom. Hogyne, emlékeznek Sán­dorra. — Rengeteg baj volt ve­le — mondja az egyik ta­nára. — Szinte minden héten be kellett írni az ellenőrző­könyvébe. Pedig különben ügyes keze volt. — De ha látták, nem pró­bálkoztak meg vele vala­hogy másként? — Kérem, abban az osz­tályban hatvanan voltak és a mi iskolánk nem javítóin­tézet! A gyárban, ahol dolgozik, ezt mondja a művezetője: — Ha összetör, vagy el­ront valamit, megbüntetjük. Volt úgy, hogy két hétre harminc forintot kapott. A váltótársa: — Idegbolond! Örülök, ha nem látom! Egy kis faggatás után a szomszédok: — Látni láttuk, mit csi­nál, de mit tehettünk volna? Hiszen még a rendőrség se... — Igen, a rendőrség se! — mondja az üggyel foglalko­zó százados. — Valóban nincs törvény rá! Nincs törvény rá! És most nkár az ember lassan meg is tudja fogal­­­­mazni, miért nincs. Nincs, hiszen a Sándor sorsáért fe­lelős tanárokban, felette­sekben, munkatársakban, a körülötte élő emberekben sincs még törvény arra, hogy emberhez méltó felelősséggel legyenek egymás iránt, hogyha valakiben önmagára, s így a társadalomra is ká­ros lelki, vagy magatartásbe­li disszonanciát látnak, ak­kor azt ne csak észrevegyék, de tegyenek is ellene vala­mit. S addig, míg ez a ne­mesebb értelemben vett be­avatkozási készség, vagy tár­sadalmi felelősség-reflex nincs meg, addig hiába vár­juk, hogy egy hivatalos, pon­tokba foglalt jogszabály biz­tosítsa az efféle esetekben a beavatkozást. S addig az ál­lamhatalom képviselője is tehetetlen az ilyen ügyek­ben, s legfeljebb csak any­­nyit mondhat: pofozzátok meg! — Nincs törvény rá! A végleges elintézés egyelőre lehetetlen De még csa­k segítőszándék se nagyon van, mert az ügy — ha kicsit formai és bi­zonytalan kimenetelű —, megoldására némi fejtörés után mindenki rájöhetett volna: hozzák előbbre azt a katonai behívást, s a hon­védségnél a közösség fegyel­mezési és nevelési erejével — ha szükséges, netán ideg­orvosi beavatkozással is —, próbálják meg Sándort is­mét „társadalomképessé” tenni. Egy telefon a kiegé­szítő parancsnokságra, egy félhivatalos kérés, és máris itt az eredmény: „Behívjuk, megvizsgáljuk, megtesszük, amit lehet. Nyugtassák meg az anyját!” Még egy kocsi-lódulás és az anyát — már amennyire lehet —, megnyugtatjuk. És ezzel az ügy, úgy ahogy, lezá­rult. De a téma — továbbra is téma, mert hiába: „Nincs törvény rá!” És amikor Irénke másnap jön, hogy behajtsa ezt a rám- testált levelet, a pecsétdíszes borítékra — a kelletlen át­vétel miatti bűntudattal meg egy jó adag keserűséggel — ezt írom rá: „Kivizsgálva, a végleges elintézés egyelőre lehetetlen!” V. Kovács József rajza Irodalmi és politikai hetilap Főszerkesztő: NEMES GYÖRGY Szerkesztő: JOVANOVICS MIKLÓS Szerkesztőség Bp. V., Alpári Gy. u. 22. Tel.: 111—424. Kiadja: Lapkiadó Vállalat. Lenin körút 9—II. Telefon: 2?!—285. Felelős kdadó: Sala Sándor. Nyomta: Szikra Lapnyomda. Terjeszti a Magyar Posta Külföldiek ré­szére a KULTÚRA Könyv- és Hírlap Külkereskedelmi Válla­lat — Előfizetés negyedévre Ft 18 —, félévre Ft. 36.—. Meg­jelenik minden pénteken. KÉZIRATOKAT NEM ŐRZUNK MEG ÉS NEM KÜLDÜNK VISSZA. INDEX: 25 244

Next