Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-30 / 5. szám - Bor Ambrus: Szűz királyfi, hercegnével • tárca | Napló (12. oldal) - Akácz László: Nincs törvény rá • riport (12. oldal) - V. Kovács József: rajza • kép (12. oldal)
1/Utpla SZŰZ KIRÁLYFI, HERCEGNÉVELA szobor talapzatának hátoldalán ez a felirat olvasható, bonyolult, kettős címer alá vésve: „A magyar nemzetnek, Izabella főhercegné.” A szobor a Móricz Zsigmond körtéren áll. 1930-ban leplezték le, a szentként tisztelt Imre herceg halálának kilencszázadik évfordulóján. Hat mellékalak veszi körül első királyunk korán elhunyt fiát, kántortanító vezetésével ott az egész áhitatos magyar ifjúság, cserkésztől térdrehullott lánykáig, részben mezítláb, pórleányhoz illően. És fönn ott a herceg, a századvégálmodta atlasz selyemruhás apródok ruhájában, liliomát szenvelgőn mellére szorítva: csupa nőies báj és lágy csonttalanság. Harmincnégy év óta a szüzességet, a tóth-tihaméri tiszta férfiúságot szimbolizálja. ( Heraldikában járatlan vagyok, nem tudom, milyen címer függ a talapzaton. A Habsburg-háznak —, közismert dinasztikus buzgalma folytán oly dús lombú — családfáján se ismerem ki magam, ennélfogva bizony nem tudom, melyik szép hajtása volt Izabella hercegné. Néhány gondolatot és emléket azonban ébreszt a szobor. Nem dühödt, szobordöntő gondolatok ezek. Olyanok, mint az, hogy vajon miféle fiatalember is lehetett Imre herceg? Mert az a koronás hermafrodita, akinek átruházva ott áll a Móricz Zsigmond körtéren, semmiképpen. Ismereteink szerint vadkan-vadászaton lelte halálát, és bár ez csekélyke támpont, a mai ember szívesebben képzeli alacsony, kissé görbe lábú, nagy pofacsontú legénynek, kegyetlenségig keménykezű apja szilaj édesfiának. Lehet, hogy német anyja és tudós papi nevelője hatása alatt kissé eltúlozta az aszkézist, de ha ma egyáltalán akarjuk szobrát, hát nem ezt az anakronisztikus szenvelgőt. Inkább a vadkanvadászét. A másik gondolat emlék. A talapzati feliratra vonatkozik. Nekünk, elemistáknak, ugyanis annak idején a plébános úr hittanórán elmagyarázta, milyen nagy szent volt Imre herceg, az ifjúság példaképe. Halála évfordulójának megünneplésére lelkesen készül a magyar ifjak serege, amennyiben méltó szobor állításáért hoz áldozatot. A szobrot azokból a fillérekből öntik bronzba és állítják fel, amelyeket mi, gyermekek hordunk össze. Anyám ötven fillérrel látott el másnap, szobor céljára. Ez nagy adománynak számított. Pajtásaim zöme negyven, harminc, húsz fillért tett le a katedrára. Tanítónk mindenki fillérét egyformán köszönte meg. Elemi iskolánknak az az osztálya emlékezetem szerint tizenhárom pengővel járult hozzá a királyfi szobrához. Néhányan — talán a nagyobb adakozók? — a köszönetén kívül egy-egy Szent Imre-érmecskét is kaptunk a tanító bácsitól, amit láncon nyakban lehetett viselni. Viseltem is tisztességgel, amíg kamasz koromban egyszer bele nem kaptam úszás közben a nyakláncba, és az megpattanva, el nem merült az uradalmi halastó iszapjában. Ilyenformán a köztéri Szent Imre talapzatának hátoldalára vésett adományozó felirat bennem némi ellenérzést ébreszt. Nem kívánom, hogy a hercegné neve mellé , pótlólag odavéssék a nevemet. Arra gondolok, hogy megfordul ott rajtam kívül még egy-két néhai kisiskolás, aki elvitte reggel, kicsi és izzadt markába szorítva a húsz fillért, pedig bizony jobb lett volna savanyúcukorra vagy egy gyönyörű Elefánt-radírra költeni. S amilyen édeskés és ittfelejtett a szobor előlnézete, olyan makacsul birizgáló a hátulja, Izabella királyi hercegné bőkezűségének vésőjével. Tartok tőle, hogy mindenki számára az. Nem nagy ügy ez a szobor-ügy. Kicsi a köztéri bosszúság. Olyasmi, mint a sajtóban bőven megvitatott kérdés, hogy miért fordít hátat az Engels térnek a kőkút Neptun-szobra? S hogy magasra sikeredett-e az újjáépült Várpalota kupolája? De mekkora öröm lehetne a Móricz Zsigmond körtéren érthetetlenül ottfelejtett, senkinek se kellő, művészietlen emlékmű helyén egy szép szobor! Bármilyen. Talán éppen egy kislány szobra, fehéres kőből, Állami Árvácskáé, ápolt virágágyban. Állami Árvácska csak azért jut eszembe, mert torokszorítóan tiszta volt, szűz. A magam fogalomrendszerét alkalmazva azt mondhatnám, hogy szent volt. A térnek, nevét adó író apja pedig, ha nem is király, mindenesetre fejedelem. AKÁCZ LÁSZLÓ RIPORTJA: NINCS TÖRVÉNY RÁ Attól a géppel címzett, elöl-hátul pecsétes levéltől már sehogy sem sikerült megszabadulnom. Név szerint nekem írták ki és néhány sebtében odavetett sor még azt is tudomásomra hozta, hogy a levélbeli ügynek minél gyorsabban és minél alaposabban nézzek utána. A boríték egy ugyancsak géppel írt bejelentést tartalmazott, amely szerint az M.-i Kertészeti Vállalat h.-i telepének egyik dolgozója munkáját súlyos családi problémák miatt nem tudja rendesen elvégezni. Az illető asszonynak a fiával van valami baja, de hogy tulajdonképpen mi, arról a vállalat szakszervezeti bizottságának levele csak ilyeneket mondott, hogy: „... sorköteles Sándor fia az anyai szeretettel hálátlanul visszaél”, meg hogy „a szerencsétlen sorsú G.-nét csak anyai szíve akadályozza meg, hogy komolyabb lépésre ne szánja el magát”. Az ügy sémák könyyen ítélnek: a gyerek iszik, nője van, nem adja haza a pénzt. Mindenesetre ki kell menni! A rendőrség? Amikor még két másik, hasonlóan „helyszínelést” kívánó ügy is összejött, s kocsi is akadt, kimentem H.-ra. Félórai tekergés után, egy pocsolyás földút végében állt meg a kocsi. A lécből-deszkából összerótt kerítés mögül elővillanó üvegtáblák mutatták, hogy jó helyen járunk. G.-né nagydarab, jótartású, negyven körüli asszony. Kerek arcán csomókban fut a sok ránc. Egy kedélycsináló „jónapot”, aztán mondom, milyen ügyben. S végül a kérdés: — De hát tulajdonképpen mit csinál magával a fia? Az asszony arcán átrendeződnek a ráncok. — Mit csinál? Üt! Nekem jön és üt! — Magát? Az édesanyját? — Üt! öt éve üt! Egyre erősödő zokogással: — Kértem, könyörgök nekki. Mondom, hogy az anyja vagyok, hogy úgy neveltem föl, apa nélkül, a két kezem munkájával, ne tegye ezt velem! Néha fogadkozik, de aztán újra csak kezet emel rám... — De ha maga nem bír vele, hát miért nem kér segítséget mástól? A végső esetben ott a rendőrség! A zsebkendő mögül fáradt lemondással jön a válasz: — Az ilyen ügyekbe kérem szépen, nem avatkoznak bele! Most már teljes a zavar. Kérdés kérdést követ, s a töredezett szavakból, sírásba fúlt félmondatokból lassan kezd összeállni a történet: Pofozzátok meg G.-né közvetlenül a háború előtt ment férjhez. A gyerekek gyorsan jöttek, s amikor az urát negyvenháromban a Donnál kettévágta egy gránát, három fiúval maradt árván. A gyerekeik szépen nőttek, de ahogy telt az idő, a legidősebb, Sándor, furcsa változáson ment keresztül : — Ha egy kicsit erősebben szóltam rá, elsírta magát. Sokszor félrehúzódott, látszott rajta, hogy nagyon gondolkozik valamin ... Egyre kevesebbet törődött a testvéreivel is ... Egyszer v úgy ötödikes lehetett -1-, azzal állt elő, hogy neki egy új ruha kell, de most azonnal ... Később G.-né arról kapott hírt, hogy a fia valami ceruza miatt elverte egyik osztálytársát. Majd Sándor otthon is egyre követelőzőbb lett. Ha nem kapott meg valamit, kiabált, csapkodott. Aztán ütni kezdte az öcscseit. — Gondoltam, ha dolgozni kezd, megváltozik. Esztergályos tanulónak adtam. Igaz, gimnáziumba akart menni, mert olvasni, azt mindig szeretett ... Ez se használt. Egyre több baj volt vele. Az uram — mert ötvenötben másodszor is férjhez mentem —, nem bírta tovább , fólhagyott, pedig különben jól éltünk . • Aztán Sándor ütni kezdte az anyját is. Ütött, ha nem volt kész a reggeli, ütött, ha dolgozni küldték, ütött, ha nem kapott elég pénzt. A gyárban is, ahová később került, mind többet panaszkodtak rá. A család már csak abban bízott, hogy elviszik katonának. Ebből se lett semmi: valami szembetegség miatt elhalasztották a kiképzését. Mikor G.-né már nem bírta tovább, elment a tanácshoz. Itt azt válaszolták, nem tehetnek semmit. Mondták, jelentse fel, de G.-né ezt nem merte megtenni, mert félt, ha a fia megtudja, még agyon is üti. A rendőrségben bízott, hogyha kéri, majd kijönnek, elviszik, vagy csinálnak a fiával valamit. — Egy százados ki is jött vagy háromszor. Látta, tudta, mit tesz velem Sándor, de azt mondta, hiába, nem tehetnek semmit. Az ilyen ügyekbe nem avatkozhatnak bele! A végén már azt mondta a két kisebbnek: pofozzátok meg! Családon belül Az első józanabb gondolat a felháborodásé: hogyan történhet meg, hogy egy fiú öt éven át büntetlenül üsse az anyját, hogy lehet az, hogy egy asszony lekilegtestileg ronccsá váljon, hogy egy reményekkel teli házasság felbomoljon, hogy félárván felnőtt testvérek meggyűlöljék egymást! De aztán — nem kell töprengeni sokat —, egymást idézik a presszókban, barátoktól hallott történetek a válófélben levő házaspárokról, akik naponta „egymás haján” búcsúznak, az estéről estére részeg apákról, akik már szinte járulékos szenvedélyként ütik-kínozzák feleségüket, gyerekeiket, de mivel mindez családon belül történik és súlyosabb testi sértésre, vagy bizonyítható életveszélyes fenyegetésre nem kerül sor, egyikbe sem lehet a hatóságoknak beavatkozni. Még ha az utcán ütik egymást, akkor is csak közbotrány okozásáért és nem házastárs vagy gyermek elleni vétségért vonhatók felelősségre. A szakszervezeti bizottság panaszos levele nyomán az ügy egyszerre kitágul: téma lesz belőle, s nemcsak lehetőségként villantja fel, de követeli is az alaposabb kivizsgálást. Terv persze nincs, csak hirtelen kiszakadt indulat van, hogy gyerünk, hogy nézzük, hogy most az egyszer próbáljuk meg végigjárni azt az utat, hogy miért lett Sándor ilyen, s ha ilyen lett, miért nincs ennek az emberért levő társadalomnak egy olyan törvénye, amely — ha kell — akár a családjával szemben is megvédi az arra rászorulót. Az első állomás mindenképpen Sándor. Tehát: — Hol van most a fia? — Alszik otthon. Éjszakás ezen a héten. Menjen el, beszéljen vele, mondjon neki... mondja meg neki, hogy én ezt így tovább nem bírom! De... de meg ne tudja, hogy beszélt velem! És az újságba egy sort se, egyetlen sort se ... „Nem érdekel engem senki!“ Míg a kocsi végigcsörög a külvárosi utcák puffadt kövein, volna idő egy kis gondolatrendezésre, de persze csak az jár a fejemben, hogy amúgy, szemtől szembe, milyen is lehet ez a Sándor. Nem csoda, hogy mire megérkezünk, egy dülledt szemű, vicsorgó arc lebeg előttem — s ki tudja, mi lesz odabenn! — magammal hívom széles kezű sofőrünket is. A csalódás törvényszerű: hangos köszöngetéseinkre a kis toldott-foldott házból egy tiszta arcú, szőkés fiatalember jön elő. Az erősnek hitt indulat gyorsan elernyed, s amikor ott ülünk a folyósó gyalult lócáján, hosszú csend, kínos várakozás, majd néhány kedélyeskedő szó után csak mondom, hogy honnan, de azt nem, hogy miért jöttünk. A beszélgetés valahogy így alakul tovább: — Ha nem alszik, mit csinál? — Hallgatom a rádiót, olvasok. — Mit olvas? Félszeg vállrándítás. — Mindenfélét. Most Jókait. — Szakkönyveket is? — Azokat is. — Ha nem olvas, mit csinál? — Edzésre megyek. — Milyen edzésre? — Foci. Játszom a gyári csapatban. NB három. — S szombaton kint, vasárnapon kint jár szórakozni a barátaival, vagy a munkatársaival? Kézlegyintés. — Nem! Nem érdekel engem senki! — Miért? Most már egészen keserűen: — Mert mindenki csak kiszúr az emberrel! — Hogyhogy kiszúr? — Beosztanak éjszakára, mindig rossz anyagot adnak, meg... A művezető, a főnökök, az egész gyár... Szóval az ember... — És ezért üti az anyját? Egy „lereagáló” szemvillantás, s most már majdnem olyan arccal, amilyennel először elképzeltem: — Ő is kiszúr! Nem törődik velem! Nem engedett gimnáziumba! És igenis, ki kell követelni, mindent ki kell követelni, mégha az anyám, akkor is! És az egymást lökdöső szavakból lassan kirajzolódik egy olyan „velem mindenki kiszúr!” —, meg „ki kell követelni!” — életfilozófia, amelyben szinte nyomról nyomra fellelhetők az anyától hallott „esetek” indító okai. Támadva védekezni Míg beszél, azon gondolkodom, vajon hogy uralkodhatott el rajta egy ilyen torz, támadva-védekezve életszemlélet, s ilyen gondolatfoszlányok követik egymást, mint „túlérzékeny lélek”, „nehéz gyerekkor”, „fokozott életimpulzusok”, de valahol mélyen egyre erősebb lesz bennem a meggyőződés, hogy ezért a magatartásért, elsősorban nem is Sándor a felelős, s hogy ez a betűt szerető, ügyes mozgású fiú ilyenné lett, tulajdonképpen másokat kell okolni. És Sándor jellemalakulásának nyomait — egy gyors búcsúzás után —, ahol az első aggasztóbb jelek előtűntek, az ipari tanuló iskolában folytatom. Hogyne, emlékeznek Sándorra. — Rengeteg baj volt vele — mondja az egyik tanára. — Szinte minden héten be kellett írni az ellenőrzőkönyvébe. Pedig különben ügyes keze volt. — De ha látták, nem próbálkoztak meg vele valahogy másként? — Kérem, abban az osztályban hatvanan voltak és a mi iskolánk nem javítóintézet! A gyárban, ahol dolgozik, ezt mondja a művezetője: — Ha összetör, vagy elront valamit, megbüntetjük. Volt úgy, hogy két hétre harminc forintot kapott. A váltótársa: — Idegbolond! Örülök, ha nem látom! Egy kis faggatás után a szomszédok: — Látni láttuk, mit csinál, de mit tehettünk volna? Hiszen még a rendőrség se... — Igen, a rendőrség se! — mondja az üggyel foglalkozó százados. — Valóban nincs törvény rá! Nincs törvény rá! És most nkár az ember lassan meg is tudja fogalmazni, miért nincs. Nincs, hiszen a Sándor sorsáért felelős tanárokban, felettesekben, munkatársakban, a körülötte élő emberekben sincs még törvény arra, hogy emberhez méltó felelősséggel legyenek egymás iránt, hogyha valakiben önmagára, s így a társadalomra is káros lelki, vagy magatartásbeli disszonanciát látnak, akkor azt ne csak észrevegyék, de tegyenek is ellene valamit. S addig, míg ez a nemesebb értelemben vett beavatkozási készség, vagy társadalmi felelősség-reflex nincs meg, addig hiába várjuk, hogy egy hivatalos, pontokba foglalt jogszabály biztosítsa az efféle esetekben a beavatkozást. S addig az államhatalom képviselője is tehetetlen az ilyen ügyekben, s legfeljebb csak anynyit mondhat: pofozzátok meg! — Nincs törvény rá! A végleges elintézés egyelőre lehetetlen De még csak segítőszándék se nagyon van, mert az ügy — ha kicsit formai és bizonytalan kimenetelű —, megoldására némi fejtörés után mindenki rájöhetett volna: hozzák előbbre azt a katonai behívást, s a honvédségnél a közösség fegyelmezési és nevelési erejével — ha szükséges, netán idegorvosi beavatkozással is —, próbálják meg Sándort ismét „társadalomképessé” tenni. Egy telefon a kiegészítő parancsnokságra, egy félhivatalos kérés, és máris itt az eredmény: „Behívjuk, megvizsgáljuk, megtesszük, amit lehet. Nyugtassák meg az anyját!” Még egy kocsi-lódulás és az anyát — már amennyire lehet —, megnyugtatjuk. És ezzel az ügy, úgy ahogy, lezárult. De a téma — továbbra is téma, mert hiába: „Nincs törvény rá!” És amikor Irénke másnap jön, hogy behajtsa ezt a rám- testált levelet, a pecsétdíszes borítékra — a kelletlen átvétel miatti bűntudattal meg egy jó adag keserűséggel — ezt írom rá: „Kivizsgálva, a végleges elintézés egyelőre lehetetlen!” V. Kovács József rajza Irodalmi és politikai hetilap Főszerkesztő: NEMES GYÖRGY Szerkesztő: JOVANOVICS MIKLÓS Szerkesztőség Bp. V., Alpári Gy. u. 22. Tel.: 111—424. Kiadja: Lapkiadó Vállalat. Lenin körút 9—II. Telefon: 2?!—285. Felelős kdadó: Sala Sándor. Nyomta: Szikra Lapnyomda. Terjeszti a Magyar Posta Külföldiek részére a KULTÚRA Könyv- és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat — Előfizetés negyedévre Ft 18 —, félévre Ft. 36.—. Megjelenik minden pénteken. KÉZIRATOKAT NEM ŐRZUNK MEG ÉS NEM KÜLDÜNK VISSZA. INDEX: 25 244