Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-02-13 / 7. szám - Kelemen János: Haláláig tiszta • könyvkritika • Nagy Lajos: Emlékkönyv és bibliográfia (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár) (4. oldal) - Barcsay Jenő: Óvóhely • kép (4. oldal) - Bor Ambrus: Csak portrék • könyvkritika • Bihari Klára: A kilincs (Kossuth) (4. oldal) - (abody): Színvonalas bemutatkozás • könyvkritika • Turi András: Azért is lesz házunk (Magvető) (4. oldal) - Ungvári Tamás: A lángész és a novellái • könyvkritika • Aldous Huxley: A lángész és az Istennő (Európa) (4. oldal) - Dudás Kálmán: Két palavessző a kalamárisban • reflexió | Hozzászólás az Élet és Irodalom cikkéhez • Nagy Péter: A mocsár festőjéről (ÉS 1965. február 6.) (4. oldal)
HALÁLIG TISZTA Nagy Lajos: Emlékkönyv és bibliográfia. (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár.) Nagy szeretet és gondosság sugárzik abból a kis kötetből, amelyet a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár adott ki Nagy Lajos emlékére. Emlékezések, cikkek, költemények idézik fel a nagy író emlékét. Vasvári István, a szerkesztő, a rendelkezésére álló kis teret hozzáértéssel s az ügynek kijáró körültekintéssel használta ki. A már megjelent anyagokból kirostálta a legjellemzőbbeket s új dokumentumokat is iktatott be a könyvbe, mely így lett pompás kis kalauz Nagy Lajos emberi alakjának és művének megértéséhez. Nagy Lajos minden személyes ismerőse örömmel fedezi fel ezekben az írásokban az író felejthetetlen vonásait. Volt lényében, mint talán minden nagy írónkban, valami — igen jó értelemben vett —, tanáros vonás, pontosság, a tényekben, s a jelenségek okainak okos megvilágítása, ízes és igen szabatos előadás. Henye fogalmazást élőbeszédben sem tűrt. Egy-két — sohasem bántó —, szóval, vagy éppen csak kedvesen fürkésző pillantásával rá is tudott pirítani az emberre. Nehéz életének hányattatásairól, mellőztetéseiről keveset s inkább fatalista módjára beszélt. Sokan hipochondernek tartották, képzelt betegnek, mintha a hipochondria nem olyan idegállapot lenne, amely érzékeny, orvosi műszer pontosságával jelzi a tényleges, gyógyításra szoruló betegséget. Ezt a, sorsát pontosan felmérő, s annyit szenvedett embert látjuk most viszont. Talán legmegrázóbban Zelk Zoltán versében, mert Zelk versének megvan az a helyzeti előnye — s ez egyben irodalomtörténeti jelentősége is —, hogy még az író életében íródott s kevéssel Nagy Lajos halála előtt jelent meg. S aztán a hűséges barát és harcos írótárs Illyés Gyula vallomása. De vallomás a kötet szinte valamennyi írása, a Barabás Tiboré, a Füst Miláné, meg a többié. Kényszerű kávéházi táborozásainak csillámokra szabdalt tükre a legtöbb emlékezés, abból a korból, amikor a kávéház volt az író szegénylegény menedéke, munkahelye, így hát kordokumentum a kötet, ha nem is éppen hízelgő a korra. Ezt a tiszta, erős és szigorú írót búcsúztatja el Nagy László Halálig tiszta című verse, ezt a tisztaságot — amely életforma is volt, vállalás, hitvallás és önfeláldozás is — sírják vissza nosztalgikusan és vádlóan írók és költők. Bölcsességét, roppant emberi és művészi fegyelmét. S a bátorságát, a magyar munkásság e nagy írójának bátorságát. Halálig tiszta maradt, — olyan volt az alkata, hogy mást nem is tehetett. Fájdalmas és gyönyörűséges olvasmány ez a kis kötet, kár, hogy nélkülöznünk kell lapjain olyan hűséges jóbarátok megszólaltatását, mint például Agárdi Ferenc, Lázár Vilmos, vagy azíró feleségét, Szegedi Borist. Ez nyilván nemcsak a kiadó és a szerkesztő szándékán múlott. Kelemen János Barcsay Jenő: Óvóhely CSAK PORTRÉK Bihari Klára: A kilincs. (Kossuth.) ASSZONY IRT asszonyokról. A nehezen és lassan változó-javuló asszonysorsot kutatta Bihari Klára új novelláiban, együttérzéssel, megértéssel, s ez meleggé, rokonszenvessé teszi őket. A melegség rásugárzik a fakó anyagra, hangulati egységet ad a kötetnek, amelynek írásai egyébként csak portrék. Maga az írónő bizonyítja, hogy egy-egy alakot akar ábrázolni: az írások jelentős részének első mondata az aszszony nevével kezdődik, az első bekezdések az alakot körvonalazzák. S amíg a portré portré marad, kedves lesz az olvasónak, gondos portréfestő műve. Ám amint nagyobb háttér elé, mozgalmasnak gondolt környezetbe, díszletek közé állítja alakjait, kigondolttá és terjengőssé válik. Szokvány-drapériák, elhasznált szimbolikus tárgyak halmozódnak fel az asszonyalakok körül: a kis méretben nagyon emberien, néha szívszorítóan ható, őszintén érzelmes képek, ha életnagyságukat meghaladó kompozíciókká nagyítja őket, sokat vesztenek hatásukból. Ami szép tenyérnyi rajznak, ami kicsiben koncentrált és súlyos, semmitmondóvá válhat pannóméretben, vércseppnyi piros folt tenyérnyire hígítva, rózsaszín felület. Ilyen A kérők. Egy idős asszony szeretetre talál, megbékél, de a karosszékben ülő asszonyt és a csöndes otthon enteriőrjét elnyújtott történet, néhol hangot tévesztő, vígjátéki területre tévedő előzmény terheli. Ilyen Az őriző, amelynek Vassnéja végül naggyá nőve marad magára fia emlékével, de hoszszadalmiasan és szokványosan zajlott előbb a történet a menyéről, aki valameddig elviseli anyósa mellett az özvegységet, de aztán a világ rendje szerint újból férjhez megy. tűz. Anyaság tartalma az anya lemondása a szerelemről gyermekeiért, de az írás terjedelmét ismét kigondoltan ható, lassú történet adja, ebben az esetben éppen torz, szokatlan elemek halmozásával is, elnehezítően sok tragikummal. A TÍZ NOVELLA java ilyen, a műfaj törvényeinek mértékével mérve elmarasztalható. Valóban igényes novellatéma, majdnem regényvázlat A tanárnő, a kötet utolsó írása; ebben drámaian feszül a fizikai és a szellemi munkás közötti ellentét, ennek az ellentétnek kispolgári örökségű konzerválódása, éveink egyik kétségtelenül nagy problémája. A többi igénytelenebb, bármilyen témát érintsen is, és akiad köztük olyan erőszakolt ötlet, mint az Erdőszélen, a férje kutyáját vak gyűlölködésében felakasztó asszony esete. Aztán ismét éppen az, ami ebben az utóbbi írásban már majdnem elviselhetetlenül naiv (hogy a fuldokló állatot az arra kószáló vadászkutya lecibálja a faágról, megszabadítja a huroktól), emlékeztet az egész kötetet kedvessé tevő melegszívűségre, s azt kell gondolni, hogy az írói jószándék ebben az esetben erősebbnek bizonyult a műfajtévesztésnél, a tematikus és szerkesztési hibáknál: az olvasmány a szó tiszta értelmében épületes. Ritka eset. Végül a kevéssé sikerült novellák emléke helyett a jó portrék emléke marad meg, mai arcoké, az arcokra redőket gyűrő, a homlokokra árnyékot borító mai asszonygondoké. BOR AMBRUS 4 Színvonalas bemutatkozás Túri András: Azért is lesz házunk. (Magvető.) A kisregény keretében szerzőnk bátran vállalja újságírósága fikcióját; a riporter mozgékonyságával, jó helyzetfelismerő érzékével, tájékozottságával közelíti meg magát a mesét, s a mese hőseit. Egy biztos: nincs könnyű dolga. Nálunk roppant nehéz „más osztályba” átiratkozni. (Szándékosan nem írtam „magasabb osztályt”; kell-e mondani, mennyivel többet ér — akár esztétikai értelemben — a jó újságíró, mint a silány költő, unalmas regénygyáros?) Túri vállalkozásából azonban mégis sikerült szépirodalmi mű született. A szinte kivalgóan szerény, önleszállító bemutatkozás és megközelítés mód csak hasznára volt a kisregénynek. Tudniillik: nem csak fikció, nem csak stiláris fordulat maradt, hanem biztosította az író kellemes, kötetlen mozgását nem is olyan áttetsző, nem is minden ellenállás nélküli közegében. A tét — egy új ház építése — látszólag nem is olyan nagy, de csak látszólag. Valójában Túri András el tudja érni, hogy a közös ügy jellempróbává nemesedjék, vízválasztó értékűvé: győztesekkel és áldozatokkal, önzetlenekkel és önzőkkel, őszintékkel és szerepjátszókkal. S ez mindig érdekes, mindig fontos, mint minden emberi sors — ha jól van megírva. Ez ügyben pedig nem lehet panaszunk. Túri ötletes, pontos, gyakorlott stiliszta. Legfeljebb azt nehezményezhetjük, hogy a viszonylag szűkös terjedelem néha „túlterhelt” a sok és egymást keresztező út és útvesztő ábrázolásától. Kevesebb több lett volna. Ez a nagyhagyományú és sokaikat csábító szemultanista módszer inkább nagyepikai anyag rendezésére alkalmas. • Van azonban ennek a sokszínűségnek, a részletek, párhuzamos és ütköző életsorsok tarka forgatagának vonzereje, sodrása is, főképpen, amikor az írói céltudatosságot, tervszerűséget érezzük mögötte. (abody) A lángész és a novellái Aldous Huxley: A lángész és az istennő. (Európa.) HUXLEYRŐL lesz szó, Aldous Huxleyról, akit a harmincas években a legokosabb embernek tartottak a legokosabb emberek. Huxley olyan okos volt, ahogy az már nem is illik. Tüntetően, kihívóan, úgy bánt az eszével, mint egy felkapaszkodott telekügynök az ölébe hullt gazdagsággal: mutogatta, becézte. Ez a zseni egy parvenü maszkjába bújt. Mindenről intelligens megjegyzései voltak, mindenről eszébe jutott valami; egy közönséges mosolyról Gioconda, egy közönséges névről a tengerimalacok Latin neve. Az asszociációit úgy lehetne katalogizálni, akár egy oxfordi kollégium könyvtárát. Holott tősgyökeres okosság volt az övé, örököse a nagyapjától, a természettudós Huxleytól, pallérozhatta testvérével, a biológus Huxleyval, akadálytalanul gyarapíthatta neveltetésében s gátlástalanul kiadhatta népszerűsége idején. Végül is, ez a parvenü-okosság, ez a naponta csapolt agyvelő azokkal szállt szembe, akik ostobán parvenüsködtek. Sznobok, hiú entellektüelek, szellemi köldöknézők ellen kelt fel Huxley, s egész magatartását hitelesítette egy fanyar, csipkeízű irónia. A félművelteket támadta az ő hiper-műveltsége, az újságolvasókat a Rigvéda és Milton búvárlója. A parvenüség nála olykor harcmodor volt csupán; kíváncsiságot akart ébreszteni egy jólfésült angol társadalomban, ahol a viktoriánus ostobaság öröksége uralkodott. A SZELLEMESKEDÉS azonban bűvös kör. Pro vagy kontra nem válik el benne végletesen. Párbeszéd ez, azonos fegyverekkel; a műveltség, mint irodalmi téma egy idő után őrjítően unalmas. Zártkörű kabaré, ahol a vicceikhez lábjegyzetet mellékelnek. Irigylem Egri Pétert, a most megjelent Huxley elbeszélés-gyűjtemény, A lángész és az istennő utószavának íróját. Neki erről a szellemi világról az jutott eszébe, hogy a szerzőt a növekvő munkamegosztás aggasztotta és a feharmonikusan fejlett ember eszméjét fürkészte”. Ezt utoljára Lukács György írta Goethéről. Az elvont Huxley nem tudott ennyire elvontan gondolkodni. Egy rossz közérzetet szólaltatott meg mindössze: a 20-as évek szkepticizmusát, az értelmiség válságát, a maga válságát. A gondolkodás, a szexualitás, a társadalmi érintkezés betegségeit rögzítette, indulásakor igencsak frissen, élvezetesen, az újdonság erejével. Milyen remek — bár kissé bőbeszédű — a Két vagy három Grácia! Egy szerelmes liba, tüstént annak a karakterét, szava járását veszi fel, akibe szerelmes. Ha ugyan egyáltalán képes ilyen mély és természetes érzésre. Huxley sebészi biztonsággal tárja fel a beteg, sérült agyvelőt s közben még marad érzelmi fölöslege, hogy megsajnálja az áldozatot. A Gioconda-mosoly, az Ifjú Archimédesz is, micsoda bravúr. Kivált az előbbi — egy szokásos gyilkosság-históriát költ át feszült, drámai elbeszéléssé, olyan alakokkal, akik mit sem sejtenek tragédiájukról. JÖR.Ő VOLT, bár a legendája s a frissesége megkopott, sirálya, stílusa viszszavonhatatlanul két évtized divatához rögzíthető. Mint esszéista, bizonnyal maradandót alkotott: gondoljunk olyan pompás tanulmányaira, mint a Tragédia és a teljes igazság. Alakja hozzátartozott az akkori Európához: ő volt a bölcs mosolyú neofrivol, a szellemes, az intellektuális, az elkeseredett Mindenesetre igazat kell adnunk legjobb barátjának, D. H. Lawrence-nek, aki egyik levelében ezt írta róla: „Minden embernek több énje van, és Aldous, aki azokat a regényeket írja, csak egyetlen kis Aldous a többi közül — se többi sokkal szebb, mint az, aki regényeket ír... Az igazi Aldousban több az emberi ...” A JELENSÉG fölébe nőtt a szépírónak. Amikor ez a szépíró eltökélten „emberi” akart , lenni, tüstént a művészi kudarc fenyegette. A lángész ésaz istennő, egyik legutóbbi kisregénye, épp hogy elkerüli a teljes kudarcot. Egy gépies profeszszor, egy gyönyörű nő és az atléta tanársegéd háromszögét rajzolta ki Huxley s még a szellemessége sem óvta meg attól, hogy ebben a kezdetleges matematikában ne lásson valami fontos szimbólumot. A racionalisták tragédiája érte el: élete végén hivő lett. A teljes szkepszistől szomszéd ajtó a miszticizmus. A lángész és istennő témájából a fiatal Huxley nem tragédiát, hanem paródiát ír. Nevetett volna egy olyan hajmeresztően absztrakt figurán, mint a termékenység-istennőkről matricaeljárással készült Katy, a professzor felesége. A most megjelent kötet különben attól érdekes, hogy viszonylag szerény terjedelmével hiteles képet ad Huxley szépírói pályájáról. Kulin Katalin válogatása csakugyan a legjobb novellákat sorakoztatja, s nem a válogató tehet róla, hogy Huxley utolsó korszakának reprezentatív kisregénye gyengébb, fáradtabb, mint a fiatalkoriak. A fordítások közül Hevesi András korábbi és kiemelkedő műve mellett Birkás Endre és Papp Zoltán munkája tetszett. Egri Péter utószava, néhány csontos sablont leszámítva, tájékozott, pontos pályaképet rajzol az íróról és a gondolkodóról. dudás Kálmán Ungvári Tamás Hozzászólás az Élet és Irodalom cikkéhez Két palavessző a kalamárisban Semmi kedvem vitába bocsátkozni Nagy Péterrel. Ha nem becsülném kritikai munkásságát, valószínűleg elereszteném fülem mellett a fordításomra vonatkozó megjegyzéseit az Élet és Irodalom múlt heti számában Krlezsa Lédájáról írt színházi levelében. Azzal az önkényes kitételével, hogy a fordítás „helyenként rosszul hangzó” — nem vitatkozhatom: a tetszés vagy nem tetszés — ízlés dolga. Ha Nagy Péter tudna horvátul és összevethetné a fordítást az eredetivel, vagy hogyha példákkal győzne meg — hallásután —, mi az, ami sértette a fülét, akkor talán érdemben is eshetnék kettőnk közt szó az ő ízlését illetőleg. (Csak úgy mellékesen írom ide: Ungvári Tamás szépnek, Csuka Zoltán fordítótársam zamatosnak ítéli ugyanezt a műfordításomat, ami persze éppoly egyéni is lehet, mint Nagy Péter kissé kioktató hangja.) Ami a kalamáris és palavessző hasonlat kapcsán került a tolla hegyére: Nagy Péter ráhibázott, amikor részegségről beszél. Olivér, a lezüllött diplomata, nem éppen színjózan, amikor ezzel a hasonlattal él a negyedik felvonásban. Sőt, túl fáradt is a viharos farsangi éjszaka hajnalán. És Krlezsa mégsem oktalanul folyamodik, és főleg nem képzavarteremtő szándékkal ehhez a hasonlathoz. Sőt: Klanfár és Melita mezaliánszát gúnyolja ki ezzel a hasonlattal: szerinte kettőjük házassága, iletve házasságbeli állapota olyan, mint két zötyögő palavessző egy kalamárisban. Nem oda való a palavessző, mint ahogy ez a két emberpéldány sem abba a rosszul sikerült házasságba. Ezt ne értené meg Nagy Péter? Mi több, feltételezi, hogy a kalamáris fogalmával nincs tisztában egyik írótársa ... És ez már több, mint meglepő. Ami pedig az igevonzatokat illeti, csupán ennyit: Nagy Péter ne tudná, hogy a színen elhangzott szó nem mindig szükségképpen azonos a leírttal? Nos, ha van egy kis türelme, a noviszádi Fórum kiadásában hamarosan megjelenik Krlezsa Trilógiája (Nagy Péter utólagos engedélyével: az én fordításomban), s ha óhajtja, a színházi levél írója utána nézhet majd, hogy is áll a fordító azokkal az igevonzatokkal. HAMLET Magyarul beszélő, kétrészes szovjet film. Shakespeare drámájából Széles változatban is. A velencei fesztiválon díjat nyert alkotás. Rendező: Grigorij Kozincev Címszereplő Innokentyij Szmoktunovszkij 10 éven aluliaknak nem ajánljuk. Február 4-től a mozik műsorán.