Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-13 / 11. szám - Gellért Oszkár: Vietnami fénykép • vers (1. oldal) - Lukácsy Sándor: Márciusi fáklyák • tárca | Napló (1. oldal) - Gáll István: „Jóreménység Szövetkezet” (1. oldal) - Kondor Béla: Petőfi-illusztráció • kép (1. oldal)
nm.n.n. satttN R wwMi nmup mi márc. 13. Életfil őri Mihály tizenöt éve termelőszövetkezeti tag. Nem dicsekvésként mondja ezt, csak úgy beszélgetés közben bukik elő, hogy másfél évtizede alakult az az első szövetkezet. — Talán ha húsz család volt benne! — mondja Góri. 5 a sok ránc az arcán, mint egy háló, összesűrűsödik, hogy fogva tartsa azokat a régi-régi emlékeket. — Elfértünk a Nagy Pistáék szobájában, az asztal körül, meg az ágyak szélén, kinek ahol hely jutott. A pusztaiak, mert éppen nagy hó esett aznap, csak üzentek, hogy ők is belépnek, de ne várjuk őket, rossz a csizmájuk... — Ezen elmosolyodik, és hirtelen más nevetnivaló is eszébe jut. — Azt mondta valaki, de ezt komolyan higgye, hogy kössünk vérszerződést: egymást el nem hagyjuk, és senki mást be nem GÁLL ISTVÁN: JÓREMÉNYSÉG SZÖVETKEZE veszünk magunk közé! Mi férfiak nem is nagyon ódzkodtunk ettől- de az asszonyok sivalkodtak, hogy ők elájulnak, meg mindenfene, így hát csak úgy tisztán ittuk meg a bort, amit Nagy Pista hordott elé a kamrából. — A szeme még vidáman csillog, pedig már a gondokról beszél. — Az a Nagy Pista, lássa, készséges és rettentően igyekvő ember volt. Nagy csizmáiban mint egy szöcske, csak rá kellett nézni, és már pattant is. A katonaságnál, ahol együtt voltunk, tiszti szolga volt a főhadnagy úr mellett... Hát mi ezt a Nagy Pistát, mert épp az ő lakásán gyűltünk össze, meg hogy olyan jó szívvel adta a bort, megválasztottuk elnöknek. Meg volt hatva cefetül, nekem is a nyakamba borult. Jól van, komám, gondoltam, csak meg ne bánjuk a választásunkat! — Elgondolkozva néz maga elé, bólogat, beszopja az arcát kétfelől a fogsora közé, mint egy igazi öreg. — Hát aztán megbántuk! Mert nem állt az meg se előttünk, se a fölsőbbség előtt, senki előtt se ... Nem volt annak szava — nem volt becsülete se, ötvenhárom őszén, amikor engedték végre, elcsaptak az elnökségből. Mindenki őt okolta a rongyosságunkért és a népek olyan dühösek voltak rá, még a szövetkezetből is ki akarták zárni. Elment aztán magától is. Valami építkezésre ment, hallom, valami raktáros lett belőle . .. Én kicsit derülök ezen az elparentáláson, mert Góri Mihály szintén raktáros a szövetkezetben, mint alapító tag és idős ember kitüntetésként viseli a tisztséget. De nem mondom ezt neki, inkább afelől kérdezem, kik és miért álltak össze tizenöt évvel ezelőtt? , — Nem a gazdák, ne higgye! Faluvégi emberek voltunk mi, kisföldiek... Én az apám után két holdat tussoltam, az asszony meg semmit sem hozott a házhoz. Tíz évig az urada— ÁRA: 1.50 Ft — romban szolgáltam, és még három holdat ragasztottam hozzá. Akkor építettem ezt a faluvégi házat, és ide költöztünk.Az az öt hold, igaz, hatfelé volt, de mégiscsak a magaméban dolgoztam! Amikor negyvenhatban, a hadifogságból hazajöttem, még kaptam két holdat, de azt messzi, kint a puszta alatt. Ami nem kellött senkinek, még az uradalmi cselédeknek sem, az lett a tartalék föld ... De még így is tartottam volna magam, csakhát egyedül nem bírtam. Mert a két fiam odalett. — Meghaltak? — Az egyik, kik. A nagyokmegint maga elé néz, bólogat. — Katona volt, azt Kim gyütt vissza. — Sóhajt egyet, és nem beszél róla többet. — A kisebbik meg, lássa, csak két évig nem voltam itthon, de mire hazaértem, már a maga lábára állt. Nem akart paraszt lenni. A vasútnál dolgozott, aztán amint lehetett, tisztnek jelentkezett. Ha kérdeztem: mi lesz a földdel? Csak nevetett, hogy gyón a téesz, álljanak be apámék. Solt Mihály hatvan körül jár. Zömök ember, hasban és vállban jó széles. Csak az arca mutatja a korát, a töméntelen ránc a petyhüdt bőrön. Tizenöt éve szövetkezeti tag. Közkatona. — Egyszer voltam én brigadéros is. Ötvenötben az egész falu egy szövetke(Folytatás a 2. oldalon.) ! GELLÉRT OSZKÁR: Vietnami fénykép Akadt, ki fegyvert fogott ellenük. De volt, ki hitte, hogy nagyobb varázs van titokban terjesztett röpcédulákban, aszerint, milyen volt a jellemük. És volt, kivel megásatták előbb a sírját, s élve temették el őt. És kit balsorsa hóhérkézre rendelt, inkább magára szegezte a fegyvert. • Ki csonttá fogyva végre bezabált, s így szabadon fogadta a halált. Vagy elmormolva: „óh, hogy ezt megúsztam’’ kiszenvedett kiütéses tífuszban. Leplombált vagonok s nincs rá tanú kiből maradt meg maroknyi hamu. Vagy agyonverték, vagy éhenhalatták, de előbb egy fán kukorékoltatták. S kitől sajnálták — drága a golyóm —, gyereknek, aggnak helyben a folyó. És volt, ki már bambán viselte sorsát: „A hazám volt-e nekem ez az ország?” A szörnyű, hogy mindannyiukra van s nem levegőből kapott a szavam: barátom, szívbeli, vagy ismerősöm, s ekként mártírom, őrültem, vagy hősöm. S mindnek nevét agyam úgy őrzi, mint ama buddhistának szülei azét, ki — torz bár a távoli fénykép — most Dél-Vietnam földjén fáklyaként ég. I VITA A MUNKÁRÓL CSEPELEN (3. OLDALBAN OLVASTUK (7. OLDAL) N Í N Hafrá MÁRCIUSI FÁKLYÁK A forradalomtól berúgtak az emberek. Bakunyin gyalog rohant Párizsba, ott aztán ... — „De hogy is adjak számot írja — párizsi egy hónapomról, hisz az a mámor hónapja volt. Nemcsak én voltam részeg, mindenki az volt. .. Hajnali négykor, ötkor keltem, fönt voltam éjjel kettőig, gyűlésből ki, klubba be, közben fölvonulások, utcai csoportosulás, tüntetések, minden érzékem, a bőröm minden pórusa szívta be a forradalmi szeszt. Se vége, se hossza ünnep . ..” Hasonlóképén Dumitru Bratianu, ugyancsak Párizsról: „Mily szép volt február 24-ének napja: az öregek megfiatalodtak, az asszonyok olyan erősek voltak, mint a legbátrabb harcosok, a férfiak gyengédek, akár a nők, és valamennyien rohantunk a diadalra a gyermek készségével, gondatlanságával és tisztaságával. Ah! Mennyi szépség, mennyi nagyság egyetlen napon! Mennyi harmónia! Azt hitte volna az ember, az angyalok szálltak le a földre az égből . . (Forradalmakban mintha Rousseau-nak volna igaza: az ember jó!) Deák is, bár maga hűvös szemlélő, fölajzott kedélyek forgatagába csöppen bele: „Pozsonyba érkeztem március 20-án délután egy órakor, s itt mindent lázas állapotban találtam."’ És Pesten? A beteg és ideges Tompa írja: „Nincs ott másról beszéd, mint a forradalom, márciusi napok sat. . . . szédült az egész város. Erdélyit, Garayt nemzetőr ruhában láttam, valamint Vahotot és másokat, óriási bagnét a vallókon, s nem ösmerni az írókra — minden megváltozott. A kedves, kedélyes Jókaira nem ösmernél többé, Petőfivel pedig éppenséggel lehetetlen beszélni.. Érdekes, hogy a márciusi híradások közül Petőfié a legtartózkodóbb, szemérmesen személytelen. „Szabad a sajtó!. . . Ma született a magyar szabadság . . . Üdvez légy születésed napján. íj magyar szabadság! ... Oh szabadságunk, édes kedves újszülött ... Késő éj van. Jóéjszakát, szép csecsemő ...” Becéz, babusgat, magáról nem beszél. Pedig bizonyos, hogy nem volt nála boldogabb halandó azon a napon. sem s volt-e nála boldogtalanabb nép *3 hány hónappal később? L3 Az okát tudjuk jól: huzavonák, haza veszélye, rágalomhadjárat, zuhanás a népszerűség Tarpeji-szirtjéről, követválasztási kudarc: az apostol-sors. Március 15-e első évfordulóján az ország még ünnepel, folyik az ingyen bor. Petőfit egy futárkocsi rázza Kolozsvár és Debrecen között, Csányi László kormánybiztos levelét viszi. Bezárva a jármű négy fala közé, nem is lehetne magányosabb ... Lehetetlen, hogy ne idézte volna föl emlékezete az egy éve történteket. Talán épp ekkor fogalmazódtak meg fejében a „Históriai jegyzetek” első sorai; talán, mert a kézirat nem árul el dátumot. A kritikai kiadás csak ennyit mond a szövegről: „több ponton mintegy kiegészíti a költő nyomtatásban megjelent (márciusi) naplóját.” De micsoda kiegészítés! Olvasván, az ember szédül, micsoda zuhanás szele! De nemigen szokták olvasni. „Mártius 15-kén egész nap esett az eső... az ég a megszületett szabadságot keresztelte.” Itt még a „szép csecsemő”-re emlékezik Petőfi. De máris kezd elborulni a kép: „Szekrényes, városkapitány azt kérdezte Landerertől: kell-e katonaság? Länderer azt felelte, nem.” Szekrényesi polkárszolgája volt, Landerer besúgó, vajon gyanította-e Petőfi? „Délután a városháza termében Nyári és Klauzál táblabíráskodtak, a rend, a rend volt minden második szavuk.” A rend, e szónak rossz, halálos kongása volt a múlt században. Miklós cárnak jelentették a vérbe dermesztett Varsóból: Rend van. „Az a hír terjed, hogy katonaság jön, senki sem ijed meg, azt kiabálják, fegyvert!” Ez szép, ez nagyszerű, de megint jönnek a táblabírák. ..A helytartótanács előtt Klauzál szónokolt; a forradalom küldte, s oly alázatosan és reszketve hebegett, mint tanítója előtt az iskolás fiú; ha lenn az udvaron és utcán 20 000 ember nem kurjogat, kidobták volna, azt gondolván, hogy talán kéregető armer Reisender.” Erről a jelenetről a márciusi naplóban ezt írta Petőfi: „A nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott. . .’ Úgy látszik, nemcsak a nagyméltóságú helytartó tanács vala sápadt, hanem Klauzál is. Micsoda szégyen! És micsoda fordulása az időnek, hogy Petőfi egy év múltán már erre, elsősorban erre, a szégyenre kell hogy emlékezzék! „Táncsicsot a székházba vitték, onnan jött a városházához, s köszönetet rebegett.” Hát még Táncsics is, még vele is elégedetlen Petőfi? Rebegett — azt írja, s Petőfi félelmetesen pontos stiliszta, ez a szó itt vág. „A helytartó tanácshoz küldött választmány állandóan megmarad, másnap, 16- kán Irányi ezt forradalmi választmánynak találja mondani. Nyáry hevesen, csaknem dühösen protestál minden forradalmi szó ellen, tagadja, hogy ez forradalom.” Ezt tagadni — és nemcsak Nyáry tagadta, de egész kórus — személyes sértés, melynél nagyobb alig érhette Petőfit. Pedig azóta még hányat s mekkorákat kellett: elviselnie! Azért persze a forradalom szép volt, s a jegyzet végén egy kicsit megenyhül a toll: „16-kán a város kivilágítva. Rendkívüli néptömeg, példátlan rend és öröm.” s volt az, amin Petőfi keresztülment? Pokoljárás, de nem dezilluzió. Nem kiábrándulni tanult meg, hanem látni. Tessék: ez aztán realizmus! A Históriai jegyzeteket olvasva, sokszor arra gondolok: Petőfiben nagyobb prózaírót, mint költőt vett el tőlünk a kalóz halál. Ha ő megmaradni a Jókai-legenda. S mi talán érettebbek, felnőttebbek vagyunk. Szépen lobogtak a fáklyák március 1 jén este. De mi a fáklya? Nemcsak láng, csepegő szurok is, füst is. Kondor Béla: Petőfi-illusztráció III