Élet és Irodalom, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-03 / 27. szám - Demény Ottó: Munkásköltő • vers (1. oldal) - Kondor Béla: Tanulmány • kép (1. oldal) - Bor Ambrus: Panoptikum, Pitaval (1. oldal) - Cseres Tibor: Szentendrétől - Szigetközig • riport (1. oldal)
Abody Béla: Tanévvégi dolgozatok Lapokban olvastuk (10. old.) Látogatóban Berkesi Andrásnál (12. old.) DEMÉNY OTTÓ: Munkásköltő sőg nélkül és kishitűség nélkül, sok rafinált mű mázára éles karcot húzva körömmel, vagy bármi mással s eltűnődve a hitvány nyersanyag könnyűségén — továbblép, továbblépsz, továbblépek, most már egyenlő esélyekkel. Születésem hátrányát már nem érzem. Közös az alkotás joga s nem figyelek semilyen szóbeszédre. Amim van, nem vehetik el. Minden enyém, amit teremtek. Sorsom a föld, művem az emberé, munkám szolgálat, jutalmam öröm. BOR AMBRUSI PANOPTIKUM, PITÁVAL A DÜSSELDORFI RÉM, a Cinkotai Bádogos, Léderemné a kosárral, meg Matuska, a hídrobbantó, Leó nevű szellemével, meg Erdélyi Béla, aki a millstatti tóba lökte a megmérgezett Forgács Annát Ez a mi bűnügyi rémtörténet-ismeretünk anyaga. Tulajdonképpen klaszszikusnak mondható anyag. A ligeti panoptikumból is a Lindbergh-bébi gyilkosára emlékszem, s hogy többnyire század eleji divat szerint öltözött bűnözők társaságában mutogatták. A viaszbábok anti-walhallájának fejlődése is megtorpant a huszas évek végén; már klasszikus gonosztevők álldogáltak a legendás utazókosár körül, amely Mágnás Elza hulláját rejtette magában. Elmaradtunk. Ismereteink szűkösek, avultak. Hiszen ott a vakmerő pilóta, későbbi légitaxis, elmegyógyintézeti ápolt, aztán tűzvész-főrendező, díszruha- és erőszak mániákus, a Birodalmi Marsall, a műkincstolvaj: Göring. Vagy a puritán tyúktenyésztő, akire nem bizonyult rá, hogy ő ölte meg a prostituáltat a külvárosi garniban, csak élt vele s a pénzén, esztendeig . — Himmlernek hívták, később feje volt annak a titkosrendőrségnek, melyet az előtte nevezett férfi alapított. S ott a bikanyakú Rohm, aki sötét vagányokból toborzott Adolfnak milliós hadsereget, bár férfiasságát jobban vonzottták a szép fiúk: ezekkel közös ágyból rángatta puskacső elé ugyanaz az Adolf. Új rémek hosszú sora van, rettentő gubernátorok és exkluzív bordélyház-alapítók, alkoholisták, svihákok olyan sora, hogy csak a végén szoronghat az olyan kis selyemfiú és dalszövegkovács, mint Horst Wessel, akit közös nőjük miatt ölt meg egy haver. Nagyon elmaradtunk krimi-ismeretben. Történeteink porosak, kopott verkli szongok. Pedig micsoda sztorikkal szolgált egy közeli országban a közeli múlt! Micsoda kinyírások, hosszú kések éjszakái, kapuban lepuffantott kancellár, tévedésből lelőtt csellista (egy doboz hamu és kondoleáló levél az özvegynek, feladó a belügyminisztérium), hadügyminiszter és nyilvántartott hölgy násza (tanú: a Führer)! S maga a Führer, amint kancellári palotájában kizárja a szárnyasajtót, hogy belejthessen a pályaudvari illemhelyről felcsípett zsaroló és birodalmi hamistanú, homoszekszuális kalandmesével buktatni a hadseregparancsnokot ... Ez minden és sok hasonló, Jacques Delarue francia redőrtiszt könyvében olvasható, aki megírta A Gestapo történetét. Évtizeden át gyűjtötte az adatokat, aztán XVIII. századi elődje, Francois Gayot de Pitaval nyomába lépett: a kétszáz éves első kriminalisztikai krónika mellé odatette a magáét. A kettő között sok „Pitaval” jelent meg, világszerte keresett műfaj ez Gayot óta. Némelyikben bő a tanulság, s nem mind puszta üzleti vállalkozás, amely petyhüdt idegek bizsergetésére spekulál. Tíztizenöt éve pedig egy sor olyan Pitaval jelölt meg számos világnyelven, amelyek közül egy se bizserget. Alakjaik ugyanis nem Düsseldorfban vagy Millstattban öltek egy-két nőt, s nem egyetlen hentest aprítottak kosárba Pesten, nem Torbágyon robbantottak bécsi gyorsot. Uralkodtak Európában. Egy világrészen pusztítottak. Hetven milliós nép tapsolta őket, vagy engedelmeskedett nekik, nagyhatalmak és kis szomszédok diplomatái szorongatták a kezüket. Az új könyvek tartalma történelem, a dimenziók kontinentálisak. A jelleg a Pitavaloké. Ez az ellentét és tanulsága nem izgató, hanem iszonyú. S ezért jó mű Delarue-é; okos dolog volt lefordítani. Körülöttünk itt-ott hajlamos a világ arra, hogy történelmi távlatba tolja a nácizmust. „Világgazdasági okok” gyarapszanak, „világpolitikai erőviszonyok” magyaráztatnak meg, népgyilkosságokra feledéslepleket vonna a történetírás, szervezőiket álomférfiakként jeleníti meg. Vagy vállat von: a náci apokalipszis, a végkifejlet megfoghatatlan emberi elme számára, oka talán ki sem tapintható, s végeredményben a háborús eldurvulásnak is van szinte törvényszerű evolúciója. Jó tehát, hogy most világszerte felvonulnak olyan történészek, kortársak, szemtanúk, akiket nem rettent el a tények rémhistória jellege, s jellemző részletekkel bizonyítják a brutális igazságot: alvilági szövetség jutott uralomra Európában. Európa asszisztenciája mellett, a „Karfiol Tröszt”. Tudomásul kell VEnNI: se Brecht, se Chaplin nem karikírozott. Heartfield fotomontázsai se montázsok. S a bűnügyi krónikások előléptek a történészek közé. Hajmeresztő elbeszéléseik nélkül a két évtizede lezárult példátlan korszak egyszerűen nem érthető. Németorság legújabbkori történelmét a Delarue-k témái között is meg kell írni, életnagyságú portrékkal, kiemelt jellemzőkkel. Azt az apokalipszist akkor érti meg végre a világ, ha a történetírók életkörelből mutatják meg alvilági figuráit, s olyan dokumentumfilmeket pergetnek le, mint ez az elszörnyedt gall humanista, aki a nácizmus egyetlen konkrét funkciójának, a terrornak a részletes történetében az egész nácizmus történelmét ragadta meg. A legvadabb horrorfilmen túltesz. Viszont az oknyomozás szokott módszereivel alig tudható ki, mi gerjesztett lelkesedést, mi biztosított rettegést és némaságot, hogyan szerveződhetett meg egy milliókat irtó gépezet. Közelebb visz a válaszhoz a horror. Hogy például vezérek, ideológusok, tyúktenyésztők és néphamvasztók kedvelték az állattenyésztési és gombairtási hasonlatokat, utóbbi a korabeli elemista tankönyvekben is olvasható, szép gótbetűs szedéssel, az előbbi szellemében pedig emberpároztató intézeteket alapítottak, ahol válogatott szőkék még összenemzettek a Reichidőben vagy ötvenezer kicsi szőkét... Kegyetlen történelem az, amely fényes lapok helyett erkölcsrendészeti priusz-kartonokkal és elmekórtani anamnézisekkel szolgál. De sajnos történelem, hátunkat még égető koré, tanulságait tehát le kell vonnunk, s ilyen kartotékok adataiból, meg Delarue-féle könyvekből. Jó, hogy megjelent mostanában az olasz Colletti könyve a nácizmus történetéről, meg egy érdekes Eichmann-anyag, s jó volna még válogatni a könyvtárra menő világirodalmi termésből. Alan Bullock, Gisevius Hitleréletrajzai, kortársak tanúságtételei, Kempner SS- történelme, a kriminálpszichológus Gilbert nürnbergi naplója, a náci nagyságok elképesztő „asztali beszélgetései” (mindez csak példaképp) azok a történelem-krimik, amelyeket olvasni kellene, idősebbeknek, de különösen a fiataloknak. Pitavali történetek és panoptikumi alakok megismerése érteti meg, mi esett meg a világgal 1933-tól 1945-ig, s a tanulságaik figyelmeztetnek. Nem kellemes műfaj. De ha Matuska helyébe államférfiak nyomultak, s a Düsseldorfi Rém helyébe az Oberstrumbannführer Hoess, akkor erre kell fordítanunk a figyelmünket: a peploszba burkolódzó História helyett, vagy legalább mellette, ez az élet tanítómestere. — ÁRA: 1.50 Ft — om IX. ÉVF. 27. SL IRODAI IS POLITIKAI HETILAP 1965. JÚL 3. 19MB11B5EE55V CSERES TIBOR RIPORTJA: Szentendrétől Szigetközig Gépkocsink szemellenzőjén a pirosbetűs „Árvízvédelem” táblácska nemcsak Szentendre, Visegrád útjain bizonyult szabad útlevélnek, hanem a nyugati határövezet vízfakadásos dűlőin és cuppogó-sáros gátkoronáin is. Szamócot esznek a hősök Katonák harcias légkalapáccsal próbálgatják a Pátria-lemezt Tahi előtt, a forgalomtól elzárt szigeten. A Pátria latin eredetű szó, jelentése haza, szülőföld. A Pátria-lemez elnevezés önkényes, ötletszerű, bár lehetséges, hogy aki először alkalmazta, gondolt rá: a haza földjét védi majd ez a vaslemez. A Pátria-lemez néhány milliméter vastag, 4—8 méter hosszú, 30 cm széles vasdeszka. De nem egészen sima deszka, mert széltében nagyon nyújtott, alig felismerhetően Z-formára sajtolták Ózdon. Tahitótfalutól jó kilométernyire délre, a gátőrház mellett, egy árokparton fiatal műszaki katonák légnyomásos kalapáccsal szádfalat préselnek a földbe. Soha még ilyet nem csináltak, mert Pátria-lemezzel eddig csak az árvízvédelmi készenléti szervek hivatásos csapata dolgozott. Tízméteres szádfalat verni, ez a feladat. Még csattog a kalapács, társzekér érkezik az őrház elé. A gátőrház egyben a Kis Duna-ág túlparti védekezésének parancsnoksága. A tahi szamócatermelők szakszövetkezetének elnöke, S. M. főmérnököt, a védekezésfelelőst keresi. Húsz mázsa földiepret hozott a rekeszekben — a katonáknak és a gát többi munkásainak. Előbb hőst mond, de aztán a főmérnök szelíd, szerény mosollyal leinti, hát csak azt mondja: a dolgozóknak. A gyakorlat sikerült, a munka nehezebb része lesz a hat méteres lemezek kitermelése. Mikor azzal is elkészültek, akkor ülnek csak a pirosló rekeszek közé a katonák. A hőmérséklet 30 fok Celsius. A mai szamóca észrevehetően édesebb, mint a tegnapelőtti. A víz ma is öt centimétert apadt. Mozog a ki a szigeten Tahitótfalutól északra néhány, óra alatt közerővel, és gépekkel töltést rögtönzött a védelem irányítója. Közvetlenül a gabonaföldek előtt. A közerő vonakodva bár, de teljesítette a parancsot. Bosszankodó és gúnyos megjegyzésekben volt része éppen elég a területet kijelölő technikusnak. Inkább a Duna-part töltését magasítanák! — ez volt a visszatérő kívánság. És: a partokkal keresztbe gátat emelni, képtelenség! Még meg sem épült a gát, megindult a víz északról délnek. Nem történt fentebb szakadás sehol, csak a víz indult meg. A főmérnök térképről, az új, szép térképről (hiszen ő maga nem járt még arrafelé) nézte ki, látta meg a veszélyes pontot, a lehetséges víztódulás sávját. A kővel és homokzsákokkal terhelt új töltés felfogja és felfogja észak vizeit. S a búza s az árpa csak lábujjait tartja vízben. Van egy lefelé lejtő mélyedése, árka a szigetnek. A Pócsmegyerre ágazó betonutat emiatt már kezdetben homokzsákokkal kellett megerősíteni. Amikor erre az útra érkeztünk, a méteres torlaszon éppen átbukni készült a tiszta belvíz. Elvi döntést kellett hozni, hogy az út legmélyebb szakaszán pataknyi rést nyissunk, ahol a víz a legalkalmasabb helyen és rombolás nélkül jusson az alacsonyabb területekre. Ez megtörtént. Szigetmonostor utcáin két-három centiméterrel emelkedett a vízállás. Budakalásznál egy hasonló szakítás a szántóföldek között csaknem késhegyig sodorta a szemben álló feleket. Tegnapról mára virradólag nagy vihar és zivatar vonult végig a vidéken. Valaki — helyesen — eloltotta a védelemhez kiépített lámpasort a gáton. Koromsötét volt, csak a villámok világítottak. S a villámok csapásai nyomán néhány pillanatra a központilag áramtalanított lámpafüzér villant fel kilométerek hosszat. — Kísértetiesen szép volt — meséli a gátőr felesége. _ Igazán félelmetes a rakétázás volt — emlékszik vissza a néhány órás élményre a főmérnök. — A legnagyobb villámlás közben, rakétákat figyeltek meg az emberek. A piros rakéta a megállapodás szerint nagy részt, gátszakadást jelent, a fehér segítségkérést, valamiféle kisebb bajt, de talán életveszélyeset. A zöld azt, hogy nincsen számottevő esemény. A figyelők egymás után öt piros rakétát észleltek. Aztán fehéreket is, meg zöldeket is. Az összegyűlt közerő, s a vízi emberek körében iszonyú riadalom támadt, pánik, a menekülés mozgásvihara kapta el őket percek alatt. Maga a főmérnök is megrémült. De bizonyos jelek ellentmondtak egymásnak: asztalhoz ültette környezetét s kényszerítette négy vicc meghallgatására. Négy tréfát mondott el, s közben maga is rendezte riadalmát és gondolatait. Ha piros is, meg zöld is a rakéta, akkor bizonyos, hogy valami nincs rendben a rakéták körül. Mindenki helyén maradt. Valahol távol lőhették fel a jelzéseket, nem a víz mellől. Mert a szakadást sehonnan sem jelezték a telefonok. A villanylámpák gyöngysorából egy sem égett ki a több száz villámcsapástól. Múzeum is kell, zsilip is kellene A bogdányi - bánya egéről hosszadalmas vitát sodort el az árvíz. Az építési minisztérium át- és visszaadta e napokban a Vízügynek a kőbányát. A Duna uszályai számára a falu végén, a víz(Folytatás a 2. oldalon.)