Élet és Irodalom, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1965-07-03 / 27. szám - Lovászy Márton: Jókai lázadása • tárca | Napló (2. oldal) - Kovács Albert: Szalon • kép (2. oldal)

Holfi­á JÓKAI LÁZADÁSA Az olvasó az­ éjszaka csöndjében és ho­mályában találomra nyúl könyv­­szekrénye kötetei közé. Kiemel egyet és a kis ernyős lámpa fényében megnézi. Jókai Mór: De kár megvénülni. Nevezetes könyv, össze nem tévesztendő a „Mire megvénülünk” kalandregényszerűen izgal­mas történetével. Különös érdekessége az, hogy a szigorúan erkölcsös, sokszor túl­zottan szemérmes Jókainak könnyedén ledér, mondhatnám: pikáns regénye. Az új kiadás kommentátora léhának és im­morálisnak nevezi. De éppen ez az, amint az olvasó, aki Jókainak majdnem minden művét és életét is eléggé részletesen is­meri, mélyen elgondolkozik, és úgy véli, hogy a megállapítás téves. Amit a közön­ség itt pompás szórakozással, néha han­gos derűre fakadva és olykor fejcsóválva végigkísér, az nem léhaság, nem immora­­litás, hanem egészen más. A hetvenedik évét túlhaladott írónak lázadása életének erkölcsi börtönei ellen. Mindig fanyalgás fog el, ha Jókait vala­ki „a nagy mesemondó”-nak nevezi. Ez a jellemzés szokványos és kicsinylő. Aki nem szajkómódra, hanem meggyőződéssel mondja, az azokra az elbűvölő túlzásokra­­ gondol, amelyek egy túlfűtött képzelőerő kilengései. Ezekkel a kilengésekkel lett Jókai, igen szomorú időkben, egy egész ország vigasztalója, és — miután minden jelentős nyelvre lefordították — a világ minden olvasójának vigasztalója. Sőt még ma is az­ a közvéleménykutatás legutóbb megállapította, hogy most is a legolvasot­tabb írók közé tartozik, ő ma is szemben állna azokkal az egzisztencialistákkal, akik mindenképpen be akarják bizonyí­tani, hogy az élet borzalmas, elviselhetet­len és reménytelen. Jókai olvasója sok­szor megdöbben, meghatódik vagy elérzé­­kenyül, de kiábrándultságot, keserűséget ritkán érez: a halálos mérgek, az una­lom és az elkeseredés megkímélték. Jó­kai gondolatai álmokban és felhőkben jártak és ebből a magasságból a földi em­bereket, akiket pedig híven igyekezett áb­rázolni, ellenállhatatlanul angyalokká és ördögökké varázsolta. Ez az, amit a bírá­lók leginkább a szemére vetnek. De ugyancsak ez az, amivel minden sorát színnel és izgalommal töltötte meg. Más írók mélyebben hatoltak az emberi lélek rejtelmeibe, de alig volt olyan, aki gyö­nyörködtető érdekességben versenyezni tudott vele. Akik azzal vádolják, hogy nem reális, nem a megfigyelőképességet hiányolják benne, hanem meglátásainak túlzását nehezményezik. Megrögzött ál­modó volt, kortársai azt állítják, hogy bármilyen jóhiszeműen beszélt el meg­történt eseteket, önkéntelenül eltért a ri­deg valóságtól. Bejárt az országházba, a klubba, részt vett Tisza Kálmán tarokk­partijain, szelíden és elmés fölénnyel be­szélgetett társaival, de képzelete ezalatt is a Baradlayak, a Berend Ivánok, a Tí­már Mihály­ok világában járt, egy maga­­sabbrendű világban, amelytől soha, egy pillanatig sem tudott elszakadni. Milyen a földi élete az ilyen géniusz­nak, aki nem a földön jár? Rossz­­ért ő az, aki a nyájasan, eléje tett vál­tókra jóindulatúan aláírja a nevét és úgy adósodik el, hogy észre sem veszi, de az is ő, akit az erélyes nők egyszerűen bekebeleznek. Először anyja zsarnoksága terjeszti ki föléje szorosra vont szárnyait, majd 23 éves korától kezdve, nyolc évvel idősebb felesége zárja be dolgozószobájá­ba, kívülről fordítva rá a kulcsot. És tett­leges botrányokat rendez, ha megsejti, hogy Móric, honatyai kötelességeinek vég­zése közben, egy-egy szórakozott percé­ben megfeledkezik a házastársi hűségről vagy csak meg akar feledkezni azzal, hogy valami csinosabb nővel szóbaáll. Le­het, hogy Laborfalvi Rózának igaza volt: ha nem vigyázott volna ennyire a túlkar­­csú, sápadt Móricra, talán veszélyes dé­monok kockáztatták volna amúgy is gyen­ge egészségét. Persze, az ifjú író már az­zal is bizonyságot tett könnyelműségéről, hogy megnősült, szinte gyerekfejjel, meg­szökve anyja villámai és Petőfi barátsága elől. Elvette az első nőt, aki erőszakkal magához ragadta. Jókai, aki a békességet szerette, tűrt és írt. Pompázó gazdagsággal, a hangulatok páratlanul széles skálájával, prózájának izzó drámaiságával, patakzó humorral. Közben lapot alapított, kiadókkal és mun­katársakkal tárgyalt, szerkesztett. Egyik legnagyobb remekművét, „A kőszívű em­ber fiai”-t írta, amikor felesége, házassá­guk 38-ik évében meghalt. Az elszomoro­dott költő fogadott lányának családjával költözött össze. De alkotó kedve nem pi­hent, nemsokára megírta „Az aranyem­­ber”-t. A család nagy szeretettel gondozta­­ őt, de kissé oly módon, mint ahogy fiatal­­ lány erkölcsére vigyáz a féltő szülő. Ne­kik is igazuk volt: óvni kell a gyermeket még akkor is, amikor feje már régen meg­kopaszodott és szakálla megőszült. Het­vennégy éves korában mégis elragadta egy fiatal színésznő, heves szerelem ígé­retével és igézetével. Az életregény ezen a ponton homályba vész. A költő halála után botrányt keltő röpirat izgatta fel a­­ közvéleményt azzal, hogy a fiatal hitves I méltatlanul bánt férjével, az ország sze- I merényével és büszkeségével. Ellenröp- I iratok még szenvedélyesebben tagadták a­­ vádat. De az már a sorry end-hez hason­­­­lít, amit Mikszáth Kálmán is megerősít:" amikor a nyolcvanadik évéhez közeledő Jókai Olaszországból hazafelé utazott ifjú feleségével és anyósával, az éjszaka nagy részét a vonat hideg, huzatos folyosóján töltötte, amíg felesége és anyósa a vasúti fülkét elfoglalva kényelmesen aludt a két ülés­ során. Itt kapta meg Jókai a halálos influenzát. Adós Jókai-örökség a fiatal özvegyre szállt. De úgy látszik, sem a nemzeti díszkiadások jövedelme, sem a külföldi honoráriumok nem fedezték a sírápolás költségeit, mert Jókai sírja a Kerepesi úti temetőben évekig olyan volt, mint egy elhanyagolt, bedőlt szemétdomb. Szerény oszlopsoron nyugvó körirattal csak később látta el a főváros, de rendes, méltó sír­emléke ma sincs. Csak egy ugyancsak szerény szobra a Jókai téren, fején a ma­darak állandó nyomaival. A nagy álmodó ezt rosszul álmodta meg: végrendeletsze­­rűen fejezte ki azt a kívánságát, hogy svábhegyi villájának kertjében temessék el. Ki törődött ezzel? Senki. Nos, Jókai — élete utolsó éveit kivéve­­— a nőknek körülötte zajló harcait is re­gényekké bűvölte. A két zsarnok, az anya és a feleség heves-haragos ellentétéből, a valóság nem is csekély megmásításával, megkapóan regényes hősköltemény és drámai kibékülés lett a „Politikai diva­­tok”-ban. Több és részleteiben valósze­­rűbb a személyes élmény „A tengerszemű hölgy”-ben, az elmulasztott szerelem ro­mantikus elégiájában. Általában szeretett első személyben beszélni, megtörtént, ki­talált vagy nagyrészt kitalált történetei­ben is. Mint saját élményét mondja el a „Nincsen ördög” megkapó kalandját is. Ebben az író különös körülmények kö­zött találkozik a történet hősével. Izgal­mas karrier-történet ez, amelyet a hivata­los kritika sohasem sorolt Jókai remek­művei közé, az olvasónak mégis egyik leg­kedveltebb regénye, ragyogó humorával, meglepő fordulataival, érzékletes korké­pével, elsodró lendületével. Kétségtelen, hogy az ilyen örökizzásban fénylő, regényekben élő elme az élet út­­­­jain csak botladozva jár és sohasem lehet olyan erős, határozott férfi, mint amilye­neknek hőseit megírja. Gyöngeségét néha — igen jellegzetesen — műveiben is el­árulja, igaz, hogy megtévesztően szép magyarázatokkal. Tímár Mihályt, a kétsé­gek között gyötrődő aranyembert, Bala­tonra nyitó kastélyban egy téli éjszakán meglepi Krisztyán Tódor, a tolvajjá, rab­lóvá, gyilkossá züllött, körözött rab­ szö­kevény, minden élet és rend első számú közellensége. Fegyvert szegezve mondja el Tímárnak, jótevőjének, hogy miképpen fogja őt tönkretenni és hogyan fogja ma­gához ragadni szerelmesét és kisfiát. Tí­már Mihály előbb megbénulva hallgatja, majd ráveti magát és kilöki az ajtón. A kalandor legurul a lépcsőn, szitkozódva tápászkodik fel és fenyegetőzve tántorog a holdfényben, mint élő célpont. Jókai érzi, hogy most minden férfi megölné a támadót. „De — írja a­­regényben — Tí­már nem öl embert. Nem öli meg még gyilkosát sem, hogy önmagát védelmez­ze... Ő futni hagyja azt az embert, aki őt semmivé teheti, aki semmivé fogja tenni.” Tiszta szerencse, hogy egy vészes természeti erő, a Balaton rianása elkapja a zsiványt és a jég alá fojtja. Hasonló helyzet ismétlődik meg „A barátfalvi le­vitádban, „Az elátkozott család” folytatá­sában, ahol a végszóra megjelenő farka­sokkal vívott küzdelem oldja meg a fe­szült helyzetet. J­ókai tehát nem volt sem harcos, sem lázadó természet; ezek a férfias tu­lajdonságok hiányoztak belőle. Még az igazi érzéki szenvedélyt sem ismerte. Alakjainak leglázasabb szerelmei is tele vannak szeméremmel. Idősebb korában azonban egyes gátlásai lassanként elmo­sódtak. A „Két Trenk”-ben vagy a „Rá­kóczi fiá”-ban szívesen időzik nem egé­szen szűzies jeleneteknél. „A tengerszemű ,hölgy”-ben meg is mondja: téved, aki azt hiszi, hogy benne nincsen „luxuries” (kéj­vágy), csak hát ő nem francia, hanem magyar közönségnek ír. Mégis mindez el­mélet maradt, fölényes játék szavakkal és képekkel. Hogyan történt mégis, hogy egyszer életében komolyan fellázadt és megírta a „De kár megvénülni” ledér regényét? Megírta a nőket — számszerint hetet, asszonyt és leányt —, akiket egy csöppet sem plátói keretek között elcsábított vagy inkább­ nem hátrált meg csábításaik elöl. Miért írta meg? Csak találgatni lehet. Ta­lán egy éjszaka, hetvenéves korában, fel­tolultak benne azok az emlékek, amelyek az asszonyi zsarnokság börtönrácsait jel­képezték. Talán egy démon a fülébe is súgta: te a regényeket csak írtad, de nem élted! A rab ekkor kitört. Természetesen nem az életben, hanem regényben, így történhetett, hogy az elbeszélést Casano­­va-szerűen vezeti egyik nőtől a másikhoz és olyan fordulattal fejezi be, amellyel csúfondárosan nyelvet ölt a képmutató és felháborodott polgári erkölcsre, a­z olvasó becsukja és visszahelyezi a A könyvet, Kint már hajnalodik. Az ablakra hulló világoskék rózsák mintha Anatole France jegyzetét idéznék fel, amely Jókainak is jelmondata lehetett volna: A művész lássa szépnek az életet és mutassa meg, hogy szép. Nélküle ké­telkednénk ebben. Szentendrétől­­ Szigetközig (Folytatás az 1. oldalról) marta műúton rögtönöztek új rakodókikötőket. Kisoroszi - sziget a szi­geten, egészen körülvette a víz. Oda a termés, oda a ta­karmány is. A falu gulyáját a visegrádi oldalra hajózták át, az erdő­­gazdaság rétjeit legelik az oroszi tehenek. Visegrád vadonatúj, partra szóló betonútját is kikezdte a víz, nemcsak azáltal, hogy hegyek vizét lebocsátó át­ereszek a tervezett, de el nem készült zsilipjeik híján beengedték egészen a Mú­zeumig a Dunát. De ez még csa­k az új, pompás új hírnevét kezdte Régi magyar szó a szád, a vízügyi használatban egészen életrekelt. Kevesen értik je­lentését, még kevesebben tudják pontos szerepét az ár­vízi terminológiában. „A szádfal célja, hogy víz­záró falat képezzen az áramló víz útjában. Nem lesz azonban vízzáró a szád­falunk, ha hornyolás nélküli pallókat alkalmazunk. Az átázás ellen való véde­kezésnél a fa­szádpallók he­lyett újszerű eljárásként a könnyű „Pátria” vaslemeze­ket használjuk. Ezek leveré­se korszerű gépekkel, légnyo­másos kalapáccsal történik. Ilyen felkészültséggel az ár­A katonaságot minden em­lékezés dicséri — joggal, de a közerőt némi malíciával szokás emlegetni. Lapunk hasábjain is esett egy-két szó neheztelés, még a dunán­túli ár idején — néhány hete. Rosszul dolgozik a falvak gátra siető népe? Igenis, meg nem is. De össze lehet-e hasonlítani a húsz-huszonkét éves katona­­fiuk mozgékonyságát és vál­lalkozó bátorságát a negy­­ven-ötven-hatvanéves falusi férfiak testi állapotával? A Marcal partján így vall erről K. Z. — Koroncóról, Kisbabot­­ról, Rábaszentmihályról, öt­száz főnyi közerő érkezett a legnehezebb órákban, gyor­san, töprengés nélkül intéz­kedtem: ötven ember ide, száz amoda! És az emberek a zuhogó esőben a málló, foszló gátakon megtagadták az engedelmességet. Módom lett volna karhatalmat kérni — a közerő ellen! De szeren­csére gondolkoztam néhány pillanatig s aztán megkér­deztem : „Miért nem?” Azt válaszolták: „Csakis a saját oldalunkon!” S lehet, hogy a hibát én követtem el, ami­kor nem kérdeztem meg, ki melyik gátra akar. A dolog azonban nem ilyen egyszerű: a magamét védem elsősor­bolna ki­s, megbontotta a víz az út alépítményét is. Gyalog is veszélyes arra a járás. Rossznyelvek szerint csak a szellők borzolását bir­­ta volna ki a gyér aljazat. Végig a Duna partján szi­vattyúk százai dolgoznak. Emelik át a betorkolló csa­tornák vizét s a lefolyás nél­­­kül pangó csapadékot. Tóváros fölöslegét s Fé­nyes-patak vizét mintegy harminc szivattyú segíti át a Folyóba. Tanulmányozzuk Almás­füzitő lakónegyedének védel­mi munkáit, s a komáromi pályaudvarok mentését. Homokzsákok ezrei és szádfalak mindenül vízvédelmi szakaszok nem rendelkeznek, ezt a felszere­lést a budapesti és a vidéki központokban telepített ár­­vízvédelmi készenléti raktá­rakban tárolják. A Pátria-lemezekből gépek alkalmazásával igen gyorsan, jó vízzáró szádfalat lehet ké­szíteni. A vaslemezek az át­ázott talajban könnyen hajt­hatók le és visszahúzásuk is kevesebb munkát igényel. Itt jegyezzük meg, hogy a lég­nyomásos kalapáccsal a fa­pallók el­őve­rését is jó ered­ménnyel lehet végezni, ezek leverését azonban csak kézi, vagy géppel hajtott súlyo­sabb verők alkalmazásával érhetjük el.”­ban. Ugyanilyen fontos: ha a túlpartra kerülök és nem tu­dok helytállni, senki se mondhassa, hogy szándéko­san okoztam gátszakadást. V. I. a rábai védekezés hőse, most Kiliti, Cikolaszi­«­a­nftis amely az ő hősi munkáikról emlékezett meg az Élet és Irodalomban. Olvasta és tet­szett neki. Igaz, jó írás. De... De egy-két dolog kimaradt belőle, éppen a mi embe­reink leghősibb helytállásá­ról. Például? Például a sitkei eset: két ember rohamcsónakról dön­gölte a szádfalat Felborul­tak az éjszakában. Megful­ladhattak volna, s hogy csiz­mát rúgva kiúsztak , haza­mehettek volna ruhát vál­tani. Ők azonban, amint par­tot értek, tovább dolgoztak a döngölővel. Hát még? A vízparton töltött napok során hallottam az életta­pasztalatra valló megjegy­zést: „Egy kiadós árvíz három évet öregít!’? Ez a múlt öröksége: akárhol szakadt a gát, végigsuhant a gyanakvás a tájon, a túlol­daliak vágták át. Erről a mérnökről, aki harmadik hónapja ült és őrzi itt a partot, azt mesélik Győrben, hogy felesége nem ismerte fel fényképét a „Kis­alföld” című lapban. — A közerő végig meg­őrizte egy partos előítéleteit?­­ — Nem — felel barnán, fáradtan K. Z. — Amikor látták, hogy mindkét partot egyformán védem, hajlandók voltak átmenni a hídon, ha a szükség úgy kívánta. Ami pedig a feleségemet illeti: a bajuszomat levágattam, ép­pen a fényképezés előtt, s egy kicsit fáradt is lehettem. Sz. Z. főmérnök, Ásvány­ráró és Nagybajcs között a kazettás védekezés módját magyarázza: földgerendákkal kell (ha van rá idő) meden­céket létesíteni a védett ol­dalon s megtölteni kaviccsal vagy vízzel. Le kell terhelni a talajt, a túloldalon zúgó hatalmas nyomás ellen. A buzgár vagy a fakadó víz így nem tör fel, vagy nehe­zebben tör fel ■­­ és társai büszkék rá, milyen sok buzgárt tettek ártalmatlanná, fogtak meg, az elmúlt napokban. Kavi­csos homokkal töltött zsá­kokkal. Egy buzgár — nagyság szerint 5000—10 000, esetleg 15 ezer forintba kerül. A körülzsákolt és kialudt gejzír vize 1—2—3 méterrel magasabban maradt a kör­nyezeténél a zsák­medencé­ben. És letisztul, még ha ma­rad is szivárgása. Ha ivásra nem is jó, für­désre nagyon alkalmas. Kár, hogy tiltják. — Hítlszpacsnál hat zsák szélességű gátat raktunk a szakadás elé- Ömlött a víz, vitte volna a zsákokat, szád­falat verettem, Pátriát. De a vas is dőlni kezdett. Akkor ötven ember két órán át nekifeszített háttal, csuromvizesen az esőtől és a zúduló folyótól, tartotta a falat, amíg a vassal és ho­mokzsákkal visszavertük, megállítottuk a kiömlő vizet. — Persze — mondja V. I. — magam is érzem, hogy a riport veszített volna feszült­ségéből, ha éppen a pozitív példákat szaporítja. Az egy­két jól megválasztott eset és jelenség kipellengérezése vesztett volna ironikus erejé­ből. Úgyszólván a giccs felé tolta volna el riportját az író, de nem tette, s ezzel növelte írása erejét és sikerét. Vízmérnök mondta, vagy technikus, nevét elfeledtem feljegyezni. Szerény mondás, nincsen hősi gesztus benne — de igaz. Szád falak ? Győzjük le előítéleteinket Óvakodjunk a gierst­ől ? Tapasztalat Kovács Albert: Szoba

Next