Élet és Irodalom, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-03 / 27. szám - Lovászy Márton: Jókai lázadása • tárca | Napló (2. oldal) - Kovács Albert: Szalon • kép (2. oldal)
Holfiá JÓKAI LÁZADÁSA Az olvasó az éjszaka csöndjében és homályában találomra nyúl könyvszekrénye kötetei közé. Kiemel egyet és a kis ernyős lámpa fényében megnézi. Jókai Mór: De kár megvénülni. Nevezetes könyv, össze nem tévesztendő a „Mire megvénülünk” kalandregényszerűen izgalmas történetével. Különös érdekessége az, hogy a szigorúan erkölcsös, sokszor túlzottan szemérmes Jókainak könnyedén ledér, mondhatnám: pikáns regénye. Az új kiadás kommentátora léhának és immorálisnak nevezi. De éppen ez az, amint az olvasó, aki Jókainak majdnem minden művét és életét is eléggé részletesen ismeri, mélyen elgondolkozik, és úgy véli, hogy a megállapítás téves. Amit a közönség itt pompás szórakozással, néha hangos derűre fakadva és olykor fejcsóválva végigkísér, az nem léhaság, nem immoralitás, hanem egészen más. A hetvenedik évét túlhaladott írónak lázadása életének erkölcsi börtönei ellen. Mindig fanyalgás fog el, ha Jókait valaki „a nagy mesemondó”-nak nevezi. Ez a jellemzés szokványos és kicsinylő. Aki nem szajkómódra, hanem meggyőződéssel mondja, az azokra az elbűvölő túlzásokra gondol, amelyek egy túlfűtött képzelőerő kilengései. Ezekkel a kilengésekkel lett Jókai, igen szomorú időkben, egy egész ország vigasztalója, és — miután minden jelentős nyelvre lefordították — a világ minden olvasójának vigasztalója. Sőt még ma is az a közvéleménykutatás legutóbb megállapította, hogy most is a legolvasottabb írók közé tartozik, ő ma is szemben állna azokkal az egzisztencialistákkal, akik mindenképpen be akarják bizonyítani, hogy az élet borzalmas, elviselhetetlen és reménytelen. Jókai olvasója sokszor megdöbben, meghatódik vagy elérzékenyül, de kiábrándultságot, keserűséget ritkán érez: a halálos mérgek, az unalom és az elkeseredés megkímélték. Jókai gondolatai álmokban és felhőkben jártak és ebből a magasságból a földi embereket, akiket pedig híven igyekezett ábrázolni, ellenállhatatlanul angyalokká és ördögökké varázsolta. Ez az, amit a bírálók leginkább a szemére vetnek. De ugyancsak ez az, amivel minden sorát színnel és izgalommal töltötte meg. Más írók mélyebben hatoltak az emberi lélek rejtelmeibe, de alig volt olyan, aki gyönyörködtető érdekességben versenyezni tudott vele. Akik azzal vádolják, hogy nem reális, nem a megfigyelőképességet hiányolják benne, hanem meglátásainak túlzását nehezményezik. Megrögzött álmodó volt, kortársai azt állítják, hogy bármilyen jóhiszeműen beszélt el megtörtént eseteket, önkéntelenül eltért a rideg valóságtól. Bejárt az országházba, a klubba, részt vett Tisza Kálmán tarokkpartijain, szelíden és elmés fölénnyel beszélgetett társaival, de képzelete ezalatt is a Baradlayak, a Berend Ivánok, a Tímár Mihályok világában járt, egy magasabbrendű világban, amelytől soha, egy pillanatig sem tudott elszakadni. Milyen a földi élete az ilyen géniusznak, aki nem a földön jár? Rosszért ő az, aki a nyájasan, eléje tett váltókra jóindulatúan aláírja a nevét és úgy adósodik el, hogy észre sem veszi, de az is ő, akit az erélyes nők egyszerűen bekebeleznek. Először anyja zsarnoksága terjeszti ki föléje szorosra vont szárnyait, majd 23 éves korától kezdve, nyolc évvel idősebb felesége zárja be dolgozószobájába, kívülről fordítva rá a kulcsot. És tettleges botrányokat rendez, ha megsejti, hogy Móric, honatyai kötelességeinek végzése közben, egy-egy szórakozott percében megfeledkezik a házastársi hűségről vagy csak meg akar feledkezni azzal, hogy valami csinosabb nővel szóbaáll. Lehet, hogy Laborfalvi Rózának igaza volt: ha nem vigyázott volna ennyire a túlkarcsú, sápadt Móricra, talán veszélyes démonok kockáztatták volna amúgy is gyenge egészségét. Persze, az ifjú író már azzal is bizonyságot tett könnyelműségéről, hogy megnősült, szinte gyerekfejjel, megszökve anyja villámai és Petőfi barátsága elől. Elvette az első nőt, aki erőszakkal magához ragadta. Jókai, aki a békességet szerette, tűrt és írt. Pompázó gazdagsággal, a hangulatok páratlanul széles skálájával, prózájának izzó drámaiságával, patakzó humorral. Közben lapot alapított, kiadókkal és munkatársakkal tárgyalt, szerkesztett. Egyik legnagyobb remekművét, „A kőszívű ember fiai”-t írta, amikor felesége, házasságuk 38-ik évében meghalt. Az elszomorodott költő fogadott lányának családjával költözött össze. De alkotó kedve nem pihent, nemsokára megírta „Az aranyember”-t. A család nagy szeretettel gondozta őt, de kissé oly módon, mint ahogy fiatal lány erkölcsére vigyáz a féltő szülő. Nekik is igazuk volt: óvni kell a gyermeket még akkor is, amikor feje már régen megkopaszodott és szakálla megőszült. Hetvennégy éves korában mégis elragadta egy fiatal színésznő, heves szerelem ígéretével és igézetével. Az életregény ezen a ponton homályba vész. A költő halála után botrányt keltő röpirat izgatta fel a közvéleményt azzal, hogy a fiatal hitves I méltatlanul bánt férjével, az ország sze- I merényével és büszkeségével. Ellenröp- I iratok még szenvedélyesebben tagadták a vádat. De az már a sorry end-hez hasonlít, amit Mikszáth Kálmán is megerősít:" amikor a nyolcvanadik évéhez közeledő Jókai Olaszországból hazafelé utazott ifjú feleségével és anyósával, az éjszaka nagy részét a vonat hideg, huzatos folyosóján töltötte, amíg felesége és anyósa a vasúti fülkét elfoglalva kényelmesen aludt a két ülés során. Itt kapta meg Jókai a halálos influenzát. Adós Jókai-örökség a fiatal özvegyre szállt. De úgy látszik, sem a nemzeti díszkiadások jövedelme, sem a külföldi honoráriumok nem fedezték a sírápolás költségeit, mert Jókai sírja a Kerepesi úti temetőben évekig olyan volt, mint egy elhanyagolt, bedőlt szemétdomb. Szerény oszlopsoron nyugvó körirattal csak később látta el a főváros, de rendes, méltó síremléke ma sincs. Csak egy ugyancsak szerény szobra a Jókai téren, fején a madarak állandó nyomaival. A nagy álmodó ezt rosszul álmodta meg: végrendeletszerűen fejezte ki azt a kívánságát, hogy svábhegyi villájának kertjében temessék el. Ki törődött ezzel? Senki. Nos, Jókai — élete utolsó éveit kivéve— a nőknek körülötte zajló harcait is regényekké bűvölte. A két zsarnok, az anya és a feleség heves-haragos ellentétéből, a valóság nem is csekély megmásításával, megkapóan regényes hősköltemény és drámai kibékülés lett a „Politikai divatok”-ban. Több és részleteiben valószerűbb a személyes élmény „A tengerszemű hölgy”-ben, az elmulasztott szerelem romantikus elégiájában. Általában szeretett első személyben beszélni, megtörtént, kitalált vagy nagyrészt kitalált történeteiben is. Mint saját élményét mondja el a „Nincsen ördög” megkapó kalandját is. Ebben az író különös körülmények között találkozik a történet hősével. Izgalmas karrier-történet ez, amelyet a hivatalos kritika sohasem sorolt Jókai remekművei közé, az olvasónak mégis egyik legkedveltebb regénye, ragyogó humorával, meglepő fordulataival, érzékletes korképével, elsodró lendületével. Kétségtelen, hogy az ilyen örökizzásban fénylő, regényekben élő elme az élet útjain csak botladozva jár és sohasem lehet olyan erős, határozott férfi, mint amilyeneknek hőseit megírja. Gyöngeségét néha — igen jellegzetesen — műveiben is elárulja, igaz, hogy megtévesztően szép magyarázatokkal. Tímár Mihályt, a kétségek között gyötrődő aranyembert, Balatonra nyitó kastélyban egy téli éjszakán meglepi Krisztyán Tódor, a tolvajjá, rablóvá, gyilkossá züllött, körözött rab szökevény, minden élet és rend első számú közellensége. Fegyvert szegezve mondja el Tímárnak, jótevőjének, hogy miképpen fogja őt tönkretenni és hogyan fogja magához ragadni szerelmesét és kisfiát. Tímár Mihály előbb megbénulva hallgatja, majd ráveti magát és kilöki az ajtón. A kalandor legurul a lépcsőn, szitkozódva tápászkodik fel és fenyegetőzve tántorog a holdfényben, mint élő célpont. Jókai érzi, hogy most minden férfi megölné a támadót. „De — írja aregényben — Tímár nem öl embert. Nem öli meg még gyilkosát sem, hogy önmagát védelmezze... Ő futni hagyja azt az embert, aki őt semmivé teheti, aki semmivé fogja tenni.” Tiszta szerencse, hogy egy vészes természeti erő, a Balaton rianása elkapja a zsiványt és a jég alá fojtja. Hasonló helyzet ismétlődik meg „A barátfalvi levitádban, „Az elátkozott család” folytatásában, ahol a végszóra megjelenő farkasokkal vívott küzdelem oldja meg a feszült helyzetet. Jókai tehát nem volt sem harcos, sem lázadó természet; ezek a férfias tulajdonságok hiányoztak belőle. Még az igazi érzéki szenvedélyt sem ismerte. Alakjainak leglázasabb szerelmei is tele vannak szeméremmel. Idősebb korában azonban egyes gátlásai lassanként elmosódtak. A „Két Trenk”-ben vagy a „Rákóczi fiá”-ban szívesen időzik nem egészen szűzies jeleneteknél. „A tengerszemű ,hölgy”-ben meg is mondja: téved, aki azt hiszi, hogy benne nincsen „luxuries” (kéjvágy), csak hát ő nem francia, hanem magyar közönségnek ír. Mégis mindez elmélet maradt, fölényes játék szavakkal és képekkel. Hogyan történt mégis, hogy egyszer életében komolyan fellázadt és megírta a „De kár megvénülni” ledér regényét? Megírta a nőket — számszerint hetet, asszonyt és leányt —, akiket egy csöppet sem plátói keretek között elcsábított vagy inkább nem hátrált meg csábításaik elöl. Miért írta meg? Csak találgatni lehet. Talán egy éjszaka, hetvenéves korában, feltolultak benne azok az emlékek, amelyek az asszonyi zsarnokság börtönrácsait jelképezték. Talán egy démon a fülébe is súgta: te a regényeket csak írtad, de nem élted! A rab ekkor kitört. Természetesen nem az életben, hanem regényben, így történhetett, hogy az elbeszélést Casanova-szerűen vezeti egyik nőtől a másikhoz és olyan fordulattal fejezi be, amellyel csúfondárosan nyelvet ölt a képmutató és felháborodott polgári erkölcsre, az olvasó becsukja és visszahelyezi a A könyvet, Kint már hajnalodik. Az ablakra hulló világoskék rózsák mintha Anatole France jegyzetét idéznék fel, amely Jókainak is jelmondata lehetett volna: A művész lássa szépnek az életet és mutassa meg, hogy szép. Nélküle kételkednénk ebben. Szentendrétől Szigetközig (Folytatás az 1. oldalról) marta műúton rögtönöztek új rakodókikötőket. Kisoroszi - sziget a szigeten, egészen körülvette a víz. Oda a termés, oda a takarmány is. A falu gulyáját a visegrádi oldalra hajózták át, az erdőgazdaság rétjeit legelik az oroszi tehenek. Visegrád vadonatúj, partra szóló betonútját is kikezdte a víz, nemcsak azáltal, hogy hegyek vizét lebocsátó átereszek a tervezett, de el nem készült zsilipjeik híján beengedték egészen a Múzeumig a Dunát. De ez még csak az új, pompás új hírnevét kezdte Régi magyar szó a szád, a vízügyi használatban egészen életrekelt. Kevesen értik jelentését, még kevesebben tudják pontos szerepét az árvízi terminológiában. „A szádfal célja, hogy vízzáró falat képezzen az áramló víz útjában. Nem lesz azonban vízzáró a szádfalunk, ha hornyolás nélküli pallókat alkalmazunk. Az átázás ellen való védekezésnél a faszádpallók helyett újszerű eljárásként a könnyű „Pátria” vaslemezeket használjuk. Ezek leverése korszerű gépekkel, légnyomásos kalapáccsal történik. Ilyen felkészültséggel az árA katonaságot minden emlékezés dicséri — joggal, de a közerőt némi malíciával szokás emlegetni. Lapunk hasábjain is esett egy-két szó neheztelés, még a dunántúli ár idején — néhány hete. Rosszul dolgozik a falvak gátra siető népe? Igenis, meg nem is. De össze lehet-e hasonlítani a húsz-huszonkét éves katonafiuk mozgékonyságát és vállalkozó bátorságát a negyven-ötven-hatvanéves falusi férfiak testi állapotával? A Marcal partján így vall erről K. Z. — Koroncóról, Kisbabotról, Rábaszentmihályról, ötszáz főnyi közerő érkezett a legnehezebb órákban, gyorsan, töprengés nélkül intézkedtem: ötven ember ide, száz amoda! És az emberek a zuhogó esőben a málló, foszló gátakon megtagadták az engedelmességet. Módom lett volna karhatalmat kérni — a közerő ellen! De szerencsére gondolkoztam néhány pillanatig s aztán megkérdeztem : „Miért nem?” Azt válaszolták: „Csakis a saját oldalunkon!” S lehet, hogy a hibát én követtem el, amikor nem kérdeztem meg, ki melyik gátra akar. A dolog azonban nem ilyen egyszerű: a magamét védem elsősorbolna kis, megbontotta a víz az út alépítményét is. Gyalog is veszélyes arra a járás. Rossznyelvek szerint csak a szellők borzolását birta volna ki a gyér aljazat. Végig a Duna partján szivattyúk százai dolgoznak. Emelik át a betorkolló csatornák vizét s a lefolyás nélkül pangó csapadékot. Tóváros fölöslegét s Fényes-patak vizét mintegy harminc szivattyú segíti át a Folyóba. Tanulmányozzuk Almásfüzitő lakónegyedének védelmi munkáit, s a komáromi pályaudvarok mentését. Homokzsákok ezrei és szádfalak mindenül vízvédelmi szakaszok nem rendelkeznek, ezt a felszerelést a budapesti és a vidéki központokban telepített árvízvédelmi készenléti raktárakban tárolják. A Pátria-lemezekből gépek alkalmazásával igen gyorsan, jó vízzáró szádfalat lehet készíteni. A vaslemezek az átázott talajban könnyen hajthatók le és visszahúzásuk is kevesebb munkát igényel. Itt jegyezzük meg, hogy a légnyomásos kalapáccsal a fapallók előverését is jó eredménnyel lehet végezni, ezek leverését azonban csak kézi, vagy géppel hajtott súlyosabb verők alkalmazásával érhetjük el.”ban. Ugyanilyen fontos: ha a túlpartra kerülök és nem tudok helytállni, senki se mondhassa, hogy szándékosan okoztam gátszakadást. V. I. a rábai védekezés hőse, most Kiliti, Cikolaszi«anftis amely az ő hősi munkáikról emlékezett meg az Élet és Irodalomban. Olvasta és tetszett neki. Igaz, jó írás. De... De egy-két dolog kimaradt belőle, éppen a mi embereink leghősibb helytállásáról. Például? Például a sitkei eset: két ember rohamcsónakról döngölte a szádfalat Felborultak az éjszakában. Megfulladhattak volna, s hogy csizmát rúgva kiúsztak , hazamehettek volna ruhát váltani. Ők azonban, amint partot értek, tovább dolgoztak a döngölővel. Hát még? A vízparton töltött napok során hallottam az élettapasztalatra valló megjegyzést: „Egy kiadós árvíz három évet öregít!’? Ez a múlt öröksége: akárhol szakadt a gát, végigsuhant a gyanakvás a tájon, a túloldaliak vágták át. Erről a mérnökről, aki harmadik hónapja ült és őrzi itt a partot, azt mesélik Győrben, hogy felesége nem ismerte fel fényképét a „Kisalföld” című lapban. — A közerő végig megőrizte egy partos előítéleteit? — Nem — felel barnán, fáradtan K. Z. — Amikor látták, hogy mindkét partot egyformán védem, hajlandók voltak átmenni a hídon, ha a szükség úgy kívánta. Ami pedig a feleségemet illeti: a bajuszomat levágattam, éppen a fényképezés előtt, s egy kicsit fáradt is lehettem. Sz. Z. főmérnök, Ásványráró és Nagybajcs között a kazettás védekezés módját magyarázza: földgerendákkal kell (ha van rá idő) medencéket létesíteni a védett oldalon s megtölteni kaviccsal vagy vízzel. Le kell terhelni a talajt, a túloldalon zúgó hatalmas nyomás ellen. A buzgár vagy a fakadó víz így nem tör fel, vagy nehezebben tör fel ■ és társai büszkék rá, milyen sok buzgárt tettek ártalmatlanná, fogtak meg, az elmúlt napokban. Kavicsos homokkal töltött zsákokkal. Egy buzgár — nagyság szerint 5000—10 000, esetleg 15 ezer forintba kerül. A körülzsákolt és kialudt gejzír vize 1—2—3 méterrel magasabban maradt a környezeténél a zsákmedencében. És letisztul, még ha marad is szivárgása. Ha ivásra nem is jó, fürdésre nagyon alkalmas. Kár, hogy tiltják. — Hítlszpacsnál hat zsák szélességű gátat raktunk a szakadás elé- Ömlött a víz, vitte volna a zsákokat, szádfalat verettem, Pátriát. De a vas is dőlni kezdett. Akkor ötven ember két órán át nekifeszített háttal, csuromvizesen az esőtől és a zúduló folyótól, tartotta a falat, amíg a vassal és homokzsákkal visszavertük, megállítottuk a kiömlő vizet. — Persze — mondja V. I. — magam is érzem, hogy a riport veszített volna feszültségéből, ha éppen a pozitív példákat szaporítja. Az egykét jól megválasztott eset és jelenség kipellengérezése vesztett volna ironikus erejéből. Úgyszólván a giccs felé tolta volna el riportját az író, de nem tette, s ezzel növelte írása erejét és sikerét. Vízmérnök mondta, vagy technikus, nevét elfeledtem feljegyezni. Szerény mondás, nincsen hősi gesztus benne — de igaz. Szád falak ? Győzjük le előítéleteinket Óvakodjunk a gierstől ? Tapasztalat Kovács Albert: Szoba