Élet és Irodalom, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1966-01-01 / 1. szám - Fábry Zoltán: Az elévülés: azonosulás (1. oldal) - Szabó György: A művészet határai • képzőművészet • V. országos iparművészeti kiállítás (1. oldal) - Hadik Gyula: Kertben • kép (1. oldal)

S­Z­I­LV­E­S­Z­T­E­R 1965 (8)~12Ngl'daif Ai ' « i?..... ^2 *'^r « ,,s *• » • Hadik Gyula: Kertben FÁBRY ZOLTÁN: AZ ELÉVÜLÉS, AZONOSULÁS H­itler szerint a történel­met a győztesek írják. És ezt a háború kezde­tén ön­ végbizonyosság­­ként hirdette. 1945-ben ő lett a vesztes. De 1965- ben ki a győztes és hol a vesztes? A vae victis és a vae victoribus — a jaj a legyőzöttnek és jaj a győz­tesnek — úgy összekeveredett, hogy ember legyen a talpán, aki kibo­gozza értelmét és igazát! Ki meri mondani, hogy Adenauer vagy Er­hard jajjal fizet, és hogy John Kennedy a győzelem embereként halt meg?! Dallas történelmi for­duló. A tegnapba­ zuhintás kezdő lökése stílszerűen csak gyilkosság lehetett Gyilkosság, melyet hazug­ság glóriáz. A náci annaleszek sze­rint a Reichstag épületét sem Gö­ring gyújtotta fel. Kennedy igaz gyilkosainak neveit máig sem is­merjük. De ahogy tegnap mindent sejtettünk és tudtunk a Reichstag­­komédiáról — a második világhá­ború e lángban fogantatásáról — úgy ma is mindent sejt és tud a világ­vallásról és következményei­ről. Goldwater és Johnson túl mo­hón bizonyítanak. A német és amerikai imperializ­mus közös, egyenlítő és közelítő va­rázsszava: az elévülés, melynek el­maradhatatlan következménye az azonosulás. Az elévülés: azonosu­lás! Ez és ennyi napjaitok közös né­met és amerikai igazsága. Világ­­­igazsága: világveszélye. A náci bűnök elévülésének ki­mondása és kodifikálása, az az egyenlítő gesztus, mely a német tegnapot a holnappal köti össze. Amikor Johnson Amerikája — mint a tegnapi antihitlerista koalí­ció egyetlen tagja — 1945 május kilencedik, huszadik évfordulójá­nak megünneplését tüntetően elsza­botálta, akkor ezzel nemcsak az el­évülés tényét hangsúlyozta ki, de egyértelműen az azonosságot, a szolidaritást, az azonosulást. Más­képp nem tehetett. Egyazon bűn művelői — ha más időpontban is — egymás hatályta­lanítói lesznek. A tegnapi elévülést úgy kell kimondani, és szorgalmaz­ni, hogy az új bűn eleve menleve­let, bűnbocsánatot, abszolúciót kap­jon. A náci bűnök elévülésének amerikai igenlése, az egyazonos bűntudat kilúgozását jelenti: a bűn tovább burjánzását, felerősítését. Az elévülés: azonosulás. Az elévü­lés potenciális erővé válik: azonos­sággá, szolidaritássá, szövetségessé, végső fokon — új világháborúvá! Az elévülés kivédhetetlen gya­korlati következménye az azono­sulás. Az elévülés az azonosság rea­litása és realizálása. Veszély min­den vonatkozásban és viszonylat­ban. Ne legyenek illúzióink: az el­évülés kimondása nemcsak hatalmi tollvonás, parlamenti mesterkedés eredménye. Az elévülési stratégia az emberi gyarlóságra épít. A pszi­chológiai hadvezetés jogaiba lép: az elévülés az emberekben, lelkekben már végbement folyamat követke­zetes megragadása és láthatóvá té­tele. Az elévülés logikai záróaktu­sa egy állapotnak, egy realitásnak, melynek neve: feledés, feledékeny­­ség, közöny. A törvény csak azt kodifikálja, ami beérett, megérett. Lehetne-e az elévülésnek jogi alapot kimester­­kedni, „erkölcsi” alátámasztást ad­ni, ha az elévülés — a közöny, a feledés — nem végezte volna el már előzőleg a munkáját? Akik megélték a borzalmakat, nem akar­nak emlékezni, akik pedig csak hallomásból tudnak róluk, érdek­telenül lapozzák el a tegnapot. A közvéleménykutatások bizonyítják, hogy a fiatalok már azt sem tudják, ki volt Hitler? Van, aki bokszbaj­nokra tippel, és volt, aki filmszí­nészt mondott. És itt belénk nyilal a kérdés: miért kell minden em­beröltőnek és generációnak a saját bőrén megtapasztalni azt, amit az előzőek elrettentőn — és hiába — mutattak fel? Miért nem tudjuk él­ményeinket úgy átadni, hogy azok azonos hőfokon gyújtsanak, eszmél­tessenek, rettentsenek?! Miért? Mert közbül van a mindent megrá­gó, elemésztő emberi feledés, és izoláló rétege: a közöny. D­e a frankfurti Auschwitz­­per? — mondhatná va­laki. Eddigi, felmentés­sel egyenlő ítéletei (pél­dául a magyarországi hóhérok ügyében), meg­mutatták, hogy miről van szó Az időpont megválasztása, a közönyös­ség légköre ugyanakkor csak ste­rilitást eredményezhet. Egy nem kellő időpontban lefolytatott leszá­molás vagy bűnper idővel érdekte­lenné és értéktelenné válik. Bonn azt az időpontot ragadta meg, ami­kor az emberek vagy nem akarnak, vagy nem tudnak emlékezni. Az ifjúság nem ismeri a rémregény igazát, úgy reagál a storyra, mint egy középkori boszorkányper anak­ronizmusára: sem inge, sem ga­­tyája. A német fasizmus bűneire nincs, nem lehet mentség, tudta, mondta mindenki húsz év előtt, és most egyszerre elévülnek, bocsánatot nyernek, hatálytalanítódnak, idő­szerűtlenné válnak. Az elévülés: a fasizmus utónyugtája és holnapi előigazoltsága. A kriminalitás ran­got kap, elskatulyázható adalék lesz, a bestialitás történelemmé szublimálódik. A német kapitalista történelem egy állandó elévülési folyamat. Fe­­ledési folyamatosság, mint az újra­kezdés azonosságot biztosító bázisa. Az elévülés itt az azonosság per­­manenciáját jelenti: a változatlan­ságot. Az elévülés pillanata, start­lövés is egyúttal: kezdődik újra kezdődik, változatlanul és azonosan kezdődik. Két világháború a pél­dája. Az igazi, a tényleges elévülés ab­ban a pillanatban következik be, mihelyst beáll az elfordulás, a vál­tozás, és végső fokon a katakízis. Stirb und werde — Goethe szava még mindig a német imperializmus légüres terében kong. Az igazi el­évülés bűntudat nélkül elképzelhe­tetlen. Bűntől bűntudatig az igaz­ságon át vezet az út. „Az igazmon­dás: vezeklés” — mondja A kivá­lasztottban Thomas Mann. A nyu­gatnémet elévülési akció igazmon­dás — igazbítás — nélküli vezek­lés. Hazugság, politikai eszköz, pszichológiai stratégia. Az elévülés hazug igazsága csak azonosulást eredményezhet: változatlanságot. Az elévülés kimondása azonosu­lást jelent: vállalást. Aki kimondja a­ tegnapi — büntetlenül maradt — atrocitások elévülését, cinkossá vá­lik. A régi, vezekeletlen gyilkossá­gok hallgatólagos igenlője, az el­évülés kimondásával új gyilkossá­gok értelmi szerzője, azonosultja lesz. Menlevelet ad és menlevelet kap — a folytatásra. A bűnre! „Kollektív lelkiismeretlenség, mo­rális érzéktelenség” — összegezi ér­telmét Theon de Vries, regényében (Folytatás a 2. oldalon) X. ÉVFOLYAM, 1. sz­ám ÁRA: 1,50 FT IRODALMI SS POLITIKAI HETILAP SZABÓ GYÖRGY: A MŰVÉSZET HATÁRA! Az év végére sem­ mintegy háromszáz alkotó (és harminckilenc gyár, vállalat) mu­tatja be produktumait az V. orszá­gos iparművészeti kiállításon. Az elkövetkező hetekre a Műcsarnok­nak legalább annyi látogatót lehet jósolni tehát, mint amennyi a nem­rég zárult tizedik magyar képző­­művészeti tárlat idején volt, hiszen méreteiben s jelentőségében ugyan­olyan rangú felmérésre nyílik al­kalom. Lehet persze, hogy az ér­deklődés más indíttatású lesz, min­denekelőtt a kiállított tárgyak jel­lege miatt — végtére is nyíltan közhasznú (és közhasználatra szánt) művekről van itt szó, melyeknél a célszerűség, a használhatóság, a tö­megméretű előállíthatóság és gaz­daságosság szempontjai nagymér­tékben döntenek — s a szemlélődök igényeit a praktikus gondolatok eleve befolyásolják majd. A kérdés most már csak az, vajon ez a „pro­fán” magatartás először is baj-e, másodszor pedig, hogy ez — egy­­egy produktum előtt — mennyire zavarja meg majd a művészi alko­tásoknak kijáró áhítatot (és meg­zavarja-e egyáltalán); vagy, talán helyesebb kifejezéssel, képes-e ar­ra, hogy eleve lehetetlenné tegye az esztétikai élményt? Ám lehet, hogy éppen fordítva állna a dolog? S a praktikum korántsem olyan tűz-víz ellensége az esztétikumnak, mint azt a vaskalapos széptanok prédikátorai hirdetik? Igen szép és korszerű anyag so­rakozik itt fel: hétköznapjaink és ünnepeink­ megszokott holmijait látjuk viszont, csak megtisztítva minden fölös kacstól, illogikus dí­szítménytől, zavaró színezettségtől, annak érdekében, hogy a tárgy maga nyerje vissza végre legősibb és legtermészetesebb értelmét: a funkcióját. És hogy semmiféle kül­sődleges, ehhez kívülről hozzáadott „művészieskedés”, hanem egyes­­egyedül ez a használat által meg­határozott funkció adja meg, vagy legalább valamilyen módon önma­gának rendelje alá mindazt, ami a dekorativitást jelentheti. Alapvető és egységes sajátossága ez ennek a kiállításnak; eligazít történetileg és stilárisan is. Örömmel regisztrál­hatjuk, ennek nyomán, hogy a régi és új szecesszió legfeljebb néhány vonalvezetésben hat már csak ná­lunk, és hogy — úgy tetszik — a funkcionalizmusból kiinduló avant­gardista törekvés aratott egyértel­mű sikert, anélkül azonban, hogy annak kezdeti konstruktivitása ri­degségét, hideg mértaniságát átvet­te volna. Nehéz a poharak, szőnye­gek, ruhák, vázák vagy karosszé­kek között — noha valamennyi az emberi élet szolgálatára rendelte­tett. — humanizációról beszélni, pe­dig voltaképpen ez történt meg most: nemcsak a léptékek, de a szerkezeti összetevők is mindenütt a humánus mértékegységhez viszo­nyulnak, annak törvényeit követik s így az elidegenedéssel ellentétes irányt képviselnek. Ha a kiállítás tetszik, ezért tetszhetik igazán, s ez a legigazabb értelemben vett modernség alapvető próbája is. Érdekes lenne megvizsgálni, ho­gyan itatódott át a seregszemle anyaga századunk művészeti törek­véseinek legjobb jellemzőivel, és hogy még olyan esetben is, amikor (sajnos) külön lehet választani a használati és a díszítő elemeket, hogyan törekszenek ezek is az öt­vöződés felé. Lehetetlen nem felis­merni, mennyire rajta hagyta a maga felszabadító nyomát ez a ten­dencia mindenen. Mondrian színei és formái még a pulóveren is érvé­nyesülnek. Szentségtörés? A X . század újra törekvő művészek ki­tárta a zárt csarnokok kapuit, dei­­ronizálta a fenségesen emberidetű romantikus Szépséget, hogy saját képünkre és hasonlatosságunkra alakítva bárhol találkozhassunk vele. Bárhol, mondom, nehéz csa­ták árán kiszélesítette birodalmát, ledöntötte a határköveket és elvi­leg, legalábbis már lehetővé tette, hogy mindenütt otthon érezhesse magát. Mind szaporábban­­realíz­­ódhat tehát a szakirodalom egyik legnehezebb és legtöbbet értelme­zett fogalma, az úgynevezett „esz­tétikai viszony”, melynek révén — a reánk ható művészi élmén­y h­a­tására — a birtokba veendő való­sággal kerülünk kapcsolatba Fo­kozatait, határait, sokféle törvé­nyét nyilván kimerítően elemdezni lehetne; annyi azonban ma felületes említésre is lesz hogy ezt az „esztétikai viszonyt” mindennapjaink bármelyik pillana­tában igen sokféle élmény megte­remtheti. Én legalábbis azt hérem, hogy az ilyen lehetőségek ezrei zá­­poroznak ránk, bárhol legyünk is: esztétikai élménye megszán­íl­ha­tatlanul sok van annak is, aki soha életében nem találkozott mű­alko­tással. Munkában, mezőn, utazás közben, ha lelkiállapotunk megen­gedi (és esztétikai „vevőkészülé­künk” valamilyen módon kifejlesz­­tett), a természeti, tárgyi vagy em­beri valóság — végső soron mindig szociális emberségünktől determi­náltan — mindig fölfedeztetheti velünk „esztétikai oldalát” is. Mindehhez — közismerten — nem kizárólagosan műalkotások jelenlé­tére és hatására van szükség, ma­gyarán szólva nemcsak egy koncer­ten, színházi előadáson vagy vers­olvasás közben találkozhat valaki a széppel. Mindez azonban lénye­gesen új megvilágításba helyezheti eddigi elképzeléseinket is mindar­ról, ami esztétikum: nem tagadja vagy korlátozza a társadalmi való­ságban élő ember világát a maga teljességében kifejező művészet szerepét, hanem — a reális, min­den korábbinál szélesebb és jelen­tősebb összefüggésekbe ágyazva — egyenesen elismeri annak, ami. Egyidejűleg pedig — s ezzel is szembe kell néznünk már egyszer — megfosztja a reá aggatott, nem hozzávaló sallangoktól: így adja meg a rangját igazán, hiszen ter­mészetes cselekvésnek veszi, benne fog­laltatik egyébként a tükrözés fokozatossá­gának elve is. Annak a ténynek a konstatálása, mely szerint elvileg minden ember által készített szel­lemi és fizikai produktum (s ebben benne van még az önmagában véve nem, csak ilyen értelemben objek­tív „természeti szép” is!) képes le­het az „esztétikai viszony” megte­remtésére, ha összhangban áll a Marx által sokszor emlegetett „em­beri lényeggel”. Képes lehet tehát a világ ilyen kapcsolaton át történő birtokbavételének elősegítésére — egyáltalán nem lehet tehát merev határvonalat húzni például valami különlegesen „magas” művészettel teli szféra és a „pórias” köznapok világa közé. A művészet, mint rendkívüli és sátoros ünnepeken kiszolgáltatandó szentség, a múlté. A művészet, mint mindennapos jó társunk, ez a jelen. Lehetne kizárni vagy egyáltalán kérdőjelezni hát azon tárgyak esz- A fentiekben 1966. JANUÁR 1.­ **

Next