Élet és Irodalom, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1966-01-01 / 1. szám - Faragó Vilmos: Könyvek a kirakatban • könyvkritika • Duba Gyula: Na, ki vagyok? (Szlovák Szépirodalmi Kiadó), Mikes György-Pusztai Pál: Az oroszlánok négy órakor mennek el hazulról (Kossuth), Máté György: Elég baj (Szépirodalmi) (2. oldal)

Az elévülés: azonosulás (Folytatás az 1. oldalról)­ a Februárban, melynek hőse az 1941-es amszterdami sztrájk. A bűntudat — mint a német imperia­lizmus illetéktelensége — vissza­vonhatatlanul, törvénybiztosítottan — likvidálódott. A háború az eré­nyek erénye volt és maradt A bűn újra erkölccsé változhat, a bűntu­datlanságból potenciális erő lesz: legfőbb német háborús faktor. A háború német imperialista szinoni­mája: az erény. Ami az ellentéte, az a bűn! Jaj annak, aki emlékeztetni mer, aki úgy mer emlékezni, hogy az a tegnap máig érő vádját és ítéletét jelentse. Az író nem felejthet Az állandó emlékeztető: a teremtő aktualitás, a torzult múlt eszmél­­tető felmutatása. Az irodalom bizo­nyos tekintetben nem más, mint az emlékezet jövőtudatos teremtő ak­tusa. Az író: múlt, jelen, jövő egy­­ emberben, egy személyben, egy funkcióban, egy elkötelezettségben. A szellem: erkölcs, és rendeltetésé­nek eredője és summája: a lelkiis­meret. Az írói magatartás alapállá­sa a lelkiismerettel egyenlített vox humana. A vox humana az emberi értelem felelősségszava, melyet épp a német fasizmus volt kénytelen intelligenciabestiává hazudni és könyvmáglyákon semmivé égetni. A német helyzet kezd kísértetie­sen a tegnapihoz hasonulni. Aki író ma Nyugat-Németországban jelent valamit, az veszélyt jelez, vétót mond, ellenáll. Aki az elévülhetet­lent nem hagyja elévülni, az nem azonosul, az elkülönbözik, különb lesz, más: lelkiismeret. A német lelkiismereti elkötelezettséget újra a becsület irodalma jelenti. Hogy milyen mértékben és milyen cél­zattal, azt pontosan lemérhetjük Erhard kancellár dühkitörésen, lep­lezetlen reagálásán. A non possu­mus provokál és álarcokat tép, és Erhard, aki eddig igyekezett annak a látszatát kelteni, hogy az ő „de­mokráciája” más, különb, több, mint Adenauer szenilis makacssá­ga, ma kénytelen túllicitálni vétózó atomtudósokat sarokba állító előd­jét , és ordináré módon lepocs­kondiázni a nonkonformista iroda­lom egészét: „tehetségtelenek” ... „felelőtlenek” ... „minden, amit mondanak, ostobaság”. És ha Adenauer volt külügyminisztere, von Brentano azzal vált hirhedtté, hogy Brechtet a nácik strici­ költő­jével, Horst Wessellel egyenlítette, úgy Erhardra is hasonlóképp fog­nak majd emlékezni: aha, az a né­met kancellár, aki Hochhuthot pin­csikutyához hasonlította! A ledorongolt német írók nevé­ben egy Martin Walser csak ezt mondhatta: „Az ilyen beszédre már nem lehet ember módján, civilizált nyelven felelni”. Amikor Erhard azt állítja a Gruppe 47 íróiról: „Van egyfajta intellektualizmus, mely már idiotizmus”, akkor hol­napi Goebbels-sze az idiotizmust már nyugodt lelkiismerettel fordít­hatja „bestializmus”-ra. És ezzel el is értünk az elévülhetetlen goebbel­­si azonossághoz: az intelligenc­­bestiához, melyről egy Thomas Mann állíthatta „jó agyonverő for­mula”. És innen a könyvmáglya már csak egy lépés! Az álarcok a vártnál gyorsabban hullnak. Ernst Bloch szerint „a szö­vetségi kancellár beszédmodora a felismerhetőségig változott meg”. Mi a magyarázat? A második né­met világháború elévülését kimon­dó, győzelmet szabotáló johnsoni azonosság. Az azonosulás: Vietnam letagadhatatlan rokonság: hábo­rús szellem, mint a fasizált lelki­ség elkötelezettsége és felmentvé­nye! És ez az elkötelezettség közös ellenséget rohamoz: a háborút el­vető, békét realizáló értelmi lelki­ismeretet és értelmiséget. Egy év előtt beszélhetett volna pincsiku­tyáról Erhard? Mára Vietnam egy­formán oldotta meg a nyelveket Bonnban és Washingtonban. Bonn kivirult kardcsörtető intranzigen­­ciája, atomkövetelése, Erhard dur­va értelmiségi attakja elképzelhe­tetlen Johnson világfumigálása nél­kül. A tekintetnélküliség igenlői a háborúban, a felelőtlenség makszi­­mum­ában találkoznak és azonosul­nak a­z író, a tudós, az értelem korunk felelősséghordo­zója. Az irodalom a megismerés és kifejezés bátorsága. A szellem: erkölcs. És ez a szellem az erkölcstelenség mai teljességé­nek, az aggresszív háborúnak, a fasizált tekintetnélküliségnek — a thomas manni megengedhetetlen­­ségnek — csak vétója lehet. John­son háborúját az amerikai értelmi­ség — a tudós és diákja, az író és olvasója — egy része elítéli. A pá­rizsi „Express” jelenti: „A kalifor­niai Berkeley-egyetem 36 órás non­stop vitáján különös dolog történt: vért vettek az önkéntes jelentke­zőktől, az amerikaiak vietnami bombatámadásainak áldozatai szá­mára. 100 liter vér gyűlt össze az­zal a jelszóval, hogy Johnson na­palmot küld nekik, mi a vérünket küldjük. Sőt, azt javasolta valaki, hogy „Vietcong-párti” dandárt ala­kítsanak, a spanyol háború nem­zetközi dandárainak mintájára.” Az egyetemek tiltakozása napirendi permanencia; ismerjük a százak ellenállását, Johnsonhoz juttatott memorandumát, olvassuk a Nobel­­díjasok vétóját Linus Paulingtól Szentgyörgyi Albertig. Robert Lo­well, a költő visszaküldi a Fehér Házba az elnöki meghívót, húsz más író követi példáját. A tiltako­zások „félelemről”, „bizalmatlan­ságról” beszélnek, „háborús kéjel­­gésről”. A fasizmus kéjgyilkossággá ocsmányult háború, írtuk tegnap. Az azonosulás, az identitás ténye döbbentő grimaszt vág. Johnson az intellektuális bojkottra, a jólérte­sült Alsop szerint „órákig tartó dührohamokkal” felel. Hitler ha­ragjában szőnyeget rágott, a fogoly Ossietzkybe rúgott és tilalmi ren­delettel likvidálta a Nobel-díjakat. Ki beszél még elévülésről? Az elévülés: azonosság. Az azo­nos tegnapi bűnök elévülésének szentesítése utat nyit új bűnözésre. Johnson Amerikájának május ki­­lencediki tüntető szolidaritás­ gesz­tusa a bűncimboraság megnyilvá­nulása. Vietnam agresszora más­képp nem cselekedhetett! A Hitler­­ellenes koalíció angol marsallja, Lord Montgomery világveszedel­met idézve, szokatlanul éles han­got kénytelen megütni: „Elnök úr, ön elfuserálja a világot, még­hoz­zá igen gyorsan... a békével nem packázhatunk a végtelenségig. Amerika nem engedheti meg ma­gának, hogy a földkerekség leggyű­löltebb nemzete legyen”. Valamikor Hitler Németországáról beszéltek így! Roosevelt a jaltai konferencián a názizmust „militarista alvilág”­­ként bélyegezte. Az új saigoni diktátor, Nanyen Cao Ky, a Sunday Mir­­rornak adott nyilatkozatában büsz­kén vallja: „Hitler hősi eszményké­pünk és szövetségesünk”. Aki a dél-vietnami diktátort százezer amerikai katonával és bombázók tömegével segíti, az a fasizmus el­kötelezettje, szövetségese. Johnson vietnami háborúja Hitler jegyében folyik. Az azonosság és azonosulás törvényei kérlelhetetlenül dolgoz­nak és kíméletlenül lelepleznek! Az azonosság, az azonosulás — Kennedy halálának árnyékában — kissé váratlanul és kegyeletsértőn hat, de a Johnson-tények és tettek szemérmetlenül és egyértelműen beszélnek. Aki demonstrálón igent bólint a náci bűnök elévülésére, az menthetetlenül velük azonosul. A második német világháború agresz­­szív barbarizmusa és a vietnami háború között nincs különbség! Az elévülés azonosulást vonz. A (Folytatás az 1. oldalról) tétikai szerepét, melyek állandóan körülvesznek minket? Lehetőségei­ben legalábbis nem: minden pro­duktum, minden gesztus a szó filo­zófiai értelmében tükrözés, és egy kor társadalmi valóságát ennek tartalmából-formájából így vagy úgy, de kiolvashatjuk belőle. Kö­vetkeztethetünk tehát annak a tár­sadalomnak is a tendenciáira, mely ezeket az „iparművészeti” alkotáso­kat létrehozta és gyártásra előké­szítette vagy sokszorosította — gondolom ezt a tényt általában is kár kétségbevonni, s (a kiállítás is­meretében) különösen nem lehet vitatni. Az V. országos iparművé­szeti kiállítás anyagának egészéből ugyanis e társadalom legjobb ten­­denciáira következtethetünk. Azt hiszem, hamarosan (és talán már e kiállítás kritikáiban is) elő­térbe fognak kerülni éppen ezért nemcsak a szűkebben vett szakmai, de az általános művészeti kérdések is. S mindinkább nyilvánvalóvá vá­lik majd az a felismerés, hogy a művészet fogalmának, tartalmának, de felosztásának és e felosztás ér­telmezésének kérdésében is mi­előbb szembe kell (és lehet) szán­nunk a romantikus örökséggel. Az­zal a ma már tarthatatlannak lát­szó szemlélettel mindenekelőtt, mely az „alkalmazott művészet” szóösszetétellel — természetesen a „szép az, ami érdek nélkül tetszik” kanti elve alapján — „magas” és „alantas” szekciókra osztja fel az emberi tevékenységet az esztétika szemszögéből és ezzel olyan kon­cepciót támogat, mely sem annak nem használ (szűkebb témánknál maradva), amit jobb szó híján „képzőművészetnek” s annak sem, melyet „iparművészetnek” hívunk. Csak mellékesen és korántsem a kötözködés kedvéért jegyzem meg még, hogy nem tudom, mi indokol­ná esztétikailag, de morálisan is, egy-egy gyengén vagy rosszul sike­redett festmény vagy szobor „el­sőbbségét” (noha „egyedi” darab) egy-egy kitűnően sikerült, és társa­dalmi gyönyörködtető-nevelő hatá­sában a sokszorosítás révén felmér­hetetlen értékű váza, falikárpit, épületdísz, vagy akár evőeszköz, pohár, televíziókáva, sőt — uram­­bocsá’ — konyhabútor ellenében!? Ma, olyan dokumentáció­­­val, amilyet az V. országos iparművészeti kiállítás nyújt, s melyben az életünket egy­szerre szebbé-jobbá tevő művészi gondolatok egész sora testesült meg, nem nehéz végre esztétikai indoko­lást találni az „arisztokratikus” (és valahol igencsak kispolgári) néze­tekkel szemben, öröm leírni ezt: ehhez mérten a kifogások (hogy ne maradjanak említetlenül ezek sem) lényegesen kisebbek. Egy-egy, az öncélú szépelgés felé hajló, „túl­karcsúsított”, vagy — ezt gondol­ván „népinek” — túl nehézkessé tett tárgyon túl legfeljebb csak azt lehetne felróni, hogy miért nem gondolták végig az „iparművészek” saját lehetőségeiket s miért nem ismerik saját esztétikai fegyvertá­rukat teljes egészében? Saját mű­ködésük és hatásuk körének ilyen bátortalan megrajzolása feltétlenül erre mutat. Egy sor „műfaj” bevo­násától talán a velük oly sokáig éreztetett lenézésből eredő kisebb­rendűségi érzés riasztotta vissza őket? Ha szerepüket és feladatukat logikusan végiggondoljuk, minden „iparművészetnek” helye lenne ezen a kiállításon: hirtelenjében a magyar nyomda- és betűipar, a régről híres (és manapság érthetet­lenül elhanyagolt) könyvkötészet, a reklámgrafika, a plakátművészet hiánya jut eszembe. S az is: meg kellene fontolni, hogy a színpad­művészet s talán a fotóművészet nem találná-e meg a helyét ugyan­itt? Egyszer át kell törni s el kell törölni a művészet önkényesen megvont (s gyakran elszigetelő ha­tású) belső határait — a nadrág­­szíj-parcelláknak nálunk vége. 1 7 Flaubert, G.: Szalambó .................................. 40,— Ft Garai Gábor: Eszköz és eszmélet —17,—• Ft Kassák Lajos: Mesterek köszöntése ........ 50,— Ft Radnóti Miklós összes versei és műfordításai 126,—* Ft Smeljov, I.: A pincér ...................................— 16,—* Ft Szimonov, K.: Nem születünk katonának ...... 32.—* Ft Sztyepanov, A.: Port Arthur 1—-2. .................. 72,— Ft Werfel, F.: A Musza Dag negyven napja---- 55.— Ft Kaphatók az Állami Könyvterjesztő Vállalat­­ könyvesboltjaiban és az üzemi könyvterjesztőknél. FARAGÓ VILMOS: Könyvek a kirakatban N­­D­e tessék ezt utánam csinálni: százötvenkilenc hu­moreszket olvastam egyvégtében, szépülő életünk fonákságairól. Negyvenhetet a szlovákiai Duba Gyula Na, ki vagyok? című kötetében (Szlovák Szépirodalmi Kiadó), ötvenkilencet Mikes György — Pusztai Pál Az oroszlánok négy órakor men­nek el hazulról... című kötetében (Kossuth) és ötvenhármat Máté György Elég baj ... című kötetében (Szépirodalmi). Ne tessék ezt utánam csinálni. Bizonyos, hogy poéncsömört kapnának, de ez még hagy­­ján. Egy életre elmenne kedvük szépülő életünktől Százötven­kilenc fonákság! Az ember legszívesebben sírva fakadna. * Csak részletekben, hosszú szünetekkel tessék ezt a hatal­mas dózist lenyelegetni. A szájíz így is megkeseredik. Borzasztó, hogy milyenek vagyunk. Stréberek, szájtátsak, bürokraták. Ilyenek vagyunk mi, férfiak, Dubánál is, Mikesnél is, a nők nem ilyenek, Dubánál se, Mikesnél se, egészen másmilyenek a nők. Amilyeneknek a jóisten őket megteremtette. Ettől olyan borzasztóak.* Máténál a nők is bürokraták. Máténál mindenki bürok­rata, egyszerűen azért, mert halálos komolyan teljesíti azt, amit funkciója és a fentről jött legfrissebb jelszó parancsol. A káderes káderez, a feltörekvő fiatal feltörekszik, a társadalmi aktíva társadalmilag aktív, az „Előre a közgazdasági szemléle­tért!” — jelszó előre tör és átmegy a gyakorlatba Furcsa gör­betükör ez; mindenki azt cselekszi, pontosan, torzítás nélkül, amit cselkednie kell. És éppen ettől válik olyan torzzá minden cs­ekvés. Amiből is többféle tanulság adódik: Egy általános emberi: a hiba bennünk van. Egy szintén általános emberi: jaj annak a funkciónak, amelyet mi, emberek, töltünk be, és jaj annak a gyakorlatnak, amelybe mi visszük át a jelszavakat. Egy rezignált: ha meggondoljuk, hogy alighanem mi tölt­jük be mindig a funkciókat és mi visszük át a jelszavakat, mert mással nem vagyunk helyettes­íthetők, jövőnk teljesen remény­telennek látszik. Egy szintén rezignált: akkor mondunk legkevésbé igazat, amikor nagyon őszinték akarván lenni, bevalljuk: „Vannak még hibák”. Mi az, hogy parinak? És mi az, hogy még? Egy esztétikai: a szatirikus történet — megfordított gyer­mekmese. A jó elnyeri méltatlan büntetését, a gonosz elveszi méltatlan jutalmát. Egy szintén esztétikai, a gyermekmese a megfordított sza­tíra. A jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz elveszi méltó bün­tetését. Az egyik tehát kizárja a másikat. Vagy a gyermek­meséknek van igazuk, vagy a szatíráknak. Vagy egyiknek se. Vagy mind a kettőnek. Ettől olyan borzasztó az esztétika.­­ És ettől olyan gazdag, sokféle az élet. Hogy minden lehet­séges benne. Mennyi meglepetés, még egy olyan munkahely— kávéház—családi fészek — háromszögű kis életben is, amilyet Duba Gyula humoreszkjei karcolnak elénk. Kozmosznyi világ! De legalábbis közép-dunavölgynyi. A bratislavai vasbol­tokban nem lehet egyeollos facsavart kapni — panaszkodik Duba. Meglepő panasz, hiszen egyeollos facsavart a budapesti vasboltokban sem lehet kapni. Profilírozási hiba, avagy — mi­ként Máté György mondaná —, baj van az egy főre eső fajlag­gal. Magyar kárörömnek persze aligha lehet helye: a bratisla­vai vasbolt dolgozói turbinával kínálgatták Dubát, kárpótlásul a hiányzó facsavarért. A budapesti vasboltokban turbina sincs. * Lehet, hogy azért, mert nálunk a turbinákkal is a Bámex­­bumfért foglalkozik. Ezt az univerzális céget egy csodagyerek, bizonyos Mikes György fedezte fel a közvélemény számára. Itt esnek meg azok a történetek, amelyeken Mikes tizenöt éve nem győz csodálkozni. A Bámexbumfért, azt hiszem, mi va­gyunk. Az egész felnőtt világ egy hatalmas Bámexbumfért, s a kis Mikes-gyerek mást sem tesz, mint rajtunk csodálkozik. Ezért olyan jók a humoreszkjei. És ezért csodagyerek ő. / * Ez a Bámexbumfért különben nem magányos nyelvi lele­mény, hiszen Lipták elvtárs neve párosul hozzá. Teljesen nyil­vánvaló, hogy aki a Bámexhumfortnál dolgozik, azt Lipták elv­társnak hívják, mint­ ahogy Máté György villamossági szak­értőihez egyedül az Aborácz, Karlovácz, és Pergolácz név illik, Duba templomszolgájához pedig a Popelka. Egy humoreszk-fi­­gura neve vagy nagyon magyarul hangozzék, például: Vér Bendegúz, vagy nagyon ne magyarul, például: Mutschenbach Szilveszter. Ettől lesz igazán mulatságos. (Csak azt tudnám, mit akarnak ezek a humoristák a Vil­mostól? Ahány Vilmost szerepeltetnek, az mind ellenszenves. Máténak például van egy undorító figurája, Súlya Vilinek hív­ják; ez a nyavalyás, alighogy felkapaszkodik az igazgatói polc­ra, rögtön így pattog a barátjának: „add meg az illő tiszteletet, és nevezz csak szépen Vilmosnak.” Vilmosnak! Egy ilyen Sú­lyát. Egy gazt, egy vár­igazgatót, ország, uralkodás zsebtolva­ját! Stratfordi óriás, hallod ezt?) Így becsülik nálunk a klasszikusokat . Egyetlen olyan vonás van csak e mélységesen pesszimista könyvekben, amelyre pozitív példákat mutathat a kritikus: Pusztai Pál kezevonása. Ahogy ő nőket rajzol, ahogy szép opti­mizmusát kidomborítja rajtuk, ahogy jobb jövőbe vetett hitét a gömbölyű felületekre álmodja, az minden próféciánál többet mond. . Amiből is többféle tanulság adódik: Egy általános emberi: van még remény. Egy szintén általános emberi: ez a remény persze nem túl­ságosan nagy. Egy esztétikai: bizony nem nagy, hiszen a nők korántsem olyanok még, amilyennek Pusztai rajzolja őket. Egy szintén esztétikai: ezek a rajzok tehát nem tipikusak. Pusztai elrugaszkodik a valóságtól, és különben is: megsérti a műfaj törvényeit. A karikatúra azért karikatúra, hogy torzít­son. Pusztai karikatúrái pedig szépítenek. Az egyik kizárja a másikat. Vagy a műfajelméletnek van igaza, vagy Pusztainak. Vagy egyiknek se. Vagy mind a kettőnek. Ettől olyan borzasztó a kritika-írás.

Next