Élet és Irodalom, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1966-04-02 / 14. szám - Nagy László: Gelléri Andor Endre • kép (8. oldal) - Illés László: Két mártír író (Lukács László és Gelléri Andor Endre születésének 60. évfordulóján) • nekrológ • Az Írószövetség március 30-i emlékestjén elhangzott előadás. (8. oldal) - Nádass József: Utolsó találkozás (8. oldal) - Lukács László: Kócsagok • vers (8. oldal)

FI ILLIS LÁSZLÓ: Két mártír író (Lukács László és Gelléri Andor Endre születésének 60. évfordulóján) E­gy jeles értékekkel gazdag írói nemzedék megtizedelése, tragikus pusztulása merül fel emlékezetünkben, ha Lukács Lászlóra, Gelléri An­dor Endrére gondolunk. Most lennének hatvan évesek, a kezde­tekből ítélve bizonnyal még maga­sabbra ívelő, teljesebbre zárt élet­mű állna mögöttük, ha életben maradnak s mennyivel szervesebb, sokszínűbb lenne mai irodalmunk, ha a fasizmus ki nem oltja az ő és annyi társuk életét. Amikor a két­­három évtizeddel ezelőtti szörnyű korszakra emlékezünk és emlékez­tetünk, gyakran merülnek fel előt­tünk számadatok, széttört városok, gyárak, a mérhetetlen emberi szen­vedés; ritkábban gondolunk azon­ban arra, milyen súlyos kár érte a megismerésre és a művészi szó­ra szomjas emberi tudatokat azzal, hogy e barbár kor vakon rohanó gépezete az alkotóerő teljében sza­kította szét annyi írástudó máso­kat gazdagító életét, eltömte azt a tiszta forrást, amelyből még oly bőven buzgott volna a gondolat, a szépen kimondott szó, az érzelme­ket és az emberiességet nevelő költői varázs. Azzal szoktuk vi­gasztalni magunkat,­ hogy az erő­szakkal lezárt életművek így is a bevégzettség látszatát keltik, ez azonban, valljuk meg, öncsalás. A valóság az, hogy ez a nemzedék, amely mostanában járna a hatvan körül, költők és prózaírók, esszé­isták és irodalomtudósok, művé­szek a szónak, a színnek és a hang­nak — nem végezhették be, nem teljesíthették ki életművüket, s így felbecsülhetetlen értéktől fosz­tott meg bennünket a még önvesz­tébe rohantában is gyilkos rend­szer. Ez a fájdalmas, sajgó felis­merés arra indít bennünket, hogy ne hagyjuk kialudni az emlékezés lángját, de a gyilkosok iránti gyű­lölet lobogó jelképét se, igen, a gyűlöletét, bármilyen fájdalmas is számunkra az emlékezés ünnepé­lyes hangulatában erről az indu­latról beszélni. Gelléri Andor End­re és Lukács László életének is művészetének benső energiái nevet arra indítanak, hogy a szelíd meg­bocsátás, a könnyedén felejtés fá­tyoléval borítsuk be azt, ami tör­tént, a jóvátehetetlent. Ők ugyanis a küzdők táborában voltak honosak, egyikük a prózá­ban, másikuk a lírában a tartal­mas, világosan kimért távlatú hu­manitás megvalósításán fáradozott, még akkor is, ha egymástól oly­annyira eltérő művészi eszközök­kel törekedtek is erre. Lukács László aktív pártmunkás volt, az illegális kommunista párt funkcio­náriusa, a Vörös Segély vezetője, aki az üldöztetés és a börtönök el­lenére ment tovább a párt által kijelölt úton. Gelléri nem tartozott ilyen szorosan a munkásmozgalom­hoz, a szembenálló hatalom ereje néha talán félelemmel töltötte el, de nem téríthette el attól, hogy a maga módján ne törekedjen ugyan­arra, amire a tudatosan forradal­már költőtárs: az elnyomottak, a kizsákmányolt szegények bánatai­nak oldására, szürke, sivár hétköz­napjaik szivárványos derűvel tör­ténő megszépítésére. Lukács az in­­tellektualitás fényével világította át a költeményt, Gelléri novellái­ban gyakran — úgy tetszik — in­kább az érzelmek, a vágyak, a han­gulatok varázsa lebegteti alakjait és a köréjük szőtt történeteket. A lírai realizmus és — Kosztolányi szavával szólván — a „tündéri reá-Az írószövetség március 30-i em­lékestjén elhangzott előálflás, lizmus” felel egymásnak kettejük életművében, nem ellentétként, ha­nem a művészet széles téreinek visszhangzásaként. Gelléri romantikus fátyolozott­­ságú novelláiban, regényében több­ször feltűnik Tíz alakja, a fűtőé, aki fojtott keserűséggel tűri sor­sát, bizakodásra inti munkástár­sait s a távoli országba indul, ahol a forradalom tüze kígyóit. Az Uk­ránok kivégzése című novellájá­ban a kommunista mártírokat él­tető ügy mellett tesz vallomást Szomjas inasainak rajzában, a tég­lagyári, a mosodai, a hajógyári szegény munkásemberek fájdal­­masan-derűsen alakított sorsában nemcsak a részvét, az együttérző szeretet omlatag érzései-színei buj­kálnak, de a szolidaritás is, s ha nem is tudta, miképpen is kellene megváltani elesett hőseit, ha néha, különösen a késői években kese­rűbbre és sötétebbre hangoltan is vallott róluk, mégis mélyen és mindenütt felfedezhetően csak ró­luk beszélt, velük tudta egynek saját életét és művészetét. „Ta­vaszt vártam — írja az Egy ön­érzet történeteiben később —, a köl­tők, a szabadság tavaszát. Azt hit­tem, hogy új emberségben, önma­gam igazi hivatásában bízva, nap­ról napra... minden emlék árnyát lerajzolhatom. S vallomásaim vé­gén nemcsak az igazság örömét adhatom, hanem megtisztulva a tétova múlttól, csak annak élek, amiért születtem: a teremtésnek. Úgy éreztem, hogy végül is tiszta hittel és lélekkel megtalálom az utat az örökösebb, boldogítóbb eszményekhez." Nem kétséges, hogy megtalálta: a helyes úton járt. A korai évek oldottabb érzéseiből fokozatosan kivált egy keményebb, tisztább realitás műveiben, a szürrealizmus színpompás erezetein is átfejlett írásai áramlásának iránya, művé­szet és valóság szétszakíthatatlan kapcsolatának beszédes bizonyíté­kaként. Lukács László költészetét is ez a valóság táplálta. A korabeli anti­fasiszta és szocialista líra áramá­ból is kitűntek fegyelmezett ren­det és áttetszően tiszta gondolati­ságot sugárzó versei; oly sokakkal ellentétben nála nem önti el a köl­teményt a vereség sejtelméből, a halálos fenyegetésből származó fájdalmas zengés. A mostoha és mégis édes hazával való összefor­­rottsága, a szerelem derűs-bús éne­keinek csengése, a ritka idill lélek­simogató bársonya, vonzódása a megragadható pillanathoz, amely önfeledt örömet nyújt, mindez ott élt­­benne az osztályharcos költe­ményekkel együtt; egymást táplál­ták, fűtötték ezek, a szeretet és a harag együtt villanó jeleiként. Lu­kács László a „Vers, eredj, légy osztályharcos!’’ József Attila-i pa­rancsát úgy teljesítette, ahogy azt a kor változása sugallta: mindent igyekezett átfogni, ami csak szívé­be és tudásába fért. Babits Mihály­­nál tanulta, miképpen kell verset írnia, s nem feledte el, hogy a vég­ső emberi értékekért folyó küzde­lem távlataiból is egykor a mun­káshatalom bontakozik ki. A nyílt vagy rejtett formában a vers zenei­ségére hangszerelt, művészetté emelt politikum nem zavarta meg ,a költészet varázsos tükrét; bi­zonnyal azért nem, mert a költő tudta, hogy a végső veszély idején is együtt rezdül a lélek halk szava a külső világ hívó, erős üzeneté­vel, ezt kell dalba foglalnia. A só­­várgó, szüntelen vágyakozás egy emberibb, jobb világ után fordítot­ta szemeit kelet felé, ahonnan a szabadulást várta, a szovjethata­lom békére intő gesztusa nyomán hazatérő 48-as zászlókat üdvözölte Kócsagok című versében. Gelléri Andor Endre és Lukács László s annyi mártírrá vált tár­suk — a jövőre hivatkoztak, ebben a számukra el nem ért világban remélték kiteljesedni művészetü­ket, megtalálni az emberi harmó­niát. „Az új világ veszélytelensé­ge majd felold engem is, és együtt énekelek a győztesekkel!” — írta Gelléri. „Átszaladok gyűrűn, éven / át az ezredéven / Hasad a rönk, deszka villog, / múltból jövőt így hasítok” — így szólt Lukács László Körfűrész című verse allegóriái­ban. A várva várt szabadító időt nem érhették meg, de művészetük szavát nem nyelte el az idő, egyre távolabbra hangzik az. Gelléri va­rázsos novellái, Lukács László tiszta csengésű versei valóban „együtt énekelnek a győztesekkel”, műveik ott élnek a ma irodalmi tudatában, s nemcsak az ünnepé­lyes emlékezés ritkább pillanatai­ban, hanem a mindennapok ára­datában is. NÁDASS JÓZSEF: Utolsó találkozás Jó, hogy ti már nem emlékeztek 1945 vad, szeles, ruhát szaggató áp­rilisára. Mi különösen szenvedtünk, nehezen birkóztunk a rohamozó széllel, amikor a tábor­iroda paran­csára a számlálatlan lépcsőn a bel­ső drótsövényen túlra, a sátortábor felé baktattunk. Tíz napja állítot­ták fel az óriási sátrakat, elsején sok ezer új magyar foglyot hajtot­tak ide az osztrák—magyar határ­ról, a törzstábor barakkjai már zsúfoltak voltak, az eredeti tizen­ötezer létszám huszonötezerrel nö­vekedett, ha a sok napi gyaloglás alatt a tízezerből kétharmadrész el is hullott, a maradék háromezret csak a hirtelenében összeeszkábált ponyvasátrakban lehetett elhelyez­ni. És április 12-én újabb magyar szállítmányt hajtottak a rétre, vég­nélküli sor, az összeomlás előtti órákban kergették őket ide. És ne­künk, az „Auf­nahme-kommandó" tagjainak, kell számba venni a sze­rencsétleneket. De a gépezet már akadozik, nin­csen nyomtatvány, az újonnan jött magyarok sorai is bomladoznak, ne­kik már ponyvasátor se jut. A sza­bad réten alszanak majd, esetleg rothadt szalmán, fontos csak az, hogy a villanyárammal teli drót­kerítés mögé kerültek. Egy ideig várom a felvételi űrlapokat, aztán megindulok az apatikusan sorsukra váró, kimerülten lehevert vagy gug­goló, csendesen beszélgető férfiak, nők, fiatalok, idősek, mindenhon­nan összefogdosott, összeterelt sze­rencsétlenek között. És — villám­­csapás — a zsúfolt tömegben egy járkáló alakot pillantok meg: Gel­léri Andor Endre. Vastag könyv a hóna alatt, néha megáll valamelyik társa mellett, szól hozzá néhány szót, magyaráz, gesztikulál, aztán továbbmegy. Mintha mitsem válto­­zott volna. Feltűnő, hogy viseltest foltozott ruhája tisztának, alig gyű­röttnek látszik; széles válla, férfias termete, a magas, sima homlok, a csillogó szemüveg mögött az okos barna tekintet — nem látszott tö­rődöttnek; a tengernyi szenvedés, az undorító megaláztatás ennyire nem tudott hozzáférni? Nem mutatott meglepetést, hogy ott, úgy találkozunk, talán a fá­sultság volt, talán a mindenre fel­­készültség lelkiállapota. — Nem hallott a családomról? — ez volt az első kérdése. — De, Bandi... — hüledeztem. — Hiszen én már egy éve itt va­gyok. — Persze... igaz... Én még ka­rácsonykor kaptam hírt felőlük, de nem több-e ez egy évnél. Minden­kitől a családomról érdeklődöm ... furcsa... nem történt valami ba­juk? Volt valami zavart felindultság a viselkedésében, de hát azelőtt is hajlamos volt az exaltációra — nem csoda, ha ennyi embertelen szenve­dés, a bestiális infernó felbillentet­te. — Maga hogy van ... hogy bírja? — kíséreltem meg másra terelni a szót, mert árnyak borították el az arcát. — Én kibírom, ki én, akárhogy is kínoznak, már négy esztendeje, meg a betegséget is ... Edzett em­ber vagyok én. Voltam kelmefestő, napszámos, lakatos, cipeltem súlyos acélrudakat, meg atlétabajnok vol­tam, diszkoszt is dobtam, hiszen tudja ... Csak itt belül, nem tudom, a családomért meg ezekért itt... nézze őket. — Körbemutatott. — Hol van a holmija... a pogy­­gyásza... a takarója? — Ezt hoztam magammal. — A vastag könyvre mutatott, Tolsztoj nevét láttam a köteten, hogy me­lyik regény volt, már nem emlék­szem. — Ez a fontos, ez kell, ezt olvasom. — Rám villant a tekinte­te, szemüvege csillogott. Elképedtem: — Hogyan, semmi más? Fehér­nemű, pokróc, élelmiszer... Sem­mi? — A, van itt, ami kell... — Kis­sé csúfondáros volt a hangja, de a mozdulata inkább szégyenlős. Zse­béből kihúzott valami csekély, ösz­­szegyűrt fehérneműt, félig mutatta csak meg, igen, mintha szégyellné, hogy ilyen semmiségekkel foglal­kozik, hogy ez is van nála, gyorsan visszagyömöszölte. Legyintett és olyan hangváltással folytatta, mint­ha csak most kezdené a beszélge­tést, a most következő a lényeg. — Ez kell! — És mint Mózes a kőtáblákat, magasba emelte a vas­kos könyvet, majd a körülöttünk heverő, ronggyá gyűrt, holtfáradt tömegre mutatott. — És ezek. A spektrum kell, a színek összessége és vizsgálata. Olyan regényt írok majd, amiben mindez benne van... Minden gyötrelem, minden, pedig hát infernalis, amit az utolsó esz­tendőkben magára vett az ember, de én belegyúrom a legszörnyűbbet is, és benne lesz — felemelte az ujját — a remény is! Lenyom ben­nünket a szenvedés, miként a behe­­mót vassín, amit cipelnem kellett, de után felemelkedünk. Mit szól hozzá? Erről írok majd regényt, ezer sors lesz benne. Benne lesz az egész spektrum ... Kiegyenesedve, majdnem megma­gasodva állott, körülöttünk a hala­dók egymásra hányt tömege. Ott állott, mintegy kinyilatkoztatás közben, egyik kezében a könyv, a másikkal körbe mutatott. Egy no­vellája jutott eszembe, ahol a sze­gény ember álmát beszéli egy jobb világról. A közelben feltűnt egy SS, ve­zényszavak riasztottak, a lasszó mindnyájunkat befogott, be kellett állni a sorba. Soha többé nem lát­tam. Éjszaka bombák robbantak, haj­nalban sortüzek ropogtak a sátor­tábor felől, másnapra egyetlen fog­lyot sem láttunk már arrafelé, csak hullásszekereket. Később néhány életben maradttól hallottam, hogy ezt is megúszta. És nem süllyedt a Duna fenekére sem azokkal, akiket egy rozoga uszályra kergettek. És élt még Günskirchen felszabadulá­sakor. De amikor, május első nap­jaiban, éhezve, láztól gyötörve, ne­kivágott az országútnak, már csak néhány kilométerig vonszolta ma­gát, a legközelebbi kórházig. Nagy László rajza: Geléri Andor Endre LUKÁCS LÁSZLÓ: Kócsagok Hát hazaszálltatok! Mint a feltámadt kócsagok, kiket egykor megfojtva hurcolt el egy vadász-marok s holt ékül aggatott a rozsdás dicsőség szögére... Mint kócsagszárny csapong nagy, lassú selyemrongy-szárnyatok amint röpültök! Csőrötök Zászlórúd — orra már hasítja a régi-régi levegőt, a réginek hitt levegőt, melynek azúr párázatában az ó időt kémlelitek: a fészkeitek dúlt és hűlt nyomát. Megvan-e még? Vagy messzi hordta a szél? Benőtte a nád ...? A kálit, honnan kiröppentetek, tágasabb, mint e roppant róna, e duzzadt folyók, rengeteg erdők — hegyek, hol talpalatnyi, madárlábnyomnyi helyre sem röppenhet le az oly madár, kinek a kényes talpa­ húsa — ha nem a szabadság vögére — parázsra száll... Testvérnél voltatok rabok! Selymetek tapogatva jobban becsült a bámuló udarnyik, megilletődött komszomok­, mint itthon — elárvult ereklyét — gyöngyben, bársonyban bármi polc... Ó, gázlók, zászlók, szálljatok! Előre úszó rajotok Csak él legyen, melyet kövessen — eget födő madárseregként — kétszázmillió társatok! Ereszkedjetek, szép madárral! Fészket kínálok, szívemet. Mint boldog nádas, úgy fogadlak lágy tükörömre titeket. Jertek! Zöld lábbal gázolgatván méregessétek mélyemet. Napom szikráztat! Csöndes éjem felfalja hőszín testetek... (1941) Berkesi András—Kardos György: Kopjások . . 35,— Ft Cápauszonyok. Kubai elbeszélések....................25,— Ft Fábry Zoltán: Európa elrablása . , , , , . 29,50 Ft Garai Gábor: Nyárvég . , , , , , , , . 12,— Ft Olasz költők antológiája . . . , , s s , . 27,— Ft Remenyik Zsigmond: Por és hamu . , s­z . 25,— Ft Széchenyi Zsigmond: Csui! ...............................46.— Ft Kaphatók az Állami Könyvterjesztő Vállalat könyvesboltjaiban és az üzemi könyvterjesztőknél

Next