Élet és Irodalom, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1966-04-02 / 14. szám - Nagy László: Gelléri Andor Endre • kép (8. oldal) - Illés László: Két mártír író (Lukács László és Gelléri Andor Endre születésének 60. évfordulóján) • nekrológ • Az Írószövetség március 30-i emlékestjén elhangzott előadás. (8. oldal) - Nádass József: Utolsó találkozás (8. oldal) - Lukács László: Kócsagok • vers (8. oldal)
FI ILLIS LÁSZLÓ: Két mártír író (Lukács László és Gelléri Andor Endre születésének 60. évfordulóján) Egy jeles értékekkel gazdag írói nemzedék megtizedelése, tragikus pusztulása merül fel emlékezetünkben, ha Lukács Lászlóra, Gelléri Andor Endrére gondolunk. Most lennének hatvan évesek, a kezdetekből ítélve bizonnyal még magasabbra ívelő, teljesebbre zárt életmű állna mögöttük, ha életben maradnak s mennyivel szervesebb, sokszínűbb lenne mai irodalmunk, ha a fasizmus ki nem oltja az ő és annyi társuk életét. Amikor a kéthárom évtizeddel ezelőtti szörnyű korszakra emlékezünk és emlékeztetünk, gyakran merülnek fel előttünk számadatok, széttört városok, gyárak, a mérhetetlen emberi szenvedés; ritkábban gondolunk azonban arra, milyen súlyos kár érte a megismerésre és a művészi szóra szomjas emberi tudatokat azzal, hogy e barbár kor vakon rohanó gépezete az alkotóerő teljében szakította szét annyi írástudó másokat gazdagító életét, eltömte azt a tiszta forrást, amelyből még oly bőven buzgott volna a gondolat, a szépen kimondott szó, az érzelmeket és az emberiességet nevelő költői varázs. Azzal szoktuk vigasztalni magunkat, hogy az erőszakkal lezárt életművek így is a bevégzettség látszatát keltik, ez azonban, valljuk meg, öncsalás. A valóság az, hogy ez a nemzedék, amely mostanában járna a hatvan körül, költők és prózaírók, esszéisták és irodalomtudósok, művészek a szónak, a színnek és a hangnak — nem végezhették be, nem teljesíthették ki életművüket, s így felbecsülhetetlen értéktől fosztott meg bennünket a még önvesztébe rohantában is gyilkos rendszer. Ez a fájdalmas, sajgó felismerés arra indít bennünket, hogy ne hagyjuk kialudni az emlékezés lángját, de a gyilkosok iránti gyűlölet lobogó jelképét se, igen, a gyűlöletét, bármilyen fájdalmas is számunkra az emlékezés ünnepélyes hangulatában erről az indulatról beszélni. Gelléri Andor Endre és Lukács László életének is művészetének benső energiái nevet arra indítanak, hogy a szelíd megbocsátás, a könnyedén felejtés fátyoléval borítsuk be azt, ami történt, a jóvátehetetlent. Ők ugyanis a küzdők táborában voltak honosak, egyikük a prózában, másikuk a lírában a tartalmas, világosan kimért távlatú humanitás megvalósításán fáradozott, még akkor is, ha egymástól olyannyira eltérő művészi eszközökkel törekedtek is erre. Lukács László aktív pártmunkás volt, az illegális kommunista párt funkcionáriusa, a Vörös Segély vezetője, aki az üldöztetés és a börtönök ellenére ment tovább a párt által kijelölt úton. Gelléri nem tartozott ilyen szorosan a munkásmozgalomhoz, a szembenálló hatalom ereje néha talán félelemmel töltötte el, de nem téríthette el attól, hogy a maga módján ne törekedjen ugyanarra, amire a tudatosan forradalmár költőtárs: az elnyomottak, a kizsákmányolt szegények bánatainak oldására, szürke, sivár hétköznapjaik szivárványos derűvel történő megszépítésére. Lukács az intellektualitás fényével világította át a költeményt, Gelléri novelláiban gyakran — úgy tetszik — inkább az érzelmek, a vágyak, a hangulatok varázsa lebegteti alakjait és a köréjük szőtt történeteket. A lírai realizmus és — Kosztolányi szavával szólván — a „tündéri reá-Az írószövetség március 30-i emlékestjén elhangzott előálflás, lizmus” felel egymásnak kettejük életművében, nem ellentétként, hanem a művészet széles téreinek visszhangzásaként. Gelléri romantikus fátyolozottságú novelláiban, regényében többször feltűnik Tíz alakja, a fűtőé, aki fojtott keserűséggel tűri sorsát, bizakodásra inti munkástársait s a távoli országba indul, ahol a forradalom tüze kígyóit. Az Ukránok kivégzése című novellájában a kommunista mártírokat éltető ügy mellett tesz vallomást Szomjas inasainak rajzában, a téglagyári, a mosodai, a hajógyári szegény munkásemberek fájdalmasan-derűsen alakított sorsában nemcsak a részvét, az együttérző szeretet omlatag érzései-színei bujkálnak, de a szolidaritás is, s ha nem is tudta, miképpen is kellene megváltani elesett hőseit, ha néha, különösen a késői években keserűbbre és sötétebbre hangoltan is vallott róluk, mégis mélyen és mindenütt felfedezhetően csak róluk beszélt, velük tudta egynek saját életét és művészetét. „Tavaszt vártam — írja az Egy önérzet történeteiben később —, a költők, a szabadság tavaszát. Azt hittem, hogy új emberségben, önmagam igazi hivatásában bízva, napról napra... minden emlék árnyát lerajzolhatom. S vallomásaim végén nemcsak az igazság örömét adhatom, hanem megtisztulva a tétova múlttól, csak annak élek, amiért születtem: a teremtésnek. Úgy éreztem, hogy végül is tiszta hittel és lélekkel megtalálom az utat az örökösebb, boldogítóbb eszményekhez." Nem kétséges, hogy megtalálta: a helyes úton járt. A korai évek oldottabb érzéseiből fokozatosan kivált egy keményebb, tisztább realitás műveiben, a szürrealizmus színpompás erezetein is átfejlett írásai áramlásának iránya, művészet és valóság szétszakíthatatlan kapcsolatának beszédes bizonyítékaként. Lukács László költészetét is ez a valóság táplálta. A korabeli antifasiszta és szocialista líra áramából is kitűntek fegyelmezett rendet és áttetszően tiszta gondolatiságot sugárzó versei; oly sokakkal ellentétben nála nem önti el a költeményt a vereség sejtelméből, a halálos fenyegetésből származó fájdalmas zengés. A mostoha és mégis édes hazával való összeforrottsága, a szerelem derűs-bús énekeinek csengése, a ritka idill léleksimogató bársonya, vonzódása a megragadható pillanathoz, amely önfeledt örömet nyújt, mindez ott éltbenne az osztályharcos költeményekkel együtt; egymást táplálták, fűtötték ezek, a szeretet és a harag együtt villanó jeleiként. Lukács László a „Vers, eredj, légy osztályharcos!’’ József Attila-i parancsát úgy teljesítette, ahogy azt a kor változása sugallta: mindent igyekezett átfogni, ami csak szívébe és tudásába fért. Babits Mihálynál tanulta, miképpen kell verset írnia, s nem feledte el, hogy a végső emberi értékekért folyó küzdelem távlataiból is egykor a munkáshatalom bontakozik ki. A nyílt vagy rejtett formában a vers zeneiségére hangszerelt, művészetté emelt politikum nem zavarta meg ,a költészet varázsos tükrét; bizonnyal azért nem, mert a költő tudta, hogy a végső veszély idején is együtt rezdül a lélek halk szava a külső világ hívó, erős üzenetével, ezt kell dalba foglalnia. A sóvárgó, szüntelen vágyakozás egy emberibb, jobb világ után fordította szemeit kelet felé, ahonnan a szabadulást várta, a szovjethatalom békére intő gesztusa nyomán hazatérő 48-as zászlókat üdvözölte Kócsagok című versében. Gelléri Andor Endre és Lukács László s annyi mártírrá vált társuk — a jövőre hivatkoztak, ebben a számukra el nem ért világban remélték kiteljesedni művészetüket, megtalálni az emberi harmóniát. „Az új világ veszélytelensége majd felold engem is, és együtt énekelek a győztesekkel!” — írta Gelléri. „Átszaladok gyűrűn, éven / át az ezredéven / Hasad a rönk, deszka villog, / múltból jövőt így hasítok” — így szólt Lukács László Körfűrész című verse allegóriáiban. A várva várt szabadító időt nem érhették meg, de művészetük szavát nem nyelte el az idő, egyre távolabbra hangzik az. Gelléri varázsos novellái, Lukács László tiszta csengésű versei valóban „együtt énekelnek a győztesekkel”, műveik ott élnek a ma irodalmi tudatában, s nemcsak az ünnepélyes emlékezés ritkább pillanataiban, hanem a mindennapok áradatában is. NÁDASS JÓZSEF: Utolsó találkozás Jó, hogy ti már nem emlékeztek 1945 vad, szeles, ruhát szaggató áprilisára. Mi különösen szenvedtünk, nehezen birkóztunk a rohamozó széllel, amikor a táboriroda parancsára a számlálatlan lépcsőn a belső drótsövényen túlra, a sátortábor felé baktattunk. Tíz napja állították fel az óriási sátrakat, elsején sok ezer új magyar foglyot hajtottak ide az osztrák—magyar határról, a törzstábor barakkjai már zsúfoltak voltak, az eredeti tizenötezer létszám huszonötezerrel növekedett, ha a sok napi gyaloglás alatt a tízezerből kétharmadrész el is hullott, a maradék háromezret csak a hirtelenében összeeszkábált ponyvasátrakban lehetett elhelyezni. És április 12-én újabb magyar szállítmányt hajtottak a rétre, végnélküli sor, az összeomlás előtti órákban kergették őket ide. És nekünk, az „Aufnahme-kommandó" tagjainak, kell számba venni a szerencsétleneket. De a gépezet már akadozik, nincsen nyomtatvány, az újonnan jött magyarok sorai is bomladoznak, nekik már ponyvasátor se jut. A szabad réten alszanak majd, esetleg rothadt szalmán, fontos csak az, hogy a villanyárammal teli drótkerítés mögé kerültek. Egy ideig várom a felvételi űrlapokat, aztán megindulok az apatikusan sorsukra váró, kimerülten lehevert vagy guggoló, csendesen beszélgető férfiak, nők, fiatalok, idősek, mindenhonnan összefogdosott, összeterelt szerencsétlenek között. És — villámcsapás — a zsúfolt tömegben egy járkáló alakot pillantok meg: Gelléri Andor Endre. Vastag könyv a hóna alatt, néha megáll valamelyik társa mellett, szól hozzá néhány szót, magyaráz, gesztikulál, aztán továbbmegy. Mintha mitsem változott volna. Feltűnő, hogy viseltest foltozott ruhája tisztának, alig gyűröttnek látszik; széles válla, férfias termete, a magas, sima homlok, a csillogó szemüveg mögött az okos barna tekintet — nem látszott törődöttnek; a tengernyi szenvedés, az undorító megaláztatás ennyire nem tudott hozzáférni? Nem mutatott meglepetést, hogy ott, úgy találkozunk, talán a fásultság volt, talán a mindenre felkészültség lelkiállapota. — Nem hallott a családomról? — ez volt az első kérdése. — De, Bandi... — hüledeztem. — Hiszen én már egy éve itt vagyok. — Persze... igaz... Én még karácsonykor kaptam hírt felőlük, de nem több-e ez egy évnél. Mindenkitől a családomról érdeklődöm ... furcsa... nem történt valami bajuk? Volt valami zavart felindultság a viselkedésében, de hát azelőtt is hajlamos volt az exaltációra — nem csoda, ha ennyi embertelen szenvedés, a bestiális infernó felbillentette. — Maga hogy van ... hogy bírja? — kíséreltem meg másra terelni a szót, mert árnyak borították el az arcát. — Én kibírom, ki én, akárhogy is kínoznak, már négy esztendeje, meg a betegséget is ... Edzett ember vagyok én. Voltam kelmefestő, napszámos, lakatos, cipeltem súlyos acélrudakat, meg atlétabajnok voltam, diszkoszt is dobtam, hiszen tudja ... Csak itt belül, nem tudom, a családomért meg ezekért itt... nézze őket. — Körbemutatott. — Hol van a holmija... a pogygyásza... a takarója? — Ezt hoztam magammal. — A vastag könyvre mutatott, Tolsztoj nevét láttam a köteten, hogy melyik regény volt, már nem emlékszem. — Ez a fontos, ez kell, ezt olvasom. — Rám villant a tekintete, szemüvege csillogott. Elképedtem: — Hogyan, semmi más? Fehérnemű, pokróc, élelmiszer... Semmi? — A, van itt, ami kell... — Kissé csúfondáros volt a hangja, de a mozdulata inkább szégyenlős. Zsebéből kihúzott valami csekély, öszszegyűrt fehérneműt, félig mutatta csak meg, igen, mintha szégyellné, hogy ilyen semmiségekkel foglalkozik, hogy ez is van nála, gyorsan visszagyömöszölte. Legyintett és olyan hangváltással folytatta, mintha csak most kezdené a beszélgetést, a most következő a lényeg. — Ez kell! — És mint Mózes a kőtáblákat, magasba emelte a vaskos könyvet, majd a körülöttünk heverő, ronggyá gyűrt, holtfáradt tömegre mutatott. — És ezek. A spektrum kell, a színek összessége és vizsgálata. Olyan regényt írok majd, amiben mindez benne van... Minden gyötrelem, minden, pedig hát infernalis, amit az utolsó esztendőkben magára vett az ember, de én belegyúrom a legszörnyűbbet is, és benne lesz — felemelte az ujját — a remény is! Lenyom bennünket a szenvedés, miként a behemót vassín, amit cipelnem kellett, de után felemelkedünk. Mit szól hozzá? Erről írok majd regényt, ezer sors lesz benne. Benne lesz az egész spektrum ... Kiegyenesedve, majdnem megmagasodva állott, körülöttünk a haladók egymásra hányt tömege. Ott állott, mintegy kinyilatkoztatás közben, egyik kezében a könyv, a másikkal körbe mutatott. Egy novellája jutott eszembe, ahol a szegény ember álmát beszéli egy jobb világról. A közelben feltűnt egy SS, vezényszavak riasztottak, a lasszó mindnyájunkat befogott, be kellett állni a sorba. Soha többé nem láttam. Éjszaka bombák robbantak, hajnalban sortüzek ropogtak a sátortábor felől, másnapra egyetlen foglyot sem láttunk már arrafelé, csak hullásszekereket. Később néhány életben maradttól hallottam, hogy ezt is megúszta. És nem süllyedt a Duna fenekére sem azokkal, akiket egy rozoga uszályra kergettek. És élt még Günskirchen felszabadulásakor. De amikor, május első napjaiban, éhezve, láztól gyötörve, nekivágott az országútnak, már csak néhány kilométerig vonszolta magát, a legközelebbi kórházig. Nagy László rajza: Geléri Andor Endre LUKÁCS LÁSZLÓ: Kócsagok Hát hazaszálltatok! Mint a feltámadt kócsagok, kiket egykor megfojtva hurcolt el egy vadász-marok s holt ékül aggatott a rozsdás dicsőség szögére... Mint kócsagszárny csapong nagy, lassú selyemrongy-szárnyatok amint röpültök! Csőrötök Zászlórúd — orra már hasítja a régi-régi levegőt, a réginek hitt levegőt, melynek azúr párázatában az ó időt kémlelitek: a fészkeitek dúlt és hűlt nyomát. Megvan-e még? Vagy messzi hordta a szél? Benőtte a nád ...? A kálit, honnan kiröppentetek, tágasabb, mint e roppant róna, e duzzadt folyók, rengeteg erdők — hegyek, hol talpalatnyi, madárlábnyomnyi helyre sem röppenhet le az oly madár, kinek a kényes talpa húsa — ha nem a szabadság vögére — parázsra száll... Testvérnél voltatok rabok! Selymetek tapogatva jobban becsült a bámuló udarnyik, megilletődött komszomok, mint itthon — elárvult ereklyét — gyöngyben, bársonyban bármi polc... Ó, gázlók, zászlók, szálljatok! Előre úszó rajotok Csak él legyen, melyet kövessen — eget födő madárseregként — kétszázmillió társatok! Ereszkedjetek, szép madárral! Fészket kínálok, szívemet. Mint boldog nádas, úgy fogadlak lágy tükörömre titeket. Jertek! Zöld lábbal gázolgatván méregessétek mélyemet. Napom szikráztat! Csöndes éjem felfalja hőszín testetek... (1941) Berkesi András—Kardos György: Kopjások . . 35,— Ft Cápauszonyok. Kubai elbeszélések....................25,— Ft Fábry Zoltán: Európa elrablása . , , , , . 29,50 Ft Garai Gábor: Nyárvég . , , , , , , , . 12,— Ft Olasz költők antológiája . . . , , s s , . 27,— Ft Remenyik Zsigmond: Por és hamu . , sz . 25,— Ft Széchenyi Zsigmond: Csui! ...............................46.— Ft Kaphatók az Állami Könyvterjesztő Vállalat könyvesboltjaiban és az üzemi könyvterjesztőknél