Élet és Irodalom, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1966-04-09 / 15. szám - Bor Ambrus: Demokrácia hétfőtől szombatig • riport (16. oldal)
MIHAIL ROMM magyar hangbemondásos nagydíjas szovjet dokumentumfilmje Bemutató: április 14. Budapesten a Szikra (délután), a Május 1 (délután), a Vörösmarty (délelőtt), az Alkotmány, a Dózsa, a Kőbánya és a Táncsics, valamint tizenegy vidéki nagyvárosi filmszínház műsorán ÉS IRODALOM Irodalmi és politikai hetilap Főszerkesztő: NEMES GYÖRGY Szerkesztő: JOVANOVICS MIKLÓS Szerkesztőség: Bp V . Alpári Gy. u. 22. Tel.: 111—424; 310—920; 314— 164; 111—087; 113—221. Kiadja: Lapkiadó Vállalat. Lenin körút 9—11. Telefon: 221—285 Felelős kiadó: Sala Sándor Nyomta: Szikra Lapnyomda Terjeszti a Magyar Posta Külföldiek részére a KULTÚRA Könyv- és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat Előfizethető a Posta Központi Hírlap iroda sz Hírlapboltjában fBudapest V., Bajcsy- Zsilinszky út 76.) és bármely postahivatalnál Előfizetési díj: 1 évre 18.0 Ft Csikkszámlaszám: egyéni: 61218, közületi: 61 060 vagy átutalás az MNB 8 sz fiókjánál vezetett egyszámlára Megjelenik minden pénteken KÉZIRATOKAT NEM ORZÜNK MEG ÉS NEM DOJJ OJ’NK VISSZA. INDEX 25 244 16. BOR AMBRUS: DEMOKRÁCIA HÉTFŐTŐL SZOMBATIG A kérdés ez volt: Gyakorolja-e a Köz törvényileg biztosított közjogait? Azt hittem, könnyű lesz ennek utánajárni. De a Köz sokáig idegenül nézett rám, magánarccal. Emberekkel beszéltem, akik nem akartak Köz lenni. Ültem üzemi kultúrteremben, hosszú asztalnál, fiatal szakmunkások, öreg könyvelő, ingerlően csinos gépírónő, kissé beatles-hajú technikus, laboránsok és anyagraktárosok társaságában. Aki a kört toborozta, riportert, sajtót, érdekes beszélgetést ígért a vállalkozóknak. Mikor aztán azzal hozakodtam elő, hogy az üzemi demokráciáról szeretnék hallani, meg arról, hogy mi a véleményük a közéletiségről általában, az alakok vagy bálványokká meredtek, vagy leplezetlenül sugárzani kezdett arcukról az unalom. Illembálványok ültek ki egy órát, csak magam adtam elő — percről percre csökkenő hévvel — a nézeteimet, s a könyvelő volt az egyetlen, akinek működni kezdett a feltételes értekezleti reflexe: ő megismételte néhány mondatomat, egyetértett. A technikus sugdolódzott a gépírónővel, kíméletlenül nézte az óráját. Meghallgattam a körzeti tanácstag beszámolóját is. Még előbb egy fogadónapra mentem el. Ott csak a várakozók közt álltam lesbe, megszólítottam egyiket-másikat, közgondok ürügyével. Ezek a várakozók előbb bólogattak, aztán megunták közgond-közlékenységemet, mereven kibámultak az ablakon vagy lakásgondjukkal, óvoda-panasszal válaszoltak. A fogadónap: panasznap, rendben van így. De a tanácstag-beszámolón kongott a terem. A kerület fejlődéséről hallottunk, a távfűtés kiterjesztéséről, ami lakótelepünket nem fogja érinteni, meg a körzeti orvosi rendelőről, amely évtizede elviselhetetlenül szűk. Tapsoltunk. Elhangzott az egyetlen felszólalás, egy asszonyé. Hosszak a telepi gyerekek, mondta. Kis kölyök szemtelenkedik be az önkiszolgálóba, szájában Csongor-szivar. Pöfékel, vigyorog. Nem abriktálja meg senki, csak a pénztárosnő szól rá, hogy a boltban tilos a dohányzás. ■— Ilyenek a gyerekek — dörmögte egy bácsi. — Ezek a mai fiatalok. Csibészek. Elmenőben megkérdeztem a tanácstagot : — Érzik-e az emberek, hogy a tanácstagon keresztül a tanáccsal tartanak kapcsolatot? Hogy itt részt vehetnek a közösség sorsának az intézésében? Fanyaron felelte: — Egyesek, kérem. Egyesek. Becsültem az őszinteségét. A hallgatás indítékai Volt ipari munkatársak, barátok körében, munkaidő után egy irodában üldögélve, nyíltabban, nyersen kérdez az ember. — Miért hallgat mindenki, ha közügyről van szó? Közönyös az ember? Vagy nem érdemes szólni? Vagy veszélyes? Megütötte nálatok bárki a bokáját azért, mert szóvá tett valami disznóságot? G. a fejét ingatta: — Senki. De nem is tesz szóvá disznóságot senki. — Van egyáltalán? A. heves volt, konkrét. — Most jött vissza a gyárba két vállalati ösztöndíjas. Értelmes srácok, az egyik a barátom. Elvégezték a technikumot. Két hete jöttek meg, azóta hol itt üldögélnek, hol ott. Lődörögnek. A művezetők lökdösik őket a műhelyeikből. Gép mellé már nem valók, be kellene őket vonni az irányításba. De attól isten ments, mondja a művezető. Kérdem a barátomat: Mi lesz ebből? Azt mondja: Meg lehet szokni. Lődörögve is eltelik a műszak, a kartonon rajta a két bélyegző, a borítékba így is beleteszik a technikus fizetést. Így lehet jó munkaerőt megrohasztani. Kitaníttatták őket, kellett a technikus, most mégsincs helyük. Ez disznóság, de tegyem szóvá? Pirítsak rá a káderesre, és főleg az idősebb művezetőkre? Termelésirányító vagyok, minden órában rajtuk múlik a munkám. Ha fújnak rám, megnézhetem magam. Jobb, ha csak a magam dolgával foglalkozom... bólintott: — Általánosan az a helyzet, hogy mindenki a maga dolga mellett marad, nemcsak mert attól tart, hogy ilyen közvetett módon vallhatja kárát, ha megszólal. Azért se, mert kísértenek még emlékek, ha nem is „öngyilkos”, de mindenesetre állást, pozíciót veszélyeztető keserű felszólalásokról. Az ember végzi a munkáját, fizetése nem a legjobb, igényei rohamosan nőnek, van baja elég. Munkaterülete kicsi, elhatárolt, néha úgy érzi, hogy elszigetelt, hogy minden közös céltól távol esik, a vállalati céloktól is. Szűk dobozban van, munkadobozban, plafonnal lefedve, lélektani hatása van ennek, úgy hívnám, hogy „üzemi privatizálás”. A közösségből annyi marad, hogy szidjuk. A vezetést. A közeli vezetőket dünnyögve, a távoli, névtelen Vezetést hangosabban. A személytelen elveket mennydörögve. Megfoghatalan, fiktív hatalmasságokat hibáztatni jó, levezeti a mérget, ugyanakkor ártalmatlan. Demokrácia? kérdi a dobozában kuporgó ember, helyi hibákkal, kis panaszokkal hozakodjék elő, mikor a hiba a „fejesekben”, a „rendszerben” van, és azzal szemben mit érnek az ő demokratikus jogai? Bezzeg, azt mondja, ha ő egy napig miniszterelnök lehetne! Ismered ezt a buta szólamot. Ismerem. Buta, kopott. Megvan. Mindennapos. G. nevetett: — Megtudakolná a napi munkarendet, megismerkedne a közvetlen munkatársaival, a szobája bútorzatával, megkérdezné, hol a mosdó, meg a fogas, és már el is telt volna az a bizonyos nap. Persze, hat az emberekre más is, jobban, mint a dobozérzés. Még nem hevertük ki azt a kamasz-önbizalmat, hogy minden üzemi gyűlés történelemformáló megmozdulás. Mély emlékeink vannak olyan időkből, amikor kizárólag világpolitizálni volt szokás, sorsdönteni, meg sorsfordítani. Hétköznapi hibák ügyében szót emelni, az üzemi demokrácia, csak ez most valahogy úgy hangzik, mintha :„helyi érdekű!! demokráciát mondanék, vicinális demokráciát. Messze vagyunk még attól, hogy minden könyvelő, sofőr, kazánfűtő felismerje: fem kell gyakorolni a demokratikus jogokat, ahol a közérdek igenis helyi érdek, s hogy hétfőtől szombatig kell őket gyakorolni, ünnepélyesség nélkül. Hol vagyunk ettől az ideális állapottól? — Ideális? — kételkedett B. — Nem tudom, mit szólna hozzá az igazgató, ha hirtelen mindenki megvalósítaná az üzemi demokráciát, és beleszólna a felelős vezető dolgába. Felső apparátus A vállalati igazgató mérges volt. — Műtyúkszem! Hogy van-e ellentmondás az egyszemélyi vezetés és a közösség beleszólási joga közt, ez vezércikknek jó, tanfolyamokon álvitának, szalmacséplésnek. Ha én vagyok felelős az intézkedéseimért, hogy kapcsoljam bele munkámba a kollektívát? Dühöngök, amikor hosszas tépelődés után közükt velem, hogy nincs azért nagy ellentmondás ebben, tudom én magamtól, hogy nincs! A döntés az enyém, ami megelőzi és követi, terv, töprengés, útkeresés, végrehajtás, megoldás, ellenőrzés, az mindenkié. Erről kár cikkezni. Arról inkább, hogy amíg engem itt ellátnának tanáccsal a munkatársaim, addig én azon rágódhatnék magamban, hogy milyen ábrándosak a tanácsok, mennyire hiányzik belőlük az engem ide-oda cibáló felső apparátus ismerete! A termelési tanácskozáson, például, azt mondja egy brigádvezető, hogy mégse költsünk az idén ilyen vagy olyan új gépre, hanem facsarjuk ki a régiekből, ami még bennük van, mert több van bennük, mint amennyibe a karbantartásuk kerül. Szép ez, tulajdonos-gonddal mérlegelte a javaslatát az én emberem. Csak nekem előírják ám a papírcsata hadműveleti térképén az önköltségcsökkentés taktikai mozdulatait, és én tudom, hogy ezekre csak akkor leszek képes, ha erőszakosan csökkentem a karbantartási költségeket, inkább beruházok, hiszen az utóbbi az én nyereségemet nem érinti. Ha most ezt elmagyarázom a brigádvezetőnek, dühösen legyint: huncutság az egész. Nem is szól bele többé az üzem dolgába. Erről kell cikkezni. — Az új gazdasági mechanizmusról ? — Bólintott. — Arról. Üzemi demokrácia ügyében is. Amíg engem ide-oda rángatnak tanácsadók, bankok, ellenőrök, aztán rejtélyes oknál fogva egyszerre nagy-nagy sürgősséggel kell döntenem, értelme sincs, hogy meghallgassam a kollektíva véleményét. De technikai, időbeli lehetőségem sincs rá. Technikai megoldásnak ugyan jók volnának a különböző naplók, a szocialista brigádok naplói, aztán az „Észrevételek és javaslatok naplója”, melyet kormány- és SZOT-határozat értelmében rendszeresítettek az üzemek — de mit írhatok beléjük? A brigádnaplókban is akadt jó javaslat, azokat igyekezett az ember megvalósítani. De valahol, belül azzal a könnyebbséggel, hogy ezekkel csak a szocialista brigádokkal szemben kötelező figyelem miatt foglalkozik, s ha nem megy, amit javasolnak, hát nem megy. A másik naplót köteles vagyok mindenhova kiadni, és köteles vagyok bejegyezni, hogy milyen intézkedést tettem. No, ebben aztán minduntalan leleplezhetem tehetetlenségemet. A kisebb, belső bajokat el tudom intéztetni, de a javaslatok mellé csak ígéreteket firkálhatok, biztathatom az embereimet, hogy: nemsokára, nemsokára. Azok meg elhúzzák a szájukat. „Nyüzsgők" A brigádnaplók és az 1001/1965. I. 16. Korm. és SZOT együttes határozattal előírt észrevétel- és javaslatnaplók igazolják is az igazgatót, meg nem is, és bizonyították a kollektívák közösségi érdeklődését, meg nem is. Láttam brigádnaplót, amelyből sugárzott az emberi barátság fénye, akik beírták a szocialista brigád létszámváltozásait, közös vállalásait, közös tanulásának eredményét, s azt, hogy mikor ki volt beteg, ki látogatta meg, s azt, hogy ki utazzék vagy utazott külföldre, azok egyszerűen, őszintén jól érezhették magukat a maguk üzemi családjában. Láttam ezekben üzemi javaslatokat — kevés naplóból nem tudom, keveset láttam-e, s kevés elintézetlenből nem tudom, menynyi lehet az elintézett? A rendelettel megtámogatott naplókban majdnem mindenütt ott volt a gazdasági vezetés bejegyzése a tett intézkedésre vonatkozólag, s látni ezekben sok javaslatot, amely műhelyszintű közügyeket érint, különösen létszám-, munkavédelmi, munkaruha-, higiéniai és étkeztetési ügyeket — ezeket el tudják intézni az igazgatók. Látni bennük termelési, fejlesztési javaslatot is, amelyek alatt ott az óvatos bejegyzés: „Felvesszük a műszaki fejlesztési tervbe”, aztán: „Megvizsgáljuk”, vagy: ,,Felmérésre kiadandó az üzemszervezési csoportnak.” Itt-ott olvasni csak: „Az intézkedést kiadtam”, vagy: „Keret hiányában nem valósítható meg.” Sok a bizonytalanság, a kitérő, az óvatosság — mégis jók a naplók, illetőleg jók lesznek, ha hamarosan megélik az időt, amikor az igazgató kikerül a csikorgó fogaskerekek és kis fordulatszámú, de súlyos malomkövek közül. Ha addig meg nem ritkulnak a bejegyzések, s nem maradnak olyan kínosan tiszták a naplók lapjai, mint amilyen kínosan tiszta az „egyetértés” légköre, a hallgatás egy tanácskozáson. Vagy át nem alakulnak a naplók panaszkönyvekké. Az „észrevételek” fogalma összetéveszthető a magánpanasz fogalmával. Kevés naplóból nem tudhatom, sok-e a panaszkönyv-panasz, amit nem beírni lett volna jó, hanem a művezetőnek megmondani, a munkaügyi osztállyal megbeszélni. De láttam magán- és magánízű észrevételeket, s arra a bizonyos dobozban élő, üzemben is konokul privatizáló emberre kellett gondolni. Negyvenöt-ötven között járó szakmunkással jártunk körül a C. gyárban, naplókat lapozgatni. Szocialista brigádtag, szakszervezeti aktíva, pozsgás arcú, kicsit bőbeszédű ember. Többször elmagyarázta, hogy főleg azért jó megoldás a mindig kéznél levő észrevételi napló, mert termelési tanácskozásokon értekezleteken „nem jön ki” minden. — Idő sincs. Mindenki feszeng, menne haza. — Unják? — Mindenkire vár valami dolog munkaidő után. És ha ultipartija van, vagy elmenne egy moziba, az se csak ulti parti, csak mozi: mikor a háromszor nyolc óráért harcolt a munkásság a kapitalistával, tudta, mi kell a munkaerő újratermeléséhez. És feszengenek az emberek azért is, mert aki értekezletre áldoz időt, hasznát akarja látni ennek, aztán persze leginkább arról beszél, ami személyes érdeke. A többi minek hallgassa ezt? Ami nem érinti, az neki szócséplés. És még a közügy is az, ha nem érzi, hogy személyes köze van hozzá. Kevesen érzik. • — És akik a naplókba írnak közügyben? — Azok sincsenek sokan. Egyelőre. — Nevetett. — Azt mondják sokszor, hogy a nyüzsgők beszélnek, csak a nyüzsgők, minden lében kanál emberek írogatnak a naplókba. Van nálunk is egy idősebb szaktárs, régi bútor a gyárban, túl a huszonötéves jubileumán, az is ilyen nyüzsgő. Járkál az üzemben, figyel, dünnyög, keresi a naplót, teszi az észrevételeket. Van, aki mulat rajta. De ez a Kaszás a magánéletében is ilyen, ismerem. A tanácsban, például, a föld alá utálják. Örökké a parkokat, játszótereket járja, aztán vagy bemegy a tanácsba, vagy beír: itt a padok rosszak két esztendő óta, ott a gyep ronda. Megszámolja a parkban, hány lámpának törött az üvegje, ír egy lapot az Elektromos Műveknek. Kifigyel egy kölyköt, mikor az éppen leüti a lámpabúrát, fülön csípi. Gyerünk az apádhoz. A gyereknek nincs apja. Gyerünk az anyádhoz. Végül a Gyermekvédelmire ballag be Kaszás, mert apa nincs, az anya meg valahogy gyanús. Hát ez egy ilyen ember, mondják, hogy nyüzsgő. Én bírom az ilyen nyüzsgőket. — Kicsiben nyüzsögnek. Pad-, park- meg lámpabúraügyekben— Mekkorákat nyüzsögjenek? Kádár Jánoshoz járjanak tanácsokat adni? Kállai Gyulának mondják meg, melyik országba utazzon legközelebb? Panaszkodni egyenest a Pártközpontba menjenek, levelet se írjanak kisebb fórumnak, mint a Népszabadság? Én azt hiszem, nem mindaz az öntudatos demokrata, aki országos tüzet rak azért, mert a ház előtt hiányzik egy méter a járdából, vagy a szomszédos üzemrészben két fillérrel magasabb órabért gyanít ugyanezért a munkáért, vagy mert nem kapott Óbudán harmincas gyerekcipőt. Persze, annak a helyében se érezném jól magam, akinek van vállalata, harminc üzlete, személyzete, a falon panaszkönyve, egy tasakban felbélyegzett panasztevő-levelezőlapja, panaszpostája és ellenőrzési osztálya, mégis az újságban olvashatja végül a trehányságait. De maradjunk csak abban, hogy egy-egy embernek kicsi a mozgási területe, a lehetősége, panasza is, javaslata is, kicsi a közügyé. Vitatkozhatnánk ugyan azon, hogy mi is az a „kicsi”? Nagy ügyekkel leginkább az áll elő, aki a kicsit meg se próbálta. Mintha csak azért tenné, hogy utóbb tromfolhasson: Lám, ezt se intézték el a tehetetlenek. Akkor minek szóljak egyáltalán? Az a „kicsi” meg elintézhető is, és érinthet egy sereg embert. Akár egy lámpabúzaügy, akár a mosdók tisztaságának a kérdése a gyárban. — De van, aki mulat Kaszáson. Megrántotta a vállát: — Van. Vannak ilyenek. Mulatnak. Rám is mondják, hogy „dumás” vagyok, beleszólok mindenbe. Bele is szólok. Majd kiderül, miből lesz demokrácia, szájbigygyesztésből, csúfolódásból, vagy abból, hogy kihasználom a lehetőségeimet? Egy kis érzékenység, ingerültség kétségtelenül megcsendült ennek a negyvenöt-ötven között járó embernek a hangjában. Hogy ez eltűnjék, az embereken múlik, akiknek üzemi és egyéb csoportjait kollektíváknak nevezzük, s akik demokratikus jogokkal élhetnek. Hétköznapról-hétköznapra.