Élet és Irodalom, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-19 / 8. szám - Lengyel Lajos: Címplapterv • kép (9. oldal) - Kéry László: Tiltakozás a szennyes háborúk ellen • színház • Sartre: A trójai nők, r. Vámos László (9. oldal) - Szabó György: Öt arckép • tárlat • Szergej Tyimofejevics Konyenkov szobrász, Szépművészeti; Hubert Montarier, Fényes Adolf-terem; Ruzicskay György, Ernst Múzeum; Basilides Barna, Ernst Múzeum; Masznyik Iván, Kulturális Kapcsolatok Intézete (9. oldal) - Frank János: Lengyel Lajosnál • riport • Lengyel Lajos, Kossuth-díjas nyomdász (9. oldal)
KÉRY LÁSZLÓ SZÍNHÁZI LEVELE:------------------------------------Tiltakozás szennyes háborúk ellen Egészen természetes, hogy Euripidész kétezernégyszáz éves drámája. A trójai nők, úgy ahogy Sartre átdolgozta, magával ragadja a mai nézőt, hiszen az antik tragédia témája, a háborúk embertelen pusztítása, gyilkos és öngyilkos értelmetlensége, sajnos, nem távoli történelmi lecke a XX. század emberének, hanem húsba, vérbe, egzisztenciába metsző tapasztalat. S van-e lenyűgözőbb tragikus látomás, mint a trójai nők, akiket a fájdalom a földre sújtott, elvesztettek már mindent, amiért élni érdemes, a hazát, a várost, a hitvest, a gyermeket, s akik fenséges agóniában várják önnön erőszakos halálukat vagy az annál is megalázóbb szolgaságot? Képzelhető-e mélyebb az ő erkölcsi felháborodásuknál, mikor azt kell látniok, hogy a könnyűvérű Heléna, a rettentő háborúskodás, az egész nyomorúság okozója, mintha semmi sem történt volna, hajóra száll annak a Menelaosznak a karján, aki mellől tíz évvel korábban megszökött? Egyetlen nagy drámai szituáció ez, amelynek morális, érzelmi, filozófiai, politikai vonatkozásait maga Euripidész is sokféleképp felvillantotta, Sartre pedig mindezt invenciózusan továbbfejleszti. A francia író bővítései és változtatásai több irányban is jelentősek. Mindenekelőtt a mű politikai időszerűségét igyekezett kiélezni, nem egyszerűen a háborút, hanem a XX. századi hódítók véres manővereit téve meg támadása célpontjául. Milyen magától értetődően vezeti át a kisfiától megfosztott Andromadhé görögellenes kifakadását a mai gyarmatosítók módszereinek megbélyegzésébe! A modernizálás másik többlete abban mutatkozik, hogy Sartre elmélyíti a helyzetek ellentmondásosságát, XX. századi keserűséget és ambivalenciát visz az ókori alakok megnyilatkozásaiba, amilyet például Talthübiosz monológja tükröz: „Kellemetlen egy feladat. Kihagyhattak volna belőle. Nekem is van szívem. De hát ez már a háború.” Euripidész szellemében jár el az átdolgozó, mikor a dráma bizonyos pontjain kérdésessé teszi az istenhit létjogosultságát, de meszsze túl is lendül az antikvitáson, mikor nem tudva és nyilván nem akarva legyőzni a csábítást, saját filozófiájának, az ateista egzisztencializmusnak rövid foglalatát adja a kar szájába: „Nincs már többre hatalma az égnek ellened, ember. A kínok legmélyére taszítva szörnyű szabad vagy.” Sartre bonyolultabbá, feszültebbé tette Euripidésznek ezt a művészileg nem legsikerültebb — mondanivalója révén mégis hatalmas — színpadi művét. A nagy drámai szituációban azonban még így sem sűrűsödik mindig elegendő drámaiság A panasz, a fájdalom, a szorongás jajszavai lehetnek megrázóan költőiek, az előzmények gyakori felszámlálása lehet elengedhetetlen ebben a drámafajtában, de mindez időnként veszteglést szül mozgás helyett. Megértem Vámos László rendezőt, Szinte Gábort, a díszletek és Láng Rudolfot, a jelmezek tervezőjét, akik a Vígszínház előadásán igyekeztek olyan környezetet teremteni, amely a vizuális hatások, a jelzések, a színpadi csoportok festőiségével akkor is utalt az alaphelyzet drámaiságára, mikor a dialógus ezt a célt nem szolgálta eléggé. Bizonyos ,,tetszetősség”-gel jelenítették meg a kopárságot és pusztulást. Kifejezőek voltak a kövekként földreroskadt asszonyok, a sivár romokat jelző, absztrakt bronzkompozíció, s a háttérvászon vért, vihart, tűzvészt sugalmazó tarkasága. Mondom, megértem ezt a felfogást, de nem értek vele mindenben egyet. Az antikvitásnak és modernségnek egyszerűbb, tisztább, elmélyültebb ötvözete bizonyára csupaszabb, de esztétikailag egységesebb eredménnyel járt volna, s talán mint színház sem bizonyul kevésbé hatásosnak. Az előadásnak két főszereplője van: Hekabé és a Kórus. Az előbbit Sulyok Mária alakította, sziklakeménységet víve a levertségbe, a felelősségre vonó erkölcs szigorát éreztetve a fájdalomban is. A kórus, mozdulatlanságával, mozgásaival, változó csoportosulásával, rövidebb-hosszabb szóbeli megnyilatkozásaival, klasszikus pátoszt ért el, de ezeket a rövidre nyírt hajú nőket egyúttal nagyon korunkbelinek is éreztük. Gordon Zsuzsa tragikus méltósága, Tábori Nóra és Földi Teri szép dikciója külön följegyzésre érdemes. Jelentősnek találtuk Ruttkay Éva Kassandráját, az extatikus, látnoki hevület merész, de minden túlhabzástól mentes megvalósulását. Illyés Gyula fordításában hiánytalanul benne van Euripidész és benne van Sartre — mégsem érezzük fordításnak. Saját költészetének természetessége és egyszerűsége — amely nagyon is komplikált tartalmakat, bonyolult ritmusokat rejt magában — zeng a színpadról. Látszólag egészen egyszerű, szinte prózai szavak, s mégis a költészet ívelő repülése, a dráma szívszorító tömörsége. íme, a múlt hét megint a sorra nyíló egyéni kiállításoké,s a kritikus töprengéséé is, igaz, nincs örvendetesebb dolog, mint a gazdag választási lehetőség, de nincs nehezebb sem, ha aztán nyolcvanszáz sorban kell írni róla. Hatalmas ívű vagy csak most elkezdett életpályák, kialakult vagy éppen most formálódó művészi egyéniségek, következetesen végigjárt utak és kutató próbálkozások, kudarcok, kalandok — mindez (terjedelmi okok miatt) egyetlen cikkbe szorítva említhető csupán, a mindig könyörtelenül továbbhaladó élet törvényei szerint; pedig milyen jó lenne megállni, morfondírozni néha, elgondolkozni egyegy motívum, vagy részleteredmény tanulságain! Itt van mindenekelőtt a legtekintélyesebb jelenlegi vendég, Szergej Tyimofejevics Konyenkov orosz—szovjet szobrászművész kiállítása: a Szépművészeti Múzeumban egy ma kilencvenkét esztendős nagy alkotó majd hét évtizedes munkásságának java látható, az emberélet mércéjével mérve lenyűgözően nagy időszak valamenynyi reflekcziójával együtt. Hogyan lehetne hát néhány mondatban „összefoglalót” írni róla? Klasszikus méretű egyénisége feltétlenül lenyűgözi azt, aki a terembe lép, és sokoldalúsága, színessége, rokonszenves embersége bőven nyújt tanulmányozásra érdemes részleteket is, kinek a kinek egyéni érdeklődése szerint. Számomra például a legtanulságosabb annak figyelmezése volt, hogyan fordította át a századvég munkásábrázoló becsülettel elkötelezett realizmusából kiinduló művész szobornyelvre a maga imponáló nyugalmával a tizen-huszas évek nem egy vakmerő újítását, népi faragásainak deformáló groteszkjei, majd a szintetizáló törekvések summázatai a kor legmodernebb — ám soha nem szélsőséges — orosz művészetéből sokat dokumentáltak nekem. Volt ebben a szobrászatban némi hajlam a dekoratívan értelmezett népiességre is (meg is mutatkozott Sz. T. Konyenkov amerikai tartózkodása alatt, 1923— 1945 között), de a gyökérfaragásokból jól kiolvasható tendencia később szerencsére (az 1954-es Kolhozparasztnő elhibázott fagyökérszobrától eltekintve) visszaszorult a diadalmas monumentalizmus mögé. Legutóbbi periódusában egy SZABÓ GYÖRGY: Öt arckép hosszú élet minden nehézségen győzedelmeskedő derűjét és robusztus bizakodását , summázza már a művész és őszintén hiszünk neki, hiszen klasszicizáló korszaka ugyanúgy legjellemzőbb állandóját, a megértő-együttérző humanitást sugározza, mint egész korábbi munkássága. Más iskolából kiindulva, más problémákkal küzdve, de ugyancsak a rokonszenves emberség légkörét árasztja magából a Svájcból hozzánk költözött Hubert Montarier kis kamara-kiállítása is a Fényes Adolf-teremben. Más iskola, mondom: nekünk szokatlan szín- és jelrendszer, a francia racionális-geometrikus irányzat és a lágy expresszionizmus kettősségéből kikevert stílus alakul át most, legújabb vásznain, valami jellegzetesen egyénivé, láthatóan a szimbolikus, az absztrakt és a „leképező” nézetek ütközőpontjában. Nálunk festett képei azonban mintha már oldani kezdenék nehéz (és ellentmondásos) dilemmáját: úgy látszik, a líraibb, közvetlenebb és természetesebb kifejezés irányába fog tovább lépni. De merre halad majd a kiszámíthatatlanul fogékony és minden lehetőséget oly féktelen hevülettel megélő Ruzicskay György útja az Ernst Múzeumból, gyűjteményes kiállításáról? A kritikus csak konzekvens törekvéseket látva következtethetne, jósolnia meg egyébként sem szabad, így hát joggal tétovázik a már-már ekletikusnak tetsző tárlat művei között. De tehet-e mást, ha nem hisz a bejáratnál elhelyezett (s a korai, naiv absztrakt kutatást bizonyítani hivatott) dokumentumoknak és eleve másként gondolja felépíteni a festő útját, mint a kiállítás maga? Ha kereken és egyszerűen a késői szimbolizmusban véli Ruzicskay György pályájának kiinduló pontját megtalálni. Abban a szeceszsziós körben, melyből annyit fedezhet fel később is: a huszas évek szorongásos irracionalizmusában, a harmincas éveik „Népszava-expresszionizmusában”, s a mesterkélt további stilizáltságban (például a Liszt Ferenc litográfiáknál), egészen a könnyű kezű francia hangulati iskola előnyomulásáig. S talán még az anyagszerűségben következetlen „bio-collage”-okban is ... Nehéz lenne megtalálni az eddig oly változatos munkásság művészi súlypontját másban. S még nehezebb megtalálni a jellegzetesen egyénit e kavargásban; a legtöbb eredetiséget és erőt felmutató összeütközés című kép szinte magánosan áll a sokfajta próba között. Ugyanebben amúzeumban Basilides Barna kiállítása összehasonlíthatatlanul egységesebb: ha festményei — mutatis mutandis — ahhoz a különös magyar stilizáló áramlathoz tartoznak is, melyről Németh Kálmán szobraival kapcsolatban korábban már szóltam, e festészet következetessége, végletekig kimunkált nyelvezete és tiszta látásmódja feltétlen eredmény. Csak ezt leszögezve szabad polemizálni különös világával, melyben az elhatározott boldogság uralkodik, melybe harag és düh nem törhet be ebből a századból, s melyben éppen ezért semmi nem mozdul. Soha nem volt világ? Rezzenéstelenül himnikus angyalisággal áll a közepén, mint a legjellemzőbb képén a Halász, ez az idilli látomás, két háború közötti festészetünk egyik különös dokumentumaként A Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállító helyiségében — ha már a vizionáriusságnál tartunk — ott kavarog aztán az angyali idill ellentéte, Masznyik Iván rajzain: mindent behálózó, legyőzhetetlen vegetáció lüktet itt, melyben villámok sisteregnek, földöntúli hang dübörög. Ha akarom, a legteljesebb „natura” ez: illusztráció a biológiakönyvből, mélytengeri foto, fekete-fehér metszet, ám — ha akarom — az érzelmes expresszív ághoz tartozó absztraktizmus, mely nem mentes az „informel” szürrealizmus behatásától sem és tele van puha sejtelemmel, félhomállyal, földöntúli indulatokkal, andalító ritmussal vagy sugarasan robbanó energiával ... íme, egy pályakezdő művész lírai önarcképe a februári Duna-partról: amikor ott jártam, a teremőr éppen gránátoskockát ebédelt a nagyméretű „kozmikus egek” alatt Kossuth-díjas nyomdász. A manapság használatos „könyvművész” megjelölést nem szereti. Magatartása is olyan mint a tervei: tartózkodó, puritán, sőt kissé rideg. Szabatosan, halkan beszél. Mivel a munkássága, művészete nem eléggé ismert, először életéről, életrajzáról kérdezem. — 1919-ben, tizennégy éves koromban lettem betűszedő inas, a makói Vörös Hírlap nyomdájában. Később is Makón dolgoztam a lapnyomdában. „Merkantilszedő” lettem, én szedtem például a helyi színház plakátjait. 1927-ben feljöttem Budapestre. A Fővárosi Nyomdában kaptam munkát, látogattam a szakszervezet továbbképző tanfolyamát, később az Atelier művészeti iskolát. 1930-tól a Hungária nyomdában dolgoztam, Kner Albert mellett — Csaknem négy évtizedes munkásságát a modern magyar művészet egyik — ne haragudjék a kifejezésért — hagyományának tartom. Hogyan került kapcsolatba, a vidékről feljött fiatal nyomdász az újszerű művészeti törekvésekkel? — 1928-ban megismerkedtem Kassákkal, baráti kapcsolatba kerültem fiatal művészekkel, Schubert Ernő festővel és Juhász László építésszel együtt laktunk albérletben. Eljártam a Simplon kávéházba, baloldali írók, festők, zenészek közé. A Simplon Kassák törzshelye volt Akkori terveim — leginkább fotomontázsok —a Bauhaushoz igazodtak. Több alkalommal módom volt a munkáimat Moholy-Nagynak is megmutatni és sok tanácsot kaptam tőle. Közben Goldman György szobrásztól alakrajzot tanultam. 1930-ban a Magyar Grafika megbízott, hogy tervezzem meg a címlapját. (A terv szigorúan Bauhaus felfogású. A folyóirat egyébként ma is megjelenik, 1948 óta Sengyel Lajos a felelős szerkesztője.) Kezdtem reklámgrafikákkal foglalkozni, a Wander-gyár részére terveztem gyógyszerhirdetéseket, konstruktivista stílusban, először keményebb formákkal, később oldottabban. — Úgy tudom, fotóművészettel is foglalkozott? — Igen, például „szociofotóval”. Néhány felvételem megmaradt. A tárgyilagosan kiválasztott motívum képét Lengyel igen keményen hívta elő. A fotók távoltartják magukat minden narratív elemtől, mégis — illetve éppen ezért — harcos, kritikai tendenciájuk van. — A fotó beszűrődött grafikai munkámba is. Megmutatja Nagy Lajos: Budapest Nagykávéház című, Nyugat kiadású könyvéhez — 1933 körül — tervezett borítóját. — A harmincas évek végén készítettem egy húsz négyzetméteres monumentális fotomontázst is a szabadsághegyi Gyopár-üdülő falára. Témája: tavasz, nyár, ősz, tél. Azt hiszem, ez a falikép már elpusztult ... Ma már csak ritkán fényképezek. — Későbbi munkája? — A felszabadulás után a Független Nyomda műszaki igazgatója lettem, tizenhét éve pedig a Kossuth Nyomda igazgatója vagyok. Abbahagytam a reklámgrafikát, és kifejezetten a könyvgrafika felé fordultam. Szeretem, ha a borító, a kötésterv és a belső tipográfia egy kéz munkája, így egységes a könyv. De természetesen mindig tiszteletben tartom az illusztrátort. Elengedhetetlen az illusztráló és a könyvtervező együttműködése. — A mai művészetben tapasztalhatjuk, hogy — részben — visszatért a Bauhaus, a konstruktivizmus, mint tradíció. Bizonyára érez valamilyen elégtételt, hogy modern alapélményének, ifjúkori törekvéseinek — hogy úgy mondjam — eljött a reneszánsza? « . — Igen, a jelenkori törekvések sajátos szublimációkkal feleleveníttik a Bauhaus vívmányait. Úgy gondolom, nem volt hiábavaló átélni annak a forrongó korszaknak elméleti és formaalkotó folyamatát. Valami lerakódott az emberben. — Az új művészet persze nemcsak ebből áll. Miben látja a tipográfia új útjait? — A mai korban teret kell biztosítani a bátrabb grafikai elgondolásnak. Elemző munkával kell ezeknek az irányzatoknak a helyes értékekhez eljutniuk. Például, a maga nemében érdekes az új szecesszió is. Bizonyos irodalmi műveknél azonban ragaszkodnunk kell a hagyományos „középtengelyes” (mondjuk, szimmetrikus) tipográfiához. A hagyományok: pillérek. De nem szó szerinti másolásban. A modernebb törekvésű, szabálytalanabb „oldaltengelyes” szedést csak felelősségteljes átéléssel, logikával szabad alkalmazni,, és nem mechanikus formaadással. Meg kell találni a kifejezés szellemét, hogy azt szuggesztíven tudjuk kifejezni. A sokféle egymásra ható tevékenységből születik majd valami. Egyszer majd stílusnak fogják látni, amit ma csinálunk. Nézegetem az összegyűjtött könyvborítókat és a kötéseket. A sok közül csak néhányat említhetek, de az olvasó úgyis megtalálhatja a tervező nevét a kolofonban. A Nyugat Babits-emlékkönyvén a Mikes Kelemen embléma köré a szerzők neveiből komponált Lengyel ornamentális képelemeket. Újabb terveinél több „hangszeren” játszik. Precízen, tisztán konstruktív Kis Ferenc verseskötetének a címlapja, vont hagyományos felfogású a Képes Krónika pompás bibliofil kötete. Játékosabb, oldottabb a Magyar Grafika egyik arany színű, barokk ráccsal díszített címlapja és a Corvina Alberto kötetének a borítója. Major Máté készülő Nervi könyvének fehérfekete címlapterve új módon konstruktív. A cím kezdőbetűje, a nagy N, hatalmas, fehér foltjával a vasbeton szerkezetekre utal. Lengyel Lajos különböző elgondolású tervein valami állandó: az egyszerűség. Frank János Lengyel Lajosnál Lengyel Lajos: Címlapterv