Élet és Irodalom, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-53. szám)

1966-10-22 / 43. szám - Román György: Szent György-hegy • kép (3. oldal) - Molnár Géza: A holnapi szocializmus gondjai (3. oldal)

MOLNÁR GÉZA: A holnapi szocializmus gondjai M­ostanában gyakran me­gyek hátra az időben s szembesítem önmagamat azzal a fiatal munkással, aki egy ócska gépgyárban dolgozott Erzsébeten, a háború előtt. Én voltam az a fiatal munkás, aki 1941-ben, 1942-ben próbáltam elképzelni, milyen lesz a szocializmus Magyarországon. Alig, hogy mögöttem voltak az inasévek, a tanonciskola s még rajtam a köpönyeg, amelyet szinte első lélegzetvételemtől kezdve rám szőtt a család, az óvoda, az iskola, a papok, tanárok, leventeoktatók, a mesterem, a mozi s a plakátok — sok árnyalata mellett is egyszínű, szabványköpönyeg volt ez, melyet mindenki hordott, minden egyes fiatalember, aki Horthy-Magyaror­­szágon felnőtt. Egy etikai s morá­lis magatartás-köpenyről van szó, amely bizony eléggé passzentos volt ahhoz, hogy megfelelően kor­dában tartson. A gyárban kommunisták közé ke­rültem. Hosszú hónapokig (ráten­ném a hangsúlyt erre), hosszú hó­napokig tartó türelmes és baráti vitákban lassan lehántották rólam a régi köpönyeget.­­ Voltak szektás rögeszméink is („agyonütjük az igazgatót”, a szo­cializmus ezzel fog kezdődni, utá­na kitűzzük a vörös lobogót), de nagyjában helyesen olyannak lát­tuk azt a vágyott álom­társadal­mat, amilyenné mára, nagyjából helyesen megvalósult. Azt tervez­tük akkor, hogy a gyárban nem lesz kapitalista és munkáshajcsár, a földeken nem lesz gróf és nagy­bérlő, a hivatalokban nem lesznek kegyelmesek és félkegyelmesek, hogy munkás, ha neki áll tanulni, lehet mérnök is, igazgató is, újság­író is, tudós is, lehet menni szín­házakban, lehet rendesen enni, öl­tözködni, békességben és nyuga­lomban élni, gyereket nevelni, s tölteni a szabad időt, kinek-kinek a maga passziója szerint. Az állam óriási pénzeket ad a tudományok­ra, az iskolákra, kollégiumokra, különféle nevelőintézetekre, csecse­mőotthonokra, amelyek lehetővé fogják tenni, hogy az anya is dol­gozhasson, amelyek leveszik vállá­ról a gyereknevelés gondját... Emlékszem, zavarral és bizonyta­lansággal gondoltam ezekre az ál­lami csecsemőotthonokra, nevelő­­intézetekre, kollégiumokra. Hogy lehet egy gyermeknek az édesanyát pótolni? Milyen lesz az a gyer­mek, aki család nélkül nő fel? Mi­lyen az a társadalom az így ala­kult felnőttekkel?... De hogyan lesz a szerelem sza­badsága és a család helyzete a szo­cializmusban ? Hogyan rendezzük a szekszuális élet gondját a fiatalok­nak? Két dolgot kell itt még elmon­dani. Akkori beszélgetéseinkben barát­ságos társadalom képe rajzolódott ki. Az emberek természetes segítő­társai egymásnak, szövetségesek a tanulásban, munkában. A szabad­ság, a céltudatos, önfegyelmű sza­badság az élet minden relációját átszövi. A kapitalizmus, a fasizmus nyűgéből szabaduló társadalomban óriási, szép szabadsága lesz az em­bernek, a hegyek, a nagy alföldek, a folyók, az egek szabadsága, s a minden egyes ember méltóságán és szuverenitásán alapuló egyenlőség és demokratizmus. Mindenki szeret abban a társadalomban élni. Hogy Moszkvában írja könyveit Alekszej Tolsztoj gróf, az csak természetes, hisz minden józan, tudós, művész elme csak az ész, az igazság, a va­lódi jog társadalmát választhatja. El nem tudtuk volna képzelni, hogy egy szocialista társadalomban félelem is lehet, vezetők személyi kultusza, bürokratizmus, korrupció. De megint messzire mentem, hi­szen tulajdonképpen arról a bizo­nyos köpönyegről szerettem volna beszélni. Minden társadalomnak megvan a maga etikai-morális szerkezete, amely szabályozza tagjainak együttélését a munkahelyeken és az otthonokban, a bárokban és templomokban, a nyilvánosházak­ban és az utcán, a hadseregben és az iskolákban. A gyóntatószékben éppúgy, mint a nászágyban, vagy teszem azt, a turistaházakban. Sok­sok generáció, sok-sok elme építi, csiszolja, változtatja, erkölcstanná fogalmazza, etikai normákká teszi, törvénybe iktatja, betartására sze­líden rábeszéli, vagy paranccsal kényszeríti polgárait. Bizonyos alapelveit az első szavak közt ta­nulja a csecsemő: „én, te, enyém, tiéd” — ha nem érti, az óvodában már kénytelen megérteni, amikor először csapnak a kezére, mert el­vette a másik gyerek játékát. Mire elhagyja az inaséveket, az egyetemet, a hadsereget, rajta a köpönyeg. Tudja, hogy nem bújhat ki belőle, mert ha mégis megteszi, ráfizet. A társadalom nem tűri a kilengést, könyörtelen. Franciaor­szágban — tán két éve — néhány tanár kiadta diákjainak az érett­ségi tételeket. Rangra, beosztásra való tekintet nélkül több évi bör­tönt kaptak. Az etikai, morális rendhez hozzányúlni tilos, az ille­tékesek nagyon jól tudják, mi mú­lik ezen. Ismerek egy franciát, papírgyára van. Elmondta nekem, az iparügyi minisztériumban húsz éve ugyan­ahhoz a hivatalnokhoz tartozik. Előadóként fogadta őt először, ma osztályvezető, ugyanannak a szak­mának az ügyeivel foglalkozik, minden embert, minden problémát ismer, mint a tenyerét. Kormá­nyok jönnek, mennek, a közhiva­talnoki kar állandó, mozdíthatat­lan, kikezdhetetlen. Ha valakit tagjai közül megvádolnak, először saját kollégáiból, feletteseiből álló bíróság vizsgálja ügyét, csak utána jöhet az állam, az ügyész, a köz­törvény. A hivatalnoki etika. Sok minden belefér, sofőrvizsgánál a névjegy­gyel elküldött konyak, egy „kar­ton” cigaretta a vizsgabiztosnak stb. — de megfelelően etikus kö­rülmények között. Az az etikai, morális konstruk­ció, amely az előttünk alakult tár­sadalmakban jött létre, évszázado­kig (évezredekig?) építette magát. Szent István kereszteltetett, prédi­­káltatott, lecsapatta a jobbágy ke­zét. Előbb-utóbb mindenkire rá­került a köpönyeg. Hol a mi köpönyegünk? Igen, oda akarok kilyukadni, a szocialista etika és morál szerkeze­téhez, rendszeréhez, amelyet az óvodától az egyetemig, a hadsere­gig bezárólag tanácsolnak, taníta­nak, sugallnak, amely testünkre szabódik, s amelyet örömmel vise­lünk. Minden forradalom, minden új társadalom azzal kezdi, hogy fel­robbantja a régi kereteit s benne azt a bizonyos etikai-morális szer­kezetet is. Az új felépítése nagyon sokáig tart, s elsőbbsége van a gaz­daságnak, politikának, hiszen ha nincs ennivaló, ruha, eleve nincs tárgyalási alap etikai témákra. Ez is igaz, de az is, hogy nemcsak az irodalomban volt sematizmus, de az országvezetésben, a társadalom­­szemléletben is, s emlékszünk még azokra a terhes évekre, amikor a női egyenjogúságot a tételes jog vívmányai mellett a munkapadhoz, csizmához és csákányhoz való vi­szonyra egyszerűsítették le. Annak a bizonyos barátságos társadalom­nak a képe a hatalmas szabadság­gal bizony rideggé, korlátozottá, si­várrá és szorongatóvá változott. A régi erkölcstan helyébe újat nem adtunk, vagy csak keveseknek, csak hézagosan — ki tanította meg a gyereket, akinek mindkét szülője dolgozott s aki iskola után az ut­cán csatangolt, vagy — jobb eset­ben — a napköziben üldögélt, arra a szövevényes és kényes probléma­láncolatra, amit az emberek együtt­élése teremt egy közösségi társa­dalomban? Sokszor még azok az örök emberi normák is elhomályo­sodtak, amit az öregek, az édes­anyák, a nők tisztelete jelent, hogy a tulajdon szocialista formáinak tiszteletéről ne is beszéljünk. Ha nem tanították , nem tudhatták, s amikor a törvény tanította, a bí­róság, már későn volt. Évek teltek el s tán egy egész generáció nőtt így fel, hagyta ott az iskolát, családot az érettük való, nekik való­­erkölcsi-etikai nevelés nélkül, megpatkolva ugyan a „ter­melj többet, vígan élsz” szemlélet vulgáris munkaerkölcs-útravalójá­­val s olyan politikai, politikai gaz­­daságtani ismeretekkel, amelyeket megérteni az érett ifjú fejével nem könnyű, de híjával a szocialista ember belső, etikai törvénytárának, híjával emberséges, meleg huma­nitásnak, önzetlenségnek, öntuda­tos felelősségérzetnek. Problémáink nagy része az új nemzedékkel in­nen származik. De nemcsak innen. A családról, az édesanyákról és gyermekekről, az egész népesedési problémáról sok okosat, hasznosat — húzzuk alá­ — szükségeset le­írtak a most folyó vitában, Molnár Zoltán, Abody Béla, Veres Péter s a többiek, újra írni őket az egyet­értés hangsúlyáért felesleges. A tennivalók felmérése s a tanácsok, végül is annak az új etikai és mo­rális konstrukciónak kialakítását munkálják, amiről itt szó van, azt a bizonyos köpönyeget (nem uni­formist!) szövik, amelyet örömmel veszünk vállainkra. S ha a pedagógia tudása és a közügyekkel foglalkozó politikus a most feltörő problémák özönének láttán türelemre int­ő joggal figyel­meztet, hogy a keresztény erkölcs kialakulásához ezer év kellett, te­hát a szocializmusét sem lehet egy­két évtized alatt létrehozni — azt mondom, bár igaza van a tudós­nak is, a politikusnak is, mégis észre kell vennünk, egy sor terüle­ten messze önnön lehetőségeink alatt dolgozunk. Például: az ifjúság gondjainak megoldásában. Hagyjuk most a nemi erkölcs ka­tolikus farizeussággal kezelt kér­déskomplexumát, külön cikksoro­zatot igényelne, komoly, emberi gonddal. (Talán egyszer erről is be­szélünk majd.) Gerő Jánossal, az Ifjúsági Maga­zin főszerkesztőjével beszélgettem nemrég. Elmondta, hogy az ő falu­jában, Derecskén hány testület, in­tézmény foglalkozott az ifjúsággal. Volt ott Katolikus Legényegylet, aztán Soli Deo Gloria, aztán Ipa­roskör, aztán Gazdakör, aztán a szegényebb parasztoknak a maguk köre, aztán a Levente a híres le­vente-zenekarával, a lányoknak különféle tanfolyamok, de rajta tartották a papok is a szemüket a fiatalokon, kultúrelőadásokat ren­deztek, a körökben lehetett kugliz­ni, sakkozni, dominózni, könyvet kölcsönözni s mindenütt voltak em­berek, gondnokok, akiknek pénz is csurrant abból, hogy foglalkoztak — jól, rosszul, károsan, haszontala­nul, ez most más kérdés —, de fog­lalkoztak Derecske fiataljaival. A cserkészcsapatot majd kifelejtet­tem. A célvetésekön szőtte a Horthy-rendszer azt a bizonyos köpönyeget Ma adva van a szocialista társa­dalom, mint létforma, amelynek meg kell határozni a tudatot is, szocialista termelési viszonyok, gyárak, szövetkezetek, különféle intézmények. Ma hasonlíthatatlanul színvonala­sabbak az iskolák, s többen tanul­nak bennük, mint akkor. Úttörőcsa­patok vannak Derecskén is s KISZ-szervezet egy függetlenített titkár­ral. S ijesztő automatizmus is van, országosan, amely nem vesz tudo­mást arról, hogy a tudat változása mindig elmarad a lét, a létezési formák változásai mögött, s hogy ezek a változások korántsem tör­ténnek önmaguktól. Hogy a kapi­talista világot valódian értő prole­tártudatom legyen, ahhoz a szak­társaim hónapokig magyarázták a kapitalizmus sajátosságait, törvé­nyeit. Pedig benne éltem, láthat­tam, ha úgy tetszik, bőrömön érez­tem azt a társadalmat s fel lehetett volna tételezni, hogy magamtól is rájövök mindenre. De én még egyetlen olyan munkást sem lát­tam, aki önmagától lett kommunis­ta. Attól tartok, ma sincs ilyen, de akkor miért formálódna a szocia­lista ember önmagától, pusztán a környezet hatására ifjúmunkások, diákok, főiskolai hallgatók kö­zött? ... Igen, mindazt én is tu­dom, kívülről, amit szocializmust építő, hős ifjúságunkról tudni kell. De csüggesztő példák tucatját is el tudnám sorolni olyan gimnazisták­ról és főiskolásokról, akik antikom­­munistákká váltak — lám — szo­cialista viszonyok között. Régi rögeszmém, hogy a sze­mélyhez szóló nevelőmunkát a fia­talok között sem lehet mellőzni. Ezt a tanárok — ha mégoly lelkiis­meretesek, áldozatosak, ha mégoly mesterei is hivatásuknak — nem győzik. Ezt a szülők — nagyon sokszor — se idővel, se türelemmel nem bírják, vannak, akik nem is akarják, sőt. Adni kellene az ifjúságnak azt, ami nincs, de ami lehetne, s amit feltétlenül meg kellene csinálni: jól felszerelt, modern ifjúsági klu­bok hálózatát, jól képzett pedagó­gus-klubvezetőkkel. Adni kellene az ifjúságnak sok olcsó kirándulást a szomszéd szo­cialista országokba, hegyekbe, ten­gerre, romantikus régi városokba a vakáció alatt, téli szünetben, együttműködve a testvéri ifjúsági szervezetekkel. Nyugaton csinálják ezt, tudják az illetékesek, hogy a fiataloknak kell az utazás, a kaland, a változatos­ság s tudják a hasznát is a barát­­kozásnak. Mi miért nem csináljuk? Erre értem, hogy önnön lehetőségeink alatt dolgozunk. Nyilvánvaló, hogy a szocialista erkölcsi rend nem lesz vadonatúj, nem is kell, hogy az legyen, hiszen a mózesi kőtáblák is magukba fog­laltak sokkal régebbről való, ősi törvényeket, ezek egy részét a szo­cialista etika is át kell, hogy vegye, egyszerűen, mert szükségesek. De egy hasonlíthatatlanul nagyobb pluszra is szükség van. Arra, amit a szocialista állam­ szervezett aka­rata és szervezett erőforrásai révén adni tud, s ami sokkal gazdagabb, színesebb, tartalmasabb gyakorlata, realizálása, az etikának, etikai és gyakorlati nevelés olyan összhang­jának, amelyről a kapitalista tár­sadalom nem is álmodhat. A nevelés sohasem volt olcsó mulatság, s az, amely a szocializ­mus igényeiben fogalmazódik meg , különösen hatalmas pénzeket igényel, de ezeket végül is mi ad­juk a fiainknak, leányainknak. Vagyis a holnapi szocializmusnak. S azt hiszem, éppen az örvende­tes fejlődő, előretartó változás jele, hogy iskolák, új lakótelepek, gyárak építése mellé a mezőgazda­ság tervezett rekonstrukciójához, a sokféle reformgondokhoz oda tud­juk tenni a finomítás, a gazdagítás érdekében ezeket a régről szakadt s újonnan fogalmazott feladatokat is. Román György: Szent György-hegy A MAGYAR ÍRÓK TILTAKOZÁSA SPANYOL ÍRÓK BEBÖRTÖNZÉSE ELLEN Frana Iribarta, ministro de Espana Madrid A magyar írók felháborodással értesültek arról, hogy önök az elemi szabadságjogokat lábbal tiporva, börtönben tartanak írókat, művészeket. A haladó emberek millióival együtt tiltako­zunk az ellen, hogy a szellemi életnek azokat a képviselőit, akik a spanyol nép szabadságáért folyó küzdelmet támogatják, alkotó munkájukba­n meggátolják, börtönbüntetéssel sújtják. Miniszter Úr! Az emberi jogok nevében kérjük, hogy Alfonzo, Sastre, Armando Lopez-Salinas és Dionizio Ridruese írókat he­lyezzük azonnal szabadlábra. Darvas József Illés Endre Németh László Dobozy Imre Illyés Gyula Veres Péter Illés Béla Lengyel József Weöres Sándor

Next