Élet és Irodalom, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-53. szám)
1966-10-22 / 43. szám - Román György: Szent György-hegy • kép (3. oldal) - Molnár Géza: A holnapi szocializmus gondjai (3. oldal)
MOLNÁR GÉZA: A holnapi szocializmus gondjai Mostanában gyakran megyek hátra az időben s szembesítem önmagamat azzal a fiatal munkással, aki egy ócska gépgyárban dolgozott Erzsébeten, a háború előtt. Én voltam az a fiatal munkás, aki 1941-ben, 1942-ben próbáltam elképzelni, milyen lesz a szocializmus Magyarországon. Alig, hogy mögöttem voltak az inasévek, a tanonciskola s még rajtam a köpönyeg, amelyet szinte első lélegzetvételemtől kezdve rám szőtt a család, az óvoda, az iskola, a papok, tanárok, leventeoktatók, a mesterem, a mozi s a plakátok — sok árnyalata mellett is egyszínű, szabványköpönyeg volt ez, melyet mindenki hordott, minden egyes fiatalember, aki Horthy-Magyarországon felnőtt. Egy etikai s morális magatartás-köpenyről van szó, amely bizony eléggé passzentos volt ahhoz, hogy megfelelően kordában tartson. A gyárban kommunisták közé kerültem. Hosszú hónapokig (rátenném a hangsúlyt erre), hosszú hónapokig tartó türelmes és baráti vitákban lassan lehántották rólam a régi köpönyeget. Voltak szektás rögeszméink is („agyonütjük az igazgatót”, a szocializmus ezzel fog kezdődni, utána kitűzzük a vörös lobogót), de nagyjában helyesen olyannak láttuk azt a vágyott álomtársadalmat, amilyenné mára, nagyjából helyesen megvalósult. Azt terveztük akkor, hogy a gyárban nem lesz kapitalista és munkáshajcsár, a földeken nem lesz gróf és nagybérlő, a hivatalokban nem lesznek kegyelmesek és félkegyelmesek, hogy munkás, ha neki áll tanulni, lehet mérnök is, igazgató is, újságíró is, tudós is, lehet menni színházakban, lehet rendesen enni, öltözködni, békességben és nyugalomban élni, gyereket nevelni, s tölteni a szabad időt, kinek-kinek a maga passziója szerint. Az állam óriási pénzeket ad a tudományokra, az iskolákra, kollégiumokra, különféle nevelőintézetekre, csecsemőotthonokra, amelyek lehetővé fogják tenni, hogy az anya is dolgozhasson, amelyek leveszik válláról a gyereknevelés gondját... Emlékszem, zavarral és bizonytalansággal gondoltam ezekre az állami csecsemőotthonokra, nevelőintézetekre, kollégiumokra. Hogy lehet egy gyermeknek az édesanyát pótolni? Milyen lesz az a gyermek, aki család nélkül nő fel? Milyen az a társadalom az így alakult felnőttekkel?... De hogyan lesz a szerelem szabadsága és a család helyzete a szocializmusban ? Hogyan rendezzük a szekszuális élet gondját a fiataloknak? Két dolgot kell itt még elmondani. Akkori beszélgetéseinkben barátságos társadalom képe rajzolódott ki. Az emberek természetes segítőtársai egymásnak, szövetségesek a tanulásban, munkában. A szabadság, a céltudatos, önfegyelmű szabadság az élet minden relációját átszövi. A kapitalizmus, a fasizmus nyűgéből szabaduló társadalomban óriási, szép szabadsága lesz az embernek, a hegyek, a nagy alföldek, a folyók, az egek szabadsága, s a minden egyes ember méltóságán és szuverenitásán alapuló egyenlőség és demokratizmus. Mindenki szeret abban a társadalomban élni. Hogy Moszkvában írja könyveit Alekszej Tolsztoj gróf, az csak természetes, hisz minden józan, tudós, művész elme csak az ész, az igazság, a valódi jog társadalmát választhatja. El nem tudtuk volna képzelni, hogy egy szocialista társadalomban félelem is lehet, vezetők személyi kultusza, bürokratizmus, korrupció. De megint messzire mentem, hiszen tulajdonképpen arról a bizonyos köpönyegről szerettem volna beszélni. Minden társadalomnak megvan a maga etikai-morális szerkezete, amely szabályozza tagjainak együttélését a munkahelyeken és az otthonokban, a bárokban és templomokban, a nyilvánosházakban és az utcán, a hadseregben és az iskolákban. A gyóntatószékben éppúgy, mint a nászágyban, vagy teszem azt, a turistaházakban. Soksok generáció, sok-sok elme építi, csiszolja, változtatja, erkölcstanná fogalmazza, etikai normákká teszi, törvénybe iktatja, betartására szelíden rábeszéli, vagy paranccsal kényszeríti polgárait. Bizonyos alapelveit az első szavak közt tanulja a csecsemő: „én, te, enyém, tiéd” — ha nem érti, az óvodában már kénytelen megérteni, amikor először csapnak a kezére, mert elvette a másik gyerek játékát. Mire elhagyja az inaséveket, az egyetemet, a hadsereget, rajta a köpönyeg. Tudja, hogy nem bújhat ki belőle, mert ha mégis megteszi, ráfizet. A társadalom nem tűri a kilengést, könyörtelen. Franciaországban — tán két éve — néhány tanár kiadta diákjainak az érettségi tételeket. Rangra, beosztásra való tekintet nélkül több évi börtönt kaptak. Az etikai, morális rendhez hozzányúlni tilos, az illetékesek nagyon jól tudják, mi múlik ezen. Ismerek egy franciát, papírgyára van. Elmondta nekem, az iparügyi minisztériumban húsz éve ugyanahhoz a hivatalnokhoz tartozik. Előadóként fogadta őt először, ma osztályvezető, ugyanannak a szakmának az ügyeivel foglalkozik, minden embert, minden problémát ismer, mint a tenyerét. Kormányok jönnek, mennek, a közhivatalnoki kar állandó, mozdíthatatlan, kikezdhetetlen. Ha valakit tagjai közül megvádolnak, először saját kollégáiból, feletteseiből álló bíróság vizsgálja ügyét, csak utána jöhet az állam, az ügyész, a köztörvény. A hivatalnoki etika. Sok minden belefér, sofőrvizsgánál a névjegygyel elküldött konyak, egy „karton” cigaretta a vizsgabiztosnak stb. — de megfelelően etikus körülmények között. Az az etikai, morális konstrukció, amely az előttünk alakult társadalmakban jött létre, évszázadokig (évezredekig?) építette magát. Szent István kereszteltetett, prédikáltatott, lecsapatta a jobbágy kezét. Előbb-utóbb mindenkire rákerült a köpönyeg. Hol a mi köpönyegünk? Igen, oda akarok kilyukadni, a szocialista etika és morál szerkezetéhez, rendszeréhez, amelyet az óvodától az egyetemig, a hadseregig bezárólag tanácsolnak, tanítanak, sugallnak, amely testünkre szabódik, s amelyet örömmel viselünk. Minden forradalom, minden új társadalom azzal kezdi, hogy felrobbantja a régi kereteit s benne azt a bizonyos etikai-morális szerkezetet is. Az új felépítése nagyon sokáig tart, s elsőbbsége van a gazdaságnak, politikának, hiszen ha nincs ennivaló, ruha, eleve nincs tárgyalási alap etikai témákra. Ez is igaz, de az is, hogy nemcsak az irodalomban volt sematizmus, de az országvezetésben, a társadalomszemléletben is, s emlékszünk még azokra a terhes évekre, amikor a női egyenjogúságot a tételes jog vívmányai mellett a munkapadhoz, csizmához és csákányhoz való viszonyra egyszerűsítették le. Annak a bizonyos barátságos társadalomnak a képe a hatalmas szabadsággal bizony rideggé, korlátozottá, sivárrá és szorongatóvá változott. A régi erkölcstan helyébe újat nem adtunk, vagy csak keveseknek, csak hézagosan — ki tanította meg a gyereket, akinek mindkét szülője dolgozott s aki iskola után az utcán csatangolt, vagy — jobb esetben — a napköziben üldögélt, arra a szövevényes és kényes problémaláncolatra, amit az emberek együttélése teremt egy közösségi társadalomban? Sokszor még azok az örök emberi normák is elhomályosodtak, amit az öregek, az édesanyák, a nők tisztelete jelent, hogy a tulajdon szocialista formáinak tiszteletéről ne is beszéljünk. Ha nem tanították , nem tudhatták, s amikor a törvény tanította, a bíróság, már későn volt. Évek teltek el s tán egy egész generáció nőtt így fel, hagyta ott az iskolát, családot az érettük való, nekik valóerkölcsi-etikai nevelés nélkül, megpatkolva ugyan a „termelj többet, vígan élsz” szemlélet vulgáris munkaerkölcs-útravalójával s olyan politikai, politikai gazdaságtani ismeretekkel, amelyeket megérteni az érett ifjú fejével nem könnyű, de híjával a szocialista ember belső, etikai törvénytárának, híjával emberséges, meleg humanitásnak, önzetlenségnek, öntudatos felelősségérzetnek. Problémáink nagy része az új nemzedékkel innen származik. De nemcsak innen. A családról, az édesanyákról és gyermekekről, az egész népesedési problémáról sok okosat, hasznosat — húzzuk alá — szükségeset leírtak a most folyó vitában, Molnár Zoltán, Abody Béla, Veres Péter s a többiek, újra írni őket az egyetértés hangsúlyáért felesleges. A tennivalók felmérése s a tanácsok, végül is annak az új etikai és morális konstrukciónak kialakítását munkálják, amiről itt szó van, azt a bizonyos köpönyeget (nem uniformist!) szövik, amelyet örömmel veszünk vállainkra. S ha a pedagógia tudása és a közügyekkel foglalkozó politikus a most feltörő problémák özönének láttán türelemre intő joggal figyelmeztet, hogy a keresztény erkölcs kialakulásához ezer év kellett, tehát a szocializmusét sem lehet egykét évtized alatt létrehozni — azt mondom, bár igaza van a tudósnak is, a politikusnak is, mégis észre kell vennünk, egy sor területen messze önnön lehetőségeink alatt dolgozunk. Például: az ifjúság gondjainak megoldásában. Hagyjuk most a nemi erkölcs katolikus farizeussággal kezelt kérdéskomplexumát, külön cikksorozatot igényelne, komoly, emberi gonddal. (Talán egyszer erről is beszélünk majd.) Gerő Jánossal, az Ifjúsági Magazin főszerkesztőjével beszélgettem nemrég. Elmondta, hogy az ő falujában, Derecskén hány testület, intézmény foglalkozott az ifjúsággal. Volt ott Katolikus Legényegylet, aztán Soli Deo Gloria, aztán Iparoskör, aztán Gazdakör, aztán a szegényebb parasztoknak a maguk köre, aztán a Levente a híres levente-zenekarával, a lányoknak különféle tanfolyamok, de rajta tartották a papok is a szemüket a fiatalokon, kultúrelőadásokat rendeztek, a körökben lehetett kuglizni, sakkozni, dominózni, könyvet kölcsönözni s mindenütt voltak emberek, gondnokok, akiknek pénz is csurrant abból, hogy foglalkoztak — jól, rosszul, károsan, haszontalanul, ez most más kérdés —, de foglalkoztak Derecske fiataljaival. A cserkészcsapatot majd kifelejtettem. A célvetésekön szőtte a Horthy-rendszer azt a bizonyos köpönyeget Ma adva van a szocialista társadalom, mint létforma, amelynek meg kell határozni a tudatot is, szocialista termelési viszonyok, gyárak, szövetkezetek, különféle intézmények. Ma hasonlíthatatlanul színvonalasabbak az iskolák, s többen tanulnak bennük, mint akkor. Úttörőcsapatok vannak Derecskén is s KISZ-szervezet egy függetlenített titkárral. S ijesztő automatizmus is van, országosan, amely nem vesz tudomást arról, hogy a tudat változása mindig elmarad a lét, a létezési formák változásai mögött, s hogy ezek a változások korántsem történnek önmaguktól. Hogy a kapitalista világot valódian értő proletártudatom legyen, ahhoz a szaktársaim hónapokig magyarázták a kapitalizmus sajátosságait, törvényeit. Pedig benne éltem, láthattam, ha úgy tetszik, bőrömön éreztem azt a társadalmat s fel lehetett volna tételezni, hogy magamtól is rájövök mindenre. De én még egyetlen olyan munkást sem láttam, aki önmagától lett kommunista. Attól tartok, ma sincs ilyen, de akkor miért formálódna a szocialista ember önmagától, pusztán a környezet hatására ifjúmunkások, diákok, főiskolai hallgatók között? ... Igen, mindazt én is tudom, kívülről, amit szocializmust építő, hős ifjúságunkról tudni kell. De csüggesztő példák tucatját is el tudnám sorolni olyan gimnazistákról és főiskolásokról, akik antikommunistákká váltak — lám — szocialista viszonyok között. Régi rögeszmém, hogy a személyhez szóló nevelőmunkát a fiatalok között sem lehet mellőzni. Ezt a tanárok — ha mégoly lelkiismeretesek, áldozatosak, ha mégoly mesterei is hivatásuknak — nem győzik. Ezt a szülők — nagyon sokszor — se idővel, se türelemmel nem bírják, vannak, akik nem is akarják, sőt. Adni kellene az ifjúságnak azt, ami nincs, de ami lehetne, s amit feltétlenül meg kellene csinálni: jól felszerelt, modern ifjúsági klubok hálózatát, jól képzett pedagógus-klubvezetőkkel. Adni kellene az ifjúságnak sok olcsó kirándulást a szomszéd szocialista országokba, hegyekbe, tengerre, romantikus régi városokba a vakáció alatt, téli szünetben, együttműködve a testvéri ifjúsági szervezetekkel. Nyugaton csinálják ezt, tudják az illetékesek, hogy a fiataloknak kell az utazás, a kaland, a változatosság s tudják a hasznát is a barátkozásnak. Mi miért nem csináljuk? Erre értem, hogy önnön lehetőségeink alatt dolgozunk. Nyilvánvaló, hogy a szocialista erkölcsi rend nem lesz vadonatúj, nem is kell, hogy az legyen, hiszen a mózesi kőtáblák is magukba foglaltak sokkal régebbről való, ősi törvényeket, ezek egy részét a szocialista etika is át kell, hogy vegye, egyszerűen, mert szükségesek. De egy hasonlíthatatlanul nagyobb pluszra is szükség van. Arra, amit a szocialista állam szervezett akarata és szervezett erőforrásai révén adni tud, s ami sokkal gazdagabb, színesebb, tartalmasabb gyakorlata, realizálása, az etikának, etikai és gyakorlati nevelés olyan összhangjának, amelyről a kapitalista társadalom nem is álmodhat. A nevelés sohasem volt olcsó mulatság, s az, amely a szocializmus igényeiben fogalmazódik meg , különösen hatalmas pénzeket igényel, de ezeket végül is mi adjuk a fiainknak, leányainknak. Vagyis a holnapi szocializmusnak. S azt hiszem, éppen az örvendetes fejlődő, előretartó változás jele, hogy iskolák, új lakótelepek, gyárak építése mellé a mezőgazdaság tervezett rekonstrukciójához, a sokféle reformgondokhoz oda tudjuk tenni a finomítás, a gazdagítás érdekében ezeket a régről szakadt s újonnan fogalmazott feladatokat is. Román György: Szent György-hegy A MAGYAR ÍRÓK TILTAKOZÁSA SPANYOL ÍRÓK BEBÖRTÖNZÉSE ELLEN Frana Iribarta, ministro de Espana Madrid A magyar írók felháborodással értesültek arról, hogy önök az elemi szabadságjogokat lábbal tiporva, börtönben tartanak írókat, művészeket. A haladó emberek millióival együtt tiltakozunk az ellen, hogy a szellemi életnek azokat a képviselőit, akik a spanyol nép szabadságáért folyó küzdelmet támogatják, alkotó munkájukban meggátolják, börtönbüntetéssel sújtják. Miniszter Úr! Az emberi jogok nevében kérjük, hogy Alfonzo, Sastre, Armando Lopez-Salinas és Dionizio Ridruese írókat helyezzük azonnal szabadlábra. Darvas József Illés Endre Németh László Dobozy Imre Illyés Gyula Veres Péter Illés Béla Lengyel József Weöres Sándor