Élet és Irodalom, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-53. szám)
1966-07-02 / 27. szám - Varjas Endre: Ráolvasás • vers (4. oldal) - Koroknai Zsuzsa: Egy jól sikerült antológia • könyvkritika • Kilátó 66, 21 új szovjet novella (Magvető) (4. oldal) - Pomogáts Béla: Műfajok határán • könyvkritika • Révay József: Elhagytál, Helios (Szépirodalmi); Szabó Árpád: Aranygyapjú (Magvető) (4. oldal) - Kenyeres Zoltán: A modernség szigorú papja • könyvkritika • T. S. Eliot válogatott versek, Gyilkosság a székesegyházban (Európa) (4. oldal) - (alföldi): Regényesség (4. oldal) - Faragó Vilmos: Könyvek a kirakatban. Kellem, idill, katarzis • könyvkritika • Bárány Tamás: Tengerparti nyár, Bor Ambrus: Üvegszekrény, Molnár Zoltán: Váratlan esküvő (4. oldal)
VARJAS ENDRE. Ráolvasás Anna betakarlak könnyű szárnyú széllel ágyat vetek diád futó folyamatból mennydörgés-szavakat álmodj álmaidban dongó darázsszárnyak hűtsenek hűvössé darázsszárnyon szállj el szavad mennydörgéstől riadjon csöndessé folyó fusson veled távoli tájakra szél repítsen messze szél repítsen messze távoli tájakra folyó fusson veled riadjon csendessé szavad mennydörgéstől darázsszárnyon szállj el hűtsenek hűvössé döngö darázsszárnyak álmodj álmaidban mennydörgés-szavakat futó folyamőrből ágyat vetek diád könnyű szárnyú széllel betakarlak Anna Egy jól sikerült antológia Kilátó 66, 31 új szovjet novella. (Magvető) Olvasmányélménynek is, tájékozódásnak is érdekes a könyvhétre megjelent szovjet novellaantológia. A szerkesztők (Elbert János és Lehárt Éva) értő kézzel válogattak a hatalmas anyagból; a 21 jó novella és köztük néhány egészen kiemelkedő — méltóképpen reprezentálja az ötvenes évek közepe óta új virágzásnak indult szovjet novellairodalom tematikai és stiláris változatosságát. Pausztovszkij míves elbeszélése (Az elnémult ige) a maga megfoghatatlan, jól ismert pausztovszkiji lebegésével éppúgy helyén van itt, mint Vlagyimir Tyendrjakov közéleti szenvedélye és —a szerzőtől egyébként szokatlan — nyers realizmusa (Kérészélet). Viktor Konyeckij szűkszavú, megdöbbentő víziója az ostromlott Leningrádról (Az ajtó) jól összefér Vlagyimir Cibin szelíden szomorú novellájának (vaszilisza szerencséje) magántra- ’ médiájával, de még Irina Mazuruk eOLtronikus, kellemes életképével is (Bemondó a képmezőben). S valószínűleg inkább csak a szovjet irodalom rendszeres olvasói veszik észre, hogy néhányam — például a kitűnő Jurij Nagibin, aki itt Olezska házassága című elbeszélésével szerepel — mostanában mintha saját magukat kezdenék ismételni, meg azt is, hogy a hatvanas évek szovjet irodalmára általában jellemző erős érzelmi töltés egyikmásik szerzőnél már-már érzelgősségbe csap át. (Erősen érződik ez például Anatolij Kuznyecov elbeszélésén, de felfedezhető, bár kisebb mértékben, I. Grekovánál, a fiatal Pavel Katajevnél, és másoknál is.) A kötet szenzációját néhány új író felfedezése jelenti. Közöttük is elsősorban a nemcsak Budapesten, hanem még Moszkvában is majdnem ismeretlen Fridrich Horenstein kicsit Babelre emlékeztető, mégis egyéni hangú, tragikusan szép novellája, A tornyocskás ház. Egy kisgyerekről szól, de minden szentimentalizmus nélkül; kevés szóval sokat tud mondani a háborúról, a halálról, a magányról, meg a mindenféle — jó és rossz — emberről, akik nem hagyják, hogy a kisgyerek egyedül maradjon. Horensteinnel — nem kétséges — olyan új írót avatott a kilátó, akire ezután figyelni fogunk. De új figyelmet ébreszt maga iránt két régi ismerős, Jurij Kazakov és Vaszilij Akszjonov is. Az előbbi azért, mert a saját stílus- és témakeretei között, a csehovi-bunyinci hagyományt el nem hagyva, valahogy önállóbbá vált, tartalmasabb és súlyosabb lett. Az utóbbiról pedig mostanában kezd kiderülni, hogy hangos feltűnést keltett regényei ellenére, elsősorban jó novellista, aki modern, kicsit szürrealisztikus, látszatra játékos elbeszéléseiben nagyon komoly, egyéni és közéleti mondanivalót képes szuggesztív formában kifejezni. Az antológiában most magyarul közreadottak közül néhány novellán (főiként a Tyendrjakovén és az Akszjonovék) a Szovjetunióban sokat vitatkoztak. Valószínű, hogy a különböző ízlésű magyar olvasók is mást és mást fognak a 21 novella közül szívük szerint valónak találni. Sokszínű kénét tükröz a Kilátó 66, de mindegyik szín eleven, friss éshiteles. Ezért igazán jó" ez az antológia. .■ síMtö* *. _ Koroknai Zsuzsa Műfajok határán Révay József: Elhagytál, Helios (Szépirodalmi); Szabó Árpád: Aranygyapjú (Magvető) Kissé szokatlan nálunk, hogy tudós professzorok, kilépve műhelyük problémái közül, szépirodalmi műfajokkal kísérletezzenek, regényben vagy novellákban próbálják elevenné varázsolni kutatásaik eredményeit. Pedig e „műfaji kalandozás” egyidős az irodalommal, s még napjainkban is olyan példákkal szolgál, mint Szilárd Leó, aki a „science fiction” egyik legnépszerűbb művelője. A tudós számára bizonyára vonzó feladat, hogy kedves témáiról ne csak a beavatottak szűk körének, hanem az ismeretekre és szórakozásra egyaránt vágyó közönségnek is beszéljen. Bizonyára ez a vonzás csábította a történelmi regény és a monda műfajához Révay Józsefet és Szabó Árpádot is: a latin filológia, illetve a görög történelem tudós professzorát Révay József regénye, az Elhagytál. Helios Julianusnak, az „apostata” császárnak titokzatos REGÉNYESSÉG Azt írja Magyar László Móra Ferenc élete című könyvének 199. oldalán, hogy a súlyos beteg Móra Ferencet megkérdezte „valaki" májműtéte után: miért nem írja meg műtétének emlékeit? „— Nem megírni való dolgok ezek — legyintett (t. i. Móra), arcán szomorú mosollyal: — Karinthy is milyen nagyszerű könyvet írt Utazás a koponyám körül Címmel agytumoráról, amelytől Olivecrona, a világhírű agysebész szabadította meg a stockholmi klinikán. Móra elgondolkozott: — Igazatok van — mondta másnap. — Utóvégre az íróemberrel minden azért történik, hogy téma, anyag legyen belőle." Eddig az idézet Magyar László könyvéből. Tehát Mórának hivatkoztak Karinthy könyvére és ő igazat adott. A Magyar Irodalmi lexikon I. kötetének Karinthy Frigyesről írott címszava alatt, az 587. oldalon ezt olvashatjuk: „1936-ban agydaganatot állapítottak meg nála: Stockholmba szállítják... A műtétről (Utazás a koponyám körül, 1937) kötetben számol be... Móra Ferenc pedig meghalt 1934. február 8-án. (alföldi) KÖNYVEK alakját kelti életre. Hősében a műveltség és a misztika, a felvilágosultság és a fanatizmus különös ellentétére figyel, azt a folyamatot rajzolja meg, melynek sodrában a jószándékú császárnak végül is el kell buknia, szemben a kereszténység feltörekvő erőivel, így ez a regény egy korábbi könyve, a Nagy Konstantin életéről szóló Égi jel párja és kiegészítője. Révay nagyszerűen aknázza ki a szaktudományt: a késői császárkor életének, hétköznapjainak, eszmevilágának megidézésével hiteles atmoszférát teremt. Ám, amit a regény történelmi hitelességben nyer, azt gyakran veszti el írói igazságban: a jellemzés túlzásai s a néhol túl harsányra komponált jelenetek a romantika felé közelítik Révay írói eszközeit. Szabó Árpád Aranygyapjújának viszont éppen az ad különös értéket, hogy nemcsak „filológiailag”, hanem íróilag is hitelesen közelíti meg a görög mondák világát. A trójai háború regényes feldolgozásának sikeres szerzője ezúttal az Aranygyapjú-históriát, Herakles hőstetteit és a görög mitológia számos kisebb történetét meséli el. Novellisztikus feldolgozásai az utószóban megjelölt írói tervet váltották valóra: az ókor történeteit keltik életre, nem törekednek stilizálásra, élénkítésre. Az eseményeket adják elő, s ezeket legfeljebb egyfajta mondái stílusnemmel teszik érdekesebbé. Mindkét könyv az ismeretterjesztés és a szépirodalom határterületére került: a műfajok keveredésének idején ez Révay és Szabó Árpád művét egyaránt különösen érdekessé teszi. Pomogáts Béla A modernség szigorú papja T. S. Eliot válogatott versek. Gyilkosság " a székesegyházban. (Európa) Letaposott sarkú, gyűrött, kócos francia kortársait finom fölénnyel szemlélte. Kisportolt alakú, szálfa termetű férfi volt, jól szabott öltönyt, keményített inget viselt, gondosan kiválasztott, ízléses nyakkendőt kötött Nem gyűjtött tábort, nem fogalmazott kiáltványokat, nem okozott botrányt: eszménye a rend és fegyelem volt Nem felbontani, hanem újraegyesíteni jött. Széthullott, elemeire bomlott világot látott maga körül, a háború iszonyatát, szellemi és gazdasági válságot. Úgy hitte, az emberiség végső pusztulásába rohan, s a szakadék szélén akarta még egyszer, talán utoljára, felemelni az emberi kultúra sok ezer éves zászlaját Nem kívánt a hősiesség patetikus pózában tetszelegni, ezért borította verseit a gúny és irónia palástjába. Első olvasásra sokszor csak hideg csipkelődésnek, komor távolságtartásnak látszik az, ami valójában egy atomizálódott világkép újraegyesítésének kísérlete, új eszmények, új hitek keresése. De az újat végül is nem lelte meg, a megoldást a keresztényi szeretet és a buddhista nirvána eszményének egyfajta összeolvasztásában vélte felfedezni. Újat nem eszméivel, hanem költői látásmódjával hozott. Az angol, amerikai költészetben ő szabadította fel a képteremtő fantáziát a szimbolizmus kopott béklyóiból, ő alakított ki egy olyan asszociációs rendszert, amely az érzéki tapasztalatban egyesítette az érzelmeknek és az értelemnek küldött üzeneteket. Verseinek megértéséhez meg kell tanulni modern verset olvasni. Értelmezésüket nem a homályos utalások, nem a szanszkrit idézetek nehezítik, hanem a romantikusokon és szimbolistákon nevelkedett, megrögzött versolvasási módszer. A kötetet, amely a modern líra e nagy klasszikusának egész pályáját átíveli, Vas István fordította. Eredményét csak emeli, hogy olyan elődökkel kellett versenyre kelnie, mint Szabó Lőrinc és Weöres Sándor. Ungvári Tamás utószava az Eliot-kritika alapos ismeretében kalauzolja el az olvasót a művek teljesebb megértéséhez. Kenyeres Zoltán FARAGÓ VILMOS: Könyvek a kirakatban Kellem, idill, katarzis Három elbeszéléskötet. Bárány Tamás Tengerparti nyárja, Bor Ambrus Üvegszekrénye és Molnár Zoltán Váratlan esküvője. Impozáns adatok: nyolcvan novella, két kisregény, ezerháromszáz oldalon. Gazdagok vagyunk. Nemcsak mennyiségben, hanem minőségben is: a nyolcvan között sok jó novella akad. De kitűnő egy sincs. Olyan, amit habozás nélkül beválogatnék egy igazán reprezentatív mai magyar novella-antológiába. Ami korszakosan izgalmas társadalmi-lélektani felfedezést revelálna, formai tökéllyel. Ami hibátlanul testesítene egy elévülhetetlen novellaideált: a drámai sűrítettségű, teljes életekre villámfénylő, katartikus élményt okozó novelláét. Bárány Tamás válogatott kötete kellemes olvasmányokat kínál. Lektűrt, a szónak egyáltalán nem pejoratív értelmében. Jó sztorikal, érdekes helyzetekkel, ismerős figurákkal. A cselekmény olajozottan siklik, fordulatai kiszámítottak és előre kiszámíthatók, a lélektani hitel garantált — világirodalmi őspéldák garantálják. Igen, az őspéldák. Az olvasót végigkíséri valami kellemes-ráismeréses érzés: valahol találkozott már ezekkel a helyzetekkel és figurákkal, nagyon hasonlít mindez, nem egy meghatározott író műveire, hanem az irodalomra általában. Bárány Tamás, az íróegyéniség, nem rajzolódik elénk markánsan, a háttérben marad, mintha csak közvetítője lenne egy érdekes „dézsávü”-nek, a világirodalom és saját olvasói között. így van ez novellái stílusával is, egyéni bélyeget nehéz fölfedeznünk, sajátos Bárány-stílus talán nincs is, de vannak bevált, helyénvaló stílfordulatok; az irodalom így állt bosszút parodistáján: betolakodott sajátnak szánt alkotásaiba is. Olyannyira, hogy a kiváló stílusérzékenységű szerzőt is megtévesztette, némelyik stílfordulat annyira helyénvaló, hogy régen közhelyesnek számít. „A roppant víz lágyan hullámzott alatta, ringató tükrén ott villódzott a verőfényes égbolt tündöklő képe, földöntúli, valószínűtlen kékségben.” Ilyen a tenger. A befagyott patak ilyen: „Mint távoli, elfojtott sikoltás, olyan a befagyott patak.” A tengerparti városka pedig ilyen: „Mint finoman cizellált ékkő valamely szépasszony hószín kebléhez, úgy simult a városka a tengerpart fehér mészkőhalmainak kacér hajlatába.” Mindez nem cáfolja azt az állításomat, hogy sok jó novellát olvastam a három kötetben, ebben a kötetben is sok jó novella van: a rutinnal párosult mesélőformáló tehetség olvasni kellemes produktumai. A válogatás persze engedékenyen bőkezű, ha egyharmadával vékonyabb a könyv, összhatása sokkal markánsabb. Molnár Zoltán kötete vegyes műfajú írásokat gyűjt egybe: tárcát, naplót, olyasmit, amit a szerkesztőségi zsargon,,,,kis színesnek” vagy „kis szösszenetnek” nevet, riportot, kisregényt. A par excellence szépirodalomhoz az írásoknak legfeljebb a fele sorolható, ezek sem közelítenek a drámai novellaideálhoz, zsánerképek inkább, életből ellesett pillanatok, derűs-idilli fényekkel. Sötétebb tónusokat is hozzákever ugyan az idill világosságához valami fejcsóválós munkás-kispolgári nézőpontú erkölcskritika, de aztán „minden jóra fordul”, vagy legalábbis úgy érezzük: nagy baj nincsen, legfeljebb hibák és hiányosságok vannak — emberek vagyunk. Teljes egyedülálló ma irodalmunkban ez az idilli szemlélet, a világ korántsem idilli, s ha vannak is ilyen pillanatai, lényegéhez lehetetlen hozzáférni e pillanatok felől. A zsánerkép remekül felidézhet valamit az életből, de felfedezni-revelálni nehezen képes. Hogy mégis szívesen olvassuk Molnár írásait, az éppen remek felidéző erejükből következik, és minden figurája. (Gárdonyi vagy Móricz zsánerképeit is szívesen olvassuk.) Riportjai is élethitelűek, természetes lélegzetűek, a drámai vagy intellektuális mélységeket nem sejtető, bonyolult jelképi áttételekkel nem dolgozó „egy az egyhez” ábrázolás itt; nemcsak megbocsátható, hanem kötelező is. A számomra legrokonszenvesebb novellaideált Bor Ambrus írásai közelítik meg. Ugyanazoknak a műfaj törvényeknek engedelmeskednek, mint Bárány Tamás novellái, de — ha valami kiszámítottság-csináltság árulkodik is bennük — jobban érezni az egyéni erőfeszítést, a világfelfedező elszánást, az ítélkező indulatot. Ő teremti meg hármójuk közül a legtisztább novellahelyzeteket, azokat az élet-halál pillanatokat, amelyekben a sors könyörtelen présbe fogja az embert, hogy minden szavával élete lényegét kelljen világgá kiáltania. Tragédiák sűrűdnek és robbannak itt, a Németországba hajtott magyar katonáé, a nyilast gyilkoló katonaszökevény kocsisparaszté, a gyerekeitől kisemmizett öregemberé, a szerelmében megcsúfolt fiatalasszonyé, az árulóvá készült Rákosi-lágerlakóé; itt nincs idill, itt nem fordulnak oly könnyen jóra a helyzetek, a jóhoz megszenvedve, megtisztulva érkezik a novellahős és az olvasó, mert ez a „jó”: a katarzis. Talált Bor Ambrus egy adekvát egyéni stílust is ehhez a drámaisághoz, nem a „szép” szavakét, hanem a mondatritmika hol visszafogottan recitatív, hol izgatott lüktetésének stílusát. Hogy miért „csak” jók ezek a novellák és miért nincs közöttük kitűnő? Már céloztam rá, a kiszámítottság-csináltság finoman árulkodó jelei miatt. Bár Ambrus rendkívül tudatos komponáló és stiliszta, tudatosságát nem sikerült még tökéletesészrevehetetlenül szépirodalommá feloldania. • Mindhárom könyv a Szépirodalmi gondozásában jelent meg.4