Élet és Irodalom, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-53. szám)

1966-07-02 / 27. szám - Varjas Endre: Ráolvasás • vers (4. oldal) - Koroknai Zsuzsa: Egy jól sikerült antológia • könyvkritika • Kilátó 66, 21 új szovjet novella (Magvető) (4. oldal) - Pomogáts Béla: Műfajok határán • könyvkritika • Révay József: Elhagytál, Helios (Szépirodalmi); Szabó Árpád: Aranygyapjú (Magvető) (4. oldal) - Kenyeres Zoltán: A modernség szigorú papja • könyvkritika • T. S. Eliot válogatott versek, Gyilkosság a székesegyházban (Európa) (4. oldal) - (alföldi): Regényesség (4. oldal) - Faragó Vilmos: Könyvek a kirakatban. Kellem, idill, katarzis • könyvkritika • Bárány Tamás: Tengerparti nyár, Bor Ambrus: Üvegszekrény, Molnár Zoltán: Váratlan esküvő (4. oldal)

VARJAS ENDRE. Ráolvasás Anna betakarlak könnyű szárnyú széllel ágyat vetek diád futó folyamatból mennydörgés-szavakat álmodj álmaidban dongó darázsszárnyak hűtsenek hűvössé darázsszárnyon szállj el szavad mennydörgéstől riadjon csöndessé folyó fusson veled távoli tájakra szél repítsen messze szél repítsen messze távoli tájakra folyó fusson veled riadjon csendessé szavad mennydörgéstől darázsszárnyon szállj el hűtsenek hűvössé döngö darázsszárnyak álmodj álmaidban mennydörgés-szavakat futó folyamőrből ágyat vetek diád könnyű szárnyú széllel betakarlak Anna Egy jól sikerült antológia Kilátó 66, 31 új szovjet novella. (Mag­vető) Olvasmányélménynek is, tájéko­zódásnak is érdekes a könyvhétre megjelent szovjet novellaantológia. A szerkesztők (Elbert János és Le­h­árt Éva) értő kézzel válogattak a hatalmas anyagból; a 21 jó novella é­s köztük néhány egészen ki­emelkedő — méltóképpen repre­zentálja az ötvenes évek közepe óta új virágzásnak indult szovjet novellairodalom tematikai és stilá­­ris változatosságát. Pausztovszkij míves elbeszélése (Az elnémult ige) a maga megfog­hatatlan, jól ismert pausztovszkiji lebegésével éppúgy helyén van itt, mint Vlagyimir Tyendrjakov köz­életi szenvedélye és —a szerzőtől egyébként szokatlan — nyers rea­lizmusa (Kérészélet). Viktor Ko­­nyeckij szűkszavú, megdöbbentő víziója az ostromlott Leningrádról (Az ajtó) jól összefér Vlagyimir Ci­­bin szelíden szomorú novellájának (vaszilisza szerencséje) magántra- ’ médiájával, de még Irina Mazuruk eOLtronikus, kellemes életképével is (Bemondó a képmezőben). S való­színűleg inkább csak a szovjet iro­dalom rendszeres olvasói veszik észre, hogy néhányam — például a kitűnő Jurij Nagibin, aki itt Olezska házassága című elbeszélé­sével szerepel — mostanában mint­ha saját magukat kezdenék ismé­telni, meg azt is, hogy a hatvanas évek szovjet irodalmára általában jellemző erős érzelmi töltés egyik­másik szerzőnél már-már érzelgős­ségbe csap át. (Erősen érződik ez például Anatolij Kuznyecov elbe­szélésén, de felfedezhető, bár ki­sebb mértékben, I. Grekovánál, a fiatal Pavel Katajevnél, és mások­nál is.) A kötet szenzációját néhány új író felfedezése jelenti. Közöttük is elsősorban a nemcsak Budapesten, hanem még Moszkvában is majd­nem ismeretlen Fridrich Horenstein kicsit Babelre emlékeztető, mégis egyéni hangú, tragikusan szép no­vellája, A tornyocskás ház. Egy kisgyerekről szól, de minden szen­­timentalizmus nélkül; kevés szó­val sokat tud mondani a háború­ról, a halálról, a magányról, meg a mindenféle­ — jó és rossz — em­berről, akik nem hagyják, hogy a kisgyerek egyedül maradjon. Horensteinnel —­ nem kétséges — olyan új írót avatott a kilátó, aki­re ezután figyelni fogunk. De új figyelmet ébreszt maga iránt két régi ismerős, Jurij Kazakov és Va­­szilij Akszjonov is. Az előbbi azért, mert a saját stílus- és témakeretei között, a csehovi-bunyinci hagyo­mányt el nem hagyva, valahogy önállóbbá vált, tartalmasabb és sú­lyosabb lett. Az utóbbiról pedig mostanában kezd kiderülni, hogy hangos feltűnést keltett regényei ellenére, elsősorban jó novellista, aki modern, kicsit szürrealisztikus, látszatra játékos elbeszéléseiben nagyon komoly, egyéni és közéleti mondanivalót képes szuggesztív formában kifejezni. Az antológiában most magyarul közreadottak közül néhány novel­lán (főiként a Tyendrjakovén és az Akszjonovék­) a Szovjetunióban so­kat vitatkoztak. Valószínű, hogy a különböző ízlésű magyar olvasók is mást és mást fognak a 21 no­vella közül szívük szerint valónak találni. Sokszínű kénét tükröz a Kilátó 66, de mindegyik szín ele­ven, friss és­­hiteles. Ezért igazán jó" ez az antológia. .■ síMtö* *. _ Koroknai Zsuzsa Műfajok határán Révay József: Elhagytál, Helios (Szép­­irodalmi); Szabó Árpád: Aranygyapjú (Magvető) Kissé szokatlan nálunk, hogy tu­dós professzorok, kilépve műhe­lyük problémái közül, szépirodalmi műfajokkal kísérletezzenek, re­gényben vagy novellákban próbál­ják elevenné varázsolni kutatásaik eredményeit. Pedig e „műfaji ka­landozás” egyidős az irodalommal, s még napjainkban is olyan példák­kal szolgál, mint Szilárd Leó, aki a „science fiction” egyik legnép­szerűbb művelője. A tudós számá­ra bizonyára vonzó feladat, hogy kedves témáiról ne csak a beava­tottak szűk körének, hanem az is­meretekre és szórakozásra egy­aránt vágyó közönségnek is beszél­jen. Bizonyára ez a vonzás csábí­totta a történelmi regény és a mon­da műfajához Révay Józsefet és Szabó Árpádot is: a latin filológia, illetve a görög történelem tudós professzorát Révay József regénye, az El­hagytál. Helios Julianusnak, az „apostata” császárnak titokzatos REGÉNYESSÉG Azt írja Magyar László Móra Ferenc élete című könyvének 199. oldalán, hogy a súlyos beteg Móra Ferencet megkérdezte „valaki" májműtéte után: miért nem írja meg műtétének emlékeit? „— Nem megírni való dolgok ezek — legyintett (t. i. Móra), ar­cán szomorú mosollyal: — Karinthy is milyen nagyszerű könyvet írt Utazás a kopo­nyám körül Címmel agytumoráról, amelytől Olivecrona, a világhírű agysebész szabadította meg a stockholmi klinikán. Móra elgon­dolkozott: — Igazatok van — mondta másnap. — Utóvégre az íróemberrel minden azért történik, hogy téma, anyag legyen belőle." Eddig az idézet Magyar László könyvéből. Tehát Mórának hi­vatkoztak Karinthy könyvére és ő igazat adott. A Magyar Irodalmi lexikon I. kötetének Karinthy Frigyesről í­rott címszava alatt, az 587. oldalon ezt olvashatjuk: „1936-ban agy­daganatot állapítottak meg nála: Stockholmba szállítják... A műtét­ről (Utazás a koponyám körül, 1937) kötetben számol be... Móra Ferenc pedig meghalt 1934. február 8-án. (alföldi) KÖNYVEK alakját kelti életre. Hősében a mű­veltség és a misztika, a felvilágo­­sultság és a fanatizmus különös el­lentétére figyel, azt a folyamatot rajzolja meg, melynek sodrában a jószándékú császárnak végül is el kell buknia, szemben a keresztény­ség feltörekvő erőivel, így ez a re­gény egy korábbi könyve, a Nagy Konstantin életéről szóló Égi jel párja és kiegészítője. Révay nagy­szerűen aknázza ki a szaktudo­mányt: a késői császárkor életé­nek, hétköznapjainak, eszmevilágá­nak megidézésével hiteles atmosz­férát teremt. Ám, amit a regény történelmi hitelességben nyer, azt gyakran veszti el írói igazságban: a jellemzés túlzásai s a néhol túl har­sányra komponált jelenetek a ro­mantika felé közelítik Révay írói eszközeit. Szabó Árpád Aranygyapjú­jának viszont éppen az ad különös ér­téket, hogy nemcsak „filológiailag”, hanem íróilag is hitelesen közelíti meg a görög mondák világát. A trójai háború regényes feldolgozá­sának sikeres szerzője ezúttal az Aranygyapjú-históriát, Herakles hőstetteit és a görög mitológia szá­mos kisebb történetét meséli el. Novellisztikus feldolgozásai az utó­szóban megjelölt írói tervet vál­tották valóra: az ókor történeteit keltik életre, nem törekednek sti­lizálásra, élénkítésre. Az esemé­nyeket adják elő, s ezeket legfel­jebb egyfajta mondái stílusnemmel teszik érdekesebbé. Mindkét könyv az ismeretterjesz­tés és a szépirodalom határterüle­tére került: a műfajok keveredésé­nek idején ez Révay és Szabó Ár­pád művét egyaránt különösen ér­dekessé teszi. Pomogáts Béla A modernség szigorú papja T. S. Eliot válogatott versek. Gyil­kosság " a székesegyházban. (Európa) Letaposott sarkú, gyűrött, kócos francia kortársait finom fölénnyel szemlélte. K­isportolt alakú, szálfa termetű­­ férfi volt, jól szabott öl­tönyt, keményített inget viselt, gon­dosan kiválasztott, ízléses nyak­kendőt kötött Nem gyűjtött tábort, nem fogalmazott kiáltványokat, nem okozott botrányt: eszménye a rend és fegyelem volt Nem fel­bontani, hanem újraegyesíteni jött. Széthullott, elemeire bomlott vi­lágot­ látott maga körül, a háború iszonyatát, szellemi és gazdasági válságot. Úgy hitte, az emberiség végső pusztulásába rohan, s a sza­kadék szélén akarta még egyszer, talán utoljára, felemelni az em­beri kultúra sok ezer éves zászla­ját Nem kívánt a hősiesség pate­­tikus pózában tetszelegni, ezért borította verseit a gúny és irónia palástjába. Első olvasásra sokszor csak hideg csipkelődésnek, komor távolságtartásnak látszik az, ami valójában egy atomizálódott vi­lágkép újraegyesítésének kísérlete, új eszmények, új hitek keresése. De az újat végül is nem lelte meg, a megoldást a keresztényi szeretet és a buddhista nirvána eszményé­nek egyfajta összeolvasztásában vélte felfedezni. Újat nem eszméivel, hanem köl­tői látásmódjával hozott. Az angol, amerikai költészetben ő szabadí­totta fel a képteremtő fantáziát a szimbolizmus kopott béklyóiból, ő alakított ki egy olyan asszociációs rendszert, amely az érzéki tapasz­talatban egyesítette az érzelmek­nek és az értelemnek küldött üze­neteket. Verseinek megértéséhez meg kell­ tanulni modern verset olvasni. Értelmezésüket nem a ho­mályos utalások, nem a szanszkrit idézetek nehezítik, hanem a ro­mantikusokon és szimbolistákon nevelkedett, megrögzött versolva­sási módszer. A kötetet, amely a modern líra e nagy klasszikusának egész pályá­ját átíveli, Vas István fordította. Eredményét csak emeli, hogy olyan elődökkel kellett versenyre kelnie, mint Szabó Lőrinc és Weöres Sán­dor. Ungvári Tamás utószava az Eliot-kritika alapos ismeretében kalauzolja el az olvasót a művek teljesebb megértéséhez. Kenyeres Zoltán FARAGÓ VILMOS: Könyvek a kirakatban Kellem, idill, katarzis Három elbeszéléskötet. Bárány Tamás Tengerparti nyár­ja, Bor Ambrus Üvegszekrény­e és Molnár Zoltán Váratlan es­­küvő­je. Impozáns adatok: nyolcvan novella, két kisregény, ezerháromszáz oldalon. Gazdagok vagyunk. Nemcsak mennyi­ségben, hanem minőségben is: a nyolcvan között sok jó no­vella akad. De kitűnő egy sincs. Olyan, amit habozás nélkül beválogatnék egy igazán repre­zentatív mai magyar novella-antológiába. Ami korszakosan iz­galmas társadalmi-lélektani felfedezést revelálna, formai tö­kéllyel. Ami hibátlanul testesítene egy elévülhetetlen novella­ideált: a drámai sűrítettségű, teljes életekre villámfénylő, ka­­tartikus élményt okozó novelláét. Bárány Tamás válogatott kötete kellemes olvasmányokat kí­nál. Lektűrt, a szónak egyáltalán nem pejoratív értelmében. Jó sztorikal, érdekes helyzetekkel, ismerős figurákkal. A cse­lekmény olajozottan siklik, fordulatai kiszámítottak és előre kiszámíthatók, a lélektani hitel garantált — világirodalmi ős­példák garantálják. Igen, az őspéldák. Az olvasót végigkíséri valami kellemes-ráismeréses érzés: valahol találkozott már ezekkel a helyzetekkel és figurákkal, nagyon hasonlít mindez, nem egy meghatározott író műveire, hanem az irodalomra ál­talában. Bárány Tamás, az íróegyéniség, nem rajzolódik elénk markánsan, a háttérben marad, mintha csak közvetítője lenne egy érdekes „dézsávü”-nek, a világirodalom és saját olvasói között. így van ez novellái stílusával is, egyéni bélyeget nehéz fölfedeznünk, sajátos Bárány-stílus talán nincs is, de vannak bevált, helyénvaló stílfordulatok; az irodalom így állt bosszút parodistáján: betolakodott sajátnak szánt alkotásaiba is. Oly­annyira, hogy a kiváló stílusérzékenységű szerzőt is megté­vesztette, némelyik stílfordulat annyira helyénvaló, hogy ré­gen közhelyesnek számít. „A roppant víz lágyan hullámzott alatta, ringató tükrén ott villódzott a verőfényes égbolt tün­döklő képe, földöntúli, valószínűtlen kékségben.” Ilyen a ten­ger. A befagyott patak ilyen: „Mint távoli, elfojtott sikoltás, olyan a befagyott patak.” A tengerparti városka pedig ilyen: „Mint finoman cizellált ékkő valamely szépasszony hószín kebléhez, úgy simult a városka a tengerpart fehér mészkőhal­mainak kacér hajlatába.” Mindez nem cáfolja azt az állításo­mat, hogy sok jó novellát olvastam a három kötetben, ebben a kötetben is sok jó novella van: a rutinnal párosult mesélő­formáló tehetség olvasni­ kellemes produktumai. A válogatás persze engedékenyen bőkezű, ha egyharmadával vékonyabb a könyv, összhatása sokkal markánsabb. Molnár Zoltán kötete vegyes műfajú írásokat gyűjt egybe: tárcát, naplót, olyasmit, amit a szerkesztőségi zsargon,,,,kis színesnek” vagy „kis szösszenetnek” nevet, riportot, kisre­gényt. A par excellence szépirodalomhoz az írásoknak legfel­jebb a fele sorolható, ezek sem közelítenek a drámai novella­­ideálhoz, zsánerképek inkább, életből ellesett pillanatok, de­rűs-idilli fényekkel. Sötétebb tónusokat is hozzákever ugyan az idill világosságához valami fejcsóválós munkás-kispolgári nézőpontú erkölcskritika, de aztán „minden jóra fordul”, vagy legalábbis úgy érezzük: nagy baj nincsen, legfeljebb hibák és hiányosságok vannak — emberek vagyunk. Teljes egye­dülálló ma irodalmunkban ez az idilli szemlélet, a világ ko­rántsem idilli, s ha vannak is ilyen pillanatai, lényegéhez lehe­tetlen hozzáférni e pillanatok felől. A zsánerkép remekül fel­idézhet valamit az életből, de felfedezni-revelálni nehezen ké­pes. Hogy mégis szívesen olvassuk Molnár írásait, az éppen remek felidéző erejükből következik, és minden figurája. (Gárdonyi vagy Móricz zsánerképeit is szívesen olvassuk.) Ri­portjai is élethitelűek, természetes lélegzetűek, a drámai vagy intellektuális mélységeket nem sejtető, bonyolult­ jelképi át­tételekkel nem dolgozó „egy az egyhez” ábrázolás itt; nemcsak megbocsátható, hanem kötelező is. A számomra legrokonszenvesebb novellaideált Bor Ambrus írásai közelítik meg. Ugyanazoknak a műfaj törvényeknek en­gedelmeskednek, mint Bárány Tamás novellái, de — ha va­lami kiszámítottság-csináltság árulkodik is bennük — jobban érezni az egyéni erőfeszítést, a világfelfedező elszánást, az ítélkező indulatot. Ő teremti meg hármójuk közül a legtisz­tább novellahelyzeteket, azokat az élet-halál pillanatokat, amelyekben a sors könyörtelen présbe fogja az embert, hogy minden szavával élete lényegét kelljen világgá kiáltania. Tra­gédiák sűrűdnek és robbannak itt, a Németországba hajtott magyar katonáé, a nyilast gyilkoló katonaszökevény kocsis­paraszté, a gyerekeitől kisemmizett öregemberé, a szerelmében megcsúfolt fiatalasszonyé, az árulóvá készült Rákosi-láger­­lakóé; itt nincs idill, itt nem fordulnak oly könnyen jóra a helyzetek, a jóhoz megszenvedve, megtisztulva érkezik a no­vellahős és az olvasó, mert ez a „jó”: a katarzis. Talált Bor Ambrus egy adekvát­ egyéni stílust is ehhez a drámaisághoz, nem a „szép” szavakét, hanem a mondatritmika hol vissza­fogottan recitatív, hol izgatott lüktetésének stílusát. Hogy miért „csak” jók ezek a novellák és miért nincs közöttük ki­tűnő? Már céloztam rá, a kiszámítottság-csináltság finoman árulkodó jelei miatt. Bár Ambrus rendkívül tudatos kompo­náló és stiliszta, tudatosságát nem sikerült még tökéletes­észrevehetetlenül szépirodalommá feloldania. • Mindhárom könyv a Szépirodalmi gondozásában jelent meg.4

Next