Élet és Irodalom, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1967-01-07 / 1. szám - E. Fehér Pál: Az ötvenedik év • Aragon: A Szovjetunió története (1. oldal) - Kondor Béla: Drapéria-tanulmány • kép (1. oldal) - Gulyás Mihály: A legmagányosabb emberek (1. oldal)

Veres Péter köszöntése (7. old ) Vilmos: „Kicsi ország" (12. old.) IRODALMI ÉS POLITIKAI HETI­­. FEHÉR­ PÁL: Az ötvenedik év 1­­­ven esztendeje, január­­ elsején, a Kis-Nyeva jege alatt egy rendőr meglelte Raszputyin­­nak, a cári család né­hány nappal korábban meggyilkolt kegyencének holttes­tét. Ötvan esztendeje, a moszkvai fegyházból így üzent haza Feliksz Dzerzsinszkij: „Nem tudom, mit hozhat 1917, de érzem: erkölcsi erőnk töretlen marad, s ez a leg­fontosabb ..ötven esztendeje je­lentette Mihail Boncs-Brujevics tá­bornok, hogy a frontokról minden oroszok cárjának egymillió katoná­ja szökött meg. ötven esztendeje, egy bizonyos B., aki közelről is­meri a munkásmozgalmat”, úgy informálta megbízóját, Maurice Paléologue-ot, a pétervári francia nagykövetet, hogy a hadseregben terjednek annak a Leninnek a ta­nai, aki Genfben él, száműzetésben. Aragon könyvének, A Szovjet­unió történetének indító képsorát idéztem, így dokumentálja a fran­cia író a világtörténelem új kezde­tét. Aragon könyvét olvasom, mely nemrégiben jelent meg csehül, a prágai Mladá Fronta kiadásában, természetesen André Maurois-nak az USÁ-ról szóló művével együtt — egyébként a szocialista orszá­gokban elsőként. Ez a Párhuzamos Történelem — tudom — már régen nem szenzáció, hiszen az 1962-es francia könyvpiac slágere volt. Mégis érdemes szólni Aragon köny­véről, s nem csupán azért, mert nem ismerek még egy ilyen jól át­tekinthető, ennyire adatgazdag ösz­­szefoglalást a szovjet históriáról, s nem is csupán azért, mert Aragon a detektívregényekhez hasonlítha­tó izgalmakkal halmozza el olva­sóit. Sőt, ennek az idén aktuális évfordulónak az ünneplése sem len­ne önmagában elegendő érv. Látszatra, mintha az esemény­­történetet olvasnánk: a könyv több mint hétszáz oldalának minden so­ra dátum, esemény, név, adat. A diadalmaskodó, vagy éppen kárhoz­tató jelzőknek nyoma sincs. Ara­gon kommentárjai a legszüksége­sebb felvilágosításokra szorítkoz­nak, s többnyire nem minősítenek, hanem az összefüggésekre utalnak. Az író nem ítélőszéket ül — előre megfogalmazott szerzf pontok sze­rint, hanem vállalja a krónikás sze­repét, mert tudja: a események önmagukban hordozzá­­ az ítéletet, az események sodra önmagában mutatja a fejlődés fő irányát. Lehetetlen nem és­­svennünk a kapcsolatot Aragon m­űye és a kommunista gondolat nagy fordu­lata, megújulása köz­­t. A Szov­jetuniónak ez a törté­nte nem az ötvenedik évforduló­n készült, mégis­, nem születhet­­t volna meg, ha éppen ennek a­ubileumnak mintegy előkészítése éppen nem zajlana — immár év­­ óta — a szovjet szellemi életb­e egy folya­mat, mely mindent­éta illúzió, kényszerképzet, hami beidegződés ellenében a tényeket­ és csakis a tényeket vonultatja fel. „Könnyebb és egyszerűbb a győ­zelmekről­­szólani — jegyezte meg A. M. Nyekrics szovjet történész, az 1941. június 22.című híres köny­veitek, előszavában. A háborút elemző történésznek a­zonban köte­lessége, hogy ne csak arról emlé­kezzék meg: miként végződött ez a háború, hanem arról is: miként kezdődött...” A megújuló szovjet — és általában: szocialista — tör­ténetírásnak tulajdonképpen jel­mondata is lehetne ez a néhány szó, s persze, odaillik Aragon köny­ve fölé is. A teljességnek, a teljes igazság megismerésének ez az igé­nye a pártos történetírás új eszmé­nyét rajzolja elénk. A tények reha­bilitálása viszont természetszerűleg együttjár azzal, hogy fokozottabb figyelem irányul az emberre is. Emberközéppontúbb ez a história, mert nem személytelen, vagy ép­pen egyetlen személyre épített tör­ténelmet lát és láttat, hanem a kö­zösség, az egyéniségekből tömörülő társadalom művét, felelősségét, ta­nulságait elemzi. Aragon könyve is mutatja — többek között éppen a személyi kultuszt megelőző sors­döntő 1934-es kongresszus felidé­zésénél —, hogy a felelősség a tár­sadalomé is: sem a dicsőség, sem a szégyen hordozója nem lehet egyetlen ember, vagy néhány sze­mély. Bizonyára nem véletlen, hogy ez a történelemszemlélet sok tekintet­ben éppen az irodalomtól kapott ösztönzést, vagy legalábbis vele szoros kölcsönhatásban izmosodott meg. Arra gondolok, hogy a XX. kongresszus óta eltelt évtizedben rendkívüli szerepe van a memoár­nak, mind a történetírás, mind az irodalom megújulásában. (Gondol­junk Kuznyecov admirálisnak az Oktj­ábiban, illetve Konyev­­ mar­sallnak a Novij Arirben közzétett emlékirataira, melyek — sajnos — magyarul máig sem jelentek meg. És Majszkij akadémikusnak, a volt londoni nagykövetnek perdöntő ér­tékű, és Aragon számára is forrá­sul szolgáló — magyarul csak tö­redékesen kiadott — memoárjára.) Ezek az emlékek természetesen nem pótolhatják a történész mun­káját, hisz szükségszerűen szubjek­tívek, elkerülhetetlenül egyolda­lúak. Tanúságtételük nélkül azon­ban elképzelhetetlen az új törté­nelem, hiszen teljesen máig sem is­mert forrásokat pótolnak, illetve figyelmeztetnek azokra. Aragon, az író, történeti tanul­mányt írt. Munkáját — ha tetszik — értelmezhetem úgy is, hogy egy kommunista megkísérli tisztázni annak az országnak a fejlődésraj­zát, melyhez annyi személyes szál, a meggyőződés ereje fűzi. Indula­tát éppen ezért kell azonosnak lát­nom azoknak a szocialista íróknak az indulatával, azzal a kommunista szellemiséggel, melynek célja bizo­nyos tanulságok levonása. Aragon látszólag hűvös és objektív hangvé­tele mögött végig ott feszül a kér­dés: mit jelent az ötven év, a fél évszázad nem a szólamokban, ha­nem a valóságos eredményekben és a tanulságos vereségekben? Persze, nem hiszem, hogy Ara­gon és segítőtársai tévedhetetlenek lennének. A cseh kiadás elé Jaros­­lav Procházka egyetemi tanár írt bevezetőt, melyben vitat is néhány megállapítást. Aragon nem végez­hette el egymagában azt, amit tör­ténészek egész seregének kell majd megtennie. Október most beköszön­tő ötvenedik esztendeje azonban — egyebek között — arra is figyel­meztet, hogy ezt a munkát feltét­lenül el kell végezni. Az A Szov­jetunió története, melyet Aragon közzétett, olyan kísérlet, mely a beteljesülés ígéretét is magában hordozza. GULYÁS MIHÁLY: A LEGMAGÁNYOSABB EMBEREK T­udom, cimborám szánt ott, a dombok lábánál meg­gyűlt koromfekete éjszaká­ban. Fáradhatatlanul „in­gázik" le s fel, és ha nem ismerném a terepet, akkor is tudnám, mikor le, mikor fél. A traktor hangja a hegyaljai vicinálist juttatja eszem­be. Arról mondják a gépbe is lel­ket álmodó vilmányiak, göncsök, hogy amikor a kis mozdony ka­paszkodik: „Boldogasszony, ő se­gíts! Boldogasszony most segíts !” Amikor pedig átbukkan a hegy ge­rincén és könnyedén lefelé gurul, hirtelen támadt jó kedvében há­látlan rigmusra gyújt: „Ha segítel, ha nem is, lemegyek én magam is!” Ez a masina is erőlködik és könnyül aszerint, merre tart. Per­sze szorosabb kapcsolata az ember­rel rövidebb — nálunk: nem egé­szen húszesztendős — s így ennek talán még nem csapódtak ki költői rigmusai. De az ember már magáé­nak érzi. Az abaújdevecseri Sándor családot például, környékszerte traktoros dinasztiának nevezik. Az öt fiú közül három traktorista és a legkisebb is oda pályázik, bár életre szóló leckével figyelmeztette a gép: uraimat csak akkor nyersz fölöttem, ha törvényeimet megis­mered és tiszteled — egy óvatlan pillanatban két ujját tépte le az ékszíj. Az öreg Sándortól tudom, hogy egy jóravaló traktort ugyanúgy le­het szeretni, mint egy jó járású lo­vat. A „körmösöm” — mesélte — nyolc éven át adott kenyeret a csa­ládnak, s amikor én nyugdíjba mentem róla, középső fiamat ültet­tem rá. Becsüld meg a gépet, ha gondját viseled, ő se hagy cserben téged, megélsz belőle. Aztán a jó öreg Hoffhert odalökték egy téesz­­nek ócskavásáron. Vagy egy évig mér járkáltam utána, hogy úgy viselik-e gondját, ahogyan kell. Végül eltűnt a szemem elől, azóta talán már be is olvasztották. Az idős férfi bánatában a gép, a traktor „humanizációját” érzem. Z­seblámpám fénykörében be­legázolok az éjszakába, s közben számos foglalkozást végigízlelek gondolatban, a borbélyságtól az űrrepülésig, de a traktoristáénál unalmasabb mes­terséget el se tudok képzelni. A traktoristák hírétől hangos volt az ország a mezőgazdaság szocializá­lásának hőskorában, ám amióta számuk több tízezerre nőtt s tény­legesen kezükben az ország kenye­re, csak elvétve hallatnak maguk­ról. A „legmagányosabb emberek” — mondom magamban, bukdácsol­va szántások göröngyein. Zúgó tölgyerdő alatt egy traktor szánt az éjszakában, le s fel, le s fel... A föld egyik végétől a másikig két­száz méter lehet, öt fordulat egy kilométer, egy hol akkor hány ki­lométernyi ingajárat? És mennyi egy műszaknorma? Fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy nyolcvan forintot kap itt egy traktorista egy műszaknormáért, egy munkával el­töltött éjszakáért — a gépezőt, a talajminőséget bekalkulálják.­ de a havat, a szelet, nyáron a hőséget és a port, melytől vályogot köp az ember, nem kalkulálhatják bele, és „magány-prémiumot” sem adhat­nak. Minden szakmának megvan az átka — ennek talán több a szoká­sosnál, s ha valaki életre megma­rad mellette abban a világban, mely két kézzel kínál, ha nem is jövedelmezőbb, de kényelmesebb szakmát, arra csak „fel lehet néz­ni”. A traktoristának is van szak­mai betegsége, úgy tudom, a gyo­­morsüllyedés Cimborám már 1950- ben panaszkodottt a­ gyomrára, és pokolba kívánta a „kormost”, mely majd kirázza a lelkét, de az abaúj­devecseri Sándor bácsi megköny­­nyezte ugyanezt a masinát. , Hol itt az igazság? Ott, hogy gép és ember között viszonyt­ tartósító kapcsolat alakul ki. Ennek a viszonynak az alapja, természetesen az, hogy „meg lehet belőle élni”. Ezután következnek a lelkiek. De hát másból is meg le­het élni ... Barátom egy szép házat „szántott össze” — hogy az ő sza­vaival éljek — és bútort, televíziót, jókora gyümölcsöst tizenhat év alatt. És nem érzi istencsapásnak, ha valamelyik fia nyomdokába lép. „De a gyomrod!” .— emlékeztettem a szakmai betegségre. Legyintett. (Folytatás a 2. oldalon.) Kondor Béla: Drapéria-tanulmány mim 7. JANU­.’V h 11 ÉVFOLYAM SZÁM­ÁRA: 1.50 FT

Next