Élet és Irodalom, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1968-01-06 / 1. szám - Marconnay Tibor: Epigrammák. Utólag kontrollált szerelmi vallomás | Tanversike • vers (2. oldal) - Lakner László: Illusztráció • kép (2. oldal) - dr. Pásztor Emil: Nem a harmincas években • reflexió | Hozzászólás az Élet és Irodalom cikkéhez • Koroknai Zsuzsa: Miért kellett a forradalomnak jönnie? ÉS 1967. december 9. (2. oldal) - Lázár Ervin: Monológ (2. oldal)

MARCONNAY TIBOR: Epigrammák Utólag kontrollált szerelmi vallomás Téged fenntartalak, mint várkastélyt a szírt, Csak tartsd Te is magad, — és mihelyt el kell mennem, Felejteni fogod, amit a végzet írt, Amit a vágyam írt beléd — s örök szerelmem. Tanversike Gépalkatrészeket kicsenni — szaki! — bűn. Elhervad szeretőd epétől keserűn. Van olyan Afrika, hol­ homok hull a hóra. De nincs idült piás, ki hallgat okos szóra. Lakner László: Illusztráció HOZZÁSZÓLÁS az élet és irodalom cikkéhez B NEM A HARMINCAS ÉVEKBEN Az Élet és Irodalom december 9-i számában örömmel olvastam Koroknái Zsuzsa „Miért kellett a forradalomnak jönnie?” című cik­két, mely Túriné Cseh Viktória és Keskenyné Kovács Veron nemrég megjelent közös önéletrajzi köte­tét, a Csongrádi szegényasszonyok­­at ismertette. A cikk szerzőjének csak abban nincs igaza, hogy Ve­res Péter „a harmincas években” írta volna nekem azt a levelet, amelyből a cikk befejezésében idéz. Miután a két csongrádi földmun­­kásasszony önéletrajzi írásai a kezembe kerültek, négy évvel ez­előtt­­, akkor még csongrádi ta­nár voltam — Veres Péter véle­ményét kértem a kiadásukkal kap­csolatban. Levelemre akkor, 1964. januárjában írta többek között: „Szerintem ezek az írások — több is van ilyen az országban — a legértékesebb dokumentumok a forradalmat megelőző korszakból. Többet érnek, mint akármennyi korabeli politikai deklaráció! Ezek­ből lehet majd látni, hogy miért kellett a forradalomnak jönni. És ezekből látszik, hogy mennyire magára volt hagyatva ez a nép a XIX. század végén és a XX. ele­jén.” (A kiemelések Veres Péter­től!) Egyébként Veres Péter Túrinét és kisebb írásait valóban ismerte már a harmincas években. Mikor a spanyol forradalom és polgár­­háború idején kerékpárral bejárta az Alföld nagyobb földmunkás-te­lepüléseit, Túriékat is meglátogat­ta Csongrádon egy szombat este. (Ezt a néhai Túriné még élő fér­jétől tudom.) Keskenyné Kovács Verón de­cember 25-én lett 82 éves. Mint­hogy öregségére teljesen magára maradt, Csongrádról nemrég Új­­mohácsra költözött az öccse lá­nyához. Legutóbb novemberben kaptam tőle levelet. Örömmel írja, hogy a könyvből nem egy, hanem tíz tiszteletpéldányt küldött neki a Magvető Könyvkiadó. Dr. Pásztor­ Emil (főiskolai adjunktus, Eger) VOLT ELNÖK (Folytatás az 1. oldalról.) Ja, nem bolondság, aludni kell egyet rá. Jó. 3. Másnap, január 16-án üzent, menjek el hozzá. Rendben van, azt mondja, álljunk bele. De mi lesz, ha a tanácselnök akadékoskodik ő miatta? Ne félj te attól, mondtam, most már mi vagyunk az erőseb­bek. Ma már, ha visszagondolok, nem tudom, honnan vettem, hogy olyan biztos voltam a dolgomban. Akkor, mintha a lélek szállt vol­na meg, mindig tudtam, mit kell, hogyan lesz. Egy hét alatt beszer­veztük az egész falut. Mert itt min­denki rokon. Január végén megalakultunk. Én elnök, Varga Béni agronómus, a többi funkciót is kiosztottuk, belá­tásunk szerint. A tanácselnök, a párttitkár, kezes, mint a bárány. Naphosszat együtt voltunk, szá­moltunk, csináltuk a terveket, tal­paltunk a járáshoz, tárgyaltunk a bankkal, fogadtuk a megyei elvtár­sakat, akik jöttek csodát nézni, fo­­gadkozni, hogy mindenben segíte­nek, összeszoktunk Bénivel meg a másik kettővel. Addig én nem is igen voltam beszédes a tanácsel­nökkel, a Bénivel is csak úgy, mint szegény rokon a gazdaggal; a ta­nácselnök meg haragosa is volt Béninek addig. Most meg? Egyet­értés. Közös munkában kovácso­­lódik össze az emberiség. Így lesz most már az egész falu. Ez volt az én eszmém. — Elértük, amit kevés helyen, hogy majd az egész jószágállo­mányt átmentettük a szövetkezet­be. Takarmányt is sikerült keríte­ni. Kora tavasszal megkezdtük építeni a százas istállót meg a juh­­hodályt. Akkor jött nyár elején a változás, s a törvény, hogy ame­lyik szövetkezet akar, feloszolhat. Mi nem. Elkezdtük, most már le­gyen így. Megmaradtunk. Az első évben 32 forintot fizettünk munka­egységre. Nagy szó volt az ak­kor. Dolgozott a nép, ötvennégyben már ez volt a második legjobb szö­vetkezet a járásban. Ötvenötben vándorzászlót nyertünk, mint me­gyei helyezettek. Kitüntettek, Var­ga Bénit meg beválasztották a me­gyei népfrontba, így lett“ Béniből: káder, ötven­­hétben, mikor már nem számított, mennyi földje volt, csak hogy en­nek a szövetkezetnek az agronómu­­sa, beléptették a pártba is. De közben volt 56, akkor novem­berben három hétig úgy állt a do­log, hogy feloszlik a szövetkezet. Csak egynéhányan viaskodtunk a megmaradásáért. Béni is. Január elejére megfordult a kocka. Átlátta a falu, hogy nem érdemes újrakez­deni az egyéni gürcölést. A fiata­lok már úgyis majd mind elmen­tek, ki bányába, ki az iparba. Kire hagyjuk a földet, kinek kuporgas­­sunk? Megélünk a téeszben, legyen így, ahogy volt. Megmaradtunk. Húsz család kilépett. A többség maradt 4. — Szépen gazdálkodtunk mi az­után is. Begyakoroltuk magunkat. Minden poszton érett eszű, idősebb ember. Családapák, régi parasztok. Értették a dolgukat, tudtak ren­det tartani. Hallgattak Bénire, meg rám. Mi már akkor, az 56 utáni években 14 mázsa búzát termel­tünk holdanként, ebben a járásban nagy eredmény volt az. Szép jószá­got tartottunk. Sok kukoricánk volt, sertést hizlaltunk. Hizlalt ser­tés, cukorrépa, borsó, meg a búza. Abból volt a pénz. A teheneink is jók voltak. 35—36 forint volt a munkaegység éveken át. Az volt a hírünk, hogy ez a legstabilabb gaz­daság a környéken, így is volt. Ak­kor kezdett építkezni a nép. Előbb még kicsiben, csak egy pár család, amelyiknek rossz öreg háza volt. Majd azután, többen-többen, örül­tem neki, ötvennyolcban már a kí­­vülmaradottak közül is visszakér­te magát nyolc. Jól van, hadd jöj­jenek. — ötvenyolcban engem elvittek elnökiskolára, oda voltam majd egy esztendeig. Abban az évben sok változás történt. Varga Béni tél derekán meghalt. Tudtam, baj le­het. Kértem, engedjenek haza, de nem. Akkor átvette a szövetkezet a gépállomás gépeit, meg a trak­torosokat, de azok nem tagok let­tek, hanem alkalmazottak. Velük jött a gépállomásról egy agronó­mus. Míg én távol voltam, kiadták a kukoricát részibe. Az volt a baj? Nem az. Részes, hát legyen részes. Annál jobban megmunkálják. Más volt a baj. — Én odavoltam, Béni meghalt. Nem volt, aki akarjon. A régi gár­da pusztulóban volt. Előjöttek, ké­rem, a törtetők. Már akkor min­denki építkezni akart. Mikor visz­­szajöttem, megint kézbe vettem a dolgokat, mit látok? Kevesellik a 36 forintot. Abból nem lehet meg­élni. Lám, hogy a traktorosok töb­bet keresnek. Addig az nem fordult elő, hogy valamilyen munkát, amit kiadtunk, ne végeztek volna el. Most már igen. Annyiért nem csi­náljuk, csak ennyiért. Az új agro­nómus a szép fizetését nézte, meg akart maradni itt. Már a házat is megvette. Ide házasodott, egy ro­konom lányát vette el. Engedett a kívánságoknak, ha kellett, ha nem. Mikor hazajöttem, megvolta­k ne­kem is a terveim. Sokat tanultam azon az iskolán. Hizlaljunk marhát, exportminőségben, így és így. Igen, de nincs takarmány. Vegyszeres gyomirtás, hogy kevesebbet kell­jen kapálni? Leszavaztak, azzal, hogy a vegyszerezéshez nem ért senki, meg hogy veszélyes és ki tudja, sikeres lesz-e. Persze, a har­mados kapálást féltették, ami nem is harmados volt már, mert suty­­tyomban legalább a fele termést el­vitték a tagok. A közös hizlalást felvihettük volna kétszeresére. De miből, ha a meglevőnek is kevés volt már a kukorica? Hizlalt a tag­ság odahaza, háztájiban. A tehené­szet leromlott, igen, mert nem ta­­karmányoztak tisztességesen, lop­ták a takarmányt. A gépek már a mieink, de a műhely nem jól dol­gozik, meghibásodik egyik a másik után. Váltsuk le a főgépészt, talá­lunk helyette jobb szakembert. Nem és nem. Miért? Mert akkor már kellett a tagoknak a fuvar. Mivel hordják be a kukoricát s a többit az udvarukba? Míg én oda­voltam, divatba jött az ingyenfu­var. A főgépésszel meg tudtak egyezni. — Elejibe azt gondoltam, pár hét alatt rendet teremtek. Két évig harcoltam. Egyedül maradtam. Szembefordult velem majd min­denki. Az is, aki szemtől szembe bólogatott. Már nem az irodán dőlt el, mi hogyan lesz? A házaknál. Megsusogták egymás közt. Mert itt mindenki rokon. Már a felső szer­veinknek feltűnt, hogy nem úgy mennek a dolgok, mint azelőtt. Nem azt mondom, hogy teljesen lehanyatlottunk, mert a szántó­földi termelés azon a szintón ma­radt, ahol volt. De nem mentünk előre, egy lépést se. Kérdezgették, kutatták, mi a baj. Én tudtam, de akkor, míg elnök voltam, nem mondhattam el mindent a felsőbb­­ségnek. Nem tehettem, hogy kiad­jam a falut. Majd én elrendezem. Belső ügy ez. A mi dolgunk. — Már akkor itthon, családi kör­ben is küzdeni kellett Míg én oda­voltam az iskolán, hazaköltözött a faluba az egyik fiam. Gépkocsive­zető. Teherautóra tették a szövet­kezetben. Azóta is itt van. Szépen is keres. A menyem meg, a Varga Béni lánya, a meghalt agronómusé, hozzászokott a sok munkához, mert Béni, az megdolgoztatta a család­ját, látástul vakulásig, de jómód­ba is éltek, meg kell mondani Szorgalmas, törekvő asszony a me­nyem, nem lehet panaszom rá. Rá­beszéltek a fiamék, építsünk mi is házat. Nekem jó volt a régi. El­tartott volna, amíg élek. De a fele­ségem a pártjukra állt. Volt mit hallgatnom. Hogy ő már szégyellt rossz öreg viskóban lakni, amikor az utolsó tehenésznek is új háza, majd azt mondom, villája van. Mindig csak a régi szegénység em­lékét őrizgessük? Most az alkalom, hogy fölibe törjünk a rokonságnak. Kevés a pénz? Építsünk közösen a fiamékkal. Akkorát, hogy ők is el­férjenek. Itt van mi, ez az a ház, amiben vagyunk. Megépítettük. Százhatvanezer forint, nem kicsi­ség. Nekifogtunk sertést hizlalni. Üszőre is szerződtünk. Sokat ka­pált a fiam is, a munkája után, meg a menyem, a feleségem is. Harmadába. — Két esztendeig harcoltam, 59 után, mint elnök, hogy visszaálljon a tisztességes rend a téeszben, és hogy lépjünk már tovább, ne vesz­tegeljünk. Aztán feladtam a küz­delmet. Még két évig maradtam el­nök, de már akkor csak irányít­­gattam. Feltűnő nagy bajok nem voltak. Tartottuk, úgy, ahogy, az elért szintet. Közben felépült a fa­luban valami hatvan új ház. Az is eredmény. 1964-ben aztán leköszön­tem. Azóta nyugdíjas vagyok. 5. — Mi lett? Két évig romlott még a gazdaság, már 65-ben majdhogy­nem dotációra szorultak. Hatvan­hatban küldtek ide egy új elnököt Nem helybéli, nem rokona senki­nek. Ez már megint akar valamit. Tervei vannak. Csinált" is egyet­­mást Marhahizlalás, vegyszeres gyomirtás, új gépek. Szőlőt is te­lepít. Készpénzzel fizet. Most már az agronómus is beletanult. Egy pár embert leváltottak, a főgépész is új. Elejiben aki csak késett tíz percet, nem számolták el a napját. A főkönyvelő is új ember. Nem tet­szett a népnek a nagy szigorúság. Én azt sose csináltam. Már most 18 mázsa búzát termel­tek ez évben holdanként. Én meg csak nézem. Megcsinálják sorra, amit én akartam. Nekik sikerül. Miért? Magam se tudom. LÁZÁR ERVIN: Monológ Lapok, kérem. Ez kétségtelen. Bevallha­tom, nem ez az első eset. S önök most zord, elítélő tekintettel néznek rám. Mint egy tolvajra. Egy megrögzött haszonlesőre. Aki romba dönti a társadalmat. Valóban, tisztelt uraim, ez első látásra kétségtelen így van. Önök azért ilyen magabiztosak, mert csak a tényt látják. Ez az ember a taligagyárban dolgozik és kilopta a taliga­­tengelyt. Fával helyettesítette és a taliga két nap múlva fuccs! így van kérem, ez a száraz tényállás. Az igazság az, hogy a ta­ligatengely kellett otthon az asszonynak a vasalódeszkához. Lábnak. Falábat nem csi­náltathatok, mert a gyerek összetöri. Önök csóválják a fejüket, hogy miért pont a ta­­taligatengelyt szereltem ki, miért nem vet­tem egy vaslábat. Itt jön kérem a kompli­káció. Azért, mert engem is meglopnak! Hiába néznek rám ilyen bután, istenbizony meglopnak. Kérem, a fűszeres lop meg. Ke­vesebb rizst mér, átvág az üvegbetétnél, a felvágottat papír helyett olyan bádogle­mezszerű izébe csomagolja és azzal méri. Kérem, én kiszámítottam, éppen annyival vágott át egy hónap alatt, amennyibe a tengely került volna, ha üzletben veszem. Megjegyzem, különben nagyon rendes fickó ez a fűszeres, én nagyon becsülöm és igazán nem haragszom rá. Mert én reális ember vagyok. A fűszeres azért lopott tő­lem, mert cipőt csináltatott a múlt héten. Aszondja neki a cipész, hogy igazi finom csikóbőrből lesz a cipő, még a betétje is. Igaz, kicsit drága, de hát ön ugye... — mondta sokat mondó mosollyal a cipész, és ez a szegény fűszeres lépre ment. Még hogy csikóbőr! Nem beszélve a betétről, ami direkte papundekli. Könnyen észre­vette a fűszeres, mert egy hét múlva szét­ment a lábán a cipő. Hát lopja ő a pénzt? Persze hogy lopja, különben hogyan ven­né meg az ilyen vacakokat De ugye ezt meg lehet érteni, tisztelt uraim. S ott van a cipész. Most önök azt hiszik, hogy egy aljas gazember, a kisiparosok szégyenfoltja satöbbi. Pedig dehogy! Az a cipész kérem szépen nagyon rendes ember, csakhát nem vegetáriánus. Igen kérem, ez összefügg. Minden héten háromszor húst akar enni. És eszik is, tisztelt uraim. Mert a hentes ad neki. De hogyan? Tíz dekákkal meg öt dekákkal kevesebbet ad neki. Hogy szóljon a cipész és méresse újra? Majd marha lesz! Akkor aztán lesheti a pultot. Éppen annyit lopott a cipésztől a hentes, amennyit a cipész a fűszerestől és a fűsze­res én tőlem. Látják, uraim! Hogy a hentes? De igen, uraim, ő is ren­des ember. Muszáj neki lopni, ő vette meg a taligát, amiből kiloptam a tengelyt OLVASÓINKHOZ! Lapunk példányonkénti eladási ára 1968. január 1-től 2 forint. Az előfizetési díj 1968. február 1-től negyed­évre 24 forint.

Next