Élet és Irodalom, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-06 / 1. szám - Marconnay Tibor: Epigrammák. Utólag kontrollált szerelmi vallomás | Tanversike • vers (2. oldal) - Lakner László: Illusztráció • kép (2. oldal) - dr. Pásztor Emil: Nem a harmincas években • reflexió | Hozzászólás az Élet és Irodalom cikkéhez • Koroknai Zsuzsa: Miért kellett a forradalomnak jönnie? ÉS 1967. december 9. (2. oldal) - Lázár Ervin: Monológ (2. oldal)
MARCONNAY TIBOR: Epigrammák Utólag kontrollált szerelmi vallomás Téged fenntartalak, mint várkastélyt a szírt, Csak tartsd Te is magad, — és mihelyt el kell mennem, Felejteni fogod, amit a végzet írt, Amit a vágyam írt beléd — s örök szerelmem. Tanversike Gépalkatrészeket kicsenni — szaki! — bűn. Elhervad szeretőd epétől keserűn. Van olyan Afrika, hol homok hull a hóra. De nincs idült piás, ki hallgat okos szóra. Lakner László: Illusztráció HOZZÁSZÓLÁS az élet és irodalom cikkéhez B NEM A HARMINCAS ÉVEKBEN Az Élet és Irodalom december 9-i számában örömmel olvastam Koroknái Zsuzsa „Miért kellett a forradalomnak jönnie?” című cikkét, mely Túriné Cseh Viktória és Keskenyné Kovács Veron nemrég megjelent közös önéletrajzi kötetét, a Csongrádi szegényasszonyokat ismertette. A cikk szerzőjének csak abban nincs igaza, hogy Veres Péter „a harmincas években” írta volna nekem azt a levelet, amelyből a cikk befejezésében idéz. Miután a két csongrádi földmunkásasszony önéletrajzi írásai a kezembe kerültek, négy évvel ezelőtt, akkor még csongrádi tanár voltam — Veres Péter véleményét kértem a kiadásukkal kapcsolatban. Levelemre akkor, 1964. januárjában írta többek között: „Szerintem ezek az írások — több is van ilyen az országban — a legértékesebb dokumentumok a forradalmat megelőző korszakból. Többet érnek, mint akármennyi korabeli politikai deklaráció! Ezekből lehet majd látni, hogy miért kellett a forradalomnak jönni. És ezekből látszik, hogy mennyire magára volt hagyatva ez a nép a XIX. század végén és a XX. elején.” (A kiemelések Veres Pétertől!) Egyébként Veres Péter Túrinét és kisebb írásait valóban ismerte már a harmincas években. Mikor a spanyol forradalom és polgárháború idején kerékpárral bejárta az Alföld nagyobb földmunkás-településeit, Túriékat is meglátogatta Csongrádon egy szombat este. (Ezt a néhai Túriné még élő férjétől tudom.) Keskenyné Kovács Verón december 25-én lett 82 éves. Minthogy öregségére teljesen magára maradt, Csongrádról nemrég Újmohácsra költözött az öccse lányához. Legutóbb novemberben kaptam tőle levelet. Örömmel írja, hogy a könyvből nem egy, hanem tíz tiszteletpéldányt küldött neki a Magvető Könyvkiadó. Dr. Pásztor Emil (főiskolai adjunktus, Eger) VOLT ELNÖK (Folytatás az 1. oldalról.) Ja, nem bolondság, aludni kell egyet rá. Jó. 3. Másnap, január 16-án üzent, menjek el hozzá. Rendben van, azt mondja, álljunk bele. De mi lesz, ha a tanácselnök akadékoskodik ő miatta? Ne félj te attól, mondtam, most már mi vagyunk az erősebbek. Ma már, ha visszagondolok, nem tudom, honnan vettem, hogy olyan biztos voltam a dolgomban. Akkor, mintha a lélek szállt volna meg, mindig tudtam, mit kell, hogyan lesz. Egy hét alatt beszerveztük az egész falut. Mert itt mindenki rokon. Január végén megalakultunk. Én elnök, Varga Béni agronómus, a többi funkciót is kiosztottuk, belátásunk szerint. A tanácselnök, a párttitkár, kezes, mint a bárány. Naphosszat együtt voltunk, számoltunk, csináltuk a terveket, talpaltunk a járáshoz, tárgyaltunk a bankkal, fogadtuk a megyei elvtársakat, akik jöttek csodát nézni, fogadkozni, hogy mindenben segítenek, összeszoktunk Bénivel meg a másik kettővel. Addig én nem is igen voltam beszédes a tanácselnökkel, a Bénivel is csak úgy, mint szegény rokon a gazdaggal; a tanácselnök meg haragosa is volt Béninek addig. Most meg? Egyetértés. Közös munkában kovácsolódik össze az emberiség. Így lesz most már az egész falu. Ez volt az én eszmém. — Elértük, amit kevés helyen, hogy majd az egész jószágállományt átmentettük a szövetkezetbe. Takarmányt is sikerült keríteni. Kora tavasszal megkezdtük építeni a százas istállót meg a juhhodályt. Akkor jött nyár elején a változás, s a törvény, hogy amelyik szövetkezet akar, feloszolhat. Mi nem. Elkezdtük, most már legyen így. Megmaradtunk. Az első évben 32 forintot fizettünk munkaegységre. Nagy szó volt az akkor. Dolgozott a nép, ötvennégyben már ez volt a második legjobb szövetkezet a járásban. Ötvenötben vándorzászlót nyertünk, mint megyei helyezettek. Kitüntettek, Varga Bénit meg beválasztották a megyei népfrontba, így lett“ Béniből: káder, ötvenhétben, mikor már nem számított, mennyi földje volt, csak hogy ennek a szövetkezetnek az agronómusa, beléptették a pártba is. De közben volt 56, akkor novemberben három hétig úgy állt a dolog, hogy feloszlik a szövetkezet. Csak egynéhányan viaskodtunk a megmaradásáért. Béni is. Január elejére megfordult a kocka. Átlátta a falu, hogy nem érdemes újrakezdeni az egyéni gürcölést. A fiatalok már úgyis majd mind elmentek, ki bányába, ki az iparba. Kire hagyjuk a földet, kinek kuporgassunk? Megélünk a téeszben, legyen így, ahogy volt. Megmaradtunk. Húsz család kilépett. A többség maradt 4. — Szépen gazdálkodtunk mi azután is. Begyakoroltuk magunkat. Minden poszton érett eszű, idősebb ember. Családapák, régi parasztok. Értették a dolgukat, tudtak rendet tartani. Hallgattak Bénire, meg rám. Mi már akkor, az 56 utáni években 14 mázsa búzát termeltünk holdanként, ebben a járásban nagy eredmény volt az. Szép jószágot tartottunk. Sok kukoricánk volt, sertést hizlaltunk. Hizlalt sertés, cukorrépa, borsó, meg a búza. Abból volt a pénz. A teheneink is jók voltak. 35—36 forint volt a munkaegység éveken át. Az volt a hírünk, hogy ez a legstabilabb gazdaság a környéken, így is volt. Akkor kezdett építkezni a nép. Előbb még kicsiben, csak egy pár család, amelyiknek rossz öreg háza volt. Majd azután, többen-többen, örültem neki, ötvennyolcban már a kívülmaradottak közül is visszakérte magát nyolc. Jól van, hadd jöjjenek. — ötvenyolcban engem elvittek elnökiskolára, oda voltam majd egy esztendeig. Abban az évben sok változás történt. Varga Béni tél derekán meghalt. Tudtam, baj lehet. Kértem, engedjenek haza, de nem. Akkor átvette a szövetkezet a gépállomás gépeit, meg a traktorosokat, de azok nem tagok lettek, hanem alkalmazottak. Velük jött a gépállomásról egy agronómus. Míg én távol voltam, kiadták a kukoricát részibe. Az volt a baj? Nem az. Részes, hát legyen részes. Annál jobban megmunkálják. Más volt a baj. — Én odavoltam, Béni meghalt. Nem volt, aki akarjon. A régi gárda pusztulóban volt. Előjöttek, kérem, a törtetők. Már akkor mindenki építkezni akart. Mikor viszszajöttem, megint kézbe vettem a dolgokat, mit látok? Kevesellik a 36 forintot. Abból nem lehet megélni. Lám, hogy a traktorosok többet keresnek. Addig az nem fordult elő, hogy valamilyen munkát, amit kiadtunk, ne végeztek volna el. Most már igen. Annyiért nem csináljuk, csak ennyiért. Az új agronómus a szép fizetését nézte, meg akart maradni itt. Már a házat is megvette. Ide házasodott, egy rokonom lányát vette el. Engedett a kívánságoknak, ha kellett, ha nem. Mikor hazajöttem, megvoltak nekem is a terveim. Sokat tanultam azon az iskolán. Hizlaljunk marhát, exportminőségben, így és így. Igen, de nincs takarmány. Vegyszeres gyomirtás, hogy kevesebbet kelljen kapálni? Leszavaztak, azzal, hogy a vegyszerezéshez nem ért senki, meg hogy veszélyes és ki tudja, sikeres lesz-e. Persze, a harmados kapálást féltették, ami nem is harmados volt már, mert sutytyomban legalább a fele termést elvitték a tagok. A közös hizlalást felvihettük volna kétszeresére. De miből, ha a meglevőnek is kevés volt már a kukorica? Hizlalt a tagság odahaza, háztájiban. A tehenészet leromlott, igen, mert nem takarmányoztak tisztességesen, lopták a takarmányt. A gépek már a mieink, de a műhely nem jól dolgozik, meghibásodik egyik a másik után. Váltsuk le a főgépészt, találunk helyette jobb szakembert. Nem és nem. Miért? Mert akkor már kellett a tagoknak a fuvar. Mivel hordják be a kukoricát s a többit az udvarukba? Míg én odavoltam, divatba jött az ingyenfuvar. A főgépésszel meg tudtak egyezni. — Elejibe azt gondoltam, pár hét alatt rendet teremtek. Két évig harcoltam. Egyedül maradtam. Szembefordult velem majd mindenki. Az is, aki szemtől szembe bólogatott. Már nem az irodán dőlt el, mi hogyan lesz? A házaknál. Megsusogták egymás közt. Mert itt mindenki rokon. Már a felső szerveinknek feltűnt, hogy nem úgy mennek a dolgok, mint azelőtt. Nem azt mondom, hogy teljesen lehanyatlottunk, mert a szántóföldi termelés azon a szintón maradt, ahol volt. De nem mentünk előre, egy lépést se. Kérdezgették, kutatták, mi a baj. Én tudtam, de akkor, míg elnök voltam, nem mondhattam el mindent a felsőbbségnek. Nem tehettem, hogy kiadjam a falut. Majd én elrendezem. Belső ügy ez. A mi dolgunk. — Már akkor itthon, családi körben is küzdeni kellett Míg én odavoltam az iskolán, hazaköltözött a faluba az egyik fiam. Gépkocsivezető. Teherautóra tették a szövetkezetben. Azóta is itt van. Szépen is keres. A menyem meg, a Varga Béni lánya, a meghalt agronómusé, hozzászokott a sok munkához, mert Béni, az megdolgoztatta a családját, látástul vakulásig, de jómódba is éltek, meg kell mondani Szorgalmas, törekvő asszony a menyem, nem lehet panaszom rá. Rábeszéltek a fiamék, építsünk mi is házat. Nekem jó volt a régi. Eltartott volna, amíg élek. De a feleségem a pártjukra állt. Volt mit hallgatnom. Hogy ő már szégyellt rossz öreg viskóban lakni, amikor az utolsó tehenésznek is új háza, majd azt mondom, villája van. Mindig csak a régi szegénység emlékét őrizgessük? Most az alkalom, hogy fölibe törjünk a rokonságnak. Kevés a pénz? Építsünk közösen a fiamékkal. Akkorát, hogy ők is elférjenek. Itt van mi, ez az a ház, amiben vagyunk. Megépítettük. Százhatvanezer forint, nem kicsiség. Nekifogtunk sertést hizlalni. Üszőre is szerződtünk. Sokat kapált a fiam is, a munkája után, meg a menyem, a feleségem is. Harmadába. — Két esztendeig harcoltam, 59 után, mint elnök, hogy visszaálljon a tisztességes rend a téeszben, és hogy lépjünk már tovább, ne vesztegeljünk. Aztán feladtam a küzdelmet. Még két évig maradtam elnök, de már akkor csak irányítgattam. Feltűnő nagy bajok nem voltak. Tartottuk, úgy, ahogy, az elért szintet. Közben felépült a faluban valami hatvan új ház. Az is eredmény. 1964-ben aztán leköszöntem. Azóta nyugdíjas vagyok. 5. — Mi lett? Két évig romlott még a gazdaság, már 65-ben majdhogynem dotációra szorultak. Hatvanhatban küldtek ide egy új elnököt Nem helybéli, nem rokona senkinek. Ez már megint akar valamit. Tervei vannak. Csinált" is egyetmást Marhahizlalás, vegyszeres gyomirtás, új gépek. Szőlőt is telepít. Készpénzzel fizet. Most már az agronómus is beletanult. Egy pár embert leváltottak, a főgépész is új. Elejiben aki csak késett tíz percet, nem számolták el a napját. A főkönyvelő is új ember. Nem tetszett a népnek a nagy szigorúság. Én azt sose csináltam. Már most 18 mázsa búzát termeltek ez évben holdanként. Én meg csak nézem. Megcsinálják sorra, amit én akartam. Nekik sikerül. Miért? Magam se tudom. LÁZÁR ERVIN: Monológ Lapok, kérem. Ez kétségtelen. Bevallhatom, nem ez az első eset. S önök most zord, elítélő tekintettel néznek rám. Mint egy tolvajra. Egy megrögzött haszonlesőre. Aki romba dönti a társadalmat. Valóban, tisztelt uraim, ez első látásra kétségtelen így van. Önök azért ilyen magabiztosak, mert csak a tényt látják. Ez az ember a taligagyárban dolgozik és kilopta a taligatengelyt. Fával helyettesítette és a taliga két nap múlva fuccs! így van kérem, ez a száraz tényállás. Az igazság az, hogy a taligatengely kellett otthon az asszonynak a vasalódeszkához. Lábnak. Falábat nem csináltathatok, mert a gyerek összetöri. Önök csóválják a fejüket, hogy miért pont a tataligatengelyt szereltem ki, miért nem vettem egy vaslábat. Itt jön kérem a komplikáció. Azért, mert engem is meglopnak! Hiába néznek rám ilyen bután, istenbizony meglopnak. Kérem, a fűszeres lop meg. Kevesebb rizst mér, átvág az üvegbetétnél, a felvágottat papír helyett olyan bádoglemezszerű izébe csomagolja és azzal méri. Kérem, én kiszámítottam, éppen annyival vágott át egy hónap alatt, amennyibe a tengely került volna, ha üzletben veszem. Megjegyzem, különben nagyon rendes fickó ez a fűszeres, én nagyon becsülöm és igazán nem haragszom rá. Mert én reális ember vagyok. A fűszeres azért lopott tőlem, mert cipőt csináltatott a múlt héten. Aszondja neki a cipész, hogy igazi finom csikóbőrből lesz a cipő, még a betétje is. Igaz, kicsit drága, de hát ön ugye... — mondta sokat mondó mosollyal a cipész, és ez a szegény fűszeres lépre ment. Még hogy csikóbőr! Nem beszélve a betétről, ami direkte papundekli. Könnyen észrevette a fűszeres, mert egy hét múlva szétment a lábán a cipő. Hát lopja ő a pénzt? Persze hogy lopja, különben hogyan venné meg az ilyen vacakokat De ugye ezt meg lehet érteni, tisztelt uraim. S ott van a cipész. Most önök azt hiszik, hogy egy aljas gazember, a kisiparosok szégyenfoltja satöbbi. Pedig dehogy! Az a cipész kérem szépen nagyon rendes ember, csakhát nem vegetáriánus. Igen kérem, ez összefügg. Minden héten háromszor húst akar enni. És eszik is, tisztelt uraim. Mert a hentes ad neki. De hogyan? Tíz dekákkal meg öt dekákkal kevesebbet ad neki. Hogy szóljon a cipész és méresse újra? Majd marha lesz! Akkor aztán lesheti a pultot. Éppen annyit lopott a cipésztől a hentes, amennyit a cipész a fűszerestől és a fűszeres én tőlem. Látják, uraim! Hogy a hentes? De igen, uraim, ő is rendes ember. Muszáj neki lopni, ő vette meg a taligát, amiből kiloptam a tengelyt OLVASÓINKHOZ! Lapunk példányonkénti eladási ára 1968. január 1-től 2 forint. Az előfizetési díj 1968. február 1-től negyedévre 24 forint.