Élet és Irodalom, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1968-09-14 / 37. szám - Brenner György: Idegen szavak képes szótára. N. • kép (11. oldal) - Lengyel József: Miből lesz a serke? • glossza | Véleményünk szerint (11. oldal) - K. Zs.: Nem nyugszom meg az ítéletben • glossza | Véleményünk szerint (11. oldal) - Eörsi István: Levél a véletlenről • glossza | Véleményünk szerint (11. oldal) - (f): Na mi? • glossza | Véleményünk szerint (11. oldal) - E. I.: Le a szemüveggel! • glossza | Véleményünk szerint (11. oldal) - l. p.: Kosár-strand • glossza | Véleményünk szerint (11. oldal) - T.: Rejtvények • glossza | Véleményünk szerint (11. oldal) - - zy -: Fordítás, ó! • glossza | Véleményünk szerint (11. oldal) - Heitler László: Emlékmúzeum • glossza | Véleményünk szerint (11. oldal)

Brenner György: IDEGEN SZAVAK KÉPES SZÓTÁRA N­obob VÉLEMÉNYÜNK SZERINT MIBŐL LESZ A LERKE? „Magyarország felfedezése"’ címmel Darvas József tanul­mányt írt a Kortárs 9. számában. Őszinte és önvallomással hitele­sített, megdöbbentő írás ez: „A mi szociográfiai sorozatunk? A legszívesebben ezt írnám, (ha nem lenne a szónak félreérthető zöngéje), csak »kormánypárti« le­het.” Nincs ilyen zöngéje! Különösen mert a tanulmány, mely jórészt Végh Antal Állóvíz című (Való­ság, 1968. II.) írása kapcsán le­folytatott helyszíni vizsgálatot tartalmazza, messzebb ment — mint látni fogjuk — Végh Antal írásainál. Darvas, aki Végh és a megye vezetői között való „békesség szerzése” céljából ment le Sza­bolcsba, arról tudósít, hogy köz­benjárása „valójában eddig nem is sikerült. Ám a kí­sérletem sokféle, nagyon iz­galmas tanulsággal járt, olya­nokkal, amelyek nemcsak er­re az egy esetre szólnak, hanem az egész sorozatra vonatkoztatha­tók. Sőt, még azon is messze túl­mutatnak, némely tekintetben úgy érzem, országos érdekűek. Ezekről szeretnék, a krónikás hű­ségével számot adni; talán ez is egy miniatűr »Magyarország fel­fedezése« lesz...” A tanulmány minden sora fi­gyelmet érdemel. Érdekes, hogy a faluban a legnagyobb felháboro­dást nem a vitathatatlan tények, hanem a „csúfság” váltotta ki, hogy megírták: az iskolás gyere­kek tetvesek. (Én ezért nem írom itt ki a falu nevét újra.) Az ijesztő — az, ami, sajnos, messzebb és felfelé mutat — töb­bek között a következő. Idézem Darvast: „Mi a véleménye — kérdezem a védőnőt — az Állóvíz ad iga­­zabb képet a faluról, vagy a me­gyei lap riportsorozata? Habozás nélkül felel: az Állóvíz. Az elv­társnő, aki velünk jött a megyei pártbizottságtól, hirtelen rákér­dez: »És melyik volt haszno­sabb?« Zavarba jön, gondolkozik, majd ezt mondja: »A megyei la­pé...« Arra a kérdésemre viszont, hogy ami nem igaz, vagy kevés­bé igaz, hogyan lehet hasznos, már nem tud válaszolni. Talán nem is akar.” Így a VÉDŐNŐ, a húsz éves, az egyetlen, aki habozás nélkül is­mételte, amit előbb Végh Antal­nak is mondott. Az ÚJSÁGÍRÓ, a megyei lap munkatársa, név szerint Gesztelyi Nagy Zoltán, aki Végh Antalt tá­madta, szintén kitart állítása mel­lett. Újra Darvast idézem, aki színdarabja élő alakjaival talál­kozott a faluban, igen figyelemre­méltó módon: „ ... A tetű-ügy itt is szóba ke­rült, ők is mérgesek a csúfságért. »Én is letagadom Pesten, hogy .... -s vagyok« — mondja Szabó Ferenc. »S mit mond, hová való?« » Bátorka ...« Gesztelyi Nagy itt is magyarázza: csak néhány gye­rek volt... s némelyiknek a fe­jében csak serke... Az öreg a ló­cán ül, fűzi a bakancsát, mert nemsokára indul Pestre. Ültéből felnéz Gesztelyi Nagyra, s ezt mondja mély meggyőződéssel: »Uram, ahol serke van, ott tetű is van!...« Bölcs ember.” Eddig az idézetek. Az én korántsem kimerítő kommentárom. Egy megyei lap bizonyos mértékig már fej és ing. Valamennyiünk inge. És valamennyiünknek magunk­ra kell venni. De az sem mindegy, mi van a fejen és mi van a fejben. Lengyel József NEM NYUGSZOM MEG AZ ÍTÉLETBEN Nehezen tájékozódom a jogsza­bályok, törvények és rendeletek szövevényében. És nem ismerem annak a „jogeset”-nek sem a sze­replőit, sem a — talán — módo­sító motívumait, melynek szűk­szavú, napilapbeli ismertetése kis­sé felborzolta természetesnek vélt jogérzékemet. Férjének első házasságából származó fiát egy özvegyasszony egy éves kora óta nevelte. A fiú, felnövekedvén, viszonzásképp el­tartotta nevelőanyját. A fiú azon­ban meghalt, a nevelőanya úgy­nevezett szülői nyugdíjért folya­modott. Két bíróság meg is ítélte neki, s végül az ügy, törvényessé­gi óvás nyomán, a Legfelsőbb Bí­róság elé került. Ez hatályon kí­vül helyezte a két bíróság ítéle­tét, s a nevelőanya keresetét el­utasította. Indokolás: „a dolgo­zók társadalombiztosítási nyug­díjáról szóló rendelet... csak a szülőknek és a nagyszülőknek biztosít szülői nyugdíjat, ha az előírt feltételek fennállnak... A mostoha- és nevelőszülők a ren­deletben felsoroltak­ között nem szerepelnek... A bíróságnak nincs joga a rendeletbe foglalt személyek körét bővíteni.” Gondolom, az újságírónak még kevésbé van joga „a rendeletbe foglalt személyek körét bővíteni”, mint bármely bíróságnak. De jo­ga — sőt, talán kötelessége is — felhívni a figyelmet (a bíróságét? a rendeletalkotókét?) arra a köz­ismert, tapasztalati tényre, hogy egy gyermeket felnevelni még sokkal nehezebb, mint megszülni. K. Zs. LEVÉL A VÉLETLENRŐL Kedves Rózsa Gyula! Már sok képzőművészeti cikket olvastam jóízlésű, filozófiai meg­alapozottságú kritikusnak tar­tom, ezért ámultam el olyan na­gyon, hogy Kassák és a képzőmű­vészet című írásában olyan mér­hetetlenül túlbecsülte a véletlen szerepét. Csodálkozik ugye? Hiszen nem is írt a véletlenről. Csakugyan nem írt róla, de meghökkentően alkalmazta. Nem vitázom — ked­vem ellenére — Kassákra vo­natkozó megállapításaival, csu­pán annak a mondatának a kép­telenségére szeretném felhívni a figyelmét, amely erőszakot tett a véletlenen. Íme: „Ezért ör­vendetes, hogy a modernek iránti szimpátiáit őrző székesfehérvári István király Múzeum — Orosz János érdekes, bár várakozáson alul maradt tárlatával egyidőben — megrendezte ezt a jelentős sze­mélyiséget (Kassákot) jól repre­ zentáló emlékkiállítást.” Hogy került ebbe a Cikkbe Orosz Já­nos? Úgy, hogy véletlenül Kas­sákkal egyidőben volt Székesfe­hérváron kiállítása. Elegendő tar­talmi összefüggés ez? Ilyen ala­pon máskor így is bevezethetné Oroszra vonatkozó magánvélemé­nyét: „Erről jut eszembe az ugyancsak júniusi születésű (vagy: ugyancsak tömzsi, ugyancsak két­lábú) Orosz János ...” A véletlen szerepének ezt az el­túlzását tovább súlyosbítja, hogy idézett közbevetett monda­tát — nyilván szintén véletlenül — nem előzte meg és nem is kö­vette bírálat. A Népszabadság ol­vasói csak ebből az utalásból ér­tesültek a szóbanforgó kiállítás­ról — annak bezárása után. Hol­ott — és ezt éppen önnek nem kell magyaráznom — Orosz Já­nos kétségkívül a legtehetsége­sebb festők közé tartozik; ön is érdekesnek találja tárlatát, an­nak ellenére, hogy nem elégítette ki várakozásait. Nem ért volna-e ez meg egy elemzést, olyan idők­ben, amikor a várakozáson felüli alkotások jórésze is érdektelen? Tisztelettel: Eörsi István NA MI? „A két csókolózó galamb giccs. Ezt értem. A milói Vénusz nem giccs. Ezt is értem” — közli ver­ses egyszerűséggel Radó György a Ludas Matyiban. De mi az, ami a kettő között van? — kérdi. „... választ még nem kaptam. Tehát nem értem” — panaszol­ja. Én értem. A válasz benne van a kérdésben. Ami két dolog kö­zött áll, az középen áll. Ami a giccses mű és a remekmű között áll, az közepes mű. Ez legyen a legnagyobb eszté­tikai problémánk. (0 LE A SZEMÜVEGGEL! A lány — irodalomtanár — ál­lást keres. Pesti születésű, pesti lakos. Pesten akar elhelyezkedni — magánügye ez, amelyért per­sze bírálhatjuk, mint ahogy ezt gyakran teszik is, kiváltképpen olyanok, akik már régóta elhe­lyezkedtek Pesten. Mindenesetre akár elítéljük e vállalkozást, akár nem, az eredmény ugyanaz ma­rad: nem tud állást szerezni. Elhatározza, hogy ideiglenesen más szakmát keres. Mivel ér­deklik az emberek — azért is ment tanárnak —, a vendéglátó­­iparral próbálkozik. Felszolgálónő akar lenni, espressóban. Megtud­ja, hogy valahol — mindegy hol, ■ olyan tipikus a történet — mun­­ka­ílzőt keresnek. Rögtön odasza­lad, megkeresi a főnököt, aki vé­gigméri és kijelenti: „Szemüve­ges felszolgálónőt nem használ­hatunk.” Aztán udvariasan hoz­záteszi még: „Sajnos.” A lány most azon gondolkozik, hogy vajon jellemhiba-e a szem­üveg? Vagy esztétikailag van rossz hatással a vendégekre? Vagy az a baj, hogy értelmiségi külsőt kölcsönöz és a fogyasztó nem szereti, ha kiszolgálója mű­veltebbnek látszik, mint ő? Vagy egyszerűbb a magyarázat: elkép­zelhető, hogy a szóban forgó ven­­­déglátóipari egység főnöke klini­kai eset? E. I. KOSÁR-STRAND Szemtanúja voltam, amikor filmfelvevőgépes emberek az új kosár-strandot fényképezték augusztus 19-én Visegrádon. Este azután látható volt a tévé-hír­adóban, hogy elkészült az új léte­sítmény. Egy visegrádi üdülőben láttam a híradót. Rossz idő volt aznap, nemigen lehetett mást tenni, mint sétálni, s csaknem mindenki eljutott az üdülőből a kosár­strandhoz. Mindannyian láttuk, hogy az a sarka, amelyet fényképeznek, ké­szen áll, kerítéssel, virágvázák­kal. Láttuk az orkánkabátban di­dergő nézelődők között az egy szál fürdőruhára vetkezett fiatal­embert, aki a híradó számára fel­avatta a strandot. Láttuk a túlsó oldalt is, ahol nemcsak kerítés nem volt, hanem olyan nyílások tátongtak a félig­ kész deszkapad­lóban, amelyeken nyugodtan át­eshetett volna egy ember. Szerencsére huszadikán, ami­korra a tévé­híradón felbuzdulva valaki esetleg Visegrádra utazha­tott fürödni, egy óvatos munkás elzárta a bejárást. Úgy hallom, azóta elkészült a strand. Végiggondoltam az ügyet, há­rom megoldást találtam: 1. El lehetett volna készíteni a híradót most, amikor készen van a strand. 2. Lehetett volna nem készíteni tévé-híradót arról, ami nincs. 3. El lehetett volna készíteni a híradót 19-én arról, hogy a kosár­strand nem készült el határidőre. I. p. valaki véleményét közölni a szer­zőről­­, gyorsan megnéztem a többi nyelven is: franciául, ango­lul, spanyolul, oroszul, követke­zetesen egyes számban áll a cím — ráadásul franciául mindenféle­fajta névelő nélkül, ami egy fran­cia ismerősömet csengő kacajra fakasztotta, —, így hát akaratla­nul is feltolult bennem az a vi­lágtörténelmi szempontból két­ségkívül szégyenletesen elenyésző jelentőségű kérdés, hogy ha már rendeznek Budapesti Művészeti Heteket, és ha már kiadnak sok­nyelvű prospektusokat róla, nem lehetett volna olyan fordítókat ta­lálni, akik meg tudják egymástól különböztetni az egyes- és a töb­besszámot? - ig - REJTVÉNYEK Bűbájos gyermekrejtvényt lát­tam „Rejtett közmondás” címen. Idemásolom: Sz—j -g-z-t, b-t-r-k a f—d. A hiányzó betűket beírva, megkapjuk az épületes tanítást: „Szólj igazat, betörik a fejed.” El ne feledjem: a bájos rejt­vény a Népszabadságban jelent meg. Hogy mivégre? Az már egy másik rejtvény. .. FORDÍTÁS: Ó! A Budapesti Művészeti Hetek című kiadványt nem lehet követ­kezetlenséggel vádolni; erről ak­kor győződtem meg, amikor a színházi bemutatókat ismertető részben a német változatban, Eörsi István neve után az „Ein Fass”-t olvashattam darabja cí­méül, holott — mint ez rögtön utána ékes magyarsággal közhír­ré tétetik — a cím többesszám­ban: „Hordók”. Mivel felrémlett bennem, hogy talán csak a német szöveg rossz — esetleg így akarta ------------Df EMLÉKMÚZEUM Ha Badacson­ban járok, soha­sem mulasztom el, hogy legalább egy pillantást vessek a vas­útállomás közelében arra a ház­ra, melyben az 1951-ben elhunyt kiváló festőnk, Egry József, éle­te utolsó évtizedét töltötte. Sok­szor elnézegettem ezt a keskeny, emeletes épületet, melyet 1958 óta márványtábla jelöl. Naiv fe­jemmel már 1960-ban azt hit­tem, hogy a ház emlékmúzeum. Azóta sem az. (Akkor legalább néhány szép kép volt az egykori műteremben.) Legutóbb 1968. augusztus 17-én jártam ott. Az elvadult, bekerí­tetten kert nem lelkesítő látvány. A márványtábla környékén a bo­rostyán elhalt szálai hálózzák be a falat. A ház másik oldalán cirkuszi sátor áll, és az „OROSZLÁN GIT­TER” hangszórója bömböli túl az oroszlánokat. Odébb a lovas­­autós körhinta ricsaja kapcsoló­dik be a hangversenybe. A tö­meg hömpölyög a vasút, a mó­ló és a Badacsony oldalában levő vendéglők és pincék között, el­őzőnk a­céllövöldével és egye­bekkel felszerelt vurstlit. A napi sokezres vendégsereg­ből vajon eszébe jut-e valakinek a modern magyar festészet mes­tere, a Balaton nagy álmodója? Az 1966-ban Tihanyban rende­zett emlékkiállítást — ha jól hal­lottam — százezernél többen lát­ták. Erre gondolva remélem, hogy itt is lenne látogatója egy jól berendezett emlékmúzeum­nak. Ha némi hírveréssel any­­nyit elérnénk, hogy minden­ száz badacsonyi vendég közül egy be­térne ide, az is nagy eredmény lenne. Egy-egy nyáron több ezer lehetne az érdeklődők száma. Tudom, hogy a szakemberek és műbarátok rendszeresen elzarán­dokolnának Badacsonyba, ahol a nagy tó és a vulkáni hegy szom­szédságában a művek is többet elárulnának magukról. Van már emléktábla Egry Jó­zsef keszthelyi és két badacsonyi­ lakóházán, van már — évek óta — Egry Emlékbizottság, csak emlékmúzeum nincs. Valahogy nem sikerül megszerezni azt a házat, amelyik leginkább szol­gálhatná a célt: Egry József mű­vészetének megismertetését. Van valami jelképes abban, hogy a badacsonyi kulturális si­vatagban az idei nyáron az oroszlánok ordítanak Heitler László

Next