Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-04-11 / 15. szám - Molnár József: rajza • kép (11. oldal) - Déry Tibor: Egy szeretett barát üdvözlése • Lukács György (11. oldal) - Abody Béla: Maradandó nyugtalanság • könyvkritika • Lukács György: Világirodalom (Gondolat) (11. oldal) - Vitányi Iván: A forradalom és a forradalmár • könyvkritika • Lukács György: Lenin. Cikkgyűjtemény (11. oldal)

ABODY BÉLA: Lukács György mondta egyszer, még 1952-ben, hogy a művészetben a mennyiségnek is megvan a maga tartalmi funkciója. Vázlatom nem vállalja ezt a jelképességet. Nem azért írok keveset, mert kevésről írok, s nem is azért, mert a sokról kevés a mondanivalóm. A próza­ibb, említésre is méltatlan okokon túl inkább a bőség (nem a „bő­ség zavara”, hanem a bőség rend­je) nyűgöz és bénít, s ez szabja meg jegyzeteim formáját. A kötet címe: Világirodalom (Gondolat Kiadó). Tartalma: válo­gatott irodalmi tanulmányok. Ter­jedelme még e kettős szűkítés („vá­logatott” és „világirodalom”) nyo­mán is az ezer oldalt közelíti; igaz, az így redukált és szerkesztett anyagot Lukács kibővíti az alkotó szellemi önarcképének egy lénye­ges vonásával, a válogatóéval. Lukács György esetében a sze­mélynév jelző, s ez felmenti a helyszűkébe szorult dolgozatírót at­tól, hogy művei színvonaláról szót kelljen ejtenie; ennek az életmű­nek a fajsúlyát tanítványai, tisz­telői, vitatársai és ellenségei is evi­denciaként kénytelenek kezelni. Hasznosabb lesz, ha jellemezni pró­báljuk a­­természetszerűen gazdag és természetszerűen tendenciózus gazdagságú) gyűjteményt. Bár az önjellemzés az esetek je­lentős részében nem diagnózis, ha­nem tünet, csak úgy, mint maguk az „önjellemzett” tünetek, mégis belőle kell kiindulnunk. S ezt Lu­kács György esetében bízvást meg­tehetjük; neki­k századunk na­gyon kevés gondolkodójával együtt — megadatott, vagy még inkább „megérett” az a képessége, hogy találjon, s kiépítsen egy archimé­­desi pontot személyiségén kívül, amelyből át tudja tekinteni önma­gát, s a jelenségekhez fűződő viszo­nyát; bele tudja magát rajzolni századunk ideológiai térképébe. ..Számomra a világirodalom első­sorban nézőpont: olyan költői tar­talmak és formák felkutatása és elemzése, amelyek nélkülözhetetle­nek mai valóságunk igazi, mélyre­ható megértése szempontjából". Ez zsurnalisztikus nyelven szólva „val­lomás”, de itt most jobban szeret­ném ezt a szót használni, hogy „lo­kalizálás”. A kulcsot az alkotó ad­ta kezünkbe, s ő terel még egysze­rűbb megmagyarázása felé: adva van tehát, mint kiindulópont — ha úgy tetszik, „prekoncepció” — a Lukács-i igényrendszer, a szocia­lista realizmus elméletének és gya­korlatának perspektívája. S adva van másfelől — termé­szetesen nem függetlenül ettől az igényrendszertől — a tudós által oly nagyra tartott XIX. század, mint alapélmény, mondhatni eszté­tikai modell. „...ez a század Goet­he és Heine, Balzac és Stendhal, Tolsztoj és Dosztojevszkij százada — és nem véletlenül a Hegelé és Marxé is— hallatlan energiával ál­lította középpontba az ember em­berré fejlődésének, e fejlődés külső és belső problematikájának per­döntő kérdéseit” — írja —. „Nem kétséges előttem, hogy akik e szá­zad irodalmát megvetik, nagyrészt éppen ezek elől a kérdések elől sze­retnének kitérni.” Természetesen maga az alkotó tudja a legjobban — részint tapasztalataiból, ám de­duktív úton is kiszámíthatóan —, hogy milyen kifogások érhetik tár­gyi alapélménye s a „prekoncepció” szintézisét; sok újat az eszméik­ben nem okvetlenül, de színvona­lukban szinte mindig méltatlan vi­tapartnerek aligha nyújtottak szá­mára. „Mivel a szerző akarata min­den tanulmány megírásakor az ilyen összefüggések felderítésére irányult, puszta vállrándítással utasíthatja el azt a vádat, melyet a meg nem értők gyakran emeltek ellene, mintha az olyan író világ­irodalmi nagyságának hangsúlyo­zása, amilyen például Walter Scott, Balzac vagy Tolsztoj volt, azt je­lentené, hogy közvetlenül mintá­nak óhajtja őket tekinteni a jelen­ben működők számára. E kötet bár­mely elfogulatlan olvasójának nem kell bizonygatnom, hogy szerintem ilyen jellegű maradandó formájú válasz az ember létkérdéseire nem létezhetik”, írja mintegy elébe vág­va „a nyugatos és szektás felületes­ség” vádjainak. Ám a csoportosítás — tehát: ítéletalkotás — motívuma mégis, szükségképpen visszatér. Ez azonban nem zárja ki, sőt ma­gában foglalja annak lehetőségét, sőt szükségszerűségét, hogy az így létrejövő művészi egyediség (erede­tiség) ne függetlenedjék az embe­riség legáltalánosabb menetétől és döntő fontosságú tapasztalataitól.’’ Ez a „legáltalánosabb menet” és döntő fontosságú tapasztalat pedig az irodalomra lebontva Lukács re­alizmus-koncepciója, a példái még­iscsak példák — ha nem is normák — sőt jelképek. (További izgalmas folyamat lenne megvizsgálni, kiket fogad be Lukács a XX. századból, jelesen napjainkból ebbe a példa­körbe, de a végeredmény körvona­lai e nyomozás előtt is felderenge­nek az életmű ismerőjében. Aligha­nem azokat, akik művészi mód­szereikben a legtöbbet mentették át e megemelt XIX. századból.) S ez a tény megint csak megnyit­ja rendszere, vitáját jobbfelé, „bal­felé”, vagy — újabban — más ké­sőbbi példákat, más „döntő fontos­ságú tapasztalatokat” rögzítők fe­lé. Nem lehet s nem is kell tehát rosszul értelmezett tapintatból le­tagadni e nagyszabású szinté­zis polémikus programjellegét. Lukács élő klasszikus. A hang­súly megoszlik és egyforma erejű. Klasszikus, amíg a már fel­mért, s felmérhető történelem, s a művek viszonyát vizsgálja, s élő — azaz polémikus igényű és polémiá­kat kavaró —, amikor a főtenden­ciát néha elmanipuláló, elhomályo­sító melléktendenciákat, de olykor új törvényeket is fakasztó konk­rét, dinamikus valósággal szembe­sül ; mindazzal, ami a XIX. század nagy példáinak megszületése, tör­ténelmi szerepük eljátszása óta tör­tént Ez megszabja az olvasó viszonyát is e szinte kivétel nélkül halhatat­lan tanulmányokhoz. Kötelező alá­zat, amíg korunk vezető marxista esztétája egy konkrét, körülhatá­rolt — s persze valamiből kinőtt, s valamerre növő — történelmi szakasz értékrendjét tárja fel. S kötelező „vitaérzékenység” — te­hát az egyetértés, az elutasítás, s főként a nagykorú szelektálás jo­gához való ragaszkodás —, amikor a példázatok közvetlen, mai kon­zekvenciáinak levonásáról van szó. A lukácsosi életmű lényege nem a „tétel”, hanem a módszer. E mód­szer komplexsége megköveteli a megközelítési módok sokféleségét, a „szereposztást”,­­egyik vagy másik „Lukács-kriatívum” erősebb kidom­borítását. Nemzedékeknek szóló örökség ez. Legalább annyira, mint a Tolsztojról, Balzacról és Goethé­ről írottak gazdagsága. A lukácsi halhatatlanság eleven­ségére hívom fel olvasótársaim fi­gyelmét. A rögzített igazságok mel­lett a még megválaszolatlanokra, az alkotói nyugtalanság maradandó példájára. MARADANDÓ NYUGTALANSÁG DÉRY TIBOR: Egy szeretett barát üdvözlése Gondolom, a rendelkezésem­re álló szűk teret a laudátor szerepében tölthetném be a leghasznosabban, bár mellesleg megjegyezve, nem kedvelem e szerepkört, mert jobb szeretek ellentmondani, mint helyesel­ni, mégis — úgy látom — ez­úttal nem feszélyez a feladat. Mert épp az rokonit Lukács Györggyel — ha jól látom —, hogy ő maga is alkatilag in­kább ellentmondásra termett, jóllehet e hajlamát szerencsé­sen, sőt csodálatra méltó szí­vóssággal párosítani tudja az egyetértés s az önkéntes alá­rendelés fegyelmével; mind­kettőért szívből irigylem. Régi barátság köt hozzá, mondjam, sajnálom, hogy nem még régibb keletű. Amikor egy negyedszázaddal ezelőtt haza­tért a Szovjetunióból s az a megtiszteltetés ért, hogy sze­mélyesen is megismerhettem, s egy idő múlva megnyerhettem rokonszenvét, a magam ere­dendő optimizmusa szívesen parolázott az ő addigra már súlyosan megterhelt optimiz­musával; az övé megmaradt, s ez az, ami miatt kalaplevéve, főhajtással illik üdvözölnünk. E negyedszázadban is nem egy megpróbáltatás érte, de e hosszú, kínos sorozat sem ren­dítette meg az emberbe vetett bizalmát, melynek szüntelen, kitartó gondolkodással rakta meg alapzatát. Meggyőződését nem befolyásolja személyes balsorsa. Sem korának balsor­sa, mondhatnám. Az emberisé­gé sem. Nem értek politikához, sajnos, filozófiához sem, de annyit látok, hogy itt egy kü­lönlegesen éles elme üzemel, hogy számtalan munkaterüle­tén megművelje a talajt a jövő számára. Milyen jövő számára? Ki tudja? Lukács György a boldog jö­vőben hisz. Vagy mondjuk, egy boldogabban. Nagyvonalú, nemcsak gondolkodásában, éle­tében is. Úgy vállal áldozato­kat is, hogy szóra sem érdeme­síti őket. Különleges adomá­nya, hogy önmagát, azaz gon­dolatait értékesebbeknek tart­ja annál a hatalomnál, amelyet a mindenkori társadalom felkí­nálhatna neki. Emberek társa­ságában szerény, de­­kímélet­len, ha eszmékkel szembesül. Ez a magyarázata személye va­rázsának és vonzásának, soha el nem fáradó, rábeszélő sze­lídsége s meggyőződésének fel nem lazítható, kőkemény álla­ga. Az ember tudja, mihez tartsa magát. Kicsiszolhatjuk rajta saját egyéniségünket is. Még egyet nemértése is meg­tisztelő, bár legszerényebb el­lenfeleivel sem restell kiállni. Olyannyira egy gondolkodásá­val, hogy még ma is, 85. évé­ben sérthetetlennek érzi ma­gát, s talán az is. Naponta húsz szivart szív. Nagyon felületes laudátióm ezzel véget ér. De nem akar­nám úgy befejezni, hogy ne emlékezzem meg egy másik, ugyancsak nagyon szeretetre méltó emberről, meghalt, saj­nos meghalt feleségéről, a fe­ledhetetlen barátnőről, aki öt­ven évig állandó társgondol­kodója volt munkájának s éle­tének. Hozzátartozik Lukács György arcképéhez: kettejük házassága a legboldogabban összecsengő volt, amellyel éle­temben találkoztam. Molnár József rajza VITÁNYI IVÁN: A forradalom és a forradalmár Lukács György most megjelent Lenin-kötete nem módszeres követ­kezetességgel kidolgozott monográ­fia a nagy forradalmárról, hanem cikkgyűjtemény. Hat különböző időben (1924, 1939, 1946, 1947, 1967, 1968) született írást tartalmaz. Az elsőtől az utolsóig negyvennégy év telt el, egész történelmi korszak: a különböző írások tehát más lég­körben fogantak és más konkrét célnak szolgáltak. A középső hár­mat (Néptribun vagy bürokrata — Lenin és a kultúra kérdései — Le­nin ismeretelmélete és a modern filozófia problémái) ismertük is, csak két tanulmány új a magyar olvasó számára: az első (Lenin. Tanulmány gondolatainak összefüg­géséről — a most hozzáfűzött utó­szóval együtt), valamint az utolsó (Lenin és az átmeneti korszak kér­dései). Egyik írás sem lép fel azzal az igénnyel, hogy a teljes Lenint ölelje fel, hogy összefoglalóan érté­kelje életművét, sőt azzal sem, hogy akárcsak a szerző Leninnel kapcsolatos egész gondolatkörét fel­tárja. És mégis, ha így együtt elol­vassuk, újraolvassuk a kötet da­rabjait, úgy érezzük, hogy nem­csak Lukács Györgyről és szellemi fejlődéséről tudunk meg valami fontosat, hanem magáról Leninről is. Hogyan lehetséges ez, mikor a szerző inkább vallomástételre, mint új dolgok kimondására törekszik? Azt hiszem, éppen a vallomásos jelleg miatt (amely természetesen „lukácsosan” objektív és szemér­mes). Korunk nagy marxista filo­zófusa nem csupán a század leg­nagyobb történelmi személyiségé­ről tesz itt vallomást, hanem raj­ta keresztül a forradalomról és a forradalmárról, az emberről, aki forradalmár. Éi máson lehetne le­mérni a forradalmi gondolat ere­jét, a forradalmár ember kialakulá­sát, mint ha Lenin életművéhez és életéhez mérjük? Ez a szükségsze­rűség hajtja Lukács Györgyöt is, hogy életének különböző periódu­saiban, amikor összegezésre, egy­­egy szakasz lezárására, s egy újabb nyitására kerül sor, visszatérjen a nagy „témához”, Leninhez. Valóban: az adja a kötet eleven erejét, hogy a forradalomról és a forradalmárról szól. Nézzük csak meg közelebbről a mű „újdonsá­gait”, az első és az utolsó tanul­mányt. „Vezérmotívumuk” látszó­lag annyira különböző. Az első sze­rint Lenin egész munkásságát egyetlen központi gondolat hatá­rozza meg: a forradalom aktuali­tása, közeledése, a rá való felké­szülés. Az utolsó viszont már az ,,átmeneti korszak” szemszögéből vizsgálja Lenin tevékenységét, an­nak a nagy és hosszú korszaknak a szemszögéből, amely a kapita­lizmus és a kommunizmus közötti évtizedeket tartalmazza. Első pillanatban valóban hajlan­dók is vagyunk „szempontváltást” látni a két fogalmazás különböző­ségében. Mintha a Lenin halála óta eltelt csaknem fél évszázad alatt a forradalmi aktus hatalmas törté­nelmi ugrásáról az átmeneti kor apró lépéseinek küzdelmes szaka­szára helyeződött volna a figyelem. Mintha azt kellett volna belátnunk, hogy forradalom egyszer-két­szer van egy évszázadban, utána a kon­szolidált átmenet hosszú korszaka következik, a maga keservesen ne­héz, a forradalmi nekilendülés évednél kicsinyesebb, kínosabb, idegölőbb küzdelmeivel. Lukács Lenin­ tanulmányai azon­ban arról tesznek tanúságot, hogy az ellentmondás csak látszólagos: az átmeneti korszak nem kevésbé forradalmi, mint a hatalom meg­ragadása. Bármennyire más is a két tanulmány közvetlen célja, mégis következetesen ugyanarról van szó bennük. Lukács György 1924-ben is úgy gondolta, hogy Le­nin a hatalmat, az erőszakos for­radalmat csak eszköznek és kez­detnek tekintette a társadalom sziszifuszian küzdelmes, aprólékos munkát igénylő átalakítására , és 1968-ban is abból indul ki, hogy az átmeneti korszak feladatának megvalósítása a forradalom cél­jainak megvalósítását jelenti. Aki tehát forradalmat mond, annak nemcsak a barrikádot kell vállal­nia, hanem azt is, ami utána kö­vetkezik. Éppen az tehát a legérdekesebb ebben a könyvben, hogy az írá­sok, minden különbözőségük elle­nére is egységes szemléletről ta­núskodnak. S így kap éles fényt az a vissza-visszatérő alapgondola­tuk is, amely Lenint, az embert, a forradalmár új típusaként helyezi el az emberiség etikai fejlődésében. Ezt a gondolatot többféleképpen is megfogalmazza. Hol arról ol­vasunk, hogy a munkásmozgalom igazi vezetője a néptribun és nem a mozgalmi bürokrata, hol arról, hogy a korábbi Robespierre és Ma­­rat-féle magaemésztő aszkéti­kus forradalmárral szemben Lenin va­­l­­ósította meg a történelemben elő­ször a forradalmár új típusát, aki teljesen felolvad a társadalmi te­vékenységben, anélkül, hogy az aszkézisnek a szikráját is tartal­mazná. Ismét másutt pedig arról értekezik, hogy a „bölcs” sztoikus­­epikureus ideálját, amely kétezer éven át változatlanul hatott, vol­taképpen csak a lenini magatar­tás haladta túl, a „bölcsességet” a cselekvéssel egyesítve. Bölcsesség és cselekvés! Valóban úgy látszott, mintha kizárnák egy­mást, mintha az embernek vagy az egyik, vagy a másik ideált kelle­ne követnie. Az ember maga hasadt szét a két eszmény különválásában. Vajon sikerül-e hát létünk két féltekéjét újra egyesíteni? Lukács Leninnel felel. S ez a felelet azért meggyőző, mert, habár Lenin a zseni szintjén valósította meg ezt a magatartást, a maga színvonalán a hétköznapi ember is követheti.

Next