Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-11 / 15. szám - Molnár József: rajza • kép (11. oldal) - Déry Tibor: Egy szeretett barát üdvözlése • Lukács György (11. oldal) - Abody Béla: Maradandó nyugtalanság • könyvkritika • Lukács György: Világirodalom (Gondolat) (11. oldal) - Vitányi Iván: A forradalom és a forradalmár • könyvkritika • Lukács György: Lenin. Cikkgyűjtemény (11. oldal)
ABODY BÉLA: Lukács György mondta egyszer, még 1952-ben, hogy a művészetben a mennyiségnek is megvan a maga tartalmi funkciója. Vázlatom nem vállalja ezt a jelképességet. Nem azért írok keveset, mert kevésről írok, s nem is azért, mert a sokról kevés a mondanivalóm. A prózaibb, említésre is méltatlan okokon túl inkább a bőség (nem a „bőség zavara”, hanem a bőség rendje) nyűgöz és bénít, s ez szabja meg jegyzeteim formáját. A kötet címe: Világirodalom (Gondolat Kiadó). Tartalma: válogatott irodalmi tanulmányok. Terjedelme még e kettős szűkítés („válogatott” és „világirodalom”) nyomán is az ezer oldalt közelíti; igaz, az így redukált és szerkesztett anyagot Lukács kibővíti az alkotó szellemi önarcképének egy lényeges vonásával, a válogatóéval. Lukács György esetében a személynév jelző, s ez felmenti a helyszűkébe szorult dolgozatírót attól, hogy művei színvonaláról szót kelljen ejtenie; ennek az életműnek a fajsúlyát tanítványai, tisztelői, vitatársai és ellenségei is evidenciaként kénytelenek kezelni. Hasznosabb lesz, ha jellemezni próbáljuk atermészetszerűen gazdag és természetszerűen tendenciózus gazdagságú) gyűjteményt. Bár az önjellemzés az esetek jelentős részében nem diagnózis, hanem tünet, csak úgy, mint maguk az „önjellemzett” tünetek, mégis belőle kell kiindulnunk. S ezt Lukács György esetében bízvást megtehetjük; nekik századunk nagyon kevés gondolkodójával együtt — megadatott, vagy még inkább „megérett” az a képessége, hogy találjon, s kiépítsen egy archimédesi pontot személyiségén kívül, amelyből át tudja tekinteni önmagát, s a jelenségekhez fűződő viszonyát; bele tudja magát rajzolni századunk ideológiai térképébe. ..Számomra a világirodalom elsősorban nézőpont: olyan költői tartalmak és formák felkutatása és elemzése, amelyek nélkülözhetetlenek mai valóságunk igazi, mélyreható megértése szempontjából". Ez zsurnalisztikus nyelven szólva „vallomás”, de itt most jobban szeretném ezt a szót használni, hogy „lokalizálás”. A kulcsot az alkotó adta kezünkbe, s ő terel még egyszerűbb megmagyarázása felé: adva van tehát, mint kiindulópont — ha úgy tetszik, „prekoncepció” — a Lukács-i igényrendszer, a szocialista realizmus elméletének és gyakorlatának perspektívája. S adva van másfelől — természetesen nem függetlenül ettől az igényrendszertől — a tudós által oly nagyra tartott XIX. század, mint alapélmény, mondhatni esztétikai modell. „...ez a század Goethe és Heine, Balzac és Stendhal, Tolsztoj és Dosztojevszkij százada — és nem véletlenül a Hegelé és Marxé is— hallatlan energiával állította középpontba az ember emberré fejlődésének, e fejlődés külső és belső problematikájának perdöntő kérdéseit” — írja —. „Nem kétséges előttem, hogy akik e század irodalmát megvetik, nagyrészt éppen ezek elől a kérdések elől szeretnének kitérni.” Természetesen maga az alkotó tudja a legjobban — részint tapasztalataiból, ám deduktív úton is kiszámíthatóan —, hogy milyen kifogások érhetik tárgyi alapélménye s a „prekoncepció” szintézisét; sok újat az eszméikben nem okvetlenül, de színvonalukban szinte mindig méltatlan vitapartnerek aligha nyújtottak számára. „Mivel a szerző akarata minden tanulmány megírásakor az ilyen összefüggések felderítésére irányult, puszta vállrándítással utasíthatja el azt a vádat, melyet a meg nem értők gyakran emeltek ellene, mintha az olyan író világirodalmi nagyságának hangsúlyozása, amilyen például Walter Scott, Balzac vagy Tolsztoj volt, azt jelentené, hogy közvetlenül mintának óhajtja őket tekinteni a jelenben működők számára. E kötet bármely elfogulatlan olvasójának nem kell bizonygatnom, hogy szerintem ilyen jellegű maradandó formájú válasz az ember létkérdéseire nem létezhetik”, írja mintegy elébe vágva „a nyugatos és szektás felületesség” vádjainak. Ám a csoportosítás — tehát: ítéletalkotás — motívuma mégis, szükségképpen visszatér. Ez azonban nem zárja ki, sőt magában foglalja annak lehetőségét, sőt szükségszerűségét, hogy az így létrejövő művészi egyediség (eredetiség) ne függetlenedjék az emberiség legáltalánosabb menetétől és döntő fontosságú tapasztalataitól.’’ Ez a „legáltalánosabb menet” és döntő fontosságú tapasztalat pedig az irodalomra lebontva Lukács realizmus-koncepciója, a példái mégiscsak példák — ha nem is normák — sőt jelképek. (További izgalmas folyamat lenne megvizsgálni, kiket fogad be Lukács a XX. századból, jelesen napjainkból ebbe a példakörbe, de a végeredmény körvonalai e nyomozás előtt is felderengenek az életmű ismerőjében. Alighanem azokat, akik művészi módszereikben a legtöbbet mentették át e megemelt XIX. századból.) S ez a tény megint csak megnyitja rendszere, vitáját jobbfelé, „balfelé”, vagy — újabban — más későbbi példákat, más „döntő fontosságú tapasztalatokat” rögzítők felé. Nem lehet s nem is kell tehát rosszul értelmezett tapintatból letagadni e nagyszabású szintézis polémikus programjellegét. Lukács élő klasszikus. A hangsúly megoszlik és egyforma erejű. Klasszikus, amíg a már felmért, s felmérhető történelem, s a művek viszonyát vizsgálja, s élő — azaz polémikus igényű és polémiákat kavaró —, amikor a főtendenciát néha elmanipuláló, elhomályosító melléktendenciákat, de olykor új törvényeket is fakasztó konkrét, dinamikus valósággal szembesül ; mindazzal, ami a XIX. század nagy példáinak megszületése, történelmi szerepük eljátszása óta történt Ez megszabja az olvasó viszonyát is e szinte kivétel nélkül halhatatlan tanulmányokhoz. Kötelező alázat, amíg korunk vezető marxista esztétája egy konkrét, körülhatárolt — s persze valamiből kinőtt, s valamerre növő — történelmi szakasz értékrendjét tárja fel. S kötelező „vitaérzékenység” — tehát az egyetértés, az elutasítás, s főként a nagykorú szelektálás jogához való ragaszkodás —, amikor a példázatok közvetlen, mai konzekvenciáinak levonásáról van szó. A lukácsosi életmű lényege nem a „tétel”, hanem a módszer. E módszer komplexsége megköveteli a megközelítési módok sokféleségét, a „szereposztást”,egyik vagy másik „Lukács-kriatívum” erősebb kidomborítását. Nemzedékeknek szóló örökség ez. Legalább annyira, mint a Tolsztojról, Balzacról és Goethéről írottak gazdagsága. A lukácsi halhatatlanság elevenségére hívom fel olvasótársaim figyelmét. A rögzített igazságok mellett a még megválaszolatlanokra, az alkotói nyugtalanság maradandó példájára. MARADANDÓ NYUGTALANSÁG DÉRY TIBOR: Egy szeretett barát üdvözlése Gondolom, a rendelkezésemre álló szűk teret a laudátor szerepében tölthetném be a leghasznosabban, bár mellesleg megjegyezve, nem kedvelem e szerepkört, mert jobb szeretek ellentmondani, mint helyeselni, mégis — úgy látom — ezúttal nem feszélyez a feladat. Mert épp az rokonit Lukács Györggyel — ha jól látom —, hogy ő maga is alkatilag inkább ellentmondásra termett, jóllehet e hajlamát szerencsésen, sőt csodálatra méltó szívóssággal párosítani tudja az egyetértés s az önkéntes alárendelés fegyelmével; mindkettőért szívből irigylem. Régi barátság köt hozzá, mondjam, sajnálom, hogy nem még régibb keletű. Amikor egy negyedszázaddal ezelőtt hazatért a Szovjetunióból s az a megtiszteltetés ért, hogy személyesen is megismerhettem, s egy idő múlva megnyerhettem rokonszenvét, a magam eredendő optimizmusa szívesen parolázott az ő addigra már súlyosan megterhelt optimizmusával; az övé megmaradt, s ez az, ami miatt kalaplevéve, főhajtással illik üdvözölnünk. E negyedszázadban is nem egy megpróbáltatás érte, de e hosszú, kínos sorozat sem rendítette meg az emberbe vetett bizalmát, melynek szüntelen, kitartó gondolkodással rakta meg alapzatát. Meggyőződését nem befolyásolja személyes balsorsa. Sem korának balsorsa, mondhatnám. Az emberiségé sem. Nem értek politikához, sajnos, filozófiához sem, de annyit látok, hogy itt egy különlegesen éles elme üzemel, hogy számtalan munkaterületén megművelje a talajt a jövő számára. Milyen jövő számára? Ki tudja? Lukács György a boldog jövőben hisz. Vagy mondjuk, egy boldogabban. Nagyvonalú, nemcsak gondolkodásában, életében is. Úgy vállal áldozatokat is, hogy szóra sem érdemesíti őket. Különleges adománya, hogy önmagát, azaz gondolatait értékesebbeknek tartja annál a hatalomnál, amelyet a mindenkori társadalom felkínálhatna neki. Emberek társaságában szerény, dekíméletlen, ha eszmékkel szembesül. Ez a magyarázata személye varázsának és vonzásának, soha el nem fáradó, rábeszélő szelídsége s meggyőződésének fel nem lazítható, kőkemény állaga. Az ember tudja, mihez tartsa magát. Kicsiszolhatjuk rajta saját egyéniségünket is. Még egyet nemértése is megtisztelő, bár legszerényebb ellenfeleivel sem restell kiállni. Olyannyira egy gondolkodásával, hogy még ma is, 85. évében sérthetetlennek érzi magát, s talán az is. Naponta húsz szivart szív. Nagyon felületes laudátióm ezzel véget ér. De nem akarnám úgy befejezni, hogy ne emlékezzem meg egy másik, ugyancsak nagyon szeretetre méltó emberről, meghalt, sajnos meghalt feleségéről, a feledhetetlen barátnőről, aki ötven évig állandó társgondolkodója volt munkájának s életének. Hozzátartozik Lukács György arcképéhez: kettejük házassága a legboldogabban összecsengő volt, amellyel életemben találkoztam. Molnár József rajza VITÁNYI IVÁN: A forradalom és a forradalmár Lukács György most megjelent Lenin-kötete nem módszeres következetességgel kidolgozott monográfia a nagy forradalmárról, hanem cikkgyűjtemény. Hat különböző időben (1924, 1939, 1946, 1947, 1967, 1968) született írást tartalmaz. Az elsőtől az utolsóig negyvennégy év telt el, egész történelmi korszak: a különböző írások tehát más légkörben fogantak és más konkrét célnak szolgáltak. A középső hármat (Néptribun vagy bürokrata — Lenin és a kultúra kérdései — Lenin ismeretelmélete és a modern filozófia problémái) ismertük is, csak két tanulmány új a magyar olvasó számára: az első (Lenin. Tanulmány gondolatainak összefüggéséről — a most hozzáfűzött utószóval együtt), valamint az utolsó (Lenin és az átmeneti korszak kérdései). Egyik írás sem lép fel azzal az igénnyel, hogy a teljes Lenint ölelje fel, hogy összefoglalóan értékelje életművét, sőt azzal sem, hogy akárcsak a szerző Leninnel kapcsolatos egész gondolatkörét feltárja. És mégis, ha így együtt elolvassuk, újraolvassuk a kötet darabjait, úgy érezzük, hogy nemcsak Lukács Györgyről és szellemi fejlődéséről tudunk meg valami fontosat, hanem magáról Leninről is. Hogyan lehetséges ez, mikor a szerző inkább vallomástételre, mint új dolgok kimondására törekszik? Azt hiszem, éppen a vallomásos jelleg miatt (amely természetesen „lukácsosan” objektív és szemérmes). Korunk nagy marxista filozófusa nem csupán a század legnagyobb történelmi személyiségéről tesz itt vallomást, hanem rajta keresztül a forradalomról és a forradalmárról, az emberről, aki forradalmár. Éi máson lehetne lemérni a forradalmi gondolat erejét, a forradalmár ember kialakulását, mint ha Lenin életművéhez és életéhez mérjük? Ez a szükségszerűség hajtja Lukács Györgyöt is, hogy életének különböző periódusaiban, amikor összegezésre, egyegy szakasz lezárására, s egy újabb nyitására kerül sor, visszatérjen a nagy „témához”, Leninhez. Valóban: az adja a kötet eleven erejét, hogy a forradalomról és a forradalmárról szól. Nézzük csak meg közelebbről a mű „újdonságait”, az első és az utolsó tanulmányt. „Vezérmotívumuk” látszólag annyira különböző. Az első szerint Lenin egész munkásságát egyetlen központi gondolat határozza meg: a forradalom aktualitása, közeledése, a rá való felkészülés. Az utolsó viszont már az ,,átmeneti korszak” szemszögéből vizsgálja Lenin tevékenységét, annak a nagy és hosszú korszaknak a szemszögéből, amely a kapitalizmus és a kommunizmus közötti évtizedeket tartalmazza. Első pillanatban valóban hajlandók is vagyunk „szempontváltást” látni a két fogalmazás különbözőségében. Mintha a Lenin halála óta eltelt csaknem fél évszázad alatt a forradalmi aktus hatalmas történelmi ugrásáról az átmeneti kor apró lépéseinek küzdelmes szakaszára helyeződött volna a figyelem. Mintha azt kellett volna belátnunk, hogy forradalom egyszer-kétszer van egy évszázadban, utána a konszolidált átmenet hosszú korszaka következik, a maga keservesen nehéz, a forradalmi nekilendülés évednél kicsinyesebb, kínosabb, idegölőbb küzdelmeivel. Lukács Lenin tanulmányai azonban arról tesznek tanúságot, hogy az ellentmondás csak látszólagos: az átmeneti korszak nem kevésbé forradalmi, mint a hatalom megragadása. Bármennyire más is a két tanulmány közvetlen célja, mégis következetesen ugyanarról van szó bennük. Lukács György 1924-ben is úgy gondolta, hogy Lenin a hatalmat, az erőszakos forradalmat csak eszköznek és kezdetnek tekintette a társadalom sziszifuszian küzdelmes, aprólékos munkát igénylő átalakítására , és 1968-ban is abból indul ki, hogy az átmeneti korszak feladatának megvalósítása a forradalom céljainak megvalósítását jelenti. Aki tehát forradalmat mond, annak nemcsak a barrikádot kell vállalnia, hanem azt is, ami utána következik. Éppen az tehát a legérdekesebb ebben a könyvben, hogy az írások, minden különbözőségük ellenére is egységes szemléletről tanúskodnak. S így kap éles fényt az a vissza-visszatérő alapgondolatuk is, amely Lenint, az embert, a forradalmár új típusaként helyezi el az emberiség etikai fejlődésében. Ezt a gondolatot többféleképpen is megfogalmazza. Hol arról olvasunk, hogy a munkásmozgalom igazi vezetője a néptribun és nem a mozgalmi bürokrata, hol arról, hogy a korábbi Robespierre és Marat-féle magaemésztő aszkétikus forradalmárral szemben Lenin valósította meg a történelemben először a forradalmár új típusát, aki teljesen felolvad a társadalmi tevékenységben, anélkül, hogy az aszkézisnek a szikráját is tartalmazná. Ismét másutt pedig arról értekezik, hogy a „bölcs” sztoikusepikureus ideálját, amely kétezer éven át változatlanul hatott, voltaképpen csak a lenini magatartás haladta túl, a „bölcsességet” a cselekvéssel egyesítve. Bölcsesség és cselekvés! Valóban úgy látszott, mintha kizárnák egymást, mintha az embernek vagy az egyik, vagy a másik ideált kellene követnie. Az ember maga hasadt szét a két eszmény különválásában. Vajon sikerül-e hát létünk két féltekéjét újra egyesíteni? Lukács Leninnel felel. S ez a felelet azért meggyőző, mert, habár Lenin a zseni szintjén valósította meg ezt a magatartást, a maga színvonalán a hétköznapi ember is követheti.