Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-23 / 21. szám - Rákosy Gergely: Fülüket lebegtető elefántok • széppróza | elbeszélés (14. oldal) - Károlyi Amy: Ember és árnyék • vers (14. oldal) - Horgas Béla: Visszafelé • széppróza (14. oldal)

RÁKOSY GERGELY ELBESZÉLÉSE: FÜLÜKET LEBEGTETŐ ELEFÁNTOK Hallottam egyszer vitatkozni a bátyámat egy fiatalon megtotyakosodott volt osztály­társával Hát az egy állati pacák volt Ha a kényszerítő körülmények úgy hozták, hogy kalapját „idegen” fogasra kellett felakasz­tania, akkor távozás előtt levette a fogasról, egy óvatlan pillanatban besurrant vele a fürdőszobába, és benedvesített, beszappano­zott zsebkendőjével kimosta a kalapot. Nem­csak a belső bőrszegélyt, s annak is az ide­gen fogassal közvetlen érintkezésbe jutott részét, hanem a kalap egész belsejét. Mert a bacilusok nyilvánvalóan már szétszéledtek. Világos? Ha a kalapmosásra alkalma nem nyílott, akkor messze magától eltartva a kalapot ment haza, ahol a kabátját még le sem vetve, mindjárt nekiállt a kalapmosás­nak. Világos, nem? Ha „kalapos kézzel” ve­ti le magáról a kabátot, akkor a kabát is befertőződik, s egy télikabátot kimosni már nem is olyan egyszerű. (Tisztító termé­szetesen szóba se jöhet. Ott a kabát minden­féle idegen kabátokkal kerülne érintkezés­be, és mindenféle idegen kezek fogdosnák össze._Még csak elképzelni is! Mondjuk, az idegen kéz éppen a zsebkendőjével és az orrával foglalatoskodott az imént, s utána megfogja, odább­ akasztja a már kitisztított kabátot És ez még egy jobb eset. Vannak kezek, melyek zsebkendő közbeiktatása nél­kül foglalatoskodnak a hozzájuk tartozó or­ral. Világos?) Mit tehet ilyenkor az ember? Az egyik keze kalapos, a másik „buszos” (vagy villamosos). Adva van az ajtó és a kulcs a zsebben. A kalapos kéz a kalapot tartja, tehát a buszos kéz nyúl be a kul­csért előveszi, kinyitja az ajtót, becsukja az ajtót. A helyzet ekkor a következő: az egyik kéz kalapos, a másik buszos, de bu­szos most már a kulcs is, a zseb is, a külső kilincs is, a belső kilincs is. A helyzet bo­­­­nyolult. A kalapot letenni nem lehet, mert a­­ kalap „fogasos”. Egy kézzel kezet mosni át-fá­­­kozottul nehéz dolog, olyan hosszú ujjak kellenének hozzá, amelyek begörbítve elér­nék a kézfejet. A kalap tehát a szájba ke­rül, a kalap és buszos kéz egymást dörgölve kezet mos. A helyzet így alakul: a két kéz immár tiszta (meddig?!), de a csap vagy kalapos vagy buszos (attól függően, hogy melyik kéz nyitotta ki), és kalapos a száj, a fogak, valószínűleg már a nyelv is a nyál közvetítésével. A kalap (még a fogak kö­zött csüng) pedig már nemcsak fogasos, ha­nem nyálas is. Igaz, saját nyálas, de nyálas. A víz zuhogva folyik. (Persze, ha jól meg­gondoljuk — tisztító berendezések ide, tisz­tító berendezések oda — a víz „dunás”, a Duna pedig... áh, jobb ebbe nem belemé­lyedni.) A kezek most leveszik a kabátot — a kalap mindvégig a szájban —, s leteszik egy székre a buszos zsebbel felfelé. Rongy, víz, Vim. Belső kilincs ledörgölése. Leöblí­­tése. Szárazra törlése. Lenyomása, ajtó ki­nyitása. Külső kilinccsel ugyanez, elfordul­va, visszatekert nyakkal, mert a folyosón el igyekvőknek nem kell észrevenni, hogy kalap a szájban. (Az emberek furcsák, min­denbe mindent belemagyaráznának, és vi­­szontmagyarázkodás kizárva — ha a száj kinyílna, a kalap lehullna a földre; ha a kéz elkapná, újra kalapos lenne, ha nem kap­ná el, a padló lenne kalapos, és a kalap fo­gasossága mellett még „padlós” is. Kitekert nyak bebújtatja az ajtó mögé a fejet, kezek kinyúlnak, dörgölik a külső kilincset. Ajtó becsukódik, rongy kimosódik, beszappanozó­­dik, végre a fogak elengedik a kalap karimá­ját, kezek elkapják. A kezek most már újra kalaposak. Egyik kéz a rongyért nyúl, a másik a kalapot tartja. Most már a rongy is kalapos. És kalapos termé­szetesen a száj, a nyál, a fo­gak, a nyelv. Kalapos baktériumok úsznak lefelé a gyomorba a torkon keresztül. Nem vitás, eddigre már a gyomor is kalapos. A csap buszos. A kalap kimosódik, lemosódik. A kéz megmosódik. Rongy kimosódik, zseb kimosódik. Na és a kulcs? Úristen, hol a kulcs? Hát persze, a zárban. A buszos kulcs a zárban! Most már a zár is buszos, illetve buszos-kulcsos. Egyik kéz kiveszi a kulcsot. Ez a kéz máris kulcsos. Buszos-kulcsos. Bu­­szos-kulcsos-záras. Kulcs, kéz szappan meg­mosódik, megtörlődik. A csap még mindig buszos, a száj kalapos. A kalapos bacilusok, minden valószínűség szerint, tovább eveznek a gyomorból lefelé. A zár buszos, kimosan­dó! Nem kis feladat. Spárga, vászoncsík, benzin — a kulcslyuk, puskacső. Buszos­kulcsos puskacső — tiszta puskacső. Tiszta kulcslyuk! (Tiszta őrület!) Tiszta kulcslyuk, tiszta zár. (Tiszta udvar, rendes ház!) Fog­mosás, szájmosás, gurgulázás. Csapmosás. Minden kalaptalan, minden busztalan, min­den kulcstalan. A kalap is kalaptalan, a kulcs is kulcstalan. Igém ám, de jön a vil­lámfényes gondolat: belül a nyelőcsőtől, a gyomron keresztül, egészen le a hm-ig minden kalapos. Pálinkát, rumot, konyakot, fanyar, nehéz erős bort kéne a kalapos ba­cilusok nyomába küldeni! De állj, még a gondolat is, hah. Pálinka, rum, konyak, bor éppoly tisztátalan, fertőző, mételyező, be­mocskoló dolog, mintha valami kalapos, bu­szos stb. És így tovább. Iván körülményes ismerőse minden körül­ményeskedés nélkül vastag piros vonallal osztotta ketté a világ dolgait. Nála nem volt apelláta. Akit vagy amit egyszer Kharon­­ként átszállított az elkárhozottak oldalára, menten bedugta egy sablonzsákba, és frá­zisvirgácsaival menten nekiállt püfölni. Az asszony, aki az anyakönyvezető által be­jegyzett, hites férjét megcsalja — kurva. Az a férfi, aki egy pohár bornál vagy a három pohár sörnél többet megiszik egy ültő helyé­­ben — iszákos. Az iszákos ember — akarat­gyenge. Az akaratgyengeség — jellemhiba. Azaz jellemtelenség. Tehát: aki egy ültő helyében két pohár bort vagy négy pohár sört megiszik — jellemtelen gazember. (Vagy kirabolják, vagy ő rabol ki valakit, vagy megbecstelenít valakit, vagy őt becs­­telenítik meg. A második pohár szájától egyenes út vezet a börtönig, a kórházig, a temetőig. Világos?) És így tovább. Azt hiszem, mondanom sem kell, a ló­verseny is ott volt a piros vonalon túl, a kalapos baktériumok, a negyedik pohár sö­rök, a hites férjüket megcsalt asszonyok tár­saságában. — A lóverseny — fejtegette — minden­képpen biztos lerongyolódás. És minden más szerencsejátéknál jobban az. — Recseg a lemez — mondta Iván. — Jó, recsegjen, de én be is bizonyítom. — Csak ne túl hosszan! — Vegyük például a kártyát. Világos? Be­megy, mondjuk, négy ember egy szobába, mindegyik zsebében száz forint van. Vilá­gos? Újabban sokan, hogy gondolkodási időt nyerjenek, vagy az isten tudja, miért, rákap­nak egyes szavakra, unos-untig ismételge­tik, bele lehet őrülni. Ilyen például az értem. Áll két ember a napsütésben az utcán. Az egyik ezt mondja: „Milyen szép idő van!” Mire a másik: „Értem.” Nem azt mondja, hogy: hát igen. Nem azt: igen, gyönyörű idő van. Vagy: na, nincs is olyan szép idő. Nem, ő érti, hogy szép idő van! Semmi értelme az egésznek. Ezt is hallottam a saját fülem­mel. Az egyik: „Tegnap moziban voltunk.” A másik: „Értem.” — Világos! — mondta Iván dühösen. — Na most, egy biztos, akármilyen kár­tyajátékot játsszanak is, s akárhogy fordul­jon is a szerencse, mikor ismét elhagyják a szobát, a négyszáz forint hiánytalanul meglesz náluk. Csak az elosztás változik. Mondjuk, az egyiknél kétszáz lesz, a másik­nál ötven, a harmadiknál százötven, a ne­gyediknél semmi. Világos? Ha ők négyen, mondjuk, egy közös kasszára dolgozó család, akkor az égvilágon semmi se változott. Négyszáz forintjuk volt, és négyszáz maradt. Négyszáz forinttal mentek be a szobába, és négyszáz forinttal jönnek ki. De mi van ak­kor, ha a csilláron lóg valaki, és a bank egynegyedét kimarkolja. Hm? Az, ami a lottónál és a totónál És ha minden osztás­kor lenyúl az illető? És ha minden osztáskor kimarkolja a bank egynegyedét? Ak­kor *hi van? Lóverseny! Betódul a kapukon tízezer ember, vegyünk egy egészen minimális ösz­­szeget, hogy mindegyiknél csak száz forint van. Tegyük fel, hogy az első futamban mindenki fel is teszi a száz forintját. Ez egymillió forint. Start! És miközben a lo­vak futnak — teljesen mindegy, hogy a zöld, fehér pettyes dressz vezet, vagy a sár­ga, hupikék ujjak és sapka —, a kéz lenyúl a csillárról, és könyörtelenül felmarkol az egymillióból kétszázötvenezer forintot A lé­nyeg: a boldog nyertesek között hétszázöt­venezer forint kerül kiosztásra. Világos? — Mindenütt így van ez — mondta Iván. — Én nem azt mondom, hogy csak nálunk van így. De hadd fejezzem már be, ha el­kezdtem. — Fejezd be. — Tegyük fel, hogy a nyertesek a máso­dik futamban újra felteszik minden pénzü­ket. Tehát hétszázötvenezer forintot Start! A kéz lenyúl, és felmarkol száznyolcvanhét­­ezer-ötszáz forintot. A szerencsés nyertesek most már csak ötszázhatvankétezer-ötszáz forinton osztozkodhatnak. Még egy óra telt el csupán, még csak két futam került lebo­nyolításra, és a tízezer ember egymillió fo­rintjának már csak alig valamivel több mint a fele van meg! Jön a harmadik fu­tam. A nyertesek felteszik az ötszázhatvan­­kétezer-ötszáz forintot A lovak futnak, táv­csövek villognak, ordító biztatások — és közben a kéz nesztelenül lenyúl... — Isten! — ...és kimarkol száznegyvenezer-hat­százhuszonöt forintot. A nyertesek a harma­dik futam lefutása után már csak négyszáz­­huszonegy­ezer-nyolcszázhetvenöt forintot kapnak kézhez. Jön a negyedik futam... — Te, csak nem akarsz most itt végig­menni mind a tíz futamon? — Ne menjek? — Ha lehet, ne. Jó? — Jó. Akkor csak a végeredményt köz­löm. Megbízhatsz az adataimban. Tudod, meglehetősen alapos ember vagyok. — Tudtuk, nálunk is mosta már a kalapját. — Meglehetősen — mondta Iván, és só­hajtott. — Hát igen. Sráckoromban voltam egy­szer versenyen, éretlen fővel, bámészkodó kamasz. Aztán mostanában csábított egy barátom, hogy menjek ki vele, már nem is tudom, hova hívott, galoppra vagy ügetőre, szóval lóversenyre, s akkor én azt mond­tam, hogy majd meglátom, meg kell gon­dolnom a dolgot. Utánajártam, hogy meny­nyit is vonnak le adóba. Megtudtam, hogy­ tét-, helyjátékból tizenkilenc, befutójáték­ból huszonkét százalékot, s azt is, hogy a feltett pénz több mint kilencven százaléka befutó játék. Tehát ha átlagosan huszonöt százalékot számolok levonásra, akkor még méltányos vagyok. Szóval, leültem, kiszá­moltam szépen mindent, s aztán mikor ta­lálkoztam a barátommal, azt mondtam ne­ki: „Nem, köszönöm, ezt a szórakozást nem nekem találták ki!” — és eléje tártam szá­mításaimat. Haha! Én ismeretlen, zavarós vizekbe nem ugrok csak úgy fejest! — A végeredmény? — kérdezte Iván. A Körút és Majakovszkij utca sarkán álltunk, mint egy közlekedési dugó, morogva kerül­gettek a rohanó emberek. Iván nem tartott semmiféle kapcsolatot ezzel a volt osztály­társával, de minduntalan belebotlott. — Tessék, a végeredmény. A tízezer em­ber, aki fejenként száz forinttal lépett be a KÁROLYI AMY: Ember és árnyék Hirosima és Nagaszaki áldozataiból, kiket közvetlenül ért az a­to­merő, nem maradt semmi. Csak árnyuk a kövön. EMBER, árnyékod körbejár árnyékod körbejárhatod belé taposhatsz kővel hajigálhatod nem kiabál talpad alá menekül veled és mégis függetlenül toronyig ágaskodik sínekre fekszik kerítés alá kuporodik EMBER, árnyék nélkül boldogtalan Slemil mindig egyedül ÁRNYÉK EMBER NÉLKÜL árnyékvilág kőkoporsóban múlás nedveiből edzett árny­figurák vagy sziklarajz fal, úttest fényérzékeny lemezén átváltozás (Homeros­ megírta árnyékvilág) kőre freccsentett pillanat még mindig hasonlít reád villám pörkölte árny ez marad körbejár körbejárhatod kővel meghajigálhatod sínekre fekszik kerék nem vághatja szét sérthetetlen lét sötét „Most már értem — mondtam A.-nak —, hogy a németek miért nem bírtak itt a partizánokkal. Ezek a hegyek... képtelen­ség ...” A. hallgatott. A. kevés beszédű ember, jól tud hallgatni, nem várja el, hogy beszélj, de meghallja amit mondasz, odafigyel rá, ha egy szót sem válaszol. „Most már értem” — mondtam, ott ültünk az ebédlőterasz sarkában, alattunk a tenger, jobbra a gyöngyszürke, opálos hegyek, mö­göttük már elindult fölfelé a nap, kilenc órakor harminc fok meleg lesz, és délben negyven, aztán nőni, csapkodni kezd a ten­ger, megjön az ár. A. hallgatott, pedig nem bántam volna most kivételesen, ha válaszol, ha eligazít, segít ebben a partizán­dologban, de hallgatott. Újvidéktől együtt utaztunk, végig a Neretva völgyében, a dalmát tengerparton. A­ partizán volt a második világháborúban, most orvos, ötven­­év körüli, jó alakú, már majdnem teljesen kopasz férfi, széles mellkasán vöröses szőrzet, fürdőköpenyben ült előttem, vizes hajszálai a fényes fejbőrre tapadtak, tejet kortyolgatott, mintha pálinkát inna. Min­den reggel ott beszélgettünk, nem menet­rendszerűen, csak úgy véletlenül. „Most már értem” — mondtam A.-nak többször is, pedig dehogy értettem, csak reméltem, hogy megszólal, elmondja, hogy miképpen is volt az egész, vagy ha az egészet nem is, akkor legalább az ő részét, igen, a hegyek, hozzátartoznak a hegyek is, de végül is én nem arra vagyok kíváncsi. Mikor Splitben voltunk, az első héten, A. megmutatta ne­kem a hajóspartizánok emlékművét, ott áll a tengerparton, alig tíz kilométerre a kis nyaralótól, vitorla és sirályszárny, azt mondta A., itt kezdődött, néhány halász­­bárka, egy gépfegyver, vártam, hogy majd mesél, de nagy volt a forgalom, A. vezetett, és később, Splitben már meg is feledkez­tem róla. Másnap reggel aztán előhoztam. A. azt­­mondta két korty tej között, nem tudja, ő se tud többet róla, itt kezdődött egy halászbárkával és egy gépfegyverrel, ennyi az egész, talán a helybelieket kellene megkérdeznem, ha elmegyünk Hvar szige­tére, akkor ott megkérdezhetem. Aztán én valamiért nem mentem Hvar szigetére. A. HORGAS BÉLA: VISSZA­FELÉ két napig ott volt, hozott egy hatalmas rá­kot a fiának, ott szárítgatták az erkélyü­kön, rózsaszín páncélja volt és szürke olló­ja, körmei. Van úgy is, hogy nem beszélgetünk, csak ülünk a sarokban, az alattunk lévő sziklá­ból egy görcsös pinea nyújtja fölénk er­nyőjét, de ilyenkor még a tengerre vetül ár­nyéka, a hegyek csipkéin átbukó nap ide tűz. A­ vörös hajára, szeplős keze­­fejére, hosszú ujjaira, melyekkel a jéghideg tejespoharat szorongatja. Irni szeretnék, meséltem A.-nak, még az első héten, de zűrzavaros bennem minden, az egész. A. fi­gyelmesen hallgatott, de láttam, ez mégsem érdekli igazán, elszégyelltem magamat. A múlthoz való viszonyról dadogtam, arról, hogyan lesz a szemlélőből résztvevő, ez ér­dekel, ezt akarom megírni, dadogtam. „És ez a legfontosabb?” — kérdezte A. Nekem igen, válaszoltam, egyébként nem tudom, de nem is akarok mindent tudni. A. hallga­tott, hozták a reggelit, a parton kikötött egy zöldséges bárka, lementem a partra, és vettem egy kiló szőlőt, méregettem a moto­rost, ilyen volt, ilyen lehetett, néhány em­ber, egy bárka és egy gépfegyver, így kez­dődött. Belegázoltam a vízbe, imbolyogva haladtam a köveken, egy motorcsónak hú­zott el a közelemben, a hullámok arcomba csapták az erős, sós vizet. A. szavaira gon­doltam, „ez a legfontosabb?”, honnan tud­jam, mentegettem magamat, de azért ala­posan elment a kedvem, kiúsztam a part­ra, és fölmentem a hegyoldalra. Alig két­háromszáz lépésre fölfedeztem egy kis lige­tet a hegyoldalon. Méteres falvastagságú kápolnarom, körülötte kilenc fenyőfa. A rom előtt hűs, sim­a füvű térség. A tenger moraja, a fürdőzők zsivaj­gása már szűr­ten hallatszik csak föl, jól lehet aludni és ol­vasni,­­ nemigen jár arra senki, meredek út vezet föl a szúrás kórok között. Néztem a fügefákat, a képeslaptájat, lenn a tenger hajókkal és vitorlákkal. Bosszantott, hogy A.-t nem tudom szóra bírni. Estére felhők gyülekeztek az égre, vihar készült. Korán megvacsoráztam, és kiültem a sötét tengerpartra, a lépcsők tetejére. Szerettem volna lemenni a kövekhez, a víz széléig, de már harsogott az ár, a hullámok a lépcső aljáig csaptak, görgették és robog­va csiszolták, csörgették a kavicsot. Balra tőlem, a teraszon még vacsoráztak, a fé­nyesen megvilágított erkély, a narancs­vörös műanyagtető éles vonalakkal ugrott elő a sötétségből, a tenger fölött látszott le­begni, mint egy furcsa léghajó fedélzete, a tengermorajláson néha átütött a tányércsör­gés, a poharak koccanása, és a nők neveté­se. Bementem a szobámba, és az ablakból néztem a tengert. Egyre sűrűbben villám­­lott Hvar-szigete felől, de a dörgés még nem hallatszott. Lassan egymást érték a villámlások, szakadatlan vibrálás világítot­ta meg a vizet, és az alacsonyra ereszkedő, felhőkkel teledobált égboltot, de a dörgés még mindig elhalt valahol az ég és a víz között. A világosság már a szobámig ért, még bizonytalanul, de már ott táncolt a tü­körben, a vízcsap nikkelezett csövén, az ab­lak és az éjjeli szekrény fémfogantyúján. Mintha ágyúznának, gondoltam, és végigha­saltam az ágyon, a villámlásokat most már dörgés, folyamatos dübörgés követte. Zu­hogni kezdett az eső, dörgött és villámlott, vakítóan ragyogott szobámban a vízcsap, a tükör és a szekrény fogantyúja. Gőzölgő napsütésre ébredtem. A vízcsap­ra és a tükörre pillantottam, aztán kiugrot­tam az ágyból. A. még ott ült a sarokban, a tejet már megitta, olvasott. Nevetett, hogy elaludtam, mondtam, rossz álmaim voltak, háborúban jártam, nem értettem semmit abból, ami körülöttem történik, a vihar miatt álmodhattam a háborúról ma-

Next