Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-23 / 21. szám - Rákosy Gergely: Fülüket lebegtető elefántok • széppróza | elbeszélés (14. oldal) - Károlyi Amy: Ember és árnyék • vers (14. oldal) - Horgas Béla: Visszafelé • széppróza (14. oldal)
RÁKOSY GERGELY ELBESZÉLÉSE: FÜLÜKET LEBEGTETŐ ELEFÁNTOK Hallottam egyszer vitatkozni a bátyámat egy fiatalon megtotyakosodott volt osztálytársával Hát az egy állati pacák volt Ha a kényszerítő körülmények úgy hozták, hogy kalapját „idegen” fogasra kellett felakasztania, akkor távozás előtt levette a fogasról, egy óvatlan pillanatban besurrant vele a fürdőszobába, és benedvesített, beszappanozott zsebkendőjével kimosta a kalapot. Nemcsak a belső bőrszegélyt, s annak is az idegen fogassal közvetlen érintkezésbe jutott részét, hanem a kalap egész belsejét. Mert a bacilusok nyilvánvalóan már szétszéledtek. Világos? Ha a kalapmosásra alkalma nem nyílott, akkor messze magától eltartva a kalapot ment haza, ahol a kabátját még le sem vetve, mindjárt nekiállt a kalapmosásnak. Világos, nem? Ha „kalapos kézzel” veti le magáról a kabátot, akkor a kabát is befertőződik, s egy télikabátot kimosni már nem is olyan egyszerű. (Tisztító természetesen szóba se jöhet. Ott a kabát mindenféle idegen kabátokkal kerülne érintkezésbe, és mindenféle idegen kezek fogdosnák össze._Még csak elképzelni is! Mondjuk, az idegen kéz éppen a zsebkendőjével és az orrával foglalatoskodott az imént, s utána megfogja, odább akasztja a már kitisztított kabátot És ez még egy jobb eset. Vannak kezek, melyek zsebkendő közbeiktatása nélkül foglalatoskodnak a hozzájuk tartozó orral. Világos?) Mit tehet ilyenkor az ember? Az egyik keze kalapos, a másik „buszos” (vagy villamosos). Adva van az ajtó és a kulcs a zsebben. A kalapos kéz a kalapot tartja, tehát a buszos kéz nyúl be a kulcsért előveszi, kinyitja az ajtót, becsukja az ajtót. A helyzet ekkor a következő: az egyik kéz kalapos, a másik buszos, de buszos most már a kulcs is, a zseb is, a külső kilincs is, a belső kilincs is. A helyzet bonyolult. A kalapot letenni nem lehet, mert a kalap „fogasos”. Egy kézzel kezet mosni át-fákozottul nehéz dolog, olyan hosszú ujjak kellenének hozzá, amelyek begörbítve elérnék a kézfejet. A kalap tehát a szájba kerül, a kalap és buszos kéz egymást dörgölve kezet mos. A helyzet így alakul: a két kéz immár tiszta (meddig?!), de a csap vagy kalapos vagy buszos (attól függően, hogy melyik kéz nyitotta ki), és kalapos a száj, a fogak, valószínűleg már a nyelv is a nyál közvetítésével. A kalap (még a fogak között csüng) pedig már nemcsak fogasos, hanem nyálas is. Igaz, saját nyálas, de nyálas. A víz zuhogva folyik. (Persze, ha jól meggondoljuk — tisztító berendezések ide, tisztító berendezések oda — a víz „dunás”, a Duna pedig... áh, jobb ebbe nem belemélyedni.) A kezek most leveszik a kabátot — a kalap mindvégig a szájban —, s leteszik egy székre a buszos zsebbel felfelé. Rongy, víz, Vim. Belső kilincs ledörgölése. Leöblítése. Szárazra törlése. Lenyomása, ajtó kinyitása. Külső kilinccsel ugyanez, elfordulva, visszatekert nyakkal, mert a folyosón el igyekvőknek nem kell észrevenni, hogy kalap a szájban. (Az emberek furcsák, mindenbe mindent belemagyaráznának, és viszontmagyarázkodás kizárva — ha a száj kinyílna, a kalap lehullna a földre; ha a kéz elkapná, újra kalapos lenne, ha nem kapná el, a padló lenne kalapos, és a kalap fogasossága mellett még „padlós” is. Kitekert nyak bebújtatja az ajtó mögé a fejet, kezek kinyúlnak, dörgölik a külső kilincset. Ajtó becsukódik, rongy kimosódik, beszappanozódik, végre a fogak elengedik a kalap karimáját, kezek elkapják. A kezek most már újra kalaposak. Egyik kéz a rongyért nyúl, a másik a kalapot tartja. Most már a rongy is kalapos. És kalapos természetesen a száj, a nyál, a fogak, a nyelv. Kalapos baktériumok úsznak lefelé a gyomorba a torkon keresztül. Nem vitás, eddigre már a gyomor is kalapos. A csap buszos. A kalap kimosódik, lemosódik. A kéz megmosódik. Rongy kimosódik, zseb kimosódik. Na és a kulcs? Úristen, hol a kulcs? Hát persze, a zárban. A buszos kulcs a zárban! Most már a zár is buszos, illetve buszos-kulcsos. Egyik kéz kiveszi a kulcsot. Ez a kéz máris kulcsos. Buszos-kulcsos. Buszos-kulcsos-záras. Kulcs, kéz szappan megmosódik, megtörlődik. A csap még mindig buszos, a száj kalapos. A kalapos bacilusok, minden valószínűség szerint, tovább eveznek a gyomorból lefelé. A zár buszos, kimosandó! Nem kis feladat. Spárga, vászoncsík, benzin — a kulcslyuk, puskacső. Buszoskulcsos puskacső — tiszta puskacső. Tiszta kulcslyuk! (Tiszta őrület!) Tiszta kulcslyuk, tiszta zár. (Tiszta udvar, rendes ház!) Fogmosás, szájmosás, gurgulázás. Csapmosás. Minden kalaptalan, minden busztalan, minden kulcstalan. A kalap is kalaptalan, a kulcs is kulcstalan. Igém ám, de jön a villámfényes gondolat: belül a nyelőcsőtől, a gyomron keresztül, egészen le a hm-ig minden kalapos. Pálinkát, rumot, konyakot, fanyar, nehéz erős bort kéne a kalapos bacilusok nyomába küldeni! De állj, még a gondolat is, hah. Pálinka, rum, konyak, bor éppoly tisztátalan, fertőző, mételyező, bemocskoló dolog, mintha valami kalapos, buszos stb. És így tovább. Iván körülményes ismerőse minden körülményeskedés nélkül vastag piros vonallal osztotta ketté a világ dolgait. Nála nem volt apelláta. Akit vagy amit egyszer Kharonként átszállított az elkárhozottak oldalára, menten bedugta egy sablonzsákba, és frázisvirgácsaival menten nekiállt püfölni. Az asszony, aki az anyakönyvezető által bejegyzett, hites férjét megcsalja — kurva. Az a férfi, aki egy pohár bornál vagy a három pohár sörnél többet megiszik egy ültő helyében — iszákos. Az iszákos ember — akaratgyenge. Az akaratgyengeség — jellemhiba. Azaz jellemtelenség. Tehát: aki egy ültő helyében két pohár bort vagy négy pohár sört megiszik — jellemtelen gazember. (Vagy kirabolják, vagy ő rabol ki valakit, vagy megbecstelenít valakit, vagy őt becstelenítik meg. A második pohár szájától egyenes út vezet a börtönig, a kórházig, a temetőig. Világos?) És így tovább. Azt hiszem, mondanom sem kell, a lóverseny is ott volt a piros vonalon túl, a kalapos baktériumok, a negyedik pohár sörök, a hites férjüket megcsalt asszonyok társaságában. — A lóverseny — fejtegette — mindenképpen biztos lerongyolódás. És minden más szerencsejátéknál jobban az. — Recseg a lemez — mondta Iván. — Jó, recsegjen, de én be is bizonyítom. — Csak ne túl hosszan! — Vegyük például a kártyát. Világos? Bemegy, mondjuk, négy ember egy szobába, mindegyik zsebében száz forint van. Világos? Újabban sokan, hogy gondolkodási időt nyerjenek, vagy az isten tudja, miért, rákapnak egyes szavakra, unos-untig ismételgetik, bele lehet őrülni. Ilyen például az értem. Áll két ember a napsütésben az utcán. Az egyik ezt mondja: „Milyen szép idő van!” Mire a másik: „Értem.” Nem azt mondja, hogy: hát igen. Nem azt: igen, gyönyörű idő van. Vagy: na, nincs is olyan szép idő. Nem, ő érti, hogy szép idő van! Semmi értelme az egésznek. Ezt is hallottam a saját fülemmel. Az egyik: „Tegnap moziban voltunk.” A másik: „Értem.” — Világos! — mondta Iván dühösen. — Na most, egy biztos, akármilyen kártyajátékot játsszanak is, s akárhogy forduljon is a szerencse, mikor ismét elhagyják a szobát, a négyszáz forint hiánytalanul meglesz náluk. Csak az elosztás változik. Mondjuk, az egyiknél kétszáz lesz, a másiknál ötven, a harmadiknál százötven, a negyediknél semmi. Világos? Ha ők négyen, mondjuk, egy közös kasszára dolgozó család, akkor az égvilágon semmi se változott. Négyszáz forintjuk volt, és négyszáz maradt. Négyszáz forinttal mentek be a szobába, és négyszáz forinttal jönnek ki. De mi van akkor, ha a csilláron lóg valaki, és a bank egynegyedét kimarkolja. Hm? Az, ami a lottónál és a totónál És ha minden osztáskor lenyúl az illető? És ha minden osztáskor kimarkolja a bank egynegyedét? Akkor *hi van? Lóverseny! Betódul a kapukon tízezer ember, vegyünk egy egészen minimális öszszeget, hogy mindegyiknél csak száz forint van. Tegyük fel, hogy az első futamban mindenki fel is teszi a száz forintját. Ez egymillió forint. Start! És miközben a lovak futnak — teljesen mindegy, hogy a zöld, fehér pettyes dressz vezet, vagy a sárga, hupikék ujjak és sapka —, a kéz lenyúl a csillárról, és könyörtelenül felmarkol az egymillióból kétszázötvenezer forintot A lényeg: a boldog nyertesek között hétszázötvenezer forint kerül kiosztásra. Világos? — Mindenütt így van ez — mondta Iván. — Én nem azt mondom, hogy csak nálunk van így. De hadd fejezzem már be, ha elkezdtem. — Fejezd be. — Tegyük fel, hogy a nyertesek a második futamban újra felteszik minden pénzüket. Tehát hétszázötvenezer forintot Start! A kéz lenyúl, és felmarkol száznyolcvanhétezer-ötszáz forintot. A szerencsés nyertesek most már csak ötszázhatvankétezer-ötszáz forinton osztozkodhatnak. Még egy óra telt el csupán, még csak két futam került lebonyolításra, és a tízezer ember egymillió forintjának már csak alig valamivel több mint a fele van meg! Jön a harmadik futam. A nyertesek felteszik az ötszázhatvankétezer-ötszáz forintot A lovak futnak, távcsövek villognak, ordító biztatások — és közben a kéz nesztelenül lenyúl... — Isten! — ...és kimarkol száznegyvenezer-hatszázhuszonöt forintot. A nyertesek a harmadik futam lefutása után már csak négyszázhuszonegyezer-nyolcszázhetvenöt forintot kapnak kézhez. Jön a negyedik futam... — Te, csak nem akarsz most itt végigmenni mind a tíz futamon? — Ne menjek? — Ha lehet, ne. Jó? — Jó. Akkor csak a végeredményt közlöm. Megbízhatsz az adataimban. Tudod, meglehetősen alapos ember vagyok. — Tudtuk, nálunk is mosta már a kalapját. — Meglehetősen — mondta Iván, és sóhajtott. — Hát igen. Sráckoromban voltam egyszer versenyen, éretlen fővel, bámészkodó kamasz. Aztán mostanában csábított egy barátom, hogy menjek ki vele, már nem is tudom, hova hívott, galoppra vagy ügetőre, szóval lóversenyre, s akkor én azt mondtam, hogy majd meglátom, meg kell gondolnom a dolgot. Utánajártam, hogy menynyit is vonnak le adóba. Megtudtam, hogy tét-, helyjátékból tizenkilenc, befutójátékból huszonkét százalékot, s azt is, hogy a feltett pénz több mint kilencven százaléka befutó játék. Tehát ha átlagosan huszonöt százalékot számolok levonásra, akkor még méltányos vagyok. Szóval, leültem, kiszámoltam szépen mindent, s aztán mikor találkoztam a barátommal, azt mondtam neki: „Nem, köszönöm, ezt a szórakozást nem nekem találták ki!” — és eléje tártam számításaimat. Haha! Én ismeretlen, zavarós vizekbe nem ugrok csak úgy fejest! — A végeredmény? — kérdezte Iván. A Körút és Majakovszkij utca sarkán álltunk, mint egy közlekedési dugó, morogva kerülgettek a rohanó emberek. Iván nem tartott semmiféle kapcsolatot ezzel a volt osztálytársával, de minduntalan belebotlott. — Tessék, a végeredmény. A tízezer ember, aki fejenként száz forinttal lépett be a KÁROLYI AMY: Ember és árnyék Hirosima és Nagaszaki áldozataiból, kiket közvetlenül ért az atomerő, nem maradt semmi. Csak árnyuk a kövön. EMBER, árnyékod körbejár árnyékod körbejárhatod belé taposhatsz kővel hajigálhatod nem kiabál talpad alá menekül veled és mégis függetlenül toronyig ágaskodik sínekre fekszik kerítés alá kuporodik EMBER, árnyék nélkül boldogtalan Slemil mindig egyedül ÁRNYÉK EMBER NÉLKÜL árnyékvilág kőkoporsóban múlás nedveiből edzett árnyfigurák vagy sziklarajz fal, úttest fényérzékeny lemezén átváltozás (Homeros megírta árnyékvilág) kőre freccsentett pillanat még mindig hasonlít reád villám pörkölte árny ez marad körbejár körbejárhatod kővel meghajigálhatod sínekre fekszik kerék nem vághatja szét sérthetetlen lét sötét „Most már értem — mondtam A.-nak —, hogy a németek miért nem bírtak itt a partizánokkal. Ezek a hegyek... képtelenség ...” A. hallgatott. A. kevés beszédű ember, jól tud hallgatni, nem várja el, hogy beszélj, de meghallja amit mondasz, odafigyel rá, ha egy szót sem válaszol. „Most már értem” — mondtam, ott ültünk az ebédlőterasz sarkában, alattunk a tenger, jobbra a gyöngyszürke, opálos hegyek, mögöttük már elindult fölfelé a nap, kilenc órakor harminc fok meleg lesz, és délben negyven, aztán nőni, csapkodni kezd a tenger, megjön az ár. A. hallgatott, pedig nem bántam volna most kivételesen, ha válaszol, ha eligazít, segít ebben a partizándologban, de hallgatott. Újvidéktől együtt utaztunk, végig a Neretva völgyében, a dalmát tengerparton. A partizán volt a második világháborúban, most orvos, ötvenév körüli, jó alakú, már majdnem teljesen kopasz férfi, széles mellkasán vöröses szőrzet, fürdőköpenyben ült előttem, vizes hajszálai a fényes fejbőrre tapadtak, tejet kortyolgatott, mintha pálinkát inna. Minden reggel ott beszélgettünk, nem menetrendszerűen, csak úgy véletlenül. „Most már értem” — mondtam A.-nak többször is, pedig dehogy értettem, csak reméltem, hogy megszólal, elmondja, hogy miképpen is volt az egész, vagy ha az egészet nem is, akkor legalább az ő részét, igen, a hegyek, hozzátartoznak a hegyek is, de végül is én nem arra vagyok kíváncsi. Mikor Splitben voltunk, az első héten, A. megmutatta nekem a hajóspartizánok emlékművét, ott áll a tengerparton, alig tíz kilométerre a kis nyaralótól, vitorla és sirályszárny, azt mondta A., itt kezdődött, néhány halászbárka, egy gépfegyver, vártam, hogy majd mesél, de nagy volt a forgalom, A. vezetett, és később, Splitben már meg is feledkeztem róla. Másnap reggel aztán előhoztam. A. aztmondta két korty tej között, nem tudja, ő se tud többet róla, itt kezdődött egy halászbárkával és egy gépfegyverrel, ennyi az egész, talán a helybelieket kellene megkérdeznem, ha elmegyünk Hvar szigetére, akkor ott megkérdezhetem. Aztán én valamiért nem mentem Hvar szigetére. A. HORGAS BÉLA: VISSZAFELÉ két napig ott volt, hozott egy hatalmas rákot a fiának, ott szárítgatták az erkélyükön, rózsaszín páncélja volt és szürke ollója, körmei. Van úgy is, hogy nem beszélgetünk, csak ülünk a sarokban, az alattunk lévő sziklából egy görcsös pinea nyújtja fölénk ernyőjét, de ilyenkor még a tengerre vetül árnyéka, a hegyek csipkéin átbukó nap ide tűz. A vörös hajára, szeplős kezefejére, hosszú ujjaira, melyekkel a jéghideg tejespoharat szorongatja. Irni szeretnék, meséltem A.-nak, még az első héten, de zűrzavaros bennem minden, az egész. A. figyelmesen hallgatott, de láttam, ez mégsem érdekli igazán, elszégyelltem magamat. A múlthoz való viszonyról dadogtam, arról, hogyan lesz a szemlélőből résztvevő, ez érdekel, ezt akarom megírni, dadogtam. „És ez a legfontosabb?” — kérdezte A. Nekem igen, válaszoltam, egyébként nem tudom, de nem is akarok mindent tudni. A. hallgatott, hozták a reggelit, a parton kikötött egy zöldséges bárka, lementem a partra, és vettem egy kiló szőlőt, méregettem a motorost, ilyen volt, ilyen lehetett, néhány ember, egy bárka és egy gépfegyver, így kezdődött. Belegázoltam a vízbe, imbolyogva haladtam a köveken, egy motorcsónak húzott el a közelemben, a hullámok arcomba csapták az erős, sós vizet. A. szavaira gondoltam, „ez a legfontosabb?”, honnan tudjam, mentegettem magamat, de azért alaposan elment a kedvem, kiúsztam a partra, és fölmentem a hegyoldalra. Alig kétháromszáz lépésre fölfedeztem egy kis ligetet a hegyoldalon. Méteres falvastagságú kápolnarom, körülötte kilenc fenyőfa. A rom előtt hűs, sima füvű térség. A tenger moraja, a fürdőzők zsivajgása már szűrten hallatszik csak föl, jól lehet aludni és olvasni, nemigen jár arra senki, meredek út vezet föl a szúrás kórok között. Néztem a fügefákat, a képeslaptájat, lenn a tenger hajókkal és vitorlákkal. Bosszantott, hogy A.-t nem tudom szóra bírni. Estére felhők gyülekeztek az égre, vihar készült. Korán megvacsoráztam, és kiültem a sötét tengerpartra, a lépcsők tetejére. Szerettem volna lemenni a kövekhez, a víz széléig, de már harsogott az ár, a hullámok a lépcső aljáig csaptak, görgették és robogva csiszolták, csörgették a kavicsot. Balra tőlem, a teraszon még vacsoráztak, a fényesen megvilágított erkély, a narancsvörös műanyagtető éles vonalakkal ugrott elő a sötétségből, a tenger fölött látszott lebegni, mint egy furcsa léghajó fedélzete, a tengermorajláson néha átütött a tányércsörgés, a poharak koccanása, és a nők nevetése. Bementem a szobámba, és az ablakból néztem a tengert. Egyre sűrűbben villámlott Hvar-szigete felől, de a dörgés még nem hallatszott. Lassan egymást érték a villámlások, szakadatlan vibrálás világította meg a vizet, és az alacsonyra ereszkedő, felhőkkel teledobált égboltot, de a dörgés még mindig elhalt valahol az ég és a víz között. A világosság már a szobámig ért, még bizonytalanul, de már ott táncolt a tükörben, a vízcsap nikkelezett csövén, az ablak és az éjjeli szekrény fémfogantyúján. Mintha ágyúznának, gondoltam, és végighasaltam az ágyon, a villámlásokat most már dörgés, folyamatos dübörgés követte. Zuhogni kezdett az eső, dörgött és villámlott, vakítóan ragyogott szobámban a vízcsap, a tükör és a szekrény fogantyúja. Gőzölgő napsütésre ébredtem. A vízcsapra és a tükörre pillantottam, aztán kiugrottam az ágyból. A. még ott ült a sarokban, a tejet már megitta, olvasott. Nevetett, hogy elaludtam, mondtam, rossz álmaim voltak, háborúban jártam, nem értettem semmit abból, ami körülöttem történik, a vihar miatt álmodhattam a háborúról ma-