Élet és Irodalom, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-08 / 19. szám - Lázár István: Ügyesek és ügyetlenek • publicisztika (3. oldal) - Kondor Béla: rézkarca: Pegazus • kép (3. oldal)

LÁZÁR ISTVÁN: ÜGYESEK ÉS ÜGYETLENEK Hónapokra visszalapozva sem találok fontosabb cikket az ÉS-ben, mint Szekulity Péter Szegényedek, gazdagodok, című riportja az április 17-i számban. Az általánosításban nem merészkedik messze, ám jelentőségét pusztán az megadja, hogy a figyelmet a szocialista fejlődés egyik legtöbb ellentmondást rejtő kérdéskörére tereli. Bár a téma az anyagilag átlagon felül gyarapodók, és a nincstelenség határán vergődők, valójában a riport egy szélesebb érvényű jelenségre vetít fényt. S a jelenségnek korántsem csak a gazdasági kihatásai érdekesek. Mielőtt azonban megpróbálnám továbbgondolni — problémafelvető szándékkal csupán —, amit Szekulity riportja mirólunk elmondott, tennék egy kitérőt. Nixon amerikai elnök — hogy felépítse a majdani újraválasztáshoz szükségesnek látszó új „egyéniségét” — nemrég szenvedélyes önvallomást tett. Ebben büszkén emlékezett meg arról az ifjúkori, jellemformáló emlékéről, hogy szülei milyen nyomasztó adósságot vállaltak, mert bátyja súlyos betegségekor nem éltek az ingyenes állami gyógykezeléssel. S nem azért, mert az rosszabb lett volna, mint a drága magánintézet, hanem mert a család önérzetével, igazi amerikai filozófiájával ellenkezett másokra, a közösségre szorulni. És Anglia hosszú idő óta legkonzervatívabb konzervatívpárti miniszterelnöke, Heath hasonlóan tesz hitet a minden szükségest önmaguknak megszerző „erős emberek” mellett; olyan társadalomért száll síkra, amely csak a végletesen elesetteknek, a szigorúan önhibájukon kívül bajbajutottaknak segít, és fokozottan támogatja a társadalomban azokat az embereket, és az emberekben azokat a vonásokat, akiket és amelyeket magyarul a legrövidebben ezzel jellemezhetünk: „Kaparj, kurta...” De nemcsak az angolszász és más tőkés társadalmakon belül, hanem a nemzetek közt is napirendre került e problémakör. A nyugati országok — melyeknek a gazdagsága nem kis részben a hajdani gyarmatokból, mai ottani befektetéseikből és a fejletteknek kedvező világpiaci árakból ered — a fejletlen országok „megsegítését” mindjobban kötni akarják azok saját buzgalmához, belső eredményeihez. Természetesen igaz, hogy nyugaton sokan visszaélnek a szociális biztosítékokkal (ami persze előfordul nálunk is) és az is igaz, hogy célszerű ott támogatni az elmaradott országokat, ahol nem fenyeget a segélyek elpazarlása. Ám lényeges a különbség, ha Nixon, Heath és mások érveinek és indítékainak a gyakorlati, és ha a filozófiai, a doktrinális hátterét tekintjük. Számukra ugyanis a szociális visszaéléseknek, vagy a fejlesztési segélyek hatékonyságának a kérdése nem egyszerűen mennyiségi. Nemcsak arra ügyelnek, hogy csökkentsék a visszaélők számát vagy növeljék a kölcsönök intenzitását, hanem a bel- és külföldi „szociális” ráfordításokat határozottan szelekcióra, a saját doktrínájuk terjesztésére használják fel. Mégpedig hogy? Az emberi természetnek azt a szerintük legfontosabb tulajdonságát kívánják így is honorálni, erősíteni, amelyet egyetlen szóval individualizmusnak nevezünk, és amely hitük szerint a történelem során természetesen torkollt a nyugat mai gazdagságának és az egész világ jövő boldogulásának alapja: a kapitalizmus kifejlődésébe. (Jegyezzük itt meg, hogy a jó öreg individualizmus Nixon és Heath szerinti értelmezése, illetve felélesztése a kapitalizmus mai apologetikáján belül is más irányzatok reakciójaként, mondhatni: ellenforradalmaként fogható fel A Kapitalista kiáltvány című röpirat szerint például a modern gazdaságban éppen ellenkezőleg, a létminimumot mindenkinek munka nélkül kellene megadni, és csak azokat hívni és engedni dolgozni, akik magasabb képességeik és nagyobb anyagi igényeik révén ezt külön kívánják. Velük, mint ambiciózus elittel, a fegyelem és a termelékenység ugrásszerűen megjavul! Tetszetős javaslat, bár legalább annyira — igen! — emberellenes, amennyire utópikus.) Térjünk most már vissza ahhoz, ami itt és most minket illet. Szekulity Péter riportja voltaképpen ,a szorgalmas hangya és a könynyelmű tücsök” ősi dilemmáját eleveníti fel. És éppen akkor, amikor — lásd például az új lakás elosztási rendet — kimondjuk, hogy nálunk sem elég pusztán a végzett munka. Hanem — a „családi szükségletek” határáig — az előrelátó, a takarékos hangya-ember érdemel többet a munkabéren és a szociális minimumon túli juttatásokból. Engedményt teszünk tehát — minek is: az „örök emberi természet” egyik fő vonásának, vagy az „osztály-társadalmaktól örökölt csökevénynek” — az individualizmusnak ? Az első kérdés itt az, hogy hol is végződnek — ma, nálunk — az önfenntartás és a családfenntartás határai? Ha már, némely utópikus elképzelésekkel ellentétben, az ember reprodukciója — magyarán: a gyermek felnevelése —, legalábbis még sokáig, elsősorban a család feladata marad, és a szociális juttatások ellenére erősen terheli annak költségvetését, ez mire jogosítja fel az előrelátó szülőt, mekkora és hányadíziglen érvényesíthető felhalmozásra? Ezt aonban még viszonylag könnyű: elvédteni és könnyű törvényt hozni például arról, hogy mennyi ingatlan birtokolható nálunk. Sokkal nehezebb a többé vagy kevésbé következetesen kitűzött normát elfogadtatni, átvinni a társadalmi gyakorlatba , most nézzük Szekulity riportjának talán legizgalmasabb részét: „A negyvenes évek második felében Bácskában, Baranyában, Tolnában néhány ezer sváb család nem esett kitelepítés alá,csak a vagyonukat kobozták el. Tíz-tizenöt év múlva az új tulajdonosoktól a svábok az elkobzott házak 30—40— 50 százalékát visszavásárolták. Mi ez? Szerencsiem vitalitás?...” Ugyanezt a visszavásárlást tapasztalhatná a főváros környékén, például Nagymaroson is. De természetesen nemcsak a szorgalmas és élelmes svábokról van szó. Elképesztő néha az a virulencia, amelylyel az üzletelés, a harács hajlam, a mohó gyarapodás utat tör, helyet követel nálunk is a Nap alatt. A nyílt teleküzérkedéstől a szolidnak tetsző spekulációs bélyeggyűjtésig, a csak az értéknövekedést néző műgyűjtéstől a kollegiális látszatú uzsorakölcsönzésig ezer a változat, az illegalitás határain még innen és más túl. És nem is csak anyagiakról van szó. Elképesztő néha az a szemtelenség, amellyel az egyéb előnyök hajszolása folyik. A sorbanállásban és a hivatali ranglétrán könyökölvefúrva tolakodástól a politikai kaméleonságig, a partner emberségét, egyéniségét,a jövőjét rongáló szerelmi hajszától a hozzátartozókat nyomorító családi zsarnokságig is ezer a változat. És itt már szinte tehetetlen a törvény. S valóban: tehetünk-e — a tüneti kezelésen túl — bármit is? Nem valóban biológiai végzete-e az embernek, az állatvilágból kiemelkedése során szerzett, eltörölhetetlen sajátja, hogy egyedeinek egy hányada ilyen? És talán éppen az életképesebb, az emberi faj számára értékesebb hányada? Igen, sokan így teszik fel a kérdést, még a mi házunk táján is. És így felelnek: a társadalom legfeljebb korlátozhatja, szelídebb mederbe terelheti az individualizmus programjait. Megakadályozhatja, hogy tulajdonosként direkt kizsákmányolóvá legyünk, de alig tehet az ellen, hogy házunk köré ötvenezerért építsünk vaskerítést, s ami font téeább, az ellen, hogy ügyeskedve szerzett előnyökkel kerekedjünk rívások fölé. Ám én nem hiszem, hogy tehetetlenek volnánk az ember valamiféle „örök biologikumával” szemben. Bárha kétségtelenül vannak sajátos „német”, „olasz” stto. jellemvonások, ha jobban megnézzük sváb falvainkat, amennyire különbűznek a magyar falvaktól, életvitelben, regulákban, közgondolkodásban, szinte ugyanúgy különböznek egymástól is. Részletesebb érveléssel kellene elmondanom, mire jutottam Zemplén-szociográfiám készítése során a kivándorlásról. A lényeg ennyi: pontosan ki lehet mutatni bizonyos tendenciákat, elsősorban azt, hogy a nagybirtok szorítása és a nemzetiségi sorban élés okul szolgáltak.« És mégis, azonos nemzetiségű, vérmérsékletű és egyformán szegény falvak közül az egyik embervesztesége tíz, a másiké ötven százalékos volt S ha az egyke vagy az öngyilkosság elterjedtségét nézzük, hasonló dilemmával találkozunk: a „racionális” magyarázatok nem egyértelműek. Miért? A valószínű megfejtést — használtam már a szót — talán a helyi regulákban lelhetni meg. Az ember kisebb-nagyobb — lakóhely, társadalmi rétely stb. — szerinti közösségeit hallatlanul erős belső törvények irányítják, különösen ott és amíg a nagyobb közösség — nemzet, osztály stb. — nem szab határozottan új, más rendet. De még azután is. Mit ér ez a megalapítás, ha a nálunk ma megnyilvánuló individualizmusra akarjuk alkalmazni? Régen és untig emlegetjük, az anyaság rangjáról, a karácsokról, a kispolgáriságról, a huligánkodás eltűréséről vagy megfékezéséről és ezer másról szólva, hogy a közösségi légkört, a társadalom és a társadalmi csoportok közgondolkodását kell elsősorban alakítanunk S ezt valóban csinálni kell, mindig, ha sziszifuszi is a feladat, ha sokminden újra és újra ellenünk hat Am annyi biztosan igaz az individualizmusnak az emberi természetben betöltött helyéről, hogy évtizedek — századok, sőt — ezredek eltérnek, és ha akkor lesz még ember, még mindig lesznek ilyen gondjai. Mire kellene azonban most, a közvetlenül előttünk álló időben jobban ügyelni? Nemcsak a szegényedőkre és a gazdagodókra, hanem szélesebben: az ügyesekre és az ügyetlenekre. Másként így fejezném ki: életünk bonyolultságának következményeire. Itt van most, mint legidőszerűbb, az új lakásrendelet, illetve rendelet-szövevény. Gazdasági parancs volt, hogy az egész lakásfrontot anyagilag új alapokra helyezzük. Politikai, szociális parancs volt, hogy ez ne rontsa az életszínvonalat A szabályozás azután, jórészt persze szükségszerűen, olyan bonyolultra sikerült hogy edzett jogászok háza borsózik bele. Még jó, hogy itt egyéni visszaélésre kevés a lehetőség — bürokratikus tévedésre már több. Az ingatlanbirtoklás határait rögzítő törvény viszont, bár az előbbinél sortícai egyszerűbb, az ügyesek számára a kibúvás ezer lehetőséget rejti. Egy interjúban az ügyvédi kamara elnöke, a jogászok szakosodását indokolva, elmondta, hogy hazánkban ma százezer érvényes jogszabály van. És még hány millió egyéb, vállalati, szervezeti stb. előírás? Nemhogy egy házépítéshez vagy lakáscseréhez , egy villany bojler felszereltetéséhez hovatovább jogtanácsosi segítség kell (csak azután legyen szerelő is). Egy több országot érintő hivatalos vagy magánutazás a gyakorlott tisztviselőnek vagy a jártas polgárnak több napos ügyintézést jelent. Vélekedjünk akárhogy az individualizmus biológiai vagy társadalmi eredetéről, örök vagy változékony voltáról, annyi bizonytt: jobban számolnunk kell azzal, hogy a mindennapi élethez kívánatos alapügyességgel az emberek nem egyformán rendelkeznek. Miközben szocialista rendünk óriási társadalmi különbségeket tüntetett el, rengeteget tett az esélyek közelítésére, és miközben nyilvánvaló, hogy más emberi esélyeink (külső adottságok, tehetség) sohasem lehetnek kiegyenlíthetők — rengeteg olyan megoldani valónk van, és az agyonszabályozott modern életben egyre több, ami sokunk erejét meghaladja. Szinte újfajta rétegződés alakul ki társadalmunkban, aszerint, hogy a köznapok ügyeséget kívánó apróbb-nagyobb akadályait ki hogyan tudja venni. Az ügyes mint a csík, átsiklik a hivatali útvesztőkön, és adóját mérsékelik, lakását korszerűsíti a FIK, számfeletti telkét unokahúgára íratja, autót öccse nevére igényel, apját szociális otthonba dugja, és tudja az egyetlen boltot Pesten, ahol X csavart. Y kapcsolót vagy leértékelt, de hibátlan teddybeart kap. Míg más abban kifullad, hogy a rokoni segítségül küldött életmentő külföldi gyógyszert vámmentesen kapja meg, a le nem szállított tüzelő árát a TÜKER-től visszaperelje. Félig egészségesek lubickolnak a szanatóriumi strandon, de súlyos betegek nem tudják, milyen utókezelést milyen bizottságtól kell kérniök? S különösen fájdalmas, hogy az ügyesek persze elsősorban luxusjavak, autó, nyaraló, utazás körül manipulálnak (de az SzTK-tól a lúdtalpbetétet is rafinált gyorsasággal szerzik meg), az ügyetlenek viszont, természetszerűen, már ott elakadnak, ahol szerény anyagi helyezetükön, rossz egészségi állapotukon kicsit javíthatnának. Az egyiket megalázza kedvese, aki elmenne vele, de nem „ a Mauthnerbe”, a másik két szobát fizet a szállóban, pedig az egyikben érintetlen marad az ágy, vagy csak csúsztat plusz egy ötvenest. Az egyik vesz egy kis telket, s azután tudja meg, hogy oda sem építhet. Fillérekért adja hát tovább a másiknak, aki igenis épít ott, legfeljebb megbírságolják kicsit, de bontást bátosan nem rendelnek el... A jelenség mérhetetlenül sokrétű. És ne csak úgy gondolkozzunk róla,mint ami a szociális gondoskodásra, az ügyviteligási jogi tanácsadásra tartozik. A szocialista demokratizmus egyik fontos aspektusáról van szó. Annak továbbfolytatásáról, hogy bár az emberek sok mindenben különböznek, amiben csak lehet, egyenlő esélyeket kell adnunk számukra. A szegényedek és a gazdagodók között a különbség elsősorban gazdasági, szociális. Az ügyeseknél vagy ügyetleneknél az egész emberről van szó, az élet minden vonatkozásáról. Ez teszi a problémát mérhetetlenül bonyolulttá. És ezért merem azt mondani, hogy jövő fejlődésünk egyik kulcskérdését ismerhetjük fel itt. Kondor Béla rézkarca: Pegazus 1971. MÁJUS 8. félet és 1»!