Élet és Irodalom, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-22 / 21. szám - Galsai Pongrác: Nyomozás kívül, belül • színikritika • Darvas József: A térképen nem található. Madách Színház. Rendező: Lengyel György (13. oldal) - Kroó György: Nemzetközi panoráma • zenekritika • Tribune Internationale des Compositeurs (13. oldal) - B. Nagy László: A valóság bora • filmkritika • A Balázs Béla Stúdió új filmjei (13. oldal)

GALLAI PONGRÁC: Nyomozás kívül, belül Tudjuk, hogy a tényirodalomnak a legrövidebb a szavatossági ideje. Különösen a színpadon. Ahol a tények nem a betűk maradandó közvetlenségével, hanem a játék folyton változó áttételében jelennek meg. A publicisztikai és dokumentum-drámák, amelyek az emberek fölrázására íródtak, kevésbé alkalmasak arra, hogy az embereket hosszabb idő múlva is megrázzák. Darvas József huszonnyolc éve készült Szakadékja ma legalább úgy fölzaklat,— mert a szívemben aktuálisnak érzem.—, mint A térképen nem található című, tegnapelőtt játszódó színműve. Hiszen nincs is olyan közel az a tegnapelőtt. Huszonnyolc röpke év, alig egy emberöltő helyett íét teljes nap múlt el azóta. XII. Pius pápa a Szent Péter Bazilika kriptájában porlad, a Rosenberg-házaspárt kivégezték, az Oppenheimer-ügy lezárult, a legelmaradottabb magyar község lakóit alkalmasint fölkarolták. Mit tehetünk az érdelvükben, vagy ellenükre? Igaz, a történelem mozgástörvényei talán nem változtak. De a tények igen. S ugyanazok a törvények ma már időszerűbb valóságanyagban fejtik ki hatásukat Miért kényszerít az író, hogy átnézzünk fölöttük? Csak valamennyit kell tovább mozdulnia az időnek, s a színpadi történés könnyen lemarad. Ülünk a nézőtéren. Valami lejátszódik előttünk. Hic et nunc. Ahogy Darvas József színművében is mondják. Valami történik a szemünk előtt, ami tulajdonképpen már megtörtént. Méghozzá a tegnapi valóság drámaibb, izzóbb, érvényesebb közegében. Ülünk a jelen higgadt aktualitásában, s figyeljük az idejétmúlt aktualitását túlélni vágyó múltat Darvas József ettől a „kettős látástól” akar megóvni bennünket. Elsősorban úgy, hogy önmagát veti a drámába. A legtisztességesebb alapon. Egyéniségének párbajképes világnézeti kontrasztjaival. Darvasnak, a Szakadék idején, életrajzi kontinuitása volt a magyar faluval. Ma már inkább gondolati-érzelmi-rokonszenvi köze van hozzá. S ezt az eszmei érdekeltséget helyezi, mint aktualitást, az időben távolodó tényanyag fölé. A térképen nem található című színmű egy egész faluról ad képet. Nevezzük Penészleknek, Ormosnak, vagy hallgassuk el a nevét. De az igazi dráma az író lelkiismeretiben játszódik. A színpadon mintha egy szociográfiai tablót terítenének elénk. A legsivárabb magyar község „lelki térképét”, amelyen nemcsak a társadalmi rétegeződések, hanem az emberi vonulatok, indulati folyómedrek, morális fehér foltok, szellemi szittyó-területek is jelölve vannak. Ez a részletes térkép alapos és kiterjedt oknyomozás közben tárul fel előttünk. A nyomozás voltaképp az elmaradottság okait kutatja. Kik a felelősek érte? Akik hasznot húznak belőle? Akik közönyösen nézik? Vagy azok is, akik megszenvedik? A drámai expozíciót két „föntről értkezett” hős vezeti: Bolgár Ferenc szerkesztő és Bónis József megyei párttitkár. Az „író”- és a „funkcionárius”-forradalmár. A szerző színpadi alteregói. Darvas megütődik, hogy a „magyar középkor” még létezhet. Darvas magyarázatot kíván találni rá. Darvas elutasítja ezt a magyarázatot. Darvas felelősnek érzi magát. Darvas próbára teszi a felelősségét. Így születtek meg az író önmagával vitatkozó, a tapasztalati tényeket és az elvont ideákat megütköztető, közelbe s távolba egyszerre néző lelkiismeretének kirendelt képviselői. Darvas József úgyszólván kiszolgáltatja magát a tényeknek. De gondolataival uralkodni tud fölöttük. Ez a kiszolgáltatva uralkodás ad feszültséget a darabnak. Az író mindent elkövet, hogy a történet lokalitását — térben és időben — feledtesse, magas hőfokú dialógusaival a valóság fölé csapjon, a hősök azonosítási lehetőségét a karakter-ábrázolás képzeleti elemeivel visszatartsa, s a szituációban megerősítse a rajtuk túlmutató jelentést, vagyis a terhelő nyomozati anyagból tehermentesített drámát alkosson. Tudjuk, hogy a dokumentumanyagnak nemcsak ihlető ereje van. Hanem természetes önsúlya is. Amit a választott műfajban — amely mégiscsak a tényekre épül — nehéz fölszabadítani. De a gondolati koncentráció ebben is segít. Drámai csomókat köt a szétszaladó szálakra. Ha teljes „megváltást” nem nyújt is. E láb elismerő kritkát írt Darvas színművének első változatáról. Szerencsére, az író nem lágyult el a felsőfokoktól. Szívós dramaturgiai munkára fogta magát. A Bolgár—Bónis-vitát — kard ki kard — még személyesebbé tette, Vargyas igazgató-tanító — e különben nagysorsú figura — „főhősi” aspirációit viszszább szorította, a színen kerengő dokumentum-hősöknek súlyuk szerinti mozgásteret adott. Így a mű feszesebb, zártabb, hatásosabb lett. Legföljebb a tanácstitkárfeleség és a védőnő „epizód-drámáját” lehetett volna szűkebbre fogni. A Madách Színház előadása, Lengyel György rendezésében, az eszmék és a valóság térsíkjait ügyes fotómontázs-technikával különítette el és másolta egymásra. (A díszletet Fehér Miklós tervezte). Szirtes Ádám alakítása az író jó ismeretéről vallott. Koltai János mintha egy új szerepkör lehetőségeit pórbálná. Némethy Ferenc Miskolcról hozta magával az igazgató-tanító ’’kettős énjét”, megrendítő kicsinységét, egy szerény, de igen gondos művész eredményeivel. Horesnyi László ütődött szervilizmusa bőséges tapasztalatokról árulkodott. Ilosvay Katalin sűrű volt, Zenthe Ferenc karakteres, Muszte Anna megnyerő. Löte Attila ezúttal mintha szokráteszi kavicsot pörgetett volna a nyelve alatt. 1371. MÁJUS 22. ■MŰVÉSZET ★ B. NAGY LÁSZLÓ: ... mekkora mámor megrészegedni a valóság korától! Rákos Sándor A magyar közgondolkodás hagyományos és szinte leküzdhetetlen betegsége, hogy nem szintézisre, a mégoly végletes ellentétek dinamikus egységbe fegyelmezésére tör, hanem beéri a langy egyeztetésekkel, a középszer nyugalmas közegével. Látszatra realista álláspont ez, hisz folyvást az adott körülményekre hivatkozik; valójában a legképtelenebb illuzionizmus, hiszen, ha valami nem fér el szűkre vont körében, egyszerűen nem vesz róla tudomást, nem létezőnek, ravaszab-bul és tudományosabban „nem tipikusnak” nyilvánítja. Mint bivaly a tócsában, hűsölünk a „körülményeinkben”. Sajna, már e tócsa is túlzsúfolttá vált, egymást kell kitúrnunk belőle. Közben a tények és az eszmék ösztökei is mind sűrűbben döfölnek. Kialakul hát a bivalyneurózis: iszonyodás a szúrós szerszámtól, a tócsa-világon túli dolgoktól. A vastényektől éppúgy, mint a belőlük adódó vaskövetkeztetésektől. Az empíriától éppúgy, mint az absztrakciótól. Hisz a bivaly tanulékony, már filozófiát is tud. Tócsa-filozófiát, persze. Mi mással magyarázható, hogy szabályos időközönként heveny védekező láz járja át szellemi életünket a bántó külhatásokkal szemben, hívják azt akár strukturálanalízisnek, akár egyszerű tudósításnak a Szabolcsból Algyőre ingázó olajbányászokról. Az információ viszony mindenre kadenciát talál. Ezért válik már-már hősi tetté, ami az emberi tudat természetes működése: a megismerés, a véleményalkotás. • Ezért hatnak a reveláció erejével a Balázs Béla stúdió új filmjei is, melyekről a kőszegi filmnapok kapcsán már ejtettem egy-két szót. A stúdiónak ma már filmtörténetileg is rögzített érdeme, hogy első és második nemzedéke — ma már rangos, nemzetközi hírű alkotók — hadat üzent a bivaly-filozófiának. Némi túlzással azt mondhatnék, hogy egy tanműhely, kezdő művészek kísérleti stúdiója lett a példája és erjesztője mindannak, ami a magyar filmművészet megújulásáért az elmúlt évtizedben történt — és ezt az élesztő szerepét átmeneti lankadások ellenére a stúdió máig megőrizte. Mi ennek a huzamos elevenségnek a titka? Miért vágyódnak vissza ide azok is, akik már a „felnőtt”, a profi filmgyártásba kerültek át? Az indulás együttes élménye, az ifjúság varázsa? A tehetségek véletlen találkozása egyetlen korosztályban? De hisz a mostani Balázs Bélás filmek már mások, egy más szemléletű nemzedék művei, s nem mondhatjuk, hogy például Gazdag Gyula Válogatása a maga nemében kevésbé jelentős volna, mint annak idején Sára Sándor és Gaál István Cigányokban. Nem, az elevenség titka másutt keresendő. S voltaképp nem is titok. Mint kísérleti műhely, a Balázs Béla stúdió bizonyos autonómiát élvez, belső fölépítése, szerkezete, sőt részben programja is szinte kísértetiesen megegyezik az egykori népi kollégiumokéval. Ez a szerkezet az, ami csúcsteljesítményre serkenti a tehetséget, s a fizetek tanúsága szerint még a középszerűt is megnemesíti, mintegy önmaga fölülmúlására ösztökéli. Az érett művészek visszavágyódása sem egyszerű nosztalgia. Itt — és talán csakis itt — alkothatta meg Huszárik Zoltán a meghökkentően modern, fantáziadús, tiszta harmóniákra törő Capricciót és Tóth János, a Szerelem nagyszerű operatőre is ide tért vissza, hogy az Arénában szembenézzen napjaink kaotikusnak ható világával. A küzdelem és rezignáció ellentett útjait járja végig, túlzsúfoltan gazdag, gondolatoktól robbanékony metafora-sorozatokban. A világ, ez a nagy aréna, csöppet se csábító, inkább félelmet keltő. Mégis: mozgás, viharos változás, élet és nem tócsa-vegetálás. A stúdió tehát bizonyos folytonosságot is őriz, és ez egyáltalán nem fékezi, inkább serkenti a most indulók lendületét. Az új programnak fő célja: a magyar valóság fölfedezése, lényegében nem változott, annál inkább az eszközök, amikkel e munkának nekiláttak. Az új vezetőség beszámolója rokonszenves szerénységében is merész programot körvonalaz. „Napjainkban nem a nagy drámai összeütközések jellemzik alapvetően a társadalmunkat, hanem a társadalmi struktúra aprólékos átváltozása, átrendeződése” — olvassuk. Olyan vizsgálati módot kellett keresniök, ahol a „nem látványosan szemlélhető dolgok is a maguk jellegzetességében, a struktúrában való elhelyezkedésükben kibonthatók, látványukban is vizsgálhatók... a valóság maga játssza el, tárja fel magát, mégpedig működésében, folyamatában és nem egyszerűen dramaturgiai csúcspontokban”. Valamilyen művészi passzivitás ez? A gyanút maguk a filmek cáfolják a leghatásosabban, de a gondolkozói biztonságot és aktivitást a program tükrözi. A valóság ugyanis föltárhatja magát „olyan esetekben is, amikor drámailag mozgásképtelen közeget vizsgálunk, amelyik önmagát sem egyéniségben, sem eseményekben nem tükrözi adekvát módon, hanem egyszerűen csak sűrű és törvényszerű folyamatot ad.” A Válogatásból, a Nászúrákból, a Krokodilból kiderül, hogy a „mozgásképtelen” közeg, a megmerevedett szerkezetű intézmények vagy kis közösségek belső működése az ember, az egyén deformálódását, súlyos torzulását idézi elő. Pedig a rendező nem avatkozik az eseményekbe, hagyja történni őket, nem akar mást, csak „feltárni valamit, ami ismeretlen”. E „drámaellenes” szemlélet súlyosabb és tanulságosabb emberi drámákat mutat föl, mélyebb törvényszerűségekre világít rá — éppen mert prekoncepciók nélkül közeledik a tárgyához — mint az elmúlt év játékfilmjei túlnyomó része. „A dokumentumfilmek képeinek számunkra szinte mágikus szépsége van, féktelen konkrétságuk miatt”, mondják a Balázs Bélások. Így filmjeik is olyanok lettek, amilyennek szánták őket: nemcsak új információkat, de döbbenetes képi élményt jelentenek. Gazdag Gyula, Szomjas György és társai szigorúan a tényekből építkeznek, jóllehet a megformálás módjából, biztonságából kitűnik, hogy érett művészek, a játékfilmre is készen a körük. De azon, hogy előbb az alapokat akarják lerakni, a „valóság rendszerezett föltárásával” annak megváltoztatását, a mozgásképtelen közeg kmozdítását segítik. S nemcsak az életben, a filmművészetben is. Új lendületet adtak a cselekvő film már-már ellankadt mozgalmának. Még akkor is, ha a bivaly-logika „hazugnak” minősítené az őt idegesítő tényeket — ártalmasnak a valóság kijózanító borát! A valóság bora Színház KROÓ GYÖRGY: Zene Nemzetközi panoráma Az UNESCO keretében működő Nemzetközi Zenei Tanács legfontosabb rendezvénye az évenként Párizsban sorra kerülő Tribune Internationale des Compositeurs, a nemzeti rádiók világméretű komolyzenei seregszemléje. Ma már három ágazata van, egy-egy Tribune az ázsiai, az afrikai és az európaiamerikai földrész zenéje számára, a kontinens szót ezúttal zenei módosítással használva, például Japán műzenéjét stílusa jogán az európai-amerikai művelődéskörbe sorolva. Magyarország, ha nem is alapítója az európai Tribune-nek, több mint tíz esztendeje rendszeresen részt vesz munkájában, mert rendkívül jelentősnek tartja. Eredetileg négy ország nemzeti rádiója határozta el, hogy kölcsönösen tájékoztatja egymást a legújabb komolyzenei termésről. Az idén már 34 ország képviselője mutatott be 90 új művet ezen a fantasztikus hangszalag-fesztiválon. A nagy alkotóművészek (például Britten, Sosztakovics), s a tegnapi vagy mai avantgarde már „befutott” személyiségei (például Penderecki, Ligeti) természetesen nem küldhetik ide műveiket, s nem szerepelhet a Tribune műsorán pályadíjnyertes, vagy versenygyőztes kompozíció sem. A cél új tehetségek felfedezése, a fiatalok támogatása. Ha arra gondolunk, hogy egy tegnap még talán hazája közönsége előtt is ismeretlen zeneszerző művét tíz hónap alatt 34 ország rádióadója potenciálisan milliárdos hallgatótáborral ■ ismertetheti meg, megértjük a versenyfutást a Tribune-re jutásért és a jó helyezésért. könnyebb tájékozódás érdekében ugyanis a küldöttek pontozzák a meghallgatott műveket, a lista élére kerülő művet valamennyi résztvevő rádió köteles sugározni, a többi listavezető kompozíció az ajánlott művek közé kerül. Magyarország az utóbbi öt-hat évben Bozay Attila, Durkó Zsolt, Kurtág György, Maros Rudolf műveivel egyre határozottabban hívta fel a figyelmet a maga új zeneszerzőiskolájának rangjára, míg végül 1970-ben magyar mű, Szőllősy András III. Concertója kapta a legtöbb szavazatot. A sikersorozat az idén is folytatódott. A tavalyinál nagyobb és megítélésem szerint magasabb színvonalú mezőnyben Balassa Sándornak Dsida Jenő versére írott Legenda című kórusműve 90 kompozíció közül a harmadik lett. Hozzáteszem, hogy ilyen előkelő helyezést a cappella kompozíció (méghozzá „egzotikus nyelvű”) még sohasem ért el; általában első hallásra a mutatós partitúrák, a mammut-orkesztrációk váltanak ki nagyobb hatást A kompozícióról az ÉS hasábjain annak idején beszámoltam olvasóinknak. Invenciója, poézise a nemzetközi szakemberekből álló közönségre sem tévesztette el hatását. Megérezték, hogy szervesen nő ki a magyar kórushagyományból, de azt is, hogy eredeti íze van. Mint francia kollégám megfogalmazta: „Veriture intéressante”. Azt hiszem, megjegyezték Székely Endre nevét is, akinek Fantasma című zenekari kompozícióját mutattam be a Magyar Rádió képviseletében, nem visszhangtalanul. A „magyar iskola” sikeréhez tehát semmi kétség sem fér. Igazolva látszanak az elmúlt esztendőkben napvilágot látott, önbizalmat sugárzó kritikák, értékelések, nyilatkozatok. Kilencven mű meghallgatása némi reális alapot adhat az általánosabb zenei körkép felvázolásához is. Bár a zene fejlődésének mérföldköveit a kivételes tehetségek rakják le, a zenei köznyelv alakulása, hullámzása, amelynek a Tribune hű tükre, sokat mondhat az ízlés, a stílus, a technika, a tájékozódás irányáról. A kép jellemzően tarka, sokféle stílus és technika él egymás mellett és egymás ellen, a partitúrák kottaképe, a különböző lejegyzésmód is az átmeneti korszak jellegzetes tünete. Kilencven mű között egyetlen elektronikus zene és egyetlen konkrét zene akadt; mindkét irányzat hat a zeneszerzői stílusokra, de önállóan egyre kevésbé jelentkezik. A zenei kifejezés autonóm erejébe vetett hit bizonytalanságára, vagy a zeneszerző saját tehetségébe vetett hitének hiányára utal és egyúttal jelzi a zenei forma útvesztését is a rengeteg zeneszerzői előszó, szöveges kommentár és nyilatkozat. Filozófiai és technikai leírások váltakoznak hol a lét dimenzióit, hol a különböző paramétereket ajánlva a hallgató figyelmébe. Kusza vagy nagyképű írások ezek, önigazolások és pótlékok s elolvasásuk után a felhangzó zenepere szerint nagy csalódás. Még hallani egy-egy technikának életre-halálra elkötelezett kompozíciót, de jellemzőbb az elekticizmus, a különböző tradíciók és különböző avantgarde eredmények ötvözésének szándéka. A tradíció és a nemzetköziség dilemmája szinte mindenütt érezhető. Legmeghatóbb az észak-afrikai arab és a dél-amerikai zeneszerzők vergődése. Ők most kerültek Bartók— Kodály 1905-ös válaszútja elé, sajnos, tanácstalanul. Némelyek még a XIX. századi romantikus operák és balettek egzotikus koloritjánál tartanak, mások fejest ugranak a mai nemzetközi köznyelv mélyvizébe. Kevesebb mű mögött érezni a második ,,Bécsi iskola” kizárólagos ihletését. Gyakrabban jelenik meg a kottakép mögött Sztravinszkij hatalmas árnyéka. A zenei szín mellett, ami az utóbbi években uralkodó szerephez jutott az európai zeneszerzésben, mintha a ritmus is reneszánszára készülne. Mindenképpen feltűnő a zenei köznyelv (vagy zenei divat?) romantikus tendenciája: szinte mohó vágy a nagyobb dallamívekre, s az irodalom, sőt a képzőművészet felé való közeledés, a szöveges, programcímekkel ellátott, esetleg képektől ihletett művek megszaporodása. Még olyan erősen avantgarde tájékozódású országok is, mint Norvégia vagy Svédország, vegyeskari bibliai motettát, békéért könyörgő gyászzenét és latin költők megzenésített verseit választották ki bemutatásra. A közönséghez való fokozottabb fordulás jele volna ez? Lehet véletlen is, hogy 1971 nemzetközi zenei börzéjén így alakult a kereslet-kínálat viszonya, hogy a humánum, a kifejezés, a tartalom árfolyama emelkedett. Én azt hiszem, hogy mindez inkább a mai zene mozgásának legfontosabb irányát jelzi, a lelkiismeretes a felelősség erősödő hangját Film ületésű IRODALOM?