Élet és Irodalom, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-12 / 24. szám - Molnár József: rajza • kép (3. oldal) - Déry Tibor: A cselekvő filozófus • gyászbeszéd • Elhangzott Lukács György temetésén (3. oldal) - Kelen Jolán: Az első és az utolsó találkozás • nekrológ • Lukács György (3. oldal) - Vitányi Iván: Tanulni Tőle • nekrológ • Lukács György (3. oldal)

BÚCSÚ LUKÁCS GYÖRGYTŐL DERY TIBOR: A cselekvő fi­lozófus Lukács György családjának és barátainak megbízásából beszé­lek. Nehéz a szívem — mint mindannyiunké —, bocsássanak meg tehát, ha búcsúszavam sok­kalta szegényesebb lesz, mint az a megrendülés és gyász, melyet kifejezni hivatott. Azt érzem — s bizonyára mindazok is, akiknek nevében szólok —, hogy ez a ha­lál, bár várható s elkerülhetet­len volt,­ mint minden halál, töb­bet pusztított el, mint egy emberi életet: egy ritka természeti tüne­mény lelte általa végét. Az em­beri nagyság sokféle alakban, je­lenik meg földünkön. Lukács György azonban egy egészen ki­vételes változatát hozta felszínre: a nagy gondolkodóét, aki agyának alkotásait — mint a paraszt a maga termesztette magát — sa­­játkezűleg el is vetette köznap­jaink valóságába. Köznapjaink­nak, azaz a történelemnek a ter­mőföldjén. Ez volt az élete, s te­gyem hozzá, így és ezért volt kommunista: gondolkodott s amit kigondolt, azt meg is akarta va­lósítani. Napszámosa volt saját bölcseletének. A cselekvő filozó­fus volt. Tisztelt gyászoló közönség! A barátok szólalnak meg itt az én hangomon, a szeretet és a gyász hangján. Nem az a dolgunk most — elvégezhetetlen volna —, hogy számba vegyük Lukács György nagy életművét és nagy életét, eredményeit s elkerülhetetlen buktatóit. Ez a vizsgálat a tisz­telettel felfigyelő külvilág dolga, gondolkodásának és cselekedetei­nek híveié és ellenfeleié. A barát a szeretetét mondja el, amely (Elhangzott a temetésen) oly nehézzé teszi ezt a búcsút. A nagy elme működésén kívül még miféle más vonzás kötött le ben­nünket a halotthoz, a sajnos már halotthoz, kérdezzük, de tovább­­menőn: miféle emberi tartalom irányította elméjét is, hogy az épp így s nem másképp műkö­dött? Mi vesztegetett meg művé­ben és személyében egyaránt? Egy szóval merészelnék válaszol­ni: az emberszeretet. Amely vég­ső soron feltételezi az emberbe vetett bizalmat is. Luk­ács Györ­gyöt életében nem egy megpró­báltatás érte, munkájában, a szo­cializmus szolgálatában számta­lanszor elgáncsolták, életében bő­ven szembesült azokkal az akadá­lyokkal, melyeket a cselekvő fi­lozófus sorsa emelt eléje... de mindez nem rendítette meg az emberbe vetett bizalmát melyet szüntelen, kitartó gondolkodással igyekezett igazolni. Meggyőződé­sét nem befolyásolta személyes sorsa. Sem korának balsorsa, mondhatnám. Az emberiségé sem. Csodálattal idézem föl korunk földrengéseiben ingadozó sovány, törékeny alakját, mely utolsó éveiben már oly szellőssé és len­­gedezővé vált, hogy szinte csak a szemüvege az orrán s a szemüveg mögött fénylő tudata tartotta úgy-ahogy egyensúlyban, de gon­dolatainak rendjét az esendő test változatai nem zavarták meg. Az okos, szerény mosoly akkor sem apadt le arcáról, amikor egy fél­éve megtudta — saját kívánsá­gára mondták meg neki —, hogy halálos beteg, s utolsó beszélgeté­sünkkor, kevéssel a halála előtt, változatlanul a régi tanítói szen­vedéllyel oktatott, még mindig szivarral a szájában, s változat­lanul a régi, szinte félős mosoly ült csontos arcán, mely mintha bocsánatot kérne azért, hogy bár­mit is jobban tudhat a tanít­ványnál, aki hallgatta. S egysze­rűen, látszólag felindultság nélkül készült a halálra, szókratészi fi­gyelemmel. Lukács György, a boldog jövő­ben hitt. Vagy mondjuk, egy bol­dogabban. Nagyvonalú volt, nem­csak gondolkodásában, életében is. Úgy vállalt áldozatokat, hogy szóra sem érdemesítette őket. Különleges adománya volt, hogy önmagát, azaz gondolatait érté­kesebbeknek tartotta annál a ha­talomnál, amelyet a társadalom felkínálhatott neki. Emberek társaságában szerény volt, de kí­méletlen, ha eszmékkel szembe­sült. Ez volt egyik magyarázata személye varázsának és vonzásá­nak, soha el nem fáradó rábeszé­lő szelídsége és meggyőződésének fel nem lazítható kőkemény álla­ga. Az ember tudta, mihez tartsa magát. Kicsiszolhattuk rajta sa­ját egyéniségünket is. De egyen­­ismertése is megtisztelő volt, bár legszerényebb ellenfeleivel sem restellt kiállni. Olyannyira egy volt gondolkodásával, hogy mind­végig sérthetetlennek érezte ma­gát. Tisztelt gyászoló közönség, egy barát koporsójánál állva, az em­ber minden kétségét és lelkiis­mer­etfurdalását egy végső kér­désre szokta összesíteni: milyen volt a halott élete?. Megnyugtató feleletet ritkán adhatunk, lévén, hogy más ember többnyire átha­tolhatatlan a legtájékozottabb szem számára is. Bizonytalanul válaszolok én is, mégis remény­kedve, hogy mérőeszközeink nem csalnak s a vigaszkeresés önzése nem téveszt meg; azt hiszem, hogy nagy barátunknak, Lukács Györgynek végső soron boldog volt az élete. A maga választotta feladaton dolgozhatott, kezdettől az utolsó pillanatáig, a maga vál­lalta fegyelem szabályozta az éle­­tét, munkáját a maga választot­ta társadalmi rendszerben végez­hette s abban a meggyőződésben zárhatta le életét, hogy becsület­tel ellátta minden maga vállalta kötelességét. Nagy megnyugvás lehetne ez a tudat számunkra, akik elméjének eleven munkáját most örökségére vagyunk kénytelenek fölcserélni. Molnár József rajza Az első és az utolsó találkozás 1918 decemberében történt. Lukács György, előzetes telefonálás után, felkere­sett Városmajor utcai lakásunkon. Akkor már ismertük a modern drámáról szóló mű­vét, és nem kis izgalommal vártuk látoga­tását. Szívélyesen üdvözöltük egymást. Arról beszélt, hogy meggyőződését követ­ve, szeretne belépni a nemrég alakult kom­munista pártba. Kéri, hogy ajánljuk. Bi­zonyságul elhozta a Szabad Gondolatban megjelent „Terror mint jogforrás” című cikkét. „Ha Lukács elvtárs — remélem nem veszi, rossz néven a megszólítást — kommunistának vallja magát, akitor min­den bizonnyal az is” — válaszoltam neki. Másnap felmentem a Visegrádi utcába, és több elvtárs jelenlétében előadtam Lu­kács kérését. Az indítvány nem talált osz­tatlan elismerésre. „Magának mindig ilyen ötletei vannak — mondták nekem —, egy őrült hegeliánus még messze nem kommu­nista.” Mások úgy vélték, hogy Lukács nem menne ki a híd alá Vörös Újságot terjeszte­ni. A higgadt, okos Hirossik János megje­gyezte: „Remélem, nem erre fogjuk fel­használni!” Ezzel a felvételi kérés kedve­zőbb fogadtatásra talált. Hivatkoztam a Szabad Gondolatban megjelent cikkére, meg arra, hogy Lukács György belépésével a kommunista párt tekintélye csak növe­kedhet. Végre is ez a vezető intellektuel nem áll egyedül. Felvették. Megtörtént első látogatása a Visegrádi utcában, ahol menten bevonták a Vörös Újság szerkesztésébe. Azóta Lukács Györggyel sokszor talál­koztam. Ott voltam azon az emlékezetes március 21-i ülésen a régi képviselőházban, ahol előadást hirdetett. Főleg diákok, ifjú­munkások, komoly, gondolkozó munkás­emberek voltak hallgatói. Még mielőtt megkezdte volna előadását, katonák, mat­rózok tömege zúdult be nagy robajjal az előadóterembe. Kitört a proletárdiktatúra! Éljen Tanácsmagyarország! — hallatszott mindenfelől. Lukács a pódiumon higgadtan megje­gyezte : Elvtársak, most, hogy átvettük a hatalmat, még szorgalmasabban kell tanul­nunk. Kérem, hallgassanak meg. És belekezdett mondanivalójába. De ha csak kiejtette ajkán a „forradalom”, a „proletariátus”, a „diktatúra” szavakat, azonnal nagy éljenzés, örömrivalgás tört ki. Így történt, hogy elhangzott egy kevéssé megértett, de igen nagy hatású beszéd, az ifjú Tanácsköztársaság első perceiben. 1971. május 20-án, csütörtökön voltam nála utoljára, íróasztala elárvult. Már nem sorakoznak rajta a különböző kis cédulák. A folyóirathegyek olvasatlanok. Lakásában a rengeteg könyv lapozatlan. Nagy Brue­ghel reprodukcióit nem nézegetjük már. Még fülemben csendülnek szavai: „jobb szeretem a jó reprodukciót, mint a rossz eredetit.” Íróasztala előtt, karosszékében szundít. Jöttömre felébred és szinte bűntu­dattal megjegyzi: „A versenyló halála”. El kell oszlatni ezt a hangulatot. Apró, anek­dotaszerű kis történeteket mesélek neki a Tanácsköztársaság napjaiból... Valamivel több, mint egy órát voltam nála. Nem mertem tovább igénybe venni fogyatkozó energiáit. Mikor elbúcsúztunk, kikísért. Ott állt az előszobában, hosszú percekig. Ki nem mon­dott búcsúszavak lebegtek a levegőben. Tudtuk, hogy utoljára látjuk egymást. Kedves, filigrán, súlytalan alakját, fáradt mosolyát, amíg el nem adatik, nem felejtem el. 1971. JÚNIUS 12. VITÁNYI IVÁN: Tanulni Tőle Tudtunk végzetes betegségéről, nem ért tehát váratlanul, még­is megdöbbentett a hír, hogy Lukács György nincs töb­bé. Nem látjuk többet kon­certeken és filmbemutatókon (utoljára is ott találkoztam vele), nem hallhatjuk hangját, ahogy a maga okos-száraz modorában ren­dí­thetetlen nyugalommal fejti ki gondolatait. Pedig hányszor csodál­ta meg az ember — az évek nö­vekvő sorával növekvő bámulattal — azt az elpusztíthatatlannak lát­szó életerőt, amely a sovány testet oly sokáig egészségben éltette. El­olvasva Esztétikája ajánlását, amelyben a nyolcvanéves aggas­tyán mint majdan megírandó ösz­­szefoglaló műve első szerény rész­letét nyújtja át az olvasónak az ép­­pen közzétett másfélezer oldalt, hittünk is a varázslatban, hogy ne­ki sikerülni fog a példátlan vállal­kozás, ő, legalább ő, egyszer kifog az időn és halálon, s neki nem kell, mint annyi nagy embernek „teli poggyásszal” távoznia körünkből. A sors most őt is, minket is meg­fosztott attól, hogy kész Ontológia, kész Etika maradjon az utókorra. Mégsem beszélhetünk befejezetlen­­ségről, mert szellemét az életmű minden sora, útjának egész belső dinamikája sugározza átütő erővel. Lukács György élete megélt és vé­gigvitt tragikumában is diadalmas. Nem a halál alkalmából haszná­lom ezt a szót: Lukács magában hordozta a tragikumot. Nem a bu­kás ennek kritériuma, hanem a hős magatartása, a vállalás és a végigvitel következetessége. Mind­kettőben óriás volt. Kivételes nagyságát nem tudásának rend­kívüli terjedelme adta, hanem ma­gatartásának tisztasága, a feltett kérdések végiggondolása, a belőle származó kollíziók vállalása, belső és gyakran külső átélése, a kibú­vók és ugyanakkor a körültekintés nélküli, egyoldalú álkövetkezetes­ség elutasítása. Lehet a dolgokat másként látni, lehet más következ­tetésre jutni, mint ő tette ebben vagy abban a kérdésben, de maga­tartásának szépségét, értékét és igazságát ellenségei sem vitathat­ják. Nem csupán szemtanúja volt a XX. század eddigi hét évtizedé­nek, benne különösen a marxizmus történelmi útjának, hanem belül­ről küzdötte ki és szenvedte át en­nek az útnak minden lépését. Halála ezért egy korszak múltát is jelenti. Nemzetközi és magyar vonatkozásban egyaránt egyik leg­utolsó tagja volt annak a nagy nemzedéknek, amely Lenint és Gramscit, Thomas Mannt és Ein­steint, Adyt és Bartókot adta a vi­lágnak. A folytonosság eleven lánc­szeme esett ki vele. Úgy kell áll­nunk sírja mellett, mint fiának ap­ja ravatalánál, annak terhét érzé­kelve, hogy a jövő gondjaiból már semmit sem rakhatunk az ő vál­lára. Az út továbbjárása a felada­tunk. De ebben támaszkodhatunk szellemi hagyatékára. Nem betű szerinti követésre gon­dolok természetesen — ez méltat­lan lenne hozzá —, de miután nincs is többé más mód, betű sze­rinti tanulmányozásra. Lukács mindig is az az ember volt, s az marad ezután is nekünk, akitől mindenekelőtt és minél többet ta­nulni kell. Tanulni: magatartást, bátorságot a kérdésfelvetésben, kö­vetkezetességet a megoldásban. S meg kell tanulni és meg kell ér­teni az ő megoldásait. Enélkül sze­gényebbek lennénk és nehezebben juthatnánk előre. Ahogy egy nyu­gati kritikus írta bizonyos marxis­ta címkével ellátott, de Lukáccsal oktalanul hadakozó esztétikai kí­sérletről: „Das geht nicht ohne Lukács!” És lehet-e többet mondani filo­zófusról, tudósról, alkotóról ennél, amit mindnyájan határozottan ér­zünk és tudunk: a marxista filozó­fia, esztétika, gondolkodás tovább­ra sem „megy” Lukács nélkül, anélkül a hatalmas gondolati és tapasztalati anyag nélkül, amit ő foglalt össze műveiben. Eszméi, gondolatai, sőt elméletei itt élnek közöttünk, kitörülhetetlenü­­l. Azok közé a kevesek közé tartozik, akik nemcsak más világot hagynak itt, mint amibe beleszülettek, de a vi­lág megváltoztatásában saját mű­vüket is szemlélhetik. ÉLET ÉS Í»­IRODALOM

Next