Élet és Irodalom, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-06-12 / 24. szám - Molnár József: rajza • kép (3. oldal) - Déry Tibor: A cselekvő filozófus • gyászbeszéd • Elhangzott Lukács György temetésén (3. oldal) - Kelen Jolán: Az első és az utolsó találkozás • nekrológ • Lukács György (3. oldal) - Vitányi Iván: Tanulni Tőle • nekrológ • Lukács György (3. oldal)
BÚCSÚ LUKÁCS GYÖRGYTŐL DERY TIBOR: A cselekvő filozófus Lukács György családjának és barátainak megbízásából beszélek. Nehéz a szívem — mint mindannyiunké —, bocsássanak meg tehát, ha búcsúszavam sokkalta szegényesebb lesz, mint az a megrendülés és gyász, melyet kifejezni hivatott. Azt érzem — s bizonyára mindazok is, akiknek nevében szólok —, hogy ez a halál, bár várható s elkerülhetetlen volt, mint minden halál, többet pusztított el, mint egy emberi életet: egy ritka természeti tünemény lelte általa végét. Az emberi nagyság sokféle alakban, jelenik meg földünkön. Lukács György azonban egy egészen kivételes változatát hozta felszínre: a nagy gondolkodóét, aki agyának alkotásait — mint a paraszt a maga termesztette magát — sajátkezűleg el is vetette köznapjaink valóságába. Köznapjainknak, azaz a történelemnek a termőföldjén. Ez volt az élete, s tegyem hozzá, így és ezért volt kommunista: gondolkodott s amit kigondolt, azt meg is akarta valósítani. Napszámosa volt saját bölcseletének. A cselekvő filozófus volt. Tisztelt gyászoló közönség! A barátok szólalnak meg itt az én hangomon, a szeretet és a gyász hangján. Nem az a dolgunk most — elvégezhetetlen volna —, hogy számba vegyük Lukács György nagy életművét és nagy életét, eredményeit s elkerülhetetlen buktatóit. Ez a vizsgálat a tisztelettel felfigyelő külvilág dolga, gondolkodásának és cselekedeteinek híveié és ellenfeleié. A barát a szeretetét mondja el, amely (Elhangzott a temetésen) oly nehézzé teszi ezt a búcsút. A nagy elme működésén kívül még miféle más vonzás kötött le bennünket a halotthoz, a sajnos már halotthoz, kérdezzük, de továbbmenőn: miféle emberi tartalom irányította elméjét is, hogy az épp így s nem másképp működött? Mi vesztegetett meg művében és személyében egyaránt? Egy szóval merészelnék válaszolni: az emberszeretet. Amely végső soron feltételezi az emberbe vetett bizalmat is. Lukács Györgyöt életében nem egy megpróbáltatás érte, munkájában, a szocializmus szolgálatában számtalanszor elgáncsolták, életében bőven szembesült azokkal az akadályokkal, melyeket a cselekvő filozófus sorsa emelt eléje... de mindez nem rendítette meg az emberbe vetett bizalmát melyet szüntelen, kitartó gondolkodással igyekezett igazolni. Meggyőződését nem befolyásolta személyes sorsa. Sem korának balsorsa, mondhatnám. Az emberiségé sem. Csodálattal idézem föl korunk földrengéseiben ingadozó sovány, törékeny alakját, mely utolsó éveiben már oly szellőssé és lengedezővé vált, hogy szinte csak a szemüvege az orrán s a szemüveg mögött fénylő tudata tartotta úgy-ahogy egyensúlyban, de gondolatainak rendjét az esendő test változatai nem zavarták meg. Az okos, szerény mosoly akkor sem apadt le arcáról, amikor egy féléve megtudta — saját kívánságára mondták meg neki —, hogy halálos beteg, s utolsó beszélgetésünkkor, kevéssel a halála előtt, változatlanul a régi tanítói szenvedéllyel oktatott, még mindig szivarral a szájában, s változatlanul a régi, szinte félős mosoly ült csontos arcán, mely mintha bocsánatot kérne azért, hogy bármit is jobban tudhat a tanítványnál, aki hallgatta. S egyszerűen, látszólag felindultság nélkül készült a halálra, szókratészi figyelemmel. Lukács György, a boldog jövőben hitt. Vagy mondjuk, egy boldogabban. Nagyvonalú volt, nemcsak gondolkodásában, életében is. Úgy vállalt áldozatokat, hogy szóra sem érdemesítette őket. Különleges adománya volt, hogy önmagát, azaz gondolatait értékesebbeknek tartotta annál a hatalomnál, amelyet a társadalom felkínálhatott neki. Emberek társaságában szerény volt, de kíméletlen, ha eszmékkel szembesült. Ez volt egyik magyarázata személye varázsának és vonzásának, soha el nem fáradó rábeszélő szelídsége és meggyőződésének fel nem lazítható kőkemény állaga. Az ember tudta, mihez tartsa magát. Kicsiszolhattuk rajta saját egyéniségünket is. De egyenismertése is megtisztelő volt, bár legszerényebb ellenfeleivel sem restellt kiállni. Olyannyira egy volt gondolkodásával, hogy mindvégig sérthetetlennek érezte magát. Tisztelt gyászoló közönség, egy barát koporsójánál állva, az ember minden kétségét és lelkiismeretfurdalását egy végső kérdésre szokta összesíteni: milyen volt a halott élete?. Megnyugtató feleletet ritkán adhatunk, lévén, hogy más ember többnyire áthatolhatatlan a legtájékozottabb szem számára is. Bizonytalanul válaszolok én is, mégis reménykedve, hogy mérőeszközeink nem csalnak s a vigaszkeresés önzése nem téveszt meg; azt hiszem, hogy nagy barátunknak, Lukács Györgynek végső soron boldog volt az élete. A maga választotta feladaton dolgozhatott, kezdettől az utolsó pillanatáig, a maga vállalta fegyelem szabályozta az életét, munkáját a maga választotta társadalmi rendszerben végezhette s abban a meggyőződésben zárhatta le életét, hogy becsülettel ellátta minden maga vállalta kötelességét. Nagy megnyugvás lehetne ez a tudat számunkra, akik elméjének eleven munkáját most örökségére vagyunk kénytelenek fölcserélni. Molnár József rajza Az első és az utolsó találkozás 1918 decemberében történt. Lukács György, előzetes telefonálás után, felkeresett Városmajor utcai lakásunkon. Akkor már ismertük a modern drámáról szóló művét, és nem kis izgalommal vártuk látogatását. Szívélyesen üdvözöltük egymást. Arról beszélt, hogy meggyőződését követve, szeretne belépni a nemrég alakult kommunista pártba. Kéri, hogy ajánljuk. Bizonyságul elhozta a Szabad Gondolatban megjelent „Terror mint jogforrás” című cikkét. „Ha Lukács elvtárs — remélem nem veszi, rossz néven a megszólítást — kommunistának vallja magát, akitor minden bizonnyal az is” — válaszoltam neki. Másnap felmentem a Visegrádi utcába, és több elvtárs jelenlétében előadtam Lukács kérését. Az indítvány nem talált osztatlan elismerésre. „Magának mindig ilyen ötletei vannak — mondták nekem —, egy őrült hegeliánus még messze nem kommunista.” Mások úgy vélték, hogy Lukács nem menne ki a híd alá Vörös Újságot terjeszteni. A higgadt, okos Hirossik János megjegyezte: „Remélem, nem erre fogjuk felhasználni!” Ezzel a felvételi kérés kedvezőbb fogadtatásra talált. Hivatkoztam a Szabad Gondolatban megjelent cikkére, meg arra, hogy Lukács György belépésével a kommunista párt tekintélye csak növekedhet. Végre is ez a vezető intellektuel nem áll egyedül. Felvették. Megtörtént első látogatása a Visegrádi utcában, ahol menten bevonták a Vörös Újság szerkesztésébe. Azóta Lukács Györggyel sokszor találkoztam. Ott voltam azon az emlékezetes március 21-i ülésen a régi képviselőházban, ahol előadást hirdetett. Főleg diákok, ifjúmunkások, komoly, gondolkozó munkásemberek voltak hallgatói. Még mielőtt megkezdte volna előadását, katonák, matrózok tömege zúdult be nagy robajjal az előadóterembe. Kitört a proletárdiktatúra! Éljen Tanácsmagyarország! — hallatszott mindenfelől. Lukács a pódiumon higgadtan megjegyezte : Elvtársak, most, hogy átvettük a hatalmat, még szorgalmasabban kell tanulnunk. Kérem, hallgassanak meg. És belekezdett mondanivalójába. De ha csak kiejtette ajkán a „forradalom”, a „proletariátus”, a „diktatúra” szavakat, azonnal nagy éljenzés, örömrivalgás tört ki. Így történt, hogy elhangzott egy kevéssé megértett, de igen nagy hatású beszéd, az ifjú Tanácsköztársaság első perceiben. 1971. május 20-án, csütörtökön voltam nála utoljára, íróasztala elárvult. Már nem sorakoznak rajta a különböző kis cédulák. A folyóirathegyek olvasatlanok. Lakásában a rengeteg könyv lapozatlan. Nagy Brueghel reprodukcióit nem nézegetjük már. Még fülemben csendülnek szavai: „jobb szeretem a jó reprodukciót, mint a rossz eredetit.” Íróasztala előtt, karosszékében szundít. Jöttömre felébred és szinte bűntudattal megjegyzi: „A versenyló halála”. El kell oszlatni ezt a hangulatot. Apró, anekdotaszerű kis történeteket mesélek neki a Tanácsköztársaság napjaiból... Valamivel több, mint egy órát voltam nála. Nem mertem tovább igénybe venni fogyatkozó energiáit. Mikor elbúcsúztunk, kikísért. Ott állt az előszobában, hosszú percekig. Ki nem mondott búcsúszavak lebegtek a levegőben. Tudtuk, hogy utoljára látjuk egymást. Kedves, filigrán, súlytalan alakját, fáradt mosolyát, amíg el nem adatik, nem felejtem el. 1971. JÚNIUS 12. VITÁNYI IVÁN: Tanulni Tőle Tudtunk végzetes betegségéről, nem ért tehát váratlanul, mégis megdöbbentett a hír, hogy Lukács György nincs többé. Nem látjuk többet koncerteken és filmbemutatókon (utoljára is ott találkoztam vele), nem hallhatjuk hangját, ahogy a maga okos-száraz modorában rendíthetetlen nyugalommal fejti ki gondolatait. Pedig hányszor csodálta meg az ember — az évek növekvő sorával növekvő bámulattal — azt az elpusztíthatatlannak látszó életerőt, amely a sovány testet oly sokáig egészségben éltette. Elolvasva Esztétikája ajánlását, amelyben a nyolcvanéves aggastyán mint majdan megírandó öszszefoglaló műve első szerény részletét nyújtja át az olvasónak az éppen közzétett másfélezer oldalt, hittünk is a varázslatban, hogy neki sikerülni fog a példátlan vállalkozás, ő, legalább ő, egyszer kifog az időn és halálon, s neki nem kell, mint annyi nagy embernek „teli poggyásszal” távoznia körünkből. A sors most őt is, minket is megfosztott attól, hogy kész Ontológia, kész Etika maradjon az utókorra. Mégsem beszélhetünk befejezetlenségről, mert szellemét az életmű minden sora, útjának egész belső dinamikája sugározza átütő erővel. Lukács György élete megélt és végigvitt tragikumában is diadalmas. Nem a halál alkalmából használom ezt a szót: Lukács magában hordozta a tragikumot. Nem a bukás ennek kritériuma, hanem a hős magatartása, a vállalás és a végigvitel következetessége. Mindkettőben óriás volt. Kivételes nagyságát nem tudásának rendkívüli terjedelme adta, hanem magatartásának tisztasága, a feltett kérdések végiggondolása, a belőle származó kollíziók vállalása, belső és gyakran külső átélése, a kibúvók és ugyanakkor a körültekintés nélküli, egyoldalú álkövetkezetesség elutasítása. Lehet a dolgokat másként látni, lehet más következtetésre jutni, mint ő tette ebben vagy abban a kérdésben, de magatartásának szépségét, értékét és igazságát ellenségei sem vitathatják. Nem csupán szemtanúja volt a XX. század eddigi hét évtizedének, benne különösen a marxizmus történelmi útjának, hanem belülről küzdötte ki és szenvedte át ennek az útnak minden lépését. Halála ezért egy korszak múltát is jelenti. Nemzetközi és magyar vonatkozásban egyaránt egyik legutolsó tagja volt annak a nagy nemzedéknek, amely Lenint és Gramscit, Thomas Mannt és Einsteint, Adyt és Bartókot adta a világnak. A folytonosság eleven láncszeme esett ki vele. Úgy kell állnunk sírja mellett, mint fiának apja ravatalánál, annak terhét érzékelve, hogy a jövő gondjaiból már semmit sem rakhatunk az ő vállára. Az út továbbjárása a feladatunk. De ebben támaszkodhatunk szellemi hagyatékára. Nem betű szerinti követésre gondolok természetesen — ez méltatlan lenne hozzá —, de miután nincs is többé más mód, betű szerinti tanulmányozásra. Lukács mindig is az az ember volt, s az marad ezután is nekünk, akitől mindenekelőtt és minél többet tanulni kell. Tanulni: magatartást, bátorságot a kérdésfelvetésben, következetességet a megoldásban. S meg kell tanulni és meg kell érteni az ő megoldásait. Enélkül szegényebbek lennénk és nehezebben juthatnánk előre. Ahogy egy nyugati kritikus írta bizonyos marxista címkével ellátott, de Lukáccsal oktalanul hadakozó esztétikai kísérletről: „Das geht nicht ohne Lukács!” És lehet-e többet mondani filozófusról, tudósról, alkotóról ennél, amit mindnyájan határozottan érzünk és tudunk: a marxista filozófia, esztétika, gondolkodás továbbra sem „megy” Lukács nélkül, anélkül a hatalmas gondolati és tapasztalati anyag nélkül, amit ő foglalt össze műveiben. Eszméi, gondolatai, sőt elméletei itt élnek közöttünk, kitörülhetetlenül. Azok közé a kevesek közé tartozik, akik nemcsak más világot hagynak itt, mint amibe beleszülettek, de a világ megváltoztatásában saját művüket is szemlélhetik. ÉLET ÉS Í»IRODALOM