Élet és Irodalom, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-03 / 27. szám - Kónya Lajos: Fojtogató • vers (4. oldal) - Gácsi Mihály: A Dózsa-sorozatból (lino) • kép (4. oldal) - Cseres Tibor: Mit aratunk? (4. oldal) - Faragó Vilmos: Darázs Endre halálára • nekrológ (4. oldal)

KÓNYA LAJOS: Fojtogató A madarakból is mi lesz mivé lesznek a légies lenge testük sincs madarak e lebegő gyönyörűségek mi lesz a drága madarakból marék toll foszló hús-maszat a vaskos és sűrű anyag fölissza a madarakat és ennyi csak a szerelem szivárvány szín szárnyas csoda szép zuhanó önkívület azt hiszed nincs vége soha s szétfoszlik mint a madarak csak a szíved sajog utána s tán egy marék toll sem marad csak az isten üres magánya fojtogató szomorúság SZOCIALISTA MŰVELŐDÉSPOLITIKÁNK (Folytatás a 3. oldalról) kőtelepeket, de egész épülő szocializmusunkat. S a szocializmusnak véleményem szerint ez egyik ismérve: az értelmes élet, az otthonlét érzése; a törekvés arra, hogy jóérzést keltő, meghitt ismerős hely legyen minden dolgozó ember számára nemcsak a lakása, de az üzem, a lakóhely és az egész haza. S ehhez az otthonná váláshoz elválaszthatatlanul hozzátartozik a művelődési ház, a klub, színház, könyvtár, és iskola, azaz: a kultúra. Ezért azt hiszem, joggal kérhetem azilletékeseket, hogy a fontosabb, sürgetőbb nagy problémák mellett lássák ezt az általam felhozott, nem oly szorongató, de mégsem elhanyagolható kisebb problémát is. Hátha az az imponálóan nagy energia és szakértelem, mellyel az építésügy már eddig is úrrá lett számos nehézségen, kiküzdi itt is a megoldásokat. • Szeretném egy szubjektív megjegyzéssel zárni felszólalásomat. Irodalomtanár vagyok, hozzászoktam ahhoz, hogy nyilvánosság előtti katedrán beszéljek. Most mégis félve készültem erre az első parlamenti hozzászólásomra. Nyomott a felelősség, az erős, belső gátlás, a gondolatokat visszatartó, húzó félelem. Nem pusztán a hely s a benne testet öltő tradíciók miatt, hanem azért is, mert ott motozott bennem a nyugtalan kérdés: vajon minden lehetséges információt beszereztem-e, s vajon egy mind bonyolultabbá, összetettebbé váló világban egyáltalán lehetséges-e, hogy az ember máshoz is értsen, hozzászólni merjen, mint ami a maga legszűkebb szakmája. Vajon az újkori demokratizmusnak nincs-e meg csakugyan az a buktatója, hogy az összefüggések maradéktalan felmérésére, áttekintésére a szükséges információ-tömeg hatalmas mennyisége folytán nem képes már más, csak egy-egy minden kis részletben otthonosan mozgó, évek óta a tárggyal foglalkozó szűk szakértő réteg? Ilyen és ehhez hasonló kérdések feszengtek bennem. De ami végül is bátorságot adott: az itt s a bizottságban zajló tárgyalásmód, a munka stílusa, az egész atmoszféra. A meggondolkodtató, problémákat jelző, okos, őszinte szó előbb vagy utóbb, de szólásra bírja a hallgatni akaró félszegségeket is; felbátorít arra, hogy az ember elmondja azt, mi szívén fekszik, s számot adjon arról a talán egyoldalú, de esetleg mégis segítő résztapasztalatról, amelyet, ha a kérdésnek kimondottan nem is szakértője, de emberekkel beszélve, az életben járva s a jelenségeken elgondolkodva felgyújtott magában. Elfogadásra javaslom a kormány zárójelentését. Elfogadásra nemcsak tartalmáért,de nem utolsósorban a tárgyalásmódjáért is. Azért az együtt gondolkodásra késztő, nehézségeket, probléákat jelző, a József Attila-i „jó szót” idéző, nyílt, emberi hangért, mely jellemző volt erre a számotadásra, s amely úgy érzem, nemcsak modor kérdése, de egy politikai program megjelenési formája is egyben. Ott tükröződik benne a magyar népi demokrácia kormányának s a magyar munkáspártnak a szocialista demokratizmust komolyan vevő, azt mind jobban kibontakoztatni akaró, őszinte szót adó s őszinte szót váró eltökéltsége. Ott tükröződik benne a szocialista építésnek, ennek a világnyi otthonteremtésnek a politikája. Darázs Endre halálára Negyvenöt éves volt, öregebbnek látszott. Hajszoltnak, riadtnak, nyúzottnak. Koravénnek. „Csodagyerek”-sors ? Tizenhét éves, amikor verseit már számontartják. Húszévesen: szerkesztő. Huszonegy éves, amikor első kötete megjelenik. Újabb év, újabb kötet. És még újabb. József Attila-díj. És még mindig csak huszonéves. A felszabadulás utáni első, friss nemzedék tagja. Nagy reménység. A kritikák hangja, s a szóbeli közvéleményé is: lelkesen üdvözlő. Kamaszos tisztaság, felnőtt érettséggel b írják és mondják. Hárs erő, mely nem fület sért, hanem szívig hat. Játékos komolyság. Olyanok a képei és képtársításai, mintha egyszerre tudná a népköltői ösztönösség, meg a dekadens kifinomultság versteremtő titkait — „népi szürrealista”, ahogy ma divatosan neveznénk. Amikor Szarvasok futása című válogatott kötete 1966-ban megjelent, ilyen lelkesülten írtam magam is a számomra addig ismeretlen fiatal Darázs Endréről: „Volt benne valami elragadó fölény, valami friss mitológiateremtő erő: verseiben, bölcs garabonciásként, varázsvilágot idézett elénk: tegező viszonyban volt fákkal, felhőkkel, gyalogösvényekkel, viharló szelekkel.” Aztán megzavarodik benne valami. Az idő is zavart lesz körülötte, s ő fuldokolva kapaszkodik a szolgálatba. Hogy ben ne kapaszkodott volna? A szolgálat költődolog, s ha néhány évig szolgai szolgálatot jelentett is, mindnyájan kiheverték. Majdnem mindnyájan, ő nem heverte ki. Kit hibáztassunk? Ne legyünk igazságtalanok az idővel; gének, idegek, alkati meghatározók is szorították, nehezítve, hogy visszatalálhasson tisztafriss önmagához. Az igazság nem lehet kegyeletsértő, megírhatjuk most, hogy csak pillanatokra talált vissza, hogy „alkalmi” versek, tárcák, riportok, kritikák, humoreszkek hol igényes, hol igénytelen termelőmunkájában aprózta el önmagát, hogy örökös egzisztenciális zavvarokban nyügődött olyanná, S amilyennek az utolsó évtizedben ismerték a főváros valamennyi szerkesztőségében: hajszolttá, riadttá, nyúzottá, Koravénné. Gondosan válogatott újabb verseiről mégis jogosan írhattam: „Vannak kétstrófás dalai, miniatűr mestermunkák, amelyekből a régi fények csillannak elő. Vannak szerelmes-szép hálaénekei. És vannak új mitológiateremtő próbálkozásai is, nem fákkal, hanem távírópóznákkal, s nem felhőkkel, hanem az emberhez szelídülő csillagokkal.” És ehhez azt is hozzátettem: „A tehetség — úgy látszik — végül is pusztíthatatlan.” ’ • Faragó Vilmos CSERES TIBOR: ÍIAT ARATUNK? Június utolsó hete hagyományosan az aratásé. A „szent” kenyér betakarításának kezdete az emberi verejtékkel megszentelt munka gyümölcsének, „az életnek” ünnepe: „Hil földre ejted karaját, hajolj le érte, emeld fel, fúdd le róla a port, kérj tőle bocsánatot, csókold meg, azután táplálkozzál belőle tovább!” így tanultuk hajdan, így gyakoroltatták velünk eleink, szüleink. Ma? A szemetet szállító hatalmas kukák naponta és tonnaszámra gyűjtik össze, s hurcolják a szeméttelep komposztjába az eldobált, a földre ejtett, a kidobott „életet”, amelyet a túlzó gondoskodás nemrég még az isten testjével azonosított (és a kenyérínség idején ennek volt is, lehetett is gyakorlatias oka), de még húsz éve nálunk is törvény védte a búzát és minden származékát, főleg a lisztet, s a kenyeret Ma már, a negyven-ötven mázsás átlagtermések korában, ha nálunk még nem is, de némely államokban már búzával takarmányoznak, s amint eljut hozzánk is a már közelítő százmázsás törpebúzák kora —, akkor bizonyos, hogy mi is marhák és baromfiak elé vetjük az egykor szent termék szemeit, hisz egykor magasztos emlékét, íme, már most is úgy kell, sőit így kell írásban átadnunk utódainknak.• Az igazi aratás, a gépek miatt már talán ma sem a gabona aratása, s a jövőben az ünnep, ha lesz ilyen, a termésbetakarítás kezdésének ünnepe, valószínűleg a gyümölcsérés lesz, vagy talán máris az és a gyümölcsszedés ünnepe. Az első cseresznye, az első málna, a szamóca, a meggy, majd a kajsziérés és szedés ideje, meg az evésé persze. Hiszen számunkra, fogyasztók számára, elsősorban az evés ünnep. Hiszen mindennek célja, hogy gusztusunkat, gasztronómiai igényeinket, ízlésünket tápláljuk azzal, amit a föld s a termelő gazda megtermelt. Majd jön a körte, a szőlő, a szilva, az őszibarack, meg az alma következik, s végül a mandula, meg a dió. Mi, magyar fogyasztók, magyar gyümölcsevők, az utóbbi esztendőkben már nagyon megszoktuk, hogy dúskálhatunk, szinte esztendő-hosszat a gyümölcsökben és talán pazarlunk is már bennük. Pazarlónk, noha a termés elejétől, legszebbjét külföldnek adjuk, s remélem, jó pénzért. A dúskálásból persze a diót és a mandulát ki kell emelnünk, mert lassan érő fajtájukat a mi országos gyümölcsszaporító hevületünk a heveny lelkesedés idején nem tudta termőfává, gyümölcsheggyé fújni. De a többi gyümölcsötmind-mind olyan mennyiségben és minőségben termeljük, hogy a külföldi gusztusnak eleget tudjunk tenni. Eközben persze saját, s eleinte igénytelen ízlésű népünk igényeit is emeltük, palléroztuk a világpiac szintjéhez, így aztán arra is fel vagyunk készülve, ha valamelyik exporttételből a legjobb minőségű csemege visszamaradna, méltó módon nyúljunk hozzá és hozzáértően fogyasszuk és emésszük el. Ami nekünk, fogyasztóknak minden eddigi gyümölcstermelői korszakhoz képest a dicsérendő bőség korszaka, az a termelőnek (állami gazdaság, termelőszövetkezet, házikert) már ma is, sőt esztendők óta nagy gond, de méginkább az lesz a jövőben, s azután. Mi a,a gond? Miből mennyit és meddig érdemes termelni. Mikor lehet és mikor kell abbahagyni egy-egy gyümölcs termelését. Számunkra, fogyasztók számára is nagy gond, ha lesz is, akad is, aki tervez, s aki termel, lesz-e majd, aki arasson? Nem demográfiai értelemben hangzik ez a kérdés el, hanem úgy, hogy munkáskéz akad-e a gyümölcstermő fák tövén. Különösen a munkacsúcsokban. Hogyan? A munkacsúcs szót igazából nem szeretem, mert a képes magyar beszédnek áttételes képét vetíti vissza ránk. Egy grafikont ábrázol ez a szó, amelyen két vonal keresztezi egymást. Egyik vonal felfelé tart, ez az elvégzendő munka mennyiségét jelenti, naponként bejegyezve, a másik vonal nagyjából vízszintesen fut balról jobbra, s a munkáskezek számát jelzik. A csúcs tehát az a pont, ahol az első vonal az eget érinti papíron. A munkacsúcs olyan kifejezés, amit a társadalmi közgondolkozás, ha a mezőgazdaságról töpreng, már ma sem hanyagolhat el, s holnap még kevésbé. A mezei munkák sűrűsödése idején két kézből nem lehet négyet csinálni. • A cseresznye és a málna még elbírnak egy-két forintos áremelést, de ki is lehet vágni tövüket könnyű szívvel. A fa, meg a bokor kéretlen is terem, ha már belenőtt az időbe. Nem vesszük észre, hogy lassan abbahagyja a termést, vagy hogy csökken a piacon a gyümölcs. De a zöldhagymát, meg a zöldpaprikáit nyomban hiányoljuk, ha depressziót kapott a termelő, hátat fordított a Fény utcai piacnak. . Egy akadémikusunk (kerti szakember) jóelőre figyelmeztet, oldjuk meg a gyümölcs- és zöldségtermelés munkaerőkérdéseit addig, amíg a demográfiai hullám, le nem fut, mert ha elmulasztjuk, nagy bajok következnek a magyar gyümölcsészetre, legalábbis azokra a szektorokra, amelyeket nem lehet gépesíteni. Bizony, lelkes diáklányok nélkül már ma m akadozna némely mammutgazdaságunkban a gyümölcsszedés. A jövőtervezők, a kerti termelés hazai távlati tervezői és álmodozva fejlesztői tudják, hogy az elkövetkezendő évtizedben a belföldi és külhoni ízlések és igények nagyon-nagyon meg fognak változni. Mert változásban vannak és mindenütt változnak már az életkörülmények, a társadalmi viszonyok, s a technikai fejlődés napról napra módosítja a fogyasztási és étkezési szokásokat. Növekedni fog az igény a biológiailag értékesebb élelmiszerek iránt. S az ízlés mindenképpen eltolódik a finomabb, értékesebb táplálékok, gyümölcsök felé. Ehhez máris alkalmazkodnak vagy próbálnak alkalmazkodni a mi szakembereink is. Csak jelzése a változásnak, hogy a húsz éve telepített sokezer holdas fehéralma-féléket a világpiac ma már értéktelen, szinte hulladékgyümölcsnek tekinti. S ahol gazdaságaink titokban nem vágják ki e szerencsétlen fákat, ott az almagyümölcsöt csak aszalt almaként vagy a szeszfőzésben tudják hasznosítani. • S miközben a búza, mert megsokasodott a hozam, állati eledellé „aljasodik”, az ember hűtlen szeszélye folytán a disznó étke, a kukorica, egyre magasabb polcra kapaszkodik fel csemegeként a legfinomabb körök étkezésében. A csemegekukoricát július végén vagy augusztus elején kezdik majd „aratni”, de mi, magyar fogyasztók erről csak akkor szerzünk tudomást idehaza, ha a nagy étvágyú ínyenc nyugatiak nem szippantják el szájunk ügyéből az egész friss termést. Igaz, akkor már lesz sárgadinynyénk, aztán görög is — ez a két földön járó gyümölcs egyelőre, úgy tetszik, hűséges marad hozzánk egyelőre itthon marad, nekünk amíg marad, aki megtermelje. Gócsi Mihály: A Dózsa-sorozatból (lino)