Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-03-04 / 10. szám - Szeift Béla: Kagylók • kép (10. oldal) - Vámos Miklós: Újgörög irodalom • könyvkritika • Az újgörög irodalom kistükre (Európa) (10. oldal) - Gondos Ernő: Nagy István emlékiratai • könyvkritika • Nagy István: Hogyan tovább (Kriterion) (10. oldal) - Csák Gyula: A szerelem tankönyve • könyvkritika • Vátszjájana: Káma-Szútra (Medicina) (10. oldal)

Az újgörög irodalom kistükre (EURÓPA) Hubay Miklós: Tüzet viszek (SZÉPIRODALMI) Kardos G. György: Hová tűntek a katonák? (MAGVETŐ) Nagy István: Hogyan tovább? (KRITERION) Szobotka Tibor: Hekuba (MAGVETŐ) Vátszjájana: Róma—Szútra (MEDICINA) Újgörög Irodalom Egy darabig a külvilág szemében az ókori jelentette a görög irodalmat. De aztán egy másik „képzetkor” is kialakult (nívós antológiák és önálló kötetek nyomán), amelyet a korszerűség, az aktuális mondanivaló, enyhe egzotikum, ráadásul Nobel-díj fémjelez. Az újgörög irodalom kistükre című összeállítás úgy vélem, azzt kívánja bebizonyítani, hogy minimálisan tíz-tizenkét képzetkor (most iz már maradok ennél a szónál) van. A vállalkozás nehézségeket rejt magában, mindjárt elsőül azt, hogy a megértéshez egy sereg olyan „tudnivaló” szükségeltetik, amelyet ismertetni kell, még ha az irodalomérték nagy részének feleslegesen is. Megköveteli a teljesség igénye és a széles olvasóközönség. Ezzel a problémával bajlódik a recenzens maga is. Mindenekelőtt a nyelv kérdéséről. Az új görög fonetikailag és morfológiailag is különbözik a klasszikustól. De azért általánosan elismerten ugyanaz a nyelv. Itt csak az a lényeges, hogy bizonyos (hangtani) változások miatt a verselés újjáalakult, időmértékesből hangsúlyossá lett. Bonyolítja a helyzetet, hogy a középkor finomkodó irodalmi nyelvétől — az atticizmustól — elvált a beszélt nyelv, sajátos kétnyelvűség alakult ki. Itt, a középkornál, álljunk meg. Az újgörög irodalom tulajdonképpen 1204-től (de legalább 1453-tól) számítható. A tizenharmadik század és az általunk jól ismert „ritszoszi generációk” közötti görög irodalom hazai viszonylatban úgyszólván szűz terület. De annál szélesebb ! Ezt parcellázta fel a könyv szerkesztője, a neves görög író és kritikus, Dimitriosz Hadzisz. (Ő maga is szerepel a kötetben.) A kilencszáz oldalas munkának legalább a kétharmad része ezzel a történelmi periódussal foglalkozik. Mintegy ötven jelentős alkotót villantva fel. Érezhetően — és érthetően — állandó küzdelemben a helyhiánnyal, jó néhány művésztől csak részletet közölve, fájó szívvel. Úgy érzi magát az ember, mint amikor egy izgalmas könyvből befúj a szél az ablakán három lapot. De (sajnos?) e gazdag forrású irodalom legjava betöltene hat-hétezer oldalt is, ha lenne, aki kinyomtassa, illetve aki megvegye. Bár amúgy se hiszem, hogy „bestseller” válna e könyvből, nem is annak szánták: „... afféle enciklopédiája szeretne lenni az újgörög irodalom magyar fordításainak, valamint a róla mindmáig készült tanulmányoknak is” — írja bevezetőjében Hadzisz. Megítélésem szerint ez sikerült. Mégpedig nagyon jól. Szokatlan a szerkesztés, a korszakos tagoláson belül irányzatok és csoportosulások szerint különíti az anyagot, így egyes alkotók több helyen is előfordulnak. Jó ifjítás, hogy ha jelentős vers két fordítása is rendelkezésre állt, akkor választás helyett mindkettőt szerepeltetik. „... Egy nép irodalmának története azonban nem csupán művek halmaza, hanem egyúttal és elsősorban tükre egész szellemi fejlődésének, mely mindenkor együtt halad a nép történelmi és társadalmi fejlődésével. Az egyes fejezetekhez írt bevezetőkben tehát szeretnénk megmutatni a fejlődés történelmi összefüggéseit, s ezen öszszefüggések belső logikáját.’’ A Hadzisz írta bevezető, összekötő és az írók életművét vázoló, értékelő apró tanulmányok a csatolt forrásjegyzékkel együtt önálló, egységes irodalomtörténeti munkát alkotnak. Az antológia így a középkortól a mai napig folytonosságában és állandó fejlődésében mutatja be az újgörög irodalmat. Igaza van a fülszövegnek: tükröt tár elénk, amely illusztrálja, hogy ez az irodalom, sajátosságaival együtt,, mindig az európai irodalom legnemesebb hagyományaihoz kapcsolódott. És sok maradandó értékű művet hozott létre. Ami a fordítókat illeti, névsorukat ehelyütt elhagyom (huszonöten vannak), inkább dicsérem munkájukat, nagyon őszintén. Nekik, — és természetesen a szerkesztőnek — köszönhető ez a mély olvasásélményt nyújtó, izgalmas történelemkönyv; legjobban ahhoz hasonlítható. Stagnálások, harcok, nagy felívelések és nagy hanyatlások zivataros irodalmi tükre. ... „A művelődés történetének szempontjából a diktatúra ismét cezúrát jelent és bukásával az irodalom majd fejlődésének újabb korszakba lép” — írja Hadzisz. „Mivel ez a könyv olyan időpontban keletkezett, amikor Görögország — az antológia száműzetésben élő válogatójának mindenekfölött szeretett hazája — szenvedésekben bővelkedő útjának újabb válságos fordulójához érkezett, szeretnénk minden olvasónkban, az egész magyar népben érdeklődést és együttérzést kelteni a görög nép, a görögség harca és szellemi törekvései iránt...” Vámos Miklós A SZERELEM TANKÖNYVE Új szenzációja van a magyar könyvkiadásnak: a Káma-Szútra. , Százharmincötezer példányban jelent meg, de már utánnyomása vált szükségessé. Feltehetően hetek alatt milliónál többen elolvassák majd. Ennek a példátlan vonzóerőnek egyik oka alighanem félreértés. Minthogy az idegen hangzású főcím „A szerelem tankönyve” alcímmel egészül ki, bizonyára sokan pucér pornográfiát vagy valami hasonlót sejtenek a könyvben. Holott a könyv: a szerelem kultúrájának (s általában: egy ősi kultúrának) maradandó emléke, melyben pornográfiát csak rossz ízléssel és rossz ösztönökkel lehet találni. Mit tudtál: a szerelemről a régi időkben azok, akik a Hindosztán félszigeten, számos országba és megszámlálhatatlan kasztba társadalmi-vallási csoportba szerveződve éltek? — nagyjából erre a kérdésre kaphat feleletet az olvasó a Káma-Szútrából. Menten nyilvánvaló tehát, hogy nem a mai közép-európai ember számára készült szexuális ábécéről van szó! Nagyon valószínű azonban, hogy már eredeti, szanszkrit nyelvű megfogalmazása idején sem látta el egy ilyen tankönyv feladatát. Igaz ugyan, hogy a szerző, bizonyos Vátszjájana, a szeretkezés jó néhány változatát ismerteti, ám több ízben — nagyon bölcsen — hangsúlyozza, hogy a nemek testi kapcsolatát a legszemélyesebb ösztönök determinálják, ezért itt semmilyen szentenciát nem lehet általános érvényűnek írónősítelni. Figyelme nagyobb részét nem is a „szexusra” irányítja, sokkal inkább arra, ami a szexust körülveszi: a nemek kapcsolatának általános formakultúrájára. Jótanácsainak, meg a szent könyvekből gyűjtött vallási tanításoknak, előírásoknak többsége is ennek a formakultúrának a megőrzését, erősítését, terjesztését szándékolja. Igyekezete arra is irányul, hogy megértesse olvasóival: mennyire tökéletes és szép lehet a szerelem, ha az is mind tökéletes és szép, ami övezi. Lelnyűgözően bűbájos a buzgalma, ahogyan előadja, miképpen, milyen szempontok egybevetése alapján kell párt választani, majd közeledni, majd ismerkedni, majd udvarolni, aztán hódítani és győzni. • Meggondolkoztató, hogy mi hozta létre ezt a művet? Vátszjájana bevallása szerint nem ő írta; ő csupán egybegyűjtötte az idevágó korábbi — többnyire szentnek mondott és szétszórtan létező — munkákat, aztán rendszerezte, világosabbá tette, közérthetőbbé szerkesztette. Nagyon valószínű, hogy a témával foglalkozva valamennyi előde, és ő maga is számos, ma már — különösen európai ésszel — nehezen felfogható vallási és egészségügyi célokat is vélt szolgálni. De könnyen felfedezhetjük, hogy a szerzőket határozottan „ politikai, társadalomszervezői ambíciók is fűtötték. Nyilván jól tudták, hogy a szokások, beidegzettségek társadalmi méretű azonossága milyen roppant összetartó erőt jelent. S ennyiben ez a furcsaságokkal teli, időben és térben távoli világot tükröző mű időszerű, napjaink embere számára is figyelemre érdemes gondolati magot tartalmaz. Humoreszkekben és komoly tanulmányokban, regényekben és drámákban egyre több szó esik arról, hogy valami nincs rendjén a ma emberének érzelmi élete körül, pontosabban, hogy érzelmi életünk szegényes. A szükségesnél mégis kevesebbet — vagy talán kevésbé komolyan — beszélünk erről. Itt ugyanis nehéz — talán lehetetlen — felméréseket végezni, statisztikai adatokat gyűjteni és nehéz a megfelelő, általánosítható fogalmazást megtalálni. Arról már bőven és bátran szólunk, hogy felbomlottak a hagyományos magatartás-normák, és hogy még nem alakult ki helyettük valami új, ezért most formátlanok, idétlenek és többnyire kellemetlenek vagyunk egymás számára. De arról rég nem szólunk elég nyíltan, hogy formátlanságunk, nyerseségünk, tapintatlanságunk nemcsak a munkahelyi, közéleti és egyéb látható terepeken romboló hatású, hanem a „láthatatlanban”, vagyis a nemek egymás közötti speciális kapcsolataiban is. Igaz, ha szeretünk, szerelmesünkkel fokozottan figyelmesek vagyunk, ám ezt ki-ki csak saját módján tudja tenni, s ha nincs benne idegeiben a megfelelő megszokás, beidegzettség és készség, ha nincsenek megfelelő ismeretei arról, hogy miképpen legyen valóban gyöngéd, akkor csupán ösztönére hallgat. Így aztán ném olyan szép a szerelmünk, amilyen lehetne. Mert amilyen örvendetes, hogy a nemek kapcsolatát igyekszünk megszabadítani a rárakódott misztikus meg álszemérmes sallangoktól, és itt is teret adunk az értelmes belátásoknak, annál elszomorítóbb, ha a szerelem „aktussá” silányul, ha épp ezen a területen semmivé sorvad szépérzékünk, s tovább szegényedik érzelmi önmagunk. ★ Mit lehetne tenni? Talán meg kellene írni napjaink Káma-Szútráját. Csakhogy ezt — Vátszjájana példája is mutatja — nem írhatja egy vagy akár három szerző; ezt az időnek, a sokaságnak, új társadalommá szerveződésünk gyakorlatának kell „írnia”. S amíg megiródik, addig forgassuk a régi Káma-Szútrát, hátha mégis tanulhatunk belőle valamit... KÖNYVEK GONDOS ERNŐNagy István emlékiratai Nagy István emlékiratainak immár a harmadik kötete is megjelent. A véletlen úgy hozta, hogy éppen most, amikor olvasom, egy friss erdélyi kézirat is kezembe került: Kozma Dezső tartalmas kis monográfiája a századforduló Kolozsvárénak irodalmi életéről. Nem állom meg, hogy Kozma könyvéből el ne orozzak néhány sornyi idézetet, amellyel még a puritán és harcos tollú Petelei jellemezte a Sáncalját, Nagy István „szűkebb pátriáját”. A szegény nép, írja: „a föld alatt teng”. „Csak a sétatérről kell megnézni a Szamos-partot ott a Sáncalján vagy a Hója felé, ahol a szemétdombok vannak. Napos délután csak nyüzsög a fiúcskáktól és a leánykáktól... játszanak, mulatnak, mert nem tudják, mi vár rájuk, ha megnőnek.” Nos, e „kis boósok” közül az egyik Nagy István is lehetett volna, ha nyolc-tíz évvel előbb születik. Memoárjának első kötetében a Sáncalja homokkő üregeinek — amelyeket először talán a kőkorszak embere lakott — emberi tenyészetéről tudósít. Írása egy alig ismert Kolozsvár képét teszi láthatóvá. Egyik legnagyobb írói bravúrja, erről a városonkívüli „városról” úgy képes írni, hogy messze elkerül mindenféle melodramatikus hangulatot.★ Nagy Istvánról szólva Kassákot, Veres Pétert és távolabbról Gorkijt szokták emlegetni. S nem ok nélkül, ha az indulást és a pályák meredek ívét hasonlítgatjuk. Különösen Veres Péter élete, makacs következetes, maga építése vethető össze Nagy István életével és törekvéseivel. De ha magát a személyiséget akarjuk jellemezni, vonzódásainak természetét, életművének képletét, célszerűbb, ha Panait Istvatit idézzük meg. Éppenséggel nem a párhuzamosságok miatt — ilyesmit keveset találunk —, ellenkezőleg: a poláris ellentét megvilágító példája kedvéért. Istrati ösztönös, féktelen és színes, sőt tarka. A fekete-tengeri paraszt-kereskedő-hajós világ levegőjét árasztja. Nagy István racionális, fegyelmezett, s a színei máshonnan valók. Ő a munkás-létforma másként pikareszk kalandjait írja: a kétkezi munka gazdag szenzációit, és a forradalmi magatartás véres kockázatait. A szabadságról ír Nagy István is, de másfajta szabadságról. Műveiből és különösen emlékirataiból a létezés és a harc szükségszerűségeit megértő és vállaló szabadság képe áll elénk.★ Az első világháború, az impériumváltozás szabja meg családi életének külső feltételeit. Apja elesik a háborúban, s ő maga öt elemi osztály után mindenfélét próbál, míg majd kamaszkorában műbútorasztalos inasnak szerződik. Ebben a korban érik a nagy, életre szóló hatások: az örömmel vállalt szakma, amely a kitörés lehetőségét ígéri; a munkásmozgalom; és az a kultúra, amelyet a szakszervezeti mozgalom és könyvtár adhat. (S hogy milyen elemi erővel hat rá ez az új világ, arra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy már húszévesen valami nagyszabású, összefoglaló költeményt akart írni az élet keletkezéséről, a fajok eredetéről, a társadalmi formák fejlődéséről, egyszóval mindarról, amit frissen összeszedett. Hozzá is kezdett. Kár, hogy az a régi kézirat már nincs meg. Érdekes dokumentum lenne.) ★ Az emlékiratok most megjelent harmadik kötete (amely a Hogyan tovább? ügyetlen címet viseli) az 1928 és 1934 közötti esztendők eseményeiről számol be. Ezekben az egész világ s különösen Európa számára rendkívül súlyos években az emlékirat szerzőjének élete is gyökeresen megváltozik, önálló és kiváló szakmunkássá emelkedik, kommunista vezetővé és íróvá nő, családot alapít, megéli a munkanélküliség kilátástalanságát, részt vesz a romániai kommunista párt bátor akcióiban, többször kerül börtönbe. " A munkásmozgalom történetéről sokan és sokféleképpen írtak. Nagy István könyvében most nemcsak az egykori harc egyik kevésbé ismert területéről — Kolozsvár és az észak-erdélyi megyék munkásainak küzdelméről — informálódunk. Belülről, a munkáslét viszonyai felől ábrázolja a mozgalom eseményeit. Megmutatja az osztály szükségleteiből kinövő spontán mozgások és a tudatos forradalmi kezdeményezés találkozását. A tragikus pillanataiban is nagy és tiszteletre méltó munkásmegmozdulások egykori részeseként, egyszersmind a visszatekintő, sokat tapasztalt ember kritikus hangján szól, önmagát sem kíméli. Eseményleírás, a múlt történéseit felidéző részletek vonzón váltakoznak ezekben a kötetekben elemző, töprengő részletekkel. Korabeliekkel és mai, utólagos megfontolásokkal egyaránt. Az értelmiséghez való korabeli viszonyát sem retusálja, de mai eszével mérlegeli, fontolgatja. És éppen e kérdéskörben, és éppen tőle bizonyára még sokat várhatunk. A munkásból lett író és a tapasztalt kommunista értelmiség, jogán hiteles vallomást tehet a mozgalom és a baloldali értelmiség korántsem konfliktusmentes, de igen nagy jelentőségű kapcsolatáról. :★ A hatvanas évek: a memoárirodalom virágkora a magyar irodalom történetében. Az emlékiratirodalom sokszínű skáláján Nagy István írásai az erdélyi kommunista mozgalom líráját képviselik. A művet különösen fontossá teszi az írásban tükröző személyiség és az életpálya szemléletes kölcsönhatása. Ahogy ez a lélek a történelem tárgyából a történelem cselekvő részesévé válik, amint előbb ,riadtan sorsát, majd társakra lelve emberré/ forradalmárrá és íróvá építi önmagát Azt hiszem, még nem olvastam ennél szebb és igazabb írást a magyar és a román munkások közös harcáról. Világos szóval és határozottan utasítja el a kisebbségi sors hamis alternatíváit. Nem hallgat a fiatal és éhes román burzsoázia rémtetteiről, a királyi román hadsereg féktelen brutalitásáról, de nem az erdélyi magyar arisztokrácia nacionalizmusát szegezi szembe vele, hanem a román és a magyar munkások nemzetköziségét. A munkásszolidaritást: az életben, a harcban és a megaláztatások között, a börtönökben. Nem a művet minősíti az, hogy a hazai magyar kritika eddig alig vette észre. Szeift Béla: Kagylók 1972. MÁRCIUS 4.