Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-04-08 / 15. szám - Csukás István: Koldus Dárius • könyvkritika • Jékely Zoltán: Az álom útja (Szépirodalmi) (11. oldal) - Iszlai Zoltán: Ultima integritas • könyvkritika • Vas István: A kimondhatatlan (Szépirodalmi) (11. oldal) - Garai Gábor: Álarcok nélkül • könyvkritika • Kálnoky László: Letépett álarcok (Szépirodalmi) (11. oldal) - Alföldy Jenő: 1971 szép versei • könyvkritika • Szép versek 1971 (Magvető) (11. oldal) - Bor István: Ex libris • kép (11. oldal)

Koldus Dárius Olvasom Jékely Zoltán új verseskönyvét, Az álom útját, naponta előveszem, magammal cipelem, belelapozok buszon, Duna-parton, beszélgetés köz­ben i­s valami nagy nyuga­lom száll meg, tölt ki, derűs le­szek, mint könyvtől még alig; álmuldozom és hitetlenkedem, hogy így is lehet írni, ilyen pa­zarlón, nem a díszkiadásra san­dítva, útszélre vetve szórni két kézzel a kincset, amit megérlelt a nap, az eső, a tehetség, Kol­dus Dáriusként, a leggazda­gabbként ezen a földön, akinek nincs vesztenivalója, csak adni­­valója. És már nem is hitetlenke­dem, helyrebillen bennem a vi­lág, felismerem készségesen a helyes viszonyt tehetség és sze­replés, költő és világa között; nem a menekülést érzem, ha­nem az erőt. Mert az annak idején elhagyott, elkallódott és most újra előkerült és kötetbe gyűjtött versek nem igénylik a szenzáció csinnadrattáját, a példa csak ráadás. Ha behunyom a szemem, és elképzelem Jékely Zoltánt, a költőt, trubadúrnak képzelem el, várablakról várablakra ván­dorlónak, a szerelem boldog­­boldogtalan énekesének, a fe­lületes képzelgés némi könnyel­műséget is ráad lobogó kö­penyként, ez országban nem honos játszi kedvet. Már-már gyönyörködnék a kitartó ének­lésben, szívünk könnyülne tő­le, mikor szorongás, balsejte­lem éled bennünk, hogy az ének másról szól, a vidáman odacsapott akkordok fölött sú­lyos dallam zeng. S megrendül­ve vesszük észre, hogy a tru­badúrnak „a sírás, mint szálka áll a torkán”, s észrevettük-e, eléggé komolyan vettük-e, a magunk érdekében, hogy mi­lyen nagy költő szól hozzánk? Makacsul, kitartóan, türelme­sen, pazarlón és alázatosan. Hogy miközben a szerelemről énekel, a halállal felesél. Mint ahogy a halállal feleselt már fiatalon, hetykén, fölényesen, s megrendülve most öregedőn. Az új kötetben, „az álom út­jában” a két nagy téma össze­fonódik, mint egy Bach-fugá­­ban; az egymásnak feszülő, egymást kizáró kontrapunkt egyszerre szólal meg, letisz­tulva, reménykedve és remény­telenül. E végletes helyzetben a költő még egyszer bejárja birodalmát, ha az álom útján is, nosztalgikus utazásokra in­dul gyerekkora tájaira, fölidézi a lehetetlent, a lezárultat, bá­natosan a szülői házat s déva­­jul a kamaszkori kalandokat. Szomorú ura az időnek, a meg­élt élet idejének — ennyivel gyarapodott-súlyosbodott ez a nem változó, eleitől fogva kész költészet; s szomorú ura ősei megélt idejének is, halottai kö­zé sorolja Balassit, Zrínyit, Bethlen Miklóst, Petőfit — soha fel nem épült katedrális szét­szórt csontú szentjeit. Tudom, hogy szabálytalan ez az írás, nem is akar szabályos lenni; az új kötet ürügyén véd­­hetetlenül összetorlódnak a számvetés, a jellemzés, az öröm, a keserűség és a meg­nyugvás szavai. A „felfedezés” nagyképűségét is kellő szemé­remmel félretolva, a tiszteletről kell végül beszélni, sietve, még­ha dadogva is, vállalva a köl­tő helytelenítő fintorát is. A nagy költőnek járó tiszteletről, az akaratlan mesternek járó tiszteletről, a gáncstalan jel­lemnek, az erőnek és hűségnek járó tiszteletről. Azt hiszem, pontosabb szó a szeretet. Csu­kas István ULTIMA INTEGRITAS Egyetemista voltam, amikor először ol­vastam A kimondhatatlan költőjének 1956- ban megjelent kötetét, a Teremtett vilá­got. A következőt (Rapszódia egy őszi kert­ben) már megőriztem. Ebben bélyegezte B alantasának az el­múlást. A halálról ennél ésszerűbbet — számomra — kevesen mondtak. A pusztu­lás-pusztítás emberhez méltatlan „ultima ratio”-jától valóban undorodni kell. És fo­lyóiratok, kötetek, antológiák forgatása­kor Vas István műveiben később is min­dig leltem rábólintani-gondolkodni valót. Most azon tűnődöm, hogy a válogatott kötetből miért hiányzik annyira a leg­utóbbi esztendők néhány derűsebb, iro­nikus-szatirikus darabja? Nélkülük a gyűj­teményt záró versek valahogy kényelmet­lenül megindítanak. Időelőttinek érzem kiábrándult pátoszukat. Nem örülök annak sem, hogy a pontos, dísztelen vasistváni stílus ilyen fájdalomra­ érett. Nyugtalanko­dom, mintha a lényeg kimondására idomí­tott, ál­köznapi költőnyelv már nem A tűzlopó „különbségtevésé”-nek „szándék”­­át, de a Nem számít önáldozó dialekti­káját juttatná uralomra Vas versvilágá­ban. És mintha Az Internacionále a Signo­­ria téren énekének lobogására, a világ vé­géről tódulna a „fekete széltől felszítottan fekete fák közt feketén tüzelő nélkül” égő „tűz” áradása. A korai, „nem folytatható” őszikék a költőnek kétségkívül művészi gazdagodást jelentenek. Nem is ez zavar. Hanem ön­életrajzának egyik része, ahol elbeszéli, hogy első nagy szerelme megtanította: „az élet elsődleges, nem a költészet... a sze­relem csillaghullásának idején sokszor visszafordultam a költészet mindenhatósá­gának menedékébe, de ez már nem naív és osztatlan hit volt, hanem csak mérge­zett önáltatás.” Igaz, a záróvers, a Kalligráfia kibonta­kozást ígér. Az aggódás megszűnhet. Hát­ha ismét erőgyűjtő időszak következik? Mikor a költő, „hogy messzebbre lásson, elvonul magába”. Amikor — poétái becs­vággyal — megint „hiszi, mégis mindenben benne van és ha majd eltűnik innen, őt őrzi minden”. Erre biztat az elnéző tárgyi­lagossággal felidézett új szerelem, a Ljubo­­mira földöntúlian romantikus képe: „ ... ha­jad a mindig véletlen ágyon legföljebb csak mint öntudatlan gyász ha borítja ha­­láluló kopasz koponyámat.” De buzdító lehet maga az értékeket az összegyűjtött versek köteténél plasztiku­­sabban kiemelő válogatás is. A gondosan rostált köteteknek ugyanis az a jó tulajdon­ságuk, hogy könnyítik az olvasó eligazodá­sát a szerző világában. Gazdaságos terje­delmük és alkalmas formájuk kizárja a meddő keresgélést a verstengerben. Nem kényszerít irodalomtörténeti búvárlásra sem, amelynek során a rajongó is kiful­lad és érintetlenül hagyja az „igazgyön­gyöket”. Az se rossz, hogy a válogatás a költőnek is alkalom az önértékelésre, a visszatekintésre. A kimondhatatlan versek közül leg­jobban azokat szeretem, amelyekről Vas István így beszél: „... legtöbb fontos versem lényegében valami nagyon ráción túli dolgot mond el, racionális nyel­ven.” A híres Határozók és kötőszavak csak játékos példa erre a verstípusra. A Költözés, a Nem számít, de a korai Egy nap története, vagy a Húsvéti ének a test­ről viszont, különösen szavalva, ugyan­olyan hatású, mint a híres Óda a tegnapi asszonyokhoz. Másfajta csúcsművek első pillantásra „elméletibbek”. Am A boa ete­­tésé-ben, az Egyenlőség-ben, az Április­ban a szerepjátszásra képtelen filozófiai készenlét, a mitikus zugolyokba hatoló ér­telem meggyőződése teszi teljessé a verset. A Béke elé és a Nekem beszélhetsz prófé­­tikus helyzetjelentései pedig közéletünk el nem felejtendő lírai dokumentumai. A végső „képletek” kutatásának igénye többször feltűnik Vas István művészeté­ben. A vers-záró „ultima ratio”, az ölés­­rombolás korán fölismert és elutasított ér­ve mellett címadóvá az Ultima realitás lesz; a küzdelem a múló csodák igazáért, tanúság a jelen oldalán: „ami nem volt, nem lesz, és amíg van, folyton változik.” Ugyanilyen végleges a „Summa fidei”, hitvallás az „egyetlen megváltó Szerelem­ről.” Mégis azt hiszem, lírája kiküzdött harmóniáját az Etruszk szarkofág­ban si­került a rá legjellemzőbb módon megfo­galmaznia: „védjük az életet, amíg lehet s talán egy kicsit azon is túl.” Mert Vas Istvánnál így jelenik meg, szétválasztha­­tatlanul, költőiség és gondolat, polgári és művészi cél, a politika és a humánum ul­tima integritás­a. Emberi egységben, ahol egyetlen hatalmasság az élet s a romlás alantas jogai a törvényen kívülre kerül­tek. Iszlai Zoltán 1971 szép versei Megjelent a Magvető költői évkönyvsorozatának új kötete, a Szép versek 1971. Azt hiszem, most is, akárcsak a sorozat előző kötetei kapcsán, a tájékozottabb versolvasóban ön­kéntelenül fölvetődik a kérdés: vajon csakugyan ez a leghívebb keresztmetszete a mai lírának? Miért szerepeltetik X-et, ha nem adnak helyet Y-nak? Miért hiányzik — csupán rögtönözve egy névsort — például Csanádi Imre, Eörsi István, Görgey Gá­bor, a tavaly meghalt Hollós Korvin Lajos, Kálnoky László, Keresztes Ágnes, Lakatos Ist­ván, Lator László, Marsall Lász­ló, Simányi Imre, Solymos Ida, Székely Magda, Tamkó Sirató Ká­roly, Tamási Lajos, Tandori De­zső, Tóth Bálint, Tóth Eszter, és egy sereg „fiatal” — pon­tosabban: elsőkötetes — neve? (Hadd jegyezzük meg: örültünk Apáti Miklós, Dobai Péter, Petri György, Rózsa Endre és a többi fiatal szerepeltetésének.) A tanul­ság most is az, hogy a valóságos értékrend, vagy legalábbis a hozzávetőleges — mert mindig vi­tatható — értékrend sehogyan sem akar igazodni a versek szá­mával és terjedelmével jelzett szerkesztői minősítéshez. És mégis az az érzésünk le­het, benne van e kötetben az év csaknem minden igazán jelentős verse, amely 1970 köze­pétől 1971 derekáig megjelent a folyóiratokban, hetilapunkban, vagy a napi sajtó irodalmi rova­taiban.★ „... a szálkák fölriasztanak. Ilyenkor metsző élességgel látom a világot és megpróbálom feléd fordítani a fejemet” — olvasom Pilinszky neve alatt. Pontos szavak: a költő fölrezzen a köz­napok keresztjén, s mert „met­sző élességgel” lát e pillanatban, érdemben szólhat hozzánk. Vajon önmagát mondja el? Csupán ma­gára ismer? Vas István szerint „... kiszáll az én, kiszáll / Az éj­szakából, énlírából... / És min­den élesebb lesz hirtelen”. Vagyis a személyén túlra lát a költő, s vele olvasója. De ne üljünk föl a tárgyilagosság magasztos trükk­­jének: a metszőén éles kép a vi­lágról — végeredményben — esz­mélni, magunkba látni tanít! Ne félj, vers-olvasó: a költő bármint bűbájoskodjék is, nem eltávolíta­ni akar énedtől, hanem épp ab­ban segít, hogy hazatalálj — szubjektivitásod falain keresztül — önmagadhoz. Így tesz Ratkó József is, halottait szólongatva, ismeretlen halottait ébresztgetve, testvériesülve a volt és a le­­hetett­ volna emberekkel. Bella István Szeretkezéseink­ről dalol — s mintha mi írtuk volna! „Fö­löttünk száll, suhog a dallam. / Az ismerős! mit úgy tudunk! / s nekünk mégis kimondhatatlan” — dalolja Zelk, újra­fogalmazva az Arany János-i igazságot: a Toldit egy parasztember is a sa­ját művének vallhatja, jóllehet a költő nélkül kimondhatatlan ma­radt volna vélt tudása. Kedvtelve sorolgatnám még a nekem legkedvesebb verseket; Illyés Reggel, október, napsütés­ének áhítatát, bölcseletét és lé­­lek-realizmusát, vagy a Híresek törvénykező igazságát; Jékely tüneményes versét, A borbogár-t, vagy az Utolsó imádság eleven romantikáját; Károlyi Amy ko­molyan veendő humorát, Szent György-versében; Nagy László fekete humorát a Gab­riel Báthori-ban, vagy a Rossz álom bukott­ angyaliságát. A legtöbb versben valami olyasmi történik, mint Benjámin László Obsitosok című dalában: „A rossz világ-utánzatot lenéz­ve, / gőgösen átengedve a való­dit” — valami különös elegyét állítják elő a költők a lehetőnek és a lehetetlennek. Valóságos szenvedéseiről írt Devecseri Gábor valószínűtlen­ül hősiesen játékos verset, akár­csak Kosztolányi a halálos ágyon; az Elszáll az én szinte pajzánál halmozza kancsal rí­meit, s győz — a valóságon, „a hülye anyagon”... A dal minden igaz mesteréről elmondhatjuk, amit Weöres Sándor a zeneköltő­ről: „...ki engem hallgat már bölcsőjében és tovább / szándéka ellen is színig telik / szándé­kommal”. Érdemes verset írni és verset olvasni — érdemes a szép ver­sekből még szebb könyvet csinál­ni. Alföldy Jenő 1972. ÁPRILIS 8. KÖNYVEK ­ÁLARCOK NÉLKÜL Álarcokat szánt szándékkal sohasem vett magára, csak tanult az elődöktől és a kor­­társaktól, de nem utánzott senkit — még önmagát sem. Mégis, úgy érzem, álcázott vonásokkal rajzolódott be Kálnoky László arcéle az irodalmi köztudatba. Természe­tesen őt is skatulyákba tették. Eléggé szűk és nem mindig hízelgő feliratú skatulyák­ba. Besorolták már parnasszistának, im­­passzibilisnek, új-dekadensnek, szerencsé­sebb esetben polgári humanistának, a ha­nyatló „ezüstkor” költőjének. De érte en­nél rosszabb is: halottam már olyat, hogy afféle egy­ verses költő, a Szanatóriumi elégia antológia-darab, de aztán tovább nincs. Am olyat is hallottam, hogy e mí­ves és fáradhatatlan műfordítónak eredeti versei csupán melléktermékek. Ehhez az „elmélethez”, persze, A műfordító halála című versével ő maga adta föl a labdát — csak le kellett csapni. A Letépett álarcok című, most megjelent válogatott verskötet nem csupán azokat igazolja, akik Kálnokyt régóta a legjobb ma élő költők között tartják számon — e sorok írója is közéjük tartozik —, minden­­ elfogulatlan bírálóját meggyőzheti arról, hogy költőnk nem fér bele az említett ska­tulyák egyikébe sem: nagyobb a skatulyák­nál. (Mellékesen: válogatott verskötetet ír­tam, mert a könyv alcíme valóban ez, de lényegében az egész eddigi életműről van itt szó, hiszen alig néhány verset kellett kihagyni a válogatásból, mert nyilván Kál­­nokynak is vannak gyengébb versei — de azokat nemigen szokta megírni, amit egyébként nem minősítésül, csak jellemzé­sül mondok.) Kálnoky éppolyan biztonság­gal bánik a kötött formákkal, mint a par­nasszisták, mégsem parnasszista — min­den leírt sorában személyesen érdekelt. Hi­degvérrel, a sebész precizitásával boncolja eleven önmagát, így hát akár érzéketlen­nek, impasszibilisnek is hihetnénk, csak­hogy a hűvös kés izzó szenvedélyek, forró benső drámák tájait tárja föl, akár a sze­relemmel, akár a betegséggel. A létezés rémségeivel, a magánnyal vagy az emberi közösséggel, a bűnnel vagy a halállal vias­kodik a költő. Polgárinak — filozófiai ér­telemben — is csak úgy nevezném, ahogy (a tudatosan vállalat szellemi rokonság jo­gán is) Einsteint vagy Thomas Mannt; de, vagy éppen ezért, kevés magyar költő ír olyan gyilkos iróniával és megvetéssel a 30-as évek polgári, kisvárosi (országosan is kisvárosi) világáról, mint ő. Arról a kis­városról, ahol „... talpat nyalnak, s még egyebet is; /étvágy és gyomor van hozzá elég. Szomorú, hogy maga a mardosó/ is martalék.” S ahol a költő hasztalan küzd az egyetemes ostobaság ellen, közben „Má­sok tőkéje nő a bankban/ pénzük mások teszik rulettre.” De már a dekadencia vádját (vagy véd­jegyét?) aligha lehet levakarni — vethetné ellenem valaki — egy olyan költőről, aki ódát ír a Reménytelenséghez, aki A Terem­tés kudarcát emlegeti, s aki annyit foglal­kozik a halállal, miint Kálnoky. Való igaz, hogy az élet évtizedek óta sűrűn alkalmat adott neki arra, hogy közelről szembenéz­zen a halállal. De nem fordította el a te­kintetét — csakugyan szembenézett. Volt úgy, hogy a reményt is el kellett vetnie, másként nem állhatta az iszonyú ellenfél pillantását. De „mégis eszelős hit lakja a szívét”. A költő végérvényes válaszát a för­telmes kihívásra a kötet címadó verse fo­galmazza meg: „Igen! Én mondom ezt, halálra szánt, féregcsupasz teremtmény, ki csigánál védtelenebb, egyedül mit sem ér, annál félelmesebb sokadmagával, s kit fölfelé visz a szárnyas tudásszomj. Igen! Én mondom ezt: Nem veszhet el, ki újraszüli önmagát!” S hogy hányféleképp szüli újra önma­gát, mutatják az utóbbi évek szabad for­mákban áradó, s a kötött formák tömény­ségét változatlanul megőrző versei, s tanú­sítják a Kancsal világ című ciklus darab­jai, a virtuóz műfordítás-paródia, a szatí­rák és groteszkek, amelyekben ilyen cse­megék találhatók — egy rossz költőről van szó, aki meghalt, de: „Nem boldogul a föld alatt se,/ mert kötött formájú a kripta.” Milyen költő hát Kálnoky László? Saját hangját, tömör racionalizmusát mindenkor megőrző, s mégis Proteuszként változó; zaklató és fölemelő, megdöbbentő és jó­kedvet fakasztó, kétségbeesett és fölényes biztonságú; halálnak kiszolgáltatott és a halálon diadalmaskodó. Mint a legesleg­jobbak s­­igazabbak. Akiknek életműve — bár tovább épül — már láthatóan szuve­rén és egyetemes, maguk teremtette, ön­törvényű világ körvonalait mutatja. Jékely Zoltán: Az álom útja (SZÉPIRODALMI) Kálnoky László: Letépett álarcok­ (SZÉPIROD­ALMI) Szép versek 1971 (MAGVETŐ) Vas István: A kimondhatatlan (SZÉPIRODALMI) Bor István: Ex libris imma­r IRODALOM!

Next