Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-08 / 15. szám - Csukás István: Koldus Dárius • könyvkritika • Jékely Zoltán: Az álom útja (Szépirodalmi) (11. oldal) - Iszlai Zoltán: Ultima integritas • könyvkritika • Vas István: A kimondhatatlan (Szépirodalmi) (11. oldal) - Garai Gábor: Álarcok nélkül • könyvkritika • Kálnoky László: Letépett álarcok (Szépirodalmi) (11. oldal) - Alföldy Jenő: 1971 szép versei • könyvkritika • Szép versek 1971 (Magvető) (11. oldal) - Bor István: Ex libris • kép (11. oldal)
Koldus Dárius Olvasom Jékely Zoltán új verseskönyvét, Az álom útját, naponta előveszem, magammal cipelem, belelapozok buszon, Duna-parton, beszélgetés közben is valami nagy nyugalom száll meg, tölt ki, derűs leszek, mint könyvtől még alig; álmuldozom és hitetlenkedem, hogy így is lehet írni, ilyen pazarlón, nem a díszkiadásra sandítva, útszélre vetve szórni két kézzel a kincset, amit megérlelt a nap, az eső, a tehetség, Koldus Dáriusként, a leggazdagabbként ezen a földön, akinek nincs vesztenivalója, csak adnivalója. És már nem is hitetlenkedem, helyrebillen bennem a világ, felismerem készségesen a helyes viszonyt tehetség és szereplés, költő és világa között; nem a menekülést érzem, hanem az erőt. Mert az annak idején elhagyott, elkallódott és most újra előkerült és kötetbe gyűjtött versek nem igénylik a szenzáció csinnadrattáját, a példa csak ráadás. Ha behunyom a szemem, és elképzelem Jékely Zoltánt, a költőt, trubadúrnak képzelem el, várablakról várablakra vándorlónak, a szerelem boldogboldogtalan énekesének, a felületes képzelgés némi könnyelműséget is ráad lobogó köpenyként, ez országban nem honos játszi kedvet. Már-már gyönyörködnék a kitartó éneklésben, szívünk könnyülne tőle, mikor szorongás, balsejtelem éled bennünk, hogy az ének másról szól, a vidáman odacsapott akkordok fölött súlyos dallam zeng. S megrendülve vesszük észre, hogy a trubadúrnak „a sírás, mint szálka áll a torkán”, s észrevettük-e, eléggé komolyan vettük-e, a magunk érdekében, hogy milyen nagy költő szól hozzánk? Makacsul, kitartóan, türelmesen, pazarlón és alázatosan. Hogy miközben a szerelemről énekel, a halállal felesél. Mint ahogy a halállal feleselt már fiatalon, hetykén, fölényesen, s megrendülve most öregedőn. Az új kötetben, „az álom útjában” a két nagy téma összefonódik, mint egy Bach-fugában; az egymásnak feszülő, egymást kizáró kontrapunkt egyszerre szólal meg, letisztulva, reménykedve és reménytelenül. E végletes helyzetben a költő még egyszer bejárja birodalmát, ha az álom útján is, nosztalgikus utazásokra indul gyerekkora tájaira, fölidézi a lehetetlent, a lezárultat, bánatosan a szülői házat s dévajul a kamaszkori kalandokat. Szomorú ura az időnek, a megélt élet idejének — ennyivel gyarapodott-súlyosbodott ez a nem változó, eleitől fogva kész költészet; s szomorú ura ősei megélt idejének is, halottai közé sorolja Balassit, Zrínyit, Bethlen Miklóst, Petőfit — soha fel nem épült katedrális szétszórt csontú szentjeit. Tudom, hogy szabálytalan ez az írás, nem is akar szabályos lenni; az új kötet ürügyén védhetetlenül összetorlódnak a számvetés, a jellemzés, az öröm, a keserűség és a megnyugvás szavai. A „felfedezés” nagyképűségét is kellő szeméremmel félretolva, a tiszteletről kell végül beszélni, sietve, mégha dadogva is, vállalva a költő helytelenítő fintorát is. A nagy költőnek járó tiszteletről, az akaratlan mesternek járó tiszteletről, a gáncstalan jellemnek, az erőnek és hűségnek járó tiszteletről. Azt hiszem, pontosabb szó a szeretet. Csukas István ULTIMA INTEGRITAS Egyetemista voltam, amikor először olvastam A kimondhatatlan költőjének 1956- ban megjelent kötetét, a Teremtett világot. A következőt (Rapszódia egy őszi kertben) már megőriztem. Ebben bélyegezte B alantasának az elmúlást. A halálról ennél ésszerűbbet — számomra — kevesen mondtak. A pusztulás-pusztítás emberhez méltatlan „ultima ratio”-jától valóban undorodni kell. És folyóiratok, kötetek, antológiák forgatásakor Vas István műveiben később is mindig leltem rábólintani-gondolkodni valót. Most azon tűnődöm, hogy a válogatott kötetből miért hiányzik annyira a legutóbbi esztendők néhány derűsebb, ironikus-szatirikus darabja? Nélkülük a gyűjteményt záró versek valahogy kényelmetlenül megindítanak. Időelőttinek érzem kiábrándult pátoszukat. Nem örülök annak sem, hogy a pontos, dísztelen vasistváni stílus ilyen fájdalomra érett. Nyugtalankodom, mintha a lényeg kimondására idomított, álköznapi költőnyelv már nem A tűzlopó „különbségtevésé”-nek „szándék”át, de a Nem számít önáldozó dialektikáját juttatná uralomra Vas versvilágában. És mintha Az Internacionále a Signoria téren énekének lobogására, a világ végéről tódulna a „fekete széltől felszítottan fekete fák közt feketén tüzelő nélkül” égő „tűz” áradása. A korai, „nem folytatható” őszikék a költőnek kétségkívül művészi gazdagodást jelentenek. Nem is ez zavar. Hanem önéletrajzának egyik része, ahol elbeszéli, hogy első nagy szerelme megtanította: „az élet elsődleges, nem a költészet... a szerelem csillaghullásának idején sokszor visszafordultam a költészet mindenhatóságának menedékébe, de ez már nem naív és osztatlan hit volt, hanem csak mérgezett önáltatás.” Igaz, a záróvers, a Kalligráfia kibontakozást ígér. Az aggódás megszűnhet. Hátha ismét erőgyűjtő időszak következik? Mikor a költő, „hogy messzebbre lásson, elvonul magába”. Amikor — poétái becsvággyal — megint „hiszi, mégis mindenben benne van és ha majd eltűnik innen, őt őrzi minden”. Erre biztat az elnéző tárgyilagossággal felidézett új szerelem, a Ljubomira földöntúlian romantikus képe: „ ... hajad a mindig véletlen ágyon legföljebb csak mint öntudatlan gyász ha borítja haláluló kopasz koponyámat.” De buzdító lehet maga az értékeket az összegyűjtött versek köteténél plasztikusabban kiemelő válogatás is. A gondosan rostált köteteknek ugyanis az a jó tulajdonságuk, hogy könnyítik az olvasó eligazodását a szerző világában. Gazdaságos terjedelmük és alkalmas formájuk kizárja a meddő keresgélést a verstengerben. Nem kényszerít irodalomtörténeti búvárlásra sem, amelynek során a rajongó is kifullad és érintetlenül hagyja az „igazgyöngyöket”. Az se rossz, hogy a válogatás a költőnek is alkalom az önértékelésre, a visszatekintésre. A kimondhatatlan versek közül legjobban azokat szeretem, amelyekről Vas István így beszél: „... legtöbb fontos versem lényegében valami nagyon ráción túli dolgot mond el, racionális nyelven.” A híres Határozók és kötőszavak csak játékos példa erre a verstípusra. A Költözés, a Nem számít, de a korai Egy nap története, vagy a Húsvéti ének a testről viszont, különösen szavalva, ugyanolyan hatású, mint a híres Óda a tegnapi asszonyokhoz. Másfajta csúcsművek első pillantásra „elméletibbek”. Am A boa etetésé-ben, az Egyenlőség-ben, az Áprilisban a szerepjátszásra képtelen filozófiai készenlét, a mitikus zugolyokba hatoló értelem meggyőződése teszi teljessé a verset. A Béke elé és a Nekem beszélhetsz prófétikus helyzetjelentései pedig közéletünk el nem felejtendő lírai dokumentumai. A végső „képletek” kutatásának igénye többször feltűnik Vas István művészetében. A vers-záró „ultima ratio”, az ölésrombolás korán fölismert és elutasított érve mellett címadóvá az Ultima realitás lesz; a küzdelem a múló csodák igazáért, tanúság a jelen oldalán: „ami nem volt, nem lesz, és amíg van, folyton változik.” Ugyanilyen végleges a „Summa fidei”, hitvallás az „egyetlen megváltó Szerelemről.” Mégis azt hiszem, lírája kiküzdött harmóniáját az Etruszk szarkofágban sikerült a rá legjellemzőbb módon megfogalmaznia: „védjük az életet, amíg lehet s talán egy kicsit azon is túl.” Mert Vas Istvánnál így jelenik meg, szétválaszthatatlanul, költőiség és gondolat, polgári és művészi cél, a politika és a humánum ultima integritása. Emberi egységben, ahol egyetlen hatalmasság az élet s a romlás alantas jogai a törvényen kívülre kerültek. Iszlai Zoltán 1971 szép versei Megjelent a Magvető költői évkönyvsorozatának új kötete, a Szép versek 1971. Azt hiszem, most is, akárcsak a sorozat előző kötetei kapcsán, a tájékozottabb versolvasóban önkéntelenül fölvetődik a kérdés: vajon csakugyan ez a leghívebb keresztmetszete a mai lírának? Miért szerepeltetik X-et, ha nem adnak helyet Y-nak? Miért hiányzik — csupán rögtönözve egy névsort — például Csanádi Imre, Eörsi István, Görgey Gábor, a tavaly meghalt Hollós Korvin Lajos, Kálnoky László, Keresztes Ágnes, Lakatos István, Lator László, Marsall László, Simányi Imre, Solymos Ida, Székely Magda, Tamkó Sirató Károly, Tamási Lajos, Tandori Dezső, Tóth Bálint, Tóth Eszter, és egy sereg „fiatal” — pontosabban: elsőkötetes — neve? (Hadd jegyezzük meg: örültünk Apáti Miklós, Dobai Péter, Petri György, Rózsa Endre és a többi fiatal szerepeltetésének.) A tanulság most is az, hogy a valóságos értékrend, vagy legalábbis a hozzávetőleges — mert mindig vitatható — értékrend sehogyan sem akar igazodni a versek számával és terjedelmével jelzett szerkesztői minősítéshez. És mégis az az érzésünk lehet, benne van e kötetben az év csaknem minden igazán jelentős verse, amely 1970 közepétől 1971 derekáig megjelent a folyóiratokban, hetilapunkban, vagy a napi sajtó irodalmi rovataiban.★ „... a szálkák fölriasztanak. Ilyenkor metsző élességgel látom a világot és megpróbálom feléd fordítani a fejemet” — olvasom Pilinszky neve alatt. Pontos szavak: a költő fölrezzen a köznapok keresztjén, s mert „metsző élességgel” lát e pillanatban, érdemben szólhat hozzánk. Vajon önmagát mondja el? Csupán magára ismer? Vas István szerint „... kiszáll az én, kiszáll / Az éjszakából, énlírából... / És minden élesebb lesz hirtelen”. Vagyis a személyén túlra lát a költő, s vele olvasója. De ne üljünk föl a tárgyilagosság magasztos trükkjének: a metszőén éles kép a világról — végeredményben — eszmélni, magunkba látni tanít! Ne félj, vers-olvasó: a költő bármint bűbájoskodjék is, nem eltávolítani akar énedtől, hanem épp abban segít, hogy hazatalálj — szubjektivitásod falain keresztül — önmagadhoz. Így tesz Ratkó József is, halottait szólongatva, ismeretlen halottait ébresztgetve, testvériesülve a volt és a lehetett volna emberekkel. Bella István Szeretkezéseinkről dalol — s mintha mi írtuk volna! „Fölöttünk száll, suhog a dallam. / Az ismerős! mit úgy tudunk! / s nekünk mégis kimondhatatlan” — dalolja Zelk, újrafogalmazva az Arany János-i igazságot: a Toldit egy parasztember is a saját művének vallhatja, jóllehet a költő nélkül kimondhatatlan maradt volna vélt tudása. Kedvtelve sorolgatnám még a nekem legkedvesebb verseket; Illyés Reggel, október, napsütésének áhítatát, bölcseletét és lélek-realizmusát, vagy a Híresek törvénykező igazságát; Jékely tüneményes versét, A borbogár-t, vagy az Utolsó imádság eleven romantikáját; Károlyi Amy komolyan veendő humorát, Szent György-versében; Nagy László fekete humorát a Gabriel Báthori-ban, vagy a Rossz álom bukott angyaliságát. A legtöbb versben valami olyasmi történik, mint Benjámin László Obsitosok című dalában: „A rossz világ-utánzatot lenézve, / gőgösen átengedve a valódit” — valami különös elegyét állítják elő a költők a lehetőnek és a lehetetlennek. Valóságos szenvedéseiről írt Devecseri Gábor valószínűtlenül hősiesen játékos verset, akárcsak Kosztolányi a halálos ágyon; az Elszáll az én szinte pajzánál halmozza kancsal rímeit, s győz — a valóságon, „a hülye anyagon”... A dal minden igaz mesteréről elmondhatjuk, amit Weöres Sándor a zeneköltőről: „...ki engem hallgat már bölcsőjében és tovább / szándéka ellen is színig telik / szándékommal”. Érdemes verset írni és verset olvasni — érdemes a szép versekből még szebb könyvet csinálni. Alföldy Jenő 1972. ÁPRILIS 8. KÖNYVEK ÁLARCOK NÉLKÜL Álarcokat szánt szándékkal sohasem vett magára, csak tanult az elődöktől és a kortársaktól, de nem utánzott senkit — még önmagát sem. Mégis, úgy érzem, álcázott vonásokkal rajzolódott be Kálnoky László arcéle az irodalmi köztudatba. Természetesen őt is skatulyákba tették. Eléggé szűk és nem mindig hízelgő feliratú skatulyákba. Besorolták már parnasszistának, impasszibilisnek, új-dekadensnek, szerencsésebb esetben polgári humanistának, a hanyatló „ezüstkor” költőjének. De érte ennél rosszabb is: halottam már olyat, hogy afféle egy verses költő, a Szanatóriumi elégia antológia-darab, de aztán tovább nincs. Am olyat is hallottam, hogy e míves és fáradhatatlan műfordítónak eredeti versei csupán melléktermékek. Ehhez az „elmélethez”, persze, A műfordító halála című versével ő maga adta föl a labdát — csak le kellett csapni. A Letépett álarcok című, most megjelent válogatott verskötet nem csupán azokat igazolja, akik Kálnokyt régóta a legjobb ma élő költők között tartják számon — e sorok írója is közéjük tartozik —, minden elfogulatlan bírálóját meggyőzheti arról, hogy költőnk nem fér bele az említett skatulyák egyikébe sem: nagyobb a skatulyáknál. (Mellékesen: válogatott verskötetet írtam, mert a könyv alcíme valóban ez, de lényegében az egész eddigi életműről van itt szó, hiszen alig néhány verset kellett kihagyni a válogatásból, mert nyilván Kálnokynak is vannak gyengébb versei — de azokat nemigen szokta megírni, amit egyébként nem minősítésül, csak jellemzésül mondok.) Kálnoky éppolyan biztonsággal bánik a kötött formákkal, mint a parnasszisták, mégsem parnasszista — minden leírt sorában személyesen érdekelt. Hidegvérrel, a sebész precizitásával boncolja eleven önmagát, így hát akár érzéketlennek, impasszibilisnek is hihetnénk, csakhogy a hűvös kés izzó szenvedélyek, forró benső drámák tájait tárja föl, akár a szerelemmel, akár a betegséggel. A létezés rémségeivel, a magánnyal vagy az emberi közösséggel, a bűnnel vagy a halállal viaskodik a költő. Polgárinak — filozófiai értelemben — is csak úgy nevezném, ahogy (a tudatosan vállalat szellemi rokonság jogán is) Einsteint vagy Thomas Mannt; de, vagy éppen ezért, kevés magyar költő ír olyan gyilkos iróniával és megvetéssel a 30-as évek polgári, kisvárosi (országosan is kisvárosi) világáról, mint ő. Arról a kisvárosról, ahol „... talpat nyalnak, s még egyebet is; /étvágy és gyomor van hozzá elég. Szomorú, hogy maga a mardosó/ is martalék.” S ahol a költő hasztalan küzd az egyetemes ostobaság ellen, közben „Mások tőkéje nő a bankban/ pénzük mások teszik rulettre.” De már a dekadencia vádját (vagy védjegyét?) aligha lehet levakarni — vethetné ellenem valaki — egy olyan költőről, aki ódát ír a Reménytelenséghez, aki A Teremtés kudarcát emlegeti, s aki annyit foglalkozik a halállal, miint Kálnoky. Való igaz, hogy az élet évtizedek óta sűrűn alkalmat adott neki arra, hogy közelről szembenézzen a halállal. De nem fordította el a tekintetét — csakugyan szembenézett. Volt úgy, hogy a reményt is el kellett vetnie, másként nem állhatta az iszonyú ellenfél pillantását. De „mégis eszelős hit lakja a szívét”. A költő végérvényes válaszát a förtelmes kihívásra a kötet címadó verse fogalmazza meg: „Igen! Én mondom ezt, halálra szánt, féregcsupasz teremtmény, ki csigánál védtelenebb, egyedül mit sem ér, annál félelmesebb sokadmagával, s kit fölfelé visz a szárnyas tudásszomj. Igen! Én mondom ezt: Nem veszhet el, ki újraszüli önmagát!” S hogy hányféleképp szüli újra önmagát, mutatják az utóbbi évek szabad formákban áradó, s a kötött formák töménységét változatlanul megőrző versei, s tanúsítják a Kancsal világ című ciklus darabjai, a virtuóz műfordítás-paródia, a szatírák és groteszkek, amelyekben ilyen csemegék találhatók — egy rossz költőről van szó, aki meghalt, de: „Nem boldogul a föld alatt se,/ mert kötött formájú a kripta.” Milyen költő hát Kálnoky László? Saját hangját, tömör racionalizmusát mindenkor megőrző, s mégis Proteuszként változó; zaklató és fölemelő, megdöbbentő és jókedvet fakasztó, kétségbeesett és fölényes biztonságú; halálnak kiszolgáltatott és a halálon diadalmaskodó. Mint a legeslegjobbak sigazabbak. Akiknek életműve — bár tovább épül — már láthatóan szuverén és egyetemes, maguk teremtette, öntörvényű világ körvonalait mutatja. Jékely Zoltán: Az álom útja (SZÉPIRODALMI) Kálnoky László: Letépett álarcok (SZÉPIRODALMI) Szép versek 1971 (MAGVETŐ) Vas István: A kimondhatatlan (SZÉPIRODALMI) Bor István: Ex libris immar IRODALOM!