Élet és Irodalom, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)

1972-10-28 / 44. szám - Petri György: Lukács György egyetemessége • Vitacikk • Dersi Tamás: Lukács György magyarsága (ÉS 1972. szeptember 30.) (10. oldal) - Ágotha Margit: metszete • kép (10. oldal)

PETRI GYÖRGY. --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------­ Lukács György egyetemessége Dersi Tamással Az Élet és Irodalom szeptember 30-i számában egész oldalas cikk jelent meg Dersi Tamástól Lukács György magyarsága címen. Már a Cím láttán aggodalom fogott el, amely a szöveg végigolvastával csak fokozódott bennem. Félek, hogy a filozófus sokat vitatott munkássága körül olyan új vita veheti kezdetét, amelynek tárgyi­­lag semmi köze életművéhez, és amelynek indítéka tökéletesen za­varos és értelmetlen. Dersi Tamás terjedelmes írása Lukács György magyarságát szán­dékozik bizonyítani és méltatni. Ez a szándék föltételezi, hogy tudjuk, mit értsünk Lukács György ma­gyarságán, továbbá, hogy ez a ma­gyarság pozitív részét alkotja Lu­kács György művei értékének (s e magyarság hiánya­­ ennek megfe­lelően csökkentené értéküket). A Lukács György nevű magán­­személy magyarságáról volna szó? S milyen értelemben? Állampol­gársága, származása, anyanyelve, illetősége tekintetében? Alig hi­szem , mert ezeknek a kérdések­nek már első ránézésre sincs közük­ Lukács György munkásságához. Hacsak olyan fajta nemzeti rivali­zálás okán nem, amely valamikor például Liszt Ferenc körül dúlt, hogy magyar, német vagy netán francia zeneszerző volt-e? A prob­lémát Liszt kapcsán sem értem, hi­szen — mondjuk — a Les Preludes jottányival sem okoz nagyobb mű­élvezetet, ha szerzőjét magyarnak tudom, mintha németnek, franciá­nak — vagy bármi egyébnek. Ma­rad még a probléma felvetésének esetleges indokául az úgynevezett nemzeti büszkeség. Ez a széles kör­­ben elterjedt érzelem ugyancsak átélhetetlen számomra, mert ho­gyan lehetnék én büszke olyan tel­jesítményekre, amelyeket mások szorgalma, tehetsége, erkölcsi ere­je hozott létre? Bárki okulhat Lu­kács György műveiből vagy elvet­heti őket (akár magyar, akár nem), de büszke csak Lukács György le­hetett volna saját műveire — ha személyes presztízse különösebben érdekelte volna. Lukács György részben elméleti, részben (élete egyes periódusaiban) politikai tevékenységet fejtett ki. Ennek értékelésekor teoretikus ál­lításai érvényességéről, politikai döntései helyességéről kell ítél­nünk. Egy állítás érvényessége nyilvánvalóan független annak az egyénnek a személyes tulajdonsá­gaitól, aki állítja. A nemzeti (vagy etnikai) hovatartozás, anyanyelvű­ség stb. ezek közé a személyes tu­lajdonságok közé tartoznak. Lukács György állításainak elméleti értéke tekintetében tehát magyarsága (vagy nem magyarsága) teljesség­gel elhanyagolandó. Erre persze azt lehetne mondani, hogy gondolatmenetem evidenciá­­­nak álcázott félrevezetés, hiszen amíg egy állítás elvont érvényessé­géről van szó, addig persze, nem játszik szerepet a nemzeti szem­pont, ezt nem is állítja senki, mi­helyt azonban egy életműnek vala­mely nemzeti kultúrában betöltött szerepéről van szó — érvényesíteni kell a nemzeti szempontot. Valójában éppen itt okozza a legnagyobb zűrzavart az az eljárás, amely úgy próbálja egy életműben a nemzeti elemet kimutatni, ahogy a gyógyszerész közli a keserűvizes üveg címkéjén a keserűvízben ta­lálható üdvös hatású anyagokat. Az életmű és nemzeti kultúra vi­szonyával kapcsolatban felvetődő problémák túlnyomó része két alapvető kérdésre redukálható: 1. A genetikus kérdés: milyen szellemi áramlatokhoz kapcsolódik (esetleg polemikusan) egy életmű: honnan erednek jellegzetes témái, kérdésfeltevései, fogalmi sémái. 2.. A — nevezzük jobb híján így — funkecionális kérdés: a szóban forgó életmű szerepe és hatása az adott nemzeti kultúra fejlődésében. Az első kérdés lényeges az élet­mű szempontjából, mert történeti összefüggéseinek megvilágításával hozzájárul megértéséhez, valamint lényeges a nemzeti kultúra tanul­mányozása szempontjából is, mert rávilágít arra, hogy a kultúrának az a területe, amelyhez az életmű tartozik, mennyire volt már kimun­kálva vagy eladdig elhanyagolva az adott nemzeti kultúrában. (Ilyen értelemben indikatív értékű pél­dául a német kultúra vizsgálatában annak megállapítása, hogy Marx ökonómiai fogalmai javarészt az angol klasszikus közgazdaságtan­ból származnak.) A második kérdés kizárólag az adott nemzeti kultúra szociológiai vizsgálatának területére tartozik. Egy­­ bizonyos életmű hatásának mélysége és szélessége, e hatás tár­sadalmi rétegződés szerinti eloszlá­sa a befogadó társadalmi közegről nyújt információt Még olyan szel­lemi mozgalom esetében is, amely kifejezetten céljául tűzte ki egy kultúrterület vagy szellemi áramlat beplántálását a nemzeti kultúrába. A szociális hatékonyság vagy ha­tástalanság nem érinti a művek tu­dományszerű aspektusát csupán arról vall, hogy alkotójuk mennyi­re helyesen vagy helytelenül mér­te fel a közeget, amelyben hatni kí­vánt.• Az életmű és nemzeti kultúra összefüggéséről feltett két kérdés­re adható válaszok logikája külön­böző. A genetikus probléma meg­válaszolásakor tényeket rögzítünk: megállapítjuk, hogy milyen kultú­rákhoz kötődik egy életmű. Ezek részben különböző nemzeti kultú­rák — amennyiben újkoriak —, mint a német klasszikus filozófia vagy a francia racionalizmus, rész­ben nemzeti kategóriákban nem értelmezhetőek, mint az antikvitás, vagy a középkori kultúra. Megál­lapítjuk továbbá, hogy milyen egy­korú társadalmi tapasztalatok mo­tiválták az életmű létrejöttét. Ezek mindig többé vagy kevésbé nem­zetközi tapasztalatok, amelyek együttesen hatnak egy attitűd ki­alakulására. Meglehetősen értel­metlen például az a kérdés, hogy Lenint inkább befolyásolták-e oroszországi tapasztalatai, mint a nyugat-európai munkásmozgalom­ban szerzettek? Hiszen ezeknek a tapasztalatoknak az összevetése szolgáltatta saját álláspontjának empirikus indítékait. A funkcionális kérdésre adott vá­lasz azonban a jelenre vonatkozóan hozzájárul az adott életmű kultu­rális befogadásához vagy elutasítá­sához. Dersi Tamás cikkével e má­sodik kérdés kapcsán tartom szük­ségesnek vitatkozni. Dersi Tamás ugyanis azzal kíván hozzájárulni Lukács életművének elfogadtatásá­hoz, hogy demonstrálja Lukács György sajátos — hogy is mond­jam — nemzeti elkötelezettségét, magyar „gravitációját”. Eltekintve attól, hogy véleményem szerint ez tárgyilag nem állja meg a helyét, a legkevésbé sem tartanám szeren­csésnek, ha magyar olvasóik azért olvasnák el (pláne, azért fogadnák el) Lukács műveit, mert Lukács „igazi magyar ember” volt. Egy ilyen indítékon alapuló befogadás kulturális szempontból pyrrhusi győzelem volna. Ellenvetéseimet Lukács és a ma­gyar irodalom viszonyának kérdé­sére fogom leszűkíteni, annál is in­kább, mert véleményem szerint Lukácsnak a magyar irodalommal kapcsolatos írásai jelentik a prob­léma neuralgiái pontját. Az a sér­tődöttség és ellenállás, amelyet Lu­kács nézetei a magyar irodalom bi­zonyos kérdéseivel kapcsolatban kiváltottak, többé-kevésbé minden­ki számára ismert, aki valamelyest otthonos irodalmi közéletünkben­­még akkor is, ha erről nem na­gyon szokás nyíltan beszélni. Ki­véve Illyés Gyulát, aki becsületes ellenfél módjára őszintén vitázott Lukáccsal a Népszabadságban). Dersi szerint „Lukács viszonya ezekhez a törekvésekhez (a magyar századelőről van szó) felemás. Egy­részt idegenkedve tekint a magyar polgári irodalom és tudomány hangadó irányzataira,­másrészt ráérez Ady... lírájára, költészeté­nek forradalmi jelentőségére. Te­hát éppen arra, ami a színes és za­varos század elejei kavargásban a legmagyarabb.” De miért fele­más ez az álláspont? Lukács elve­tette a magyar polgári irodalom és tudomány hangadó irányzatait, mert azokat sekélyesnek, követke­zetlennek, laposnak tartotta. Balázs Béláról írott tanulmányai egyértel­műen megvilágítják az elutasítás okait. És maradéktalan elkötele­zettséggel kiállt Ady, illetve Ba­lázs Béla mellett, mert bennük egy következetesen végiggondolt prog­resszív álláspont képviselőit látta. Szándékosan említem itt Balázs Bélát is, bármennyire csak humo­ros epizódnak és „kritikusi eltéve­lyedésnek” szokás ezt felfogni Lu­kács pályáján, mert éppen ennek a két (Lukács által is tudottan) na­gyon különböző nívójú produkció­nak az értékelése jelzi, hogy Lu­kács fiatalságától kezdve egy kö­vetkezetesen egyetemes világnézet nevében ■— konzervativizmus és progresszió kategóriáiban — fog­lalt állást irodalmi jelenségekkel kapcsolatban. (Később — mint is­meretes — progresszió és konzerva­tivizmus határozott politikai értel­met nyertek Lukács műveiben, ez azonban most nem tartozik té­mánkhoz.) De Lukács számára minden bizonnyal teljesen értel­metlen lett volna a kérdésnek az a része, hogy Ady a legmagyarabb vagy esetleg csak középfokban ma­gyar költő. (A magyar melléknév ilyetén fokozása amúgy is könnyen kelt rosszízű asszociációkat az olva­sóban, holmi, egy időben hangozta­tott, híg, illetve mély magyarság emléke kapcsán.) Az idézet mögött meghúzódó föl­­tételezés azonban Lukácstól füg­getlenül és rajta túlmenően megkö­veteli, hogy vitába szálljunk vele. Ha a nemzeti kultúra szelektív befogadása, felemás, akkor min­den jelentős gondolkodó viszonyát saját nemzeti kultúrájához fele­másnak kell tekintenünk, és akkor az egyetlen egységes álláspont a hazafias eklekticizmus. Mert még egy következetes kulturális nacio­nalizmus álláspontja is szelektív, hiszen el kell vetnie a nemzeti kultúra kozmopolita vagy interna­cionalista képviselőit. Dezsi eljut egy erősebb állításhoz is. Nem éri be azzal, hogy Lukács nemzetiszínűségét tényszerűen bizo­nyítja, hanem ezt egyenesen életmű­ve létrejöttének szükségszerű előfel­tételeként állítja: „Lukács György... nem azért kapcsolódott a magyar­sághoz, mert itt talált értelmes munkát és progresszív ideológiát, hanem — megfordítva a sorrendet és a logikát — azért alkothatott marxista gondolkodóként nagyot, mert pályakezdésének kedvezőtlen egyéni feltételei közül kitörve, megtalálta és haláláig őrizte ma­gyarságát és forradalmiságát.” Majd Ady és Bartók mellé állít­va, a következőket mondja: „Mű­ködésük terepe, tudatosságuk mér-:­téke, világnézetük iránya és sok más, egyéni és társadalmi árnyalat különbözteti meg őket De min­dennél fontosabb, ami közös: ma­gyarságuk és progresszivitásuk, patriotizmusuk és nemzetköziségük egysége, egygyökerűsége. Lukács­nak lehetett a legnehezebb idáig eljutnia. Ne tegyük — ne tegye senki — kérdésessé élete nagy és szép eredményét, ami nélkül mű­vének roppant élete is egyensúlyát veszti.” Hogy Dezsi itt általános törvényszerűségre gondol, azt alá­támasztja egy Varga Jenőre vonat­kozó megjegyzése: „Egyáltalán nem biztos, hogy Varga Jenő a magyar társadalmi folyamatok és hazai küzdelmek előiskolája nélkül (mondjuk például Svájc, Hollandia vagy az USA szülötteként) eljutha­tott volna az internacionalizmus... magas szintjére.” Valóban nem biztos, de nem is valószínű. Ha Dersi csak annyit állítana: nem biztos, hogy Lukács pályája ugyanúgy alakul, ha Hol­landiában telepedik le, mint ha Magyarországon — akkor igazat adnék neki, bár ezt az igazságot olyannyira triviálisnak érzem, hogy nem tudom minek leírni. Ennél nyomosabb állításai azonban szer­felett gyenge lábon állnak. Az a feltevés ugyanis, hogy valaki asze­rint választja meg működési terü­letét: hol talál optimális munka­­feltételeket — beláthatóan racioná­lis. (Bár nem utik­arisztikus — mint Dezsi véli, hiszen nem a személyi­leg kedvező feltételek megválasz­tásáról van szó, hanem egy egyete­mes érdeket szolgáló tevékenység leghatékonyabb kifejtésének felté­teleiről.) Megfordítva azonban, egyáltalán nem,látszik érvényesnek, hogy Lu­kács csak Magyarországon és ma­gyarként bontakozhatott ki filo­zófusként és kritikusként Ez csak akkor lehetne igaz, ha Lukács azt tekintette volna életcéljának, hogy egy sajátságosan magyar kultúra kialakításán munkálkodjék. Lukács azonban kora ifjúságától kezdve egy egységes emberi kultúra lehe­tőségéből kiindulva küzdött ennek az egységes emberi kultúrának a létrejöttéért. Ebből a szempontból értelmezte a magyar kultúra jelen­ségeit is, méltatva azokat a tenden­ciákat, amelyek efelé mutattak, és elvetve azokat, amelyek felfogása szerint beleragadtak egy nemzeti partikularitásba. És számára itt a nemzetiről — mint a partikularitás egy fajtájáról — van szó, nem a magyar vagy nem magyar jelleg­ről. Lukács munkásságának első periódusában az európai kultúra, fejlődésének későbbi szakaszaiban a nemzetközi munkásmozgalom ál­láspontjáról fordult szembe min­denfajta nemzeti partikularitással. Az, hogy „főképpen a kelet-euró­paiság különösségébe olvadó ma­gyar egyediség ösztönzi és motivál­ja” Lukács irodalmi és filozófiai tanulmányait, egyfelől tényszerűen hiányos és torzító, mert filozófiai szempontból nyilvánvalóan jelentő­sebb a német és francia filozófia befolyása (egyszerűen, mert külö­nös kelet-európai és egyedi magyar filozófia az idő szerint úgyszólván nem is létezett, tehát nem is ösz­tönözhette Lukácsot), másfelől az irodalmat illetően Lukácsnak nem voltak nemzeti preferenciái, sem érdeklődése, sem értékítéletei vo­natkozásában. Természetesen az emberi élet kiküszöbölhetetlen té­nye az egyéni tapasztalat végessé­ge: az elkerülhetetlen tér- és idő­beli, nyelvi stb. korlátok. Ezek kö­zé a korlátok közé tartozik az is, hogy az ember mindenkor bizonyos — az új korban nemzeti — határok között él. Lukács számára azonban ezek sohasem voltak ,,szent hatá­rok” — semmilyen nemzeti parti­kularitást, magyarán: provincializ­must (vagy regionalitást, hogy Der­si eufemizmusával éljek) nem te­kintett öncélnak. És nehéz belátni, hogy miféle önértéke lehetne bár­milyen korlátnak, amely az embe­ri nem egységesülésének útjában áll. Dersi szerint kétségkívül van érté­ke az effajta korlátoknak, hiszen Lukács el- (vagy vissza-?) magya­rosodását, mint az idézettekből lát­ható volt, Lukács „élete szép és nagy eredményének” tartja, amit ne is merjünk vitatni, mert . össszeaj­ltás .4?.. életmű egész épüle­te. Mellesleg az­ épület­hasonlat, nem túl szerencsés egy olyan élet­művel kapcsolatban, amelyben je­lentős cezúrák vannak, vagy sze­rencsésebb volna legalábbis több épületről beszélni. És még ak­kor sem értem az életmű épületének egyensúlyát, amely attól bomlik meg, hogy vitatjuk az életmű bizo­nyos tulajdonságait. Hiszen egyet­len ház sem dőlt még össze attól, hogy statikailag ingatagnak nyilvá­nították. A magyar kultúra számára speci­fikus jelentősége van Lukács azon műveinek, amelyek tárgyszerűen a magyar kultúra kérdéseivel foglal­koznak. Ennek a specifikus jelen­tőségnek azonban szükséges elő­­feltétele az, hogy ezek az írások eredeti és következetes álláspontot foglalnak el a bennük tárgyalt kérdésekkel kapcsolatban. Magya­rán, hogy elméleti értékük van, olyan állításokat tartalmaznak, amelyekkel érdemes foglalkozni. Ezért fontosak ezek az írások a magyar kultúra számára, nem pe­dig vélt hazafias intenciójuk foly­tán. Lukács sajátos jelentősége a ma­gyar kultúra szempontjából végül is tény. Lukács 1945-ben hazatért Magyarországra, hatékonyan részt vett az új magyar kultúra kialakí­tásában, tanulmányok sorát írta magyar irodalmi kérdésekről. Ha valaki hozzá­ akar járulni ahhoz, hogy ezek az írások részévé válja­nak a magyar szellemi életnek, akkor vagy alkalmaznia kell a lu­kácsi szemléletet tárgyi kérdések­ben, vagy vitáznia kell ezzel a szemlélettel, ugyancsak tárgyi kér­désekben. (De semmiképpen nem egy „erről ne beszéljünk”-gesztus­­sal félretennie az életmű vitásnak tartott részét, mint Dezsi a Madách-kérdést. Már csak azért sem, mert úgy látszhat, mintha ez­zel jóindulatúan el akarnánk tün­tetni ezt a foltot Lukács „magyar­ságáról”.) De miért? Hogy igazol­juk Lukács illetékességét a magyar irodalom kérdéseiben? Hiszen ak­kor sürgősen tanulmányokat írha­tunk Lukács németségéről, oroszsá­­gáról, franciaságáról — igazolandó a Der junge Hegel, a Nagy Orosz realisták és a Stendhal, Balzac, Zo­la szerzőjének illetékességét a né­met, orosz, illetve francia kultúra belügyeiben. (Lukács „asszimilált” mivolta — hogy Dersi tapintatos kifejezésével él­jek­ — ez idő sze­rint nem igazolandó, mert nem ke­rültek elő Jehuda Halévy vagy Só­lem Aléchem munkásságával kap­csolatos írások Lukács hagyatéká­ból.) Annak, hogy Lukács 1945-ben visszatért Magyarországra, lehetett elméleti indítéka: az, hogy döntő jelentőségű Ady-élménye óta rend­szeresen foglalkoztatták a prog­resszív magyar kultúra kialakulá­sának kérdései, és ebben a kialakí­tásban aktívan részt kívánt venni. Ennek az elméleti-politikai indo­koltságnak van filozófiatörténeti jelentősége. Hogy ezen kívül mi­lyen indítékai voltak vagy lehettek Lukács Györgynek, az részben nem ismeretes, részben az ő magánügye. Lukácsnak a magyar kultúra fej­lődésében vállalt szerepe azon a következetes harcon alapult, ame­lyet a magyar kultúrának egy uni­verzális emberi kultúrába belenö­­véséért folytatott. Babits Mihály­nak válaszolta Balázs Béla könyve előszavában a következőket Babits azon állítására, hogy a tragikusra való hajlam hiányzik a magyar iro­dalomból: „...igaza van irodal­munk széles tudású ismerőjének: ez az attitűde hiányzott eddig iro­dalmunkban. De szabad-e — és ezt nagyon komolyan kérdem Babits Mihálytól —, szabad-e azért, mert nem volt, azt is kimondani, hogy nem is lesz, hogy ne is legyen? Hogy az erre való törekvés eleve is gyanús már: nem gyökeresen ma­gyar? németes? Nem félelmet je­­­­lent-e egy ilyen, mindig éber gya­nú? Félelmet? mitől?” Lukács eb­ben a polemikus kérdésben megfo­galmazza a nemzeti szempont tényleges értelmét, alapvető kon­zervativizmusát — a kultúra rest­rikcióját egy kanonizált hagyomány nevében. Ez a kulturális naciona­lizmus álláspontja — amivel kö­zösséget vállalni nem tudok —, de legalább értem az álláspontját: tu­dom, hogy mi következik belőle. Ha viszont Dezsi nem ezt az álláspon­tot képviseli — akkor nem tudom, mit képvisel?• Persze, lehet, hogy az elmon­dottak nem is érintik Eersi Tamás problémáját, ő ugyanis elfogadha­tatlannak tartja azt, hogy Eörsi István Lukács magyarságának kér­dését „racionális-utilitarisztikus” módon közelíti meg. Én ebből az „ utili­tarisztikus”-at nem értem, hi­szen Eörsi nem azt a kérdést fesze­gette: milyen haszna származott Lukácsnak abból, hogy ide szüle­tett, és (megszakításokkal) itt élt. A racionalitást viszont nem tudom kifogásolni nyilvánosságnak szánt közleményekből, mert a sajtó első­rendű feladata, hogy társadalmi fontosságú kérdések racionális megvitatásának fóruma legyen — nem pedig az, hogy nyílt­ tér rova­tot adjon szívügyek számára. Agotha Margit metszete (részlet) llRODAU^i 1372. OKTÓBER 28.

Next