Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-13 / 2. szám - Berkovits György: Ötletes mozgalom • riport (8. oldal)
BERKOVITS GYÖRGY RIPORTJA: ÖTLETES MOZGALOM A köszörűműhelyben beszélgetünk. A művezető, Stefkó Sándor egy szép, modern gépre mutat, magyaráz: — Angol licenc alapján gyártották, megrendeltük, ideszállították, de megfeledkeztek az egyik fontos alkatrészről, amelyet a licenced együtt kellett volna megvásárolni. A gépet nem tudtuk munkába állítani, vártuk, majd csak megveszik a szükséges tárcsát. A régi köszörűvel bajlódtunk, lassan ment a munka, túlórázni kellett. Bosszantott a dolog, egyik kollégámmal elhatároztuk, hogy megcsináljuk azt a tárcsát magunk. Sikerült. Fájt volna a szívünk, ha nem dolgozhatunk ezzel a modern köszörűvel. Úgy érzem, mintha én terveztem és csináltam volna a gépet. — Hallottam, hogy kifogyhatatlan a javaslatokból. Mi készteti az apróbb, vagy nagyobb műszaki változtatásokra? — kérdezem Ivacska Sándor technológustól. — Az, hogy eredményesebb legyen a munka. Ha egy elgondolásom beválik, madarat lehetne velem fogatni. Szerintem az ember alapvető tulajdonsága, hogy nemcsak a kitaposott úton jár, hanem a saját fejét is használja. — Mondják, hogy mindig új ötletekkel áll elő. Miért? — faggatom Borbácsi Sándor művezetőt. — Szeretem tudni, hogy mit, hogyan és miért csinálok. Ha nem érdekelne a munkám, akkor mechanikusan, elfásultan végezném. Ha aktívan dolgozom, óhatatlanul eszembe jut valami. Ötszázszor jegyezték már fel, hogy Potóczky Alfréd TMK-üzemvezetőnek az a gondolata támadt, hogy... — ... könnyítsék, ésszerűsítsék a munkán. Miért ne indítványoznék valamit, ha abból az embereknek is, az üzemnek is haszna lehet? Szeredi János villamosmérnök, technológiai osztályvezető meséli: — Észrevettük, hogy az egyik segédmunkás, amikor a bejáratóasztalról leveszi a motorokat, megremeg, mintha egész teste összerázkódna. Gondoltuk, hogy nem bírja a terhet, megkérdeztük. Azt válaszolta, hogy erős ő, az áram rázza meg. Akkor jöttünk rá, hogy nem kapcsolta ki a bejáratóasztal magasfeszültségű áramát, úgy nyúlt a motorokhoz. Azért említem ezt a példát, mert ez a munkás nemcsak tudatlanul, hanem közönyösen is dolgozott, azt a fáradtságot sem vette, hogy megkérdezze, vajon miért rázza meg az áram, így kell-e ennek lenni?... Vagyis kiszolgáltatta magát a munkájának. Az embereket arra kellene megtanítani, hogy ne úgy dolgozzanak, mint a gépek. Mindenkit arra kellene ösztönözni, hogy a munkájáról véleménye, elgondolása legyen, s ezt meg is mondja. Szerintem az újítómozgalomnak éppen az lenne a lényege, hogy beleszólásra, öntevékenységre nevelje az embereket. — Az utóbbi időben kevesebb az újítás, ezt mindenki tudja. Megcsappant az emberek kedve, nem kezdeményeznek? — érdeklődöm az egyik nagyüzem szb-titkárától, a főmérnöktől, és az újítási előadótól. Az eszbé-titkár: — Talán nem építünk eléggé az öntevékenységre, inkább az újítómozgalom szervezetére alapozunk. A fő gondunk a szervezés, s ez sem megy simán. A főmérnök: — Az üzemben rendkívül bonyolult a technológia. Nagy tudással, képzettséggel kell rendelkeznie annak, akinek valamilyen javaslatát figyelembe vehetjük. Az aktivitás, a jószándék kevés. Az újítási előadó: — Inkább arról van szó, hogy az embereknek elveszi a kedvét a hosszadalmas ügyintézés. Ha valaki azt akarja, hogy ötletét, javaslatát elfogadják, az újítási előadóhoz kell fordulnia. Az előadó részletes magyarázatot, leírást kér, hogy ennek alapján a „témafüzetben” ellenőrizhesse, nem született-e már hasonló ötlet. Ha nem, akkor a javaslatot bejegyezheti az újítási naplóba. Erről másolatot készít és átküldi a titkárságra. Aztán iratrendezőt csinál az „ügyről”, gondosan elteszi. Ezután a javaslatot eljuttatja a téma szakértőjének: bírálja el. A szakértő általában kollégáit is bevonja, mert egyedül senki sem vállalja szívesen a felelősséget, hogy elutasításra, vagy elfogadásra javasoljon valamit. Kalkulációt is készítenek: megéri-e, hogy foglalkoznak a témával? Végül az újítás az „egyszemélyi elbírálóhoz” kerül, aki vagy figyelembe veszi a szakértők és a kalkulátorok véleményét, vagy nem. Dönt. Ha a javaslat gazdája elégedetlen a döntéssel a vállalati szakszervezeti bizottsághoz fordulhat. Az egyik gépgyár újítási irodájában egy lakatos kifakad: „öt hónapja beadtam a javaslatomat, mi van vele?...” Az iroda vezetője belelapoz a vastag dossziékba és azt mondja, hogy a szakértő addig nem nyilatkozik, amíg a gazdaságossági számításokat nem végezték el. A lakatos dühös: „Szóval tologatják a papírokat! Hát tudja mit, engem már nem érdekel az egész”, legyint és bevágja az ajtót. A nagy járműgyár újítási előadójával vitatkozik egy fiatal műszerész: „Nevetséges azt állítani, hogy nekem munkaköri kötelességem, csak az a kötelességem, hogy a kiadott feladatot elvégezzem, de nem az, hogy amit az üzemvezető nem vett észre, én észrevegyem, nem vagyok én se technikus, se mérnök, melós vagyok.” Vidéki műszergyárban hallom, amint egy beosztott technikus magyarázza az újítási irodán: Kértem, hogy ne N.-nek adják oda bírálatra, mert egészen más területen dolgozik, persze hogy nem vállal érte felelősséget, mert nem tudja, hogy mi az, amiért ki kellene állnia, gőze sincs a dologról...” Az újítási előadó ismételgeti: „Nem tőlem függ, nem tőlem függ”. Széttárja a karját és amikor beszélgetni kezdünk azt mondja: „Ne higgye, hogy minden újítással probléma van”. De minden előadó elsorolja a nehézségeket. Bonyolultak a gépek és a gyártási folyamatok. Állandóan emelkedik a termelékenység. Mi újat lehet ma már kitalálni? A technológiai fegyelem nagyon szigorú, még a legapróbb változtatás is megbonthatja ezt a fegyelmet. Minek változtatni? Az újítások kikísérletezésére nincs alkalom, mert az a termelés rovására megy. Kísérletezgetünk, vagy dolgozunk? A vállalati szakszervezeti titkárok szerint az üzemek újítási szabályzatai megfelelőek, ezek megszabják a mozgalom útját, „és általában nincs is probléma”. De azért panaszkodnak. Akinek magasabb a képzettsége és a beosztása, annak könnyebben elhiszik, hogy a javaslata hasznos. A munkásoknak nehezebben. Ha a beosztottnak ötlete támad, a főnök féltékenykedik, gáncsoskodik. Esetleg félti a presztízsét. A vezetők attól is tartanak, hogy az újítási díjak elviszik a nyereséget. Sajnálják a pénzt az újítóktól. Az újítómozgalom szervezete, irányítása megfelelő? Mi erről a véleményük? — kérdezem a nagyüzem szakszervezeti irodáján az eszké-titkártól, a főmérnöktől az újítási előadótól. Az eszbé-titkár: — A kollektív szerződésekben megfelelő hangsúlyt kap a mozgalom. De a munka szervezettsége az üzemekben ma már annyira magasfokú, hogy megy minden a maga útján, egyéni kezdeményezésekre kevésbé van szükség. Ez látszik a gyakorlatban. A főmérnök: — Szerintem a pénz ösztönzi a kezdeményezést, tehát nem valamifajta belső szükséglet szüli az újításokat. Pénzt pedig egyszerűbben, könnyebben, gyorsabban látnak az emberek, ha fusiznak, vagy másodállást vállalnak. Az újítási előadó. — Sokszor gyanakodnak az újítókra. Több eset bizonyítja. S. Z. és Sz. M. kidolgozta a buszok ajtaját nyitó-záró szerkezetek egyes alkatrészeinek hazai gyártását, ezt bevezették, de nem kötöttek szerződést az újítókkal, mondván, hogy az üzem fejlesztési tervei között is szerepel ennek a problémának a megoldása. K. J. fúrómester kikísérletezte, hogy bizonyos nagy teljesítményű fúrógépet agyagos, kötött talajban is gazdaságosan használhassanak. A szerződést megkötötte a vállalatával, de munkájának valódi értékét nem tudta meg, mert hiába kért pontos számításokat, csak felbecsülték az eredményt. G. F. javasolta, hogy az uszályok hajtóművében a régi „csukló” helyett kardán csuklót építsenek be, mert ez olcsóbb. Nem gondolta, hogy a vállalat hasznát a tengelykapcsolók ára nem befolyásolja, mert az közömbös a nyereség szempontjából. Mit fogadnak szívesen újításnak? Azt, ami a vállalatnak hasznot hoz. Pillanatnyi nyereséget. Ha csak az országnak hoz hasznot, megtakarítást? Akkor szívesen eltekintenek az újítás bevezetésétől. Egy közgazdász-kalkulátor azt mondja, hogy „akad újítás, amely nem gazdaságos, mégis elfogadjuk, mert megéri, ha a dolgozó, aki az ötletet adta, jól érzi magát a munkahelyén, nem megy el máshová, s ez végeredményben gazdaságos, mert nem kell helyette új embert betanítani”. Elmagyarázza: „Megtörténhet, hogy korszerűsítenek egy gyártmányt, mégsem hoz nagyobb hasznot, mint a korszerűtlenebb, mert az árát nem lehet felemelni.” Sokszor elfogadnak olyan ötletet is, amely veszteséggel jár, „ha a technológia biztonságosabb lesz”. De elvetik az ötletet, „ha igaza van is az újítónak, előfordulhat, hogy a javasolt gyártási eljárás veszélyes munkavédelmi szempontból”. Egy utókalkulátor magyarázza: „nem az újítások hasznából fizetik az újítási díjakat, mert mondjuk, ha egy ésszerűsítés miatt öszázezerrel nő a nyereség, a vállalati pénztár csak hatvanháromezerrel gyarapodik, a többi pénzt elvonja az adó”. Még megjegyzi, hogy „az újításokból származó nyereség gazdasági értelemben nem más, mint ha áremelésből származna több pénz”. — Úgy tűnik, mintha a vállalatok érdeke nem mindig volna azonos az országéval, az újítók érdeke a vállalatéval — mondom a nagyüzem szakszervezeti irodáján az eszbé-titkárnak, a főmérnöknek, és az újítási előadónak. Az eszbé-titkár: — Az újítások ma már műszaki és gazdasági tényezőktől függnek. A mozgalom pedig spontán. Ha ismét újítómozgalomról beszélhetnénk, talán nem lenne még látszólagos érdekellentét sem az egyéni, a csoport-, a társadalmi érdek között. A főmérnök: — Szerintem nem lehet, nincs is más érdek, mint a hasznosság. Az újítási előadó: — Mindenkinek más a véleménye. Nehéz összeegyeztetni. — Mi a véleménye az újításokról — kérdezem a középkorú mérnöktől, aki szakbíráló is. — Apró ötletek ezek. Ha akarom, van jelentőségük, ha akarom nincs. — Tehát az újítás sorsát pusztán a személyes vélemény dönti el? — Természetesen nem. A gazdasági feltételek. A technika. — Kifelejtette az embert. — Igaz, hogy az újításoknak az a legnagyobb szerepük, hogy minden ember úgy végezze a saját munkáját, ahogyan neki a legjobban megfelel. — A rendeletek pontosan meghatározzák, mit nevezhetünk újításnak — mondja egy nagyvállalat „egyszemélyi elbírálója” —, olvasom: „Újítás az olyan műszaki, illetve üzemszervezéssel kapcsolatos megoldás lehet, amely viszonylag új, megvalósítása a vállalat részére hasznos eredménnyel jár és nem tartozik előterjesztőjének munkaköri kötelességei közé, vagy munkaköri feladatán belül jelentős alkotói teljesítménynek minősül”. — Ismerek másfajta megfogalmazást is — szólok közbe —, szintén rendeletből: „...célja a dolgozók alkotó tevékenységének elősegítése és eredményeinek hasznosítása a termelőerők fejlődése érdekében”. — Ez az újítómozgalomra, s nem az újításokra vonatkozik. — A kettő nem ugyanaz? — Az újítás műszaki és gazdasági fogalom. A mozgalom társadalmi. Jó szervezéssel összekapcsolhatók. — Miért, most külön vannak választva? Úgy tudom, például, hogy a brigádok tagjai a munkaversenyben újításokat is felajánlanak. — Más a munkaverseny és más a brigádmozgalom. Ezek az öntevékenység és az aktivitás igazi területei. Igazi? Mire jó ez a parcellázás? műveinek motívumaiból készült kétrészes, színes, szinkronizált szovjet film . Rendezte^ ALEKSZANDR ALOV - ■ M .VLAGYIMIR NAUMOV * . **• « . • A-L.aL-'vT.-T J - ‘-' -H * A1-/' * -J • • v ' v* '■ • V ' /-•... Ludmilla Szaveljeva Mihail Uljanov Lapvélemények a filmről: „Egyike azoknak a nagyszabású, látványos, gazdagon kiállított filmeknek, melyek erősségei a szovjet filmgyártásnak. Sodró, képileg nagyon izgalmas, néhány kitűnő színészi alakítás és kiváló technikai megvalósítás jellemzi..." (Variety 1971. május 26.) „Új témát feldolgozó, érdekes film ... A szovjet filmekben már hagyományos, jó színészi játék mellett az alkotók jól idézik fel a húszas évek Konstantinápolyának és Párizsának légkörét...” (l’Humanité 1971. nov. 2.). Bemutató: január 18. — EZ A VALÓ VILÁG pályázat filmje. 1973. JANUÁR 13.