Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-27 / 4. szám - Sándor László: A szovjet olvasók körében • Az élő Petőfi (6. oldal) - Firon András: Prága, 1848. Svájc, 1861 • Az élő Petőfi (6. oldal) - Vujicsics D. Sztoján: Szerb-horvát nyelven • Az élő Petőfi (6. oldal) - Sz.: A költő nem szobor • Az élő Petőfi (6. oldal) - Tardi Sándor: rajza • kép (6. oldal)
AZ ÉLŐ PETŐFI A szovjet olvasók körében Petőfi lírájára az egykori Oroszország területén először az orosz költők, műfordítók, szerkesztők figyeltek fel. Költészetének gyöngyszemei — a magyar nyelv korlátait megkerülve — német közvetítéssel jutottak el hozzájuk, igaz, már csak a költő halála után, a múlt század derekán. Nyilván korábban is sor került volna erre, ha Petőfi történetesen nem magyarnak születik, s nem magyarul írja a világ valamennyi népének szánt műremekeit. Nemcsak első tolmácsolói — Mihail Mihajlov, Alekszandr Seller-Mihajlov, Vlagyimir Benyegyiktov és mások — kényszerültek részben Kertbeny Károly, nagyobbrészt azonban Neugebauer László és Steinbach József hol nagyon pontos és megbízható, hol kevésbé pontos német szövegeinek felhasználására, még Anatolij Lunacsarszkij is a két utóbbi műfordító szövegeire támaszkodott 1925-ben kiadott Petőfi-fordításainak elkészítésekor. Mi több, Petőfi első ukrán fordítói — Vaszil Scsurat, Pablo Hrabovszkij — sem eredetiből fordítottak, hanem a német közvetítéssel létrejött orosz nyelvű szövegek alapján. Talán csak Oszip Makovej és a kárpát-ukrajnai Uriel Szilvay meglepően szöveghű fordításai kivételek. Az olvasók azonban még így is aránylag korán felfedezték és megszerették azokat a Petőfi-verseket, amelyek előbb különböző folyóiratok, főként a Gyelv hasábjain, később pedig könyvalakban is napvilágot láttak. És hogy milyen sikerültek voltak ezek az első fordítások, erre mindenekelőtt Mihail Mihajlovnak a múlt század hatvanas éveiben közzétett két műfordítása — a Falu végén kurta kocsma és A dal — szolgál, meggyőző példával. Mindkét versfordítás belekerült az 1897-ben Szent-Pétervárott kiadott Magyarszkije poeti című lírai antológiába, sőt az 1953- ban megjelent négykötetes „nagy Petőfi”-be is, amit Kun Ágnes szerkesztett. Pedig e kiadvány fordításai már nem német közvetítéssel, hanem nyersfordítás alapján születtek, akárcsak Leonyid Pervomajszkij először 1938-ban, majd a későbbi évtizedekben megjzent, egyre bővebb Petőfi-fordításkötetei is. Pervomajszkijnak egyébként, mint az irodalomtörténet feljegyezte, Zalka Máté volt ebben a munkában a segítségére. * Petőfi líráját valamennyi jelentős kiadványban rangjához s jelentőségéhez méltóan ajánlják az előszóírók, műfordítók vagy kiadók az olvasónak. „A magyar költők és kiváltképp Petőfi versei között olyanok vannak, amelyeket bátran sorolhatunk az új európai irodalom legkiválóbb alkotásai közé” — állapítja meg a Magyarszkije poeti című antológia szerkesztője, és hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak, csaknem ugyanannyi verset közöl e gyűjteményben egymagában Petőfitől, minta többi huszonnégy költőtől együttvéve, jóllehet a névsorban nem kisebb nevek szerepelnek, mint Berzsenyi, Csokonai, Arany, Vajda Járos, Komjáthy Jenő, Kiss József. Lunacsarszkij pedig ezzel a mondattal kezdi műfordítás-kötetének bevezetőjét: „Petőfi Sándor az európai költészet legragyogóbb alakja”, majd a továbbiakban Petőfi világszemléletére és politikai szerepére utalva, a legnagyobb elismerés hangján állapítja meg: „Petőfi... kora bolsevikja volt.” S maga az előszó elejétől végig forró hitvallalás Petőfi mellett. S nem túlzás, ha megállapítjuk: a szovjet emberek szeretik, magukénak tekintik Petőfit. Nagy költőnk versei megtalálhatók Szovjetunió-szerte a magán- és közkönyvtárakban, gyakran felhangzanak az iskolák és előadótermek dobogóin. Műveit és emlékét számtalan cikk, tanulmány, monográfia és vers idézi. Az orosz Bronyiszlav Kezsun, az ukrán Volodimir Szoszjura és Jurij Hojda, a belorusz Petrusz Brovka versben állít emléket Petőfinek. Leonyid Pervomajszkij több versében invokálta. A" második világháborúban Petőn oroszra fordított forradalmi verseit tartalmazó kis füzet, a Letépjük a német zászlót című antológia igen gyakran adott hitet, erőt ésbátorságot a fasisztákkal élethalálharcot vívó szovjet katonáknak. Petőfi versei a Szovjetunió tizenhét népének nyelvén jelentek meg könyvalakban. Természetesen a legtöbb mű — vers, próza vagy színdarab — a legnagyobb példányszámban oroszul látott napvilágot. S mivel az orosz nyelv közvetítő szerepet tölt be a Szovjetunióban, segítségével Petőfi művei eljutnak az ország több mint száztíz népéhez és népcsoportjához. Ám az oroszon kívül anyanyelvükön olvashatják verseit az ukránok, a beloruszok, az észtek, a lettek, a litvánok, a kazahok, a grúzok, az örmények, az azerbajdzsánok, a baskírok, a kirgizek, a moldovánok, a tadzsikok, a türkmének és a karelofinnek is. A statisztika szerint eddig negyvenöt különböző kiadású Petőfi-kötet került ki a sajtó alól, összesen egymilió-kilencvenháromezer példányban. És ezek a kötetek nem porosodnak a könyvespolcokon. Kézről kézre járnak. Sándor László rel Sladkovsk, a fiatalok radikális vezére. Az utóbbi — s nem egyedül hazájának fiai közül — a börtönben Barsi József bicskei plébános segítségével, többek között Petőfi-versekből, cseh szívóssággal nekiállt a magyar nyelvet megtanulni. Midőn szabadon engedték őket, az ötvenes évek derekán, Sabina csakhamar előáll Ouvené hroby (Megelevenedett sírok) című regényével; ebben meleg szívvel mutatja be magyar hőseit, a cseh főváros kávéházaiban pedig gyakran látni együtt Sabinát, Nerudát, Sladkovskyt. Így érik Petőfi csehországi sikere: a cseh szellemi életben már jelen van, Prágában egyenest divatba jön, bár csak „ártatlan” verseit köztik. 1861: Petőfi még mindig nem léphet forradalmárként a cseh közvélemény elé (a prágai osztrák cenzúra sem jobb, mint a pestbudai). Jan Neruda azonban verset „robbant”. Igaz, nem otthon, hanem a svájci cseh emigráció lapjában, a Cecht-ben. Nem fordítja, hanem — saját versével — életre kelti Petőfit. Nevét ezúttal nem említi, de „A honvéd” című keserű hangú vers olvastán — „Mi nem tudunk még így meghalni, / hazáért, népért, szabadságért...” — lehet-e kétségünk, hogy e sorokban a most százötven éve született magyar költő szelleme támad fel ismét?! Firon András dala, A farkasok dala, A nép nevében. Szerepelnek továbbá Petőfi szerelmi költészetének és tájleíró verseinek legszebbb darabjai, mint a Szeretlek, kedvesem!, Minek nevezzelek, A virágnak megtiltani nem lehet, Szülőföldemen, A puszta télen, Kutyakaparó, A téli esték, A négyökrös szekér, Az Alföld, A Tisza. A könyv a szerb és horvát olvasóknak olyan költő- Petőfit fed fel, akit magukhoz közelállónak érezhetnek. Ars poeticáját Dalaim című költménye képviseli a kötetben — bár furcsa módon az utolsó strófa nélkül. (E költeményt még 1861-ben Jovan Jovanovic Zmaj fordította szerbre, s lehet, hogy akkor csak így, csonkán közölhette.) Zmajtól (1833—1904), Petőfi, Arany, Madách fordítójától a kötet összeállítója hat Petőfi-fordítást vett át (köztük a Falu végén kurta kocsma teljesen folklorizált átköltését, de a szintén igen népszerű Az őrült átültetését már nem), az Egy gondolat bánt engemez pedig Veljko Petrovic (1884—1967) kései, 1957-ben készült, meglehetősen szabad tolmácsolásában szerepel. Tizenhét-tizenhét Petőfi-vers arányosan megosztva — Danilo Kis és Ivan V. Latic új fordításában szerepel a kötetben. Lalic és Kis munkája az utóbbi évtizedek minden kétséget kizáróan legsikerültebb, kivételesen magas színvonalú Petőfi-tolmácsolása, Leskovac válogatását a fordító Danilo Kis remek Petőfi-esszéje vezeti be. Petőfi alakját és életművét mint az európai költészet fejlődésének egyik csúcspontját mutatja be a jugoszláviai olvasóknak. A költő életrajzát Bányai János foglalta tömören össze. Bőséges szerb—horvát bibliográfia egészíti ki a kötetet (a könyv terjedelmének kerek egyharmada). Több mint kétszáz Petőfi-vers hatszáznál is több közlésére utal (1855-től — amikor első költeménye, A csárda romjai, megjelent szerb fordításban — napjainkig); két antológiát említ (Újvidék 1946 és Belgrád 1969); s a János vitéz 1860-as újvidéki, A hóhér kötete 1884-es belgrádi, valamint Az apostol 1892-es mosztári kiadását jegyzi. A bibliográfiai felmérésben nem szerepel Horváth Béla 1914-ben megjelent Petőfi-kötetének első (és változatlan második) kiadása, amely egymaga 150 verset tartalmaz, s mindmáig a legteljesebb — bár vitatható színvonalú — szerb-horvát Petőfi-kötet. Az antológia bevezetőjében olvassuk, hogy Petőfi költeményeinek csaknem egyharmada jelent meg szerb-horvát nyelven, és kilencvenhat fordító munkálkodása nyomán számos Petőfi-vers több fordítást is megért — a Szeptember végén például kilencet. Vujicsics D. Sztoján I IRODALOM! Prága, 1848 Svájc, 1861 A szilveszteri-újévi nagy Petőfiidézésből az olvasó bizonyára észrevette, hogy szomszéd népeink közül a csehek mily hamar és mekkora érdeklődéssel figyeltek fel a magyar szabadságharc költőjére. Kövessük nyomon a cseh Petőfikultusz születését. 1848-ban vagyunk, a szintén lázadó Prágában. Karel Sabina, a cseh munkásság szószólója ez évben közli a Véc érni Noviny-ban a „Márciusi dal’-t. (E cím valószínűleg a „15-dik március, 1848” verset takarja. A fordítás nem maradt fenn, csak leírásból ismerjük.) A prágai lázadás tiszavirág életű. A cseh főváros barikádjait Windischgrätz néhány nap alatt szétbombáztatja. A polgárság kiegyezésre hajlik. De 1849 tavaszára Prága ismét forrong. A Marseillaise dallamára égetik Jellasich képeit az utcákon, a Lőportoronynál diáktötömeg élteti Kossuth Lajost, Dedery rendőrbiztos pedig ezt jelenti Helfert belügyi államtitkárnak: „Prágában és környékén nincs fal, amelyre ki ne írták volna, hogy »Éljen Kossuth!«, az aljanép ezt kiabálja a kocsmában és erre koccint ...” Jó okunk van feltételezni, hogy ekkor ismét szóba került Petőfi és márciusi dala is. Látta-e tüntetéseket, hallotta-e versét az akkor tizennégy éves Jan Neruda? Nem tudjuk. De történelmi tény, hogy a cseh és a magyar forradalmárok végül mégsem a barikádokon, hanem a börtönben találkoztak. Olmützben, Josefovban olyanok raboskodtak, mint Römer Flóris, Szontágh Pál, Szlávy József, Madarász József, Vidacs János (Petőfi barátja), és sok tábornokunk, főtisztünk, a csehek közül pedig a már említett Karel Sabina és Ka Szerb -horvát nyelven A belgrádi NOLIT kiadó és a nagy múltú újvidéki Matica srpska közösen vállalkozott arra, hogy január 1-én újévi ajándékként a szerb és horvát olvasók asztalára helyezze Petőfi verseinek kötetét. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy ez az új Petőfi-kötet méltó a másfél százados évfordulóhoz. Nem alkalmi kiadvány, a maradandó értékű, immár klasszikussá érett korábbi fordítások átmentésével, Ivan V. Lalic és Danilo Kis kitűnő új tolmácsolásában olvashatják déli szomszédaink Petőfi negyvenegy lírai költeményét. Petőfi verseit a most megjelentetett kötet számára a magyar irodalom kiváló szerb ismerője és népszerűsítője, Mladen Leskovac akadémikus válogatta. Ez a körültekintő, érzékeny, koncepciózus válogatás Petőfi lírájának legjavából merített. A költő forradalmi versei közül elsősorban azokat mutatja be, amelyek általános, nemzetközi érvényűek, ezért hiányzik például A XIX. század költői, a Nemzeti dal, a Föltámadott a tenger, és szerepel az Egy gondolat bánt engemet, A kutyák A költő nem szobor Petőfi Sándor helye a mai szellemi életben címmel terjedelmes és változatos összeállítást közölt az Irodalomtörténet legutóbbi száma. A szerkesztőség 125 hazai és 45 külföldi írót, tudóst, és fordítót kérdezett meg többek között Petőfi időszerűségéről, világirodalmi jelentőségéről és arról, hogy milyen élményt jelentett Petőfi költészetének megismerése. Az Irodalomtörténetben közölt 49 válasznak még csak a vázlatos ismertetésére sem vállalkozhatunk; csupán néhány figyelemreméltó és a szokványostól eltérő észrevételt emelünk ki. Tanulságos, ahogyan Petőfi néhány külföldi fordítója vélekedik a költő művészetéről és világirodalmi helyéről. Az angol C. F. Cushing találóan jegyzi meg: a világirodalomban nem lehet felállítani az írók futballbajnoki táblázatát. Petőfi helye a magyar irodalomban nyilván a legnagyobbak között van. Mégsem várhatja el senki, hogy az idegen ugyanazt szeresse Petőfiben, mint az a magyar, aki gyermekkorától kezdve az ő verseivel nő fel. Ennek ellenére az idegen is felismerheti Petőfi erényeit. Cushing arra is felhívja a figyelmet, hogy érzése szerint Magyarországon mintha kissé elhanyagolnák a prózaíró Peetőfit. Pedig ritka a költő, aki — úgy mint Petőfi — igazán jó prózaíró is. Alekszandr Gerskovics Petőfi és a forradalmi Oroszország című tanulmányábólközöl részletet az Irodalomtörténet. Gerskovics Petőfi első oroszországi népszerűsítőjének, Mihajlovnak a munkáját elemzi. A múlt század hatvanas éveiben az orosz közvélemény figyelmét nem csupán költészetével vonta magára Petőfi, hanem mindenekelőtt személyiségével, a szó és a tett tökéletes egységével. A francia Jean-Luc Moreau furcsa vallomással kezdi válaszát Petőfi költészete sohasem hatott rá különösképpen. Pedig már diákkorában lefordította harminc versét. Véleménye szerint az ember nagyobb volt, mint a művész. Moreau a pátriárka bölcseségű Arannyal hasonlítja össze a kamasz lobogású Petőfit. Mégsem tartja ellentétesnek a két művészt testvér-költőknek nevezi őket akik kiegészítik egymást. Kira Sahova ukrán műfordítónő arról a személyes kapcsolatáról ír, amely Petőfi költészetéhez fűzi, majd elemzi Tarasz Grigor-jevics Sevcsenko és Petőfi lírájának rokonságát. C. P. Snow angol író szerint Petőfi egyike a legnagyobb romantikus költőknek. Az angolok közül leginkább Byronhoz hasonlítható, de ez az összehasonlítás mindenképpen Petőfi előnyére válik. A hazai költők, írók és tudósok vallomásaiban gyakran olvashatunk arról, miként tette tönkre Petőfi örökségét az iskolai oktatás és az ügyetlen népszerűsítés. Ezt a szomorú igazságot legfrappánsabban Weöres Sándor fogalmazta meg. Többek között ezt írja: „Petőfit saját szobra takarja el, azelőtt a patetikusan szónokló, esküre emelt kezű, ma a Vékonypénzű forradalmár.” Pedig a költő nem szobor, hanem eledel. A gipszet és az aranyozást nem lehet megenni. Petőfi mai jelentőségéről szólva Weöres a költő egyik ritkán méltatott tulajdonságára is figyelmeztet: Petőfi egyik legműveltebb alkotónk, pedig már huszonhat évesen eltűnt. Amikor mások még el se kezdenek igazán művelődni. Sz. 1973. JANUÁR 27.