Élet és Irodalom, 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1974-01-05 / 1. szám - Lázár István: A „nincs” és a „van” között • publicisztika (3. oldal) - Vas István: A harmincas évek mítoszai | Bartók • vers (3. oldal) - Rátkay Endre: Zuhanás • kép (3. oldal)

LÁZÁR ISTVÁN: A „nincs" és a „van" között Sárospatakon ma sokkal roszszabbul hallgatható a Kossuth és a Petőfi rádió, mint húsz évvel ezelőtt. Aminek az oka egyszerű: a mi középhullámú adóink erőssége évtizedek óta keveset javult, körülöttünk viszont seregével léptek működésbe olyan nagy energiájú állomások, amelyeknek a hangja most — főként az ország peremvidékein — elnyomja az erőtlen budapesti adásokat. E helyzet tarthatatlanságát felismerve, Solt határában nemrég kijelölték az új, korszerű nagyadó helyét. Ennek elkészülte után alighanem a Petőfi kapja meg Lakihegyen a mai Kossuth adót. Addig viszont az ország legrosszabbul „beszórt” részein, a tévé közvetítőállomás-hálózatához kapcsolódva, egy sor kis hatósugarú, de jó vételi lehetőséget teremtő ultrarövidhullámú adó is sugározza a Kossuth és a Petőfi műsorát egész napon át A tokaji hegyen éppen néhány hete kezdtek működni ezek a kisegítő adók, amelyeknek a hasznosításához természetesen URH-sávos rádió szükséges. Ezért azután, hogy anyám végre zavartalanul élvezhesse idős kora egyik fő szórakozását, a karácsonyi vásárlási hajsza közepett heteken át nézegettem, miféle új rádiót szerezhetnék neki, már úgy is kiöregedett, URH nélküli készüléke helyett. És alig találtam megfelelőt. Miközben mind több az URH- adás, alig kínálnak ehhez való rádiót? Hittem volna, hogy bennem a hiba. Talán csak ott nincs, ahol én keresem. Ekkor azonban — és éppen a rádióban, az Üzletről, üzletre című műsorban — hallom, hogy a kereskedelem, az ipar és a főhatóság (az utóbbi a Kohó- és Gépipari Minisztérium) szakemberei egyaránt elismerik: a kis zseb- és táskarádiók, és a méregdrága sztereo-csodák közötti asztali rádiónak, a közepes kategóriájú és árú készüléknek alig egy-két típusa kapható, az se mindig. Ám miként a KGM képviselője kifejtette: ez nem is baj. Ma hazánkban minden családra 1,2 rádió jut. Ez a telítettség állapota. Márpedig — mondotta — ha rádióból a lakosság alapvető szükségletét kielégítettük, a telítettséget túlhaladó beszerzés már: fényűzés. És semmi ok nincs arra, hogy a luxusigények miatt az üzletek mai rádióválasztékát szélesítsük. Meghökkentő gondolatmenet... Ha tehát nálunk — statisztikailag! — már minden családban lenne autó, állíthatnánk-e akkor, hogy ezután elegendő, ha kapható Trabant és Zaporozsec a piacon 40—50 ezerért, meg Mercedes és Volvo 400 ezerért? Mert aki még ezután vásárol autót, választhat a két olcsóból (hiszen azért nem vett korábban, mert kevés a pénze ...), aki pedig a meglevőt kívánja kicserélni (luxusszükséglet!), annak ott a kétféle drága kocsi. Nézzünk még egyetlen példát, hogy jobban megközelíthessük: mi a fényűzés ma minálunk? Nemrég, három évi használat után kilyukadt a villanybojlerünk víztartálya. A bojler szereléssel együtt ötezer forintba került. Elkezdvén utánajárni a bonyolult, hosszadalmas és végül három hónapig elhúzódó javíttatásnak, kitűnt, hogy nem vagyunk egyedül. Akadt sorstárs, akinek egy év alatt a harmadik bojlert szerelték fel, pedig ő csak egyért fizetett, a garanciális ingyenes cserékre ugyancsak a kilyukadt tartályok adtak okot. Luxus volna-e a magyar vízmelegítőket — akár ha pár száz forinttal magasabb áron — olyan víztartállyal készíteni, amely legalább tíz esztendeig tartja a vizet? Nem az-e a luxus, hogy a különben még tökéletes készüléket leszerelik, elszállítják és szétszedik, miközben a szigetelés tönkremegy, majd az új tartállyal újra szigetelik, visszahozzák, viszszaszerelik? Példa még akadna több. De inkább az általános tanulságot próbáljuk most már keresni. Lehetséges, hogy annak, amit eddig véletlennek hittem, a nem elég jól szervezett termelés és kereskedelem alkalmi zökkenőinek megfoghatóbb szemléleti oka is van? A szükségletek helytelen megítélése, rangsorolása? Ez a szemlélet, ez a rangsor talán így rekonstruálható: a termelésben és az elosztásban az első, hogy valami kell, sok és olcsó áron, és nemigen számít a minőség; később következik a jobban kereső rétegek különleges szükségleteinek gondja. Ez utóbbi fontos részét jelenti ugyan az anyagi ösztönzéstől a vásárlóerő lekötéséig tartó bonyolult körfolyamatnak, de mégiscsak mellékes jelentőségű az alapszükségletekhez, s azok kielégítéséhez képest. Csakhogy ma az alapvető szükségletek körül már ritkán van nagy baj. Valódi luxusszükségletei viszont csak egy — ugyan szembetűnő, olykor kirívóan viselkedő — szűkebb rétegnek vannak. Ám lassan az alapszükségletekkel majdnem egyenértékűvé lesz egy*széies, az előbbi kettővel ,,fent” és „fent’* összefolyóan érintkező, mégis eléggé elhatárolható „középszükséglet". Amelyet ma így jellemezhetünk: közepes minőség — közepes áron. De amelyet szeretnénk így jellemezni: megbízható minőség — közepes, vagy annál csak kevéssel magasabb áron. Ez az ország — a keveseket nem számítva — évszázadokon át élt kínlódva, nyomorító szegénységben. Mint minden ország? Soknál jóval hosszabb, másoknál rövidebb ideig. De a ma élő nemzedékek nemigen mérik úgy állapotunkat, hogy a fejlett ipari államokhoz képest sokáig tartott a mi szegénységünk, számos más állammal szemben viszont mostanra jelentős előnyt szereztünk. Hanem az objektív mérték helyett — érthetően — a maguk szubjektív mércéjét használják. És így tekintve itt, Közép-Európa keleti peremén a nincs rettentő sokáig tartott, és a van állapota még roppant új és hiányos. És a végre kibontakozó lehetőségek egyszerre mámorítóak és szorongatóak. Lehetőségeken most a fogyasztás lehetőségeit értve. Amiről sokat vitázunk. Sokan inkább a veszélyét látják, mint a tárgyi javak szaporodásának felszabadító, gazdagító hatását. Mások azt hangoztatják — és én velük értek jobban egyet —, hogy még nagyon az út elején tartunk: nem sok, hanem kevés mindenünk van, és talán a dolgok hasznát, használatát is jobban megtanuljuk, amikor létük megszokottabbá lesz, elveszíti a ritkaság becsét. A szegénységből a többet fogyasztás lehetőségei közé lépni tehát azt is jelenti, hogy ami alapszükséglet volt, az ma már kevés, és ami luxusszükséglet, volt, annak egy része alapszükségletté válik, más része pedig „középszükségletté”, amely mind nagyobb hányadát alkotja a lakosság teljes fogyasztásának. Amennyire laikus szemmel, „szatyorszemlélettel” meg tudom ítélni, a magyar élelmiszeripar például elég jól alkalmazkodik a fentiekben rejlő piaci kihíváshoz. És időnként a textilipar egyik-másik szektora is. Gyakori viszont, hogy a kereskedelem fullad be: miközben néhány áruház már túlhajtja a reklámot, a kisebb boltok egy része, főként vidéken, évek alatt sem ébred rá vásárlói köre anyagi helyzetének megjavulására, az igények növekedésére. Éppen itt, az igények, a fogyasztás középszintjén kellene a szocialista iparnak és kereskedelemnek érvényesítenie — ma még sokszor csak vágyott, megcélzott, de el nem ért — elsőbbségét. Mert a tőkés országok „fogyasztói társadalmában” éppen ezen a szinten a legerősebb az a tendencia, amelytől menekülnünk kellene: a fogyasztás a fogyasztásért; a minőséget nem javító, sőt esetleg rontó típusváltoztatások, a felgyorsuló divatspirális, a „beépített”, vagy legalábbis megtűrt hiba, csak hogy a fogyasztó mielőbb új vásárlásra kényszerüljön; az árakban elért, de jól hangsúlyozható megtakarítás, aminek a következménye a minőség kevésbé szembetűnő, de a használati értékre annál károsabb romlása. Sajnos, arra is akad példa, hogy a nem elég tartós, de tetszetős külföldi gyártmány szabadalmát veszszük meg, vagy megoldását koppintjuk le. Holott inkább a szolid, jó, célszerű gyártmányokkal kellene, vevőként és eladóként egyaránt, helyünket keresni a nemzetközi gazdasági integrációban. Mert ami jó, nem mindig luxus. De a silány mindig az. VAS ISTVÁN: A harmincas évek mítoszai Először a New York-i börzekrach, Azután volt a bécsi bankösszeomlás, És mire már az SA menetelt, elindult Hódító útra nálunk is a Hitvege. Egy darabig egyéb se ment fölfelé, Csak a mitikus, a mágikus, a kultikus Szó árfolyama germán glóbuszunk szellemi Tőzsdéin. Az élettérben minden összefüggött, És minden azonos volt, ha nem is önmagával, De mindennel, sőt, mi mindennel! A látomásnál Alább nem adták filozopterek sem. Voltaképpen A világmegnyilatkozást akarták megragadni. Rejtett halálisten volt a mindenegy jelenség, És e halálnézetet vitték magukkal, Az ügyesebbre svájci villákba, egyetemi Dobogókra, míg az élhetetlenebbek Tifuszos, rothadt szalmára meg puskatus alá. Végül, tudjuk, felsültek a német fegyverek, De jól sikerültek a német fogalmak. Szertelövellték Tartalmukat a szabad világba. Bárdolatlan Barbár- és leleményes furatú vigécagyakba. Igaz, a mítosz nosztalgiává nemesült És átváltható pénznemmé szerveződött, És így most ők, az ugrifüles utódok Részesülnek a kártalanításban. Bartók „Hangzavart?*’ — Azt, ha nekik az ls Illyés Hangzavar? Diszharmónia? Nehéz? Bonyolult? Lehet, nem értek hozzá. Énnekem a zene volt, Az első, amit bevettem, az első, aminek jelentése volt, amit meg tudtam érteni, Bachnak is rajta átfértem a közelébe, A dallam volt, az egy üstemben is fölfogható, Az összhang, a magától értetődő, a tartás, Amely csontomba szervült. A félszeg arisztokratizmus. Ahogy Bécsben, a Hangversenyház nagytermének dobogóján Meghajolt szögletesen. Gertrud Kraus, a táncosnő Lobogó gratulációja szünetben: Attila És egy francia márki vegyüléke. Sokáig ő volt az én nemzeti büszkeségem. A Zenében Éti mozgása: mozdulatlan törzs, pergő, pattanó, Dobbantó láb, fölszegett fej. Az ötödik Vonósnégyest Koromzayék játszották először A Zeneakadémián. Sokan elmentek a szünetben. Volt hely bőven, mindenki a földszintre vonult le. Az oldalerkélyen csak mi maradtunk, buta gőgből, Meg a karzat másik szélén Bartók egyedül. Ő is tapsolt a végén, de csak lefelé, A térde közt, titokban. És ő miféle gőgből? Az arca mozdulatlan. Mert ő, a legmagyarabb magyar, Olyan idegen volt itt, édes testvérei között is. Pedig nem látszott az arcán. Hogy nincs messze az idő, mikor ezt a, Ezt a szép vagy gyönyörű vagy prrr csacsa prrr ■— Amikor itt hagyja ezt az egészet. Jasi 1974. JANUÁR 5. ÉLET ÉS IRODALOM!