Élet és Irodalom, 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1974-06-08 / 23. szám - Máriássy Judit: A szomorúság varázsa • könyvkritika • Román György: A fekete hegyek lakói (Magvető) (10. oldal) - Bata Imre: Szabálytalan filológus • könyvkritika • Vargha Balázs: Csokonai Vitéz Mihály (Szépirodalmi) | „Állok Dunánk szélén, a pesti parton…” (Szépirodalmi) (10. oldal) - Varjas Endre: Számkivetettek • könyvkritika • Dobai Péter: Csontmolnárok (Magvető) (10. oldal) - Tamás István: Ketten beszélnek • könyvkritika • Tabi László: Férjek és férfiak (Szépirodalmi) (10. oldal) - Gosztola Gábor: Kétirányú mozgás • kép (10. oldal)
BATA IMRE: Szabálytalan filológus Vargha Balázs: Csokonai Vitéz Mihály (Szépirodalmi, 359 old.): „Állok Dunánk szélén, a pesti parton ..Irodalmi városképek. (Szépirodalmi, 328 old.) Televíziós műsorainak láttán jutott eszembe: ha a tizennyolcadik század végén járja iskoláit, természetesen a jó öreg debreceni kollégiumban praeceptor lett volna belőle. S az történik vele, mint könyvének hősével. Mert a nagyerdei órákat ugyanazzal az éllel, elánnal csinálja, mint Csokonai. S ha a versben nem is versenytársa, a pedagógiában bizonyosan az. Vargha Balázst is eltanácsolták volna a kollégiumból. Ritka szerencse, ha irodalomtörténész így megtalálja tárgyát. Domby Márton óta nem tudunk nála alkalmasabbat, ■■ Csokonainak ugyanis nincs szerencséje az utóéletével sem, Vargha Balázs ebben a szerencsétlenségben mentőöv, némi remény a jövendőre. Igaz, a Csokonai életrajznak, életműnek sok a problémája. Valamelyest megnyugtató a kollégiumi per összerendezése, ahogy Vargha Balázs intézi. De máris föltámad a másik bizonytalanság, Csokonai ifjúkori szerelmeinek (ha voltak) rejtőzései. Vargha Balázs azonban ezt a homályos történetet is megnyugtatóan tudja elbeszélni, úgy, amint van, titkos mivoltában. Rozália valóságos porhüvelyével ugyan nem találkoztat bennünket (kedvünk szerint képzeleghetünk tovább), de megtanuljuk becsülni a férfit, aki szerelgyesverset ugyan fiatalon is számosat írt, de Múzsáját (vagy Múzsáit) nem adta ki. Debrecenben nem is volt ajánlatos; ma sem kedvelik ott a nyilvánosság előtt parádézó szerelmeseket, ha nincs házassági levelük. Ki volt a korai szerelmesversek hívója? Volt-e, vagy csak képzeleti? Szenvedélyes, szabados-e, vagy csak platoni rajongás képe? — talán nem tudjuk meg soha. Elég annyi, hogy a Lilla-dalok számos darabja korábbi keletkezés. Nem Vajda Juliannához, máshoz szólottak — csengtek, így derülhetett fény rá, hogy a Lilla-ciklus nem a forró szerelem homogén vallomássora, hanem megszerkesztett mű. Nem egy szerelem, hanem a szerelem verses dokumentációja. Sokat köszönhet a Csokonai-filológia Vargha Balázsnak. Tett egyet és mást a művek kronológiájáért, az élet és mű összehangolásáért; még többet a költő összekuszálódott hagyatékának rendjéért. A kollégiumi diákság annyira szerette Csokonait, hogy sikeresen összezavarta műveinek kéziratait. Használta őket, élt belőlük, mert ez volt a kollégium szellemi életének törvénye. A kollégiumi illetőségű poéta munkája az ottani diákság közös kincse, szabad prédája. Mert ez a diákság soha nem azonosította magát a professzorátussal, amelyik Csokonait eltanácsolta. Ha hiányolhatnék valamit Vargha Balázs könyvéből, talán épp ez, meg ami ezzel összeköthető: Csokonai a kollégiumi diákszellem és Debrecen felől nézve. Vargha Balázs viszont mintha épp ezt nem akarta volna bolygatni. Nem, mintha ellenére volna a vaskosabb debreceni és deák szellem. Mégis inkább az élet és a mű levegősebb, egyetemesebb vonásait ügyelte. A kollégium, mint életforma és a debreceni botanizálók élete, mint költői életforma — ez volna a debreceni szempont érvényesítésének folyománya. Azért viszont csak dicsérni tudom Vargha Balázst, hogy költőnk életművéből nem csinál stílustörténeti beteglovat Mert ha valamiben, a stílustörténeti csócsálásban tud elveszni az a szellemi íz és jelleg, ami Csokonai zsenialitásának következménye. Oláh Gábor írt valaha remek kis esszét a rokokó Csokonairól, de evvel elég is; a stílustörténeti vállalkozásokban már régen nem Csokonairól van szó. Annál inkább Vargha Balázs könyvében. Hogy Vargha Balázs miért nem lett szabályos irodalomtörténész, abban ő is olyan titkos, mint Csokonai a szerelemben. De a másik kezünkbe vett könyve valamit elárul e titokból. Néha az alkalmi feladatot is remekbe lehet sikeríteni. Majdnem ilyen a főváros és az irodalom kapcsolatáról szerzett munkája. Csokonai, Berzsenyi, Petőfi, Arany, Mikszáth, Szomory, Ady, Babits, Krúdy, Karinthy, Kosztolányi, Móricz, Molnár Ferenc, Nagy Lajos, József Attila, Szabó Lőrinc és Veres Péter műveinek egy tárgyi szempontból való kicédulázása sem kicsiny feladat, s nem is lehet alkalomszerűen megoldani. Nemcsak a szerzők és műveik ismerete, a tárgy alapos tudása is szükségeltetik. Vargha Balázsnak láthatóan kivételes memóriája van, ami a filológusnak nélkülözhetetlen, a tudósnak pedig igazoló jegye. S ha valaki eddig azt hitte volna, hogy szerzőnk amolyan egy témájú irodalomtörténész, most fölismerheti: legalább kétszáz esztendő irodalomhistóriájának tudója; ritka holló a mi időnkben az irodalomtörténeti szakmában. Biztos anyagismerete azonban nem öncélú; anyagát nemcsak sorba rendezni, integrálni is tudja. Könyvének légköre van, pedig alig tört csapáson jár. Amit például Nagy Lajos és Budapest kapcsolatáról fölvázol, monográfiához való elképzelésre vall. Néha ugyan elveti a sulykot, de szép elfogultsággal teszi. S az is igaz, hogy inkább legendákat rombol, mint újakat kohol. S ha ezt a könyvet még csiszolhatta volna, ha egyik részt megszaporítja, a másik oldalt pedig tömöríti, valóban remeket alkot Neki azonban az irodalomtörténetírás csak egyik megnyilvánulási formája. Nem is igen viselné, ha e két újabb könyvéért tudósi talárba kényszerítené képzeletünk: ő máris fügét mutat, s fut a dolga után. De filológiai trouvaille-jait, szelleme gondolatébresztő váltásait asztalunkon hagyja; szótlan is biztat; akinek kedve vagy hivatása, építse tovább. KÖNYVEK Számkivetettek Dohai Péter: Csontmolnárok (Magvető, 339 old.) Az 1843—49-es forradalom történelmi kudarcának elfekvő betegeit, megőrült lelki csontozatú élőhalottjait mutatja be Csontmolnárok című kitűnő regényében Dohai Péter: a Törökországba menekült emigránsokat. Sorsuk az emigrációk tragédiájának példázata. Hiszen dilemmájuk— választani a cselekvés látszata és a tétlenség valósága között — egyformán kiúttalan. Csakhogy Dohai hőseit egy valóságos forradalom élménye motiválja. Reális lehetőségeket szalasztottak el, győzelmük-vereségük — jól tudják — történelmi jelentőségű. Ezért marcangolják, faggatják, igazolják magukat és egymást: mit tettek, mit kellett volna tenniük, mit kell tenniük ezután. Ezért sorolják vég nélkül, magyarból, lengyelből, németből kevert tizenkilencedik századi keveréknyelvükön hadarva a forradalmak mindig aktuális kérdéseit és válaszait. Magyarok és lengyelek, hősök és kalandorok, sokat próbált hivatásos forradalmárok és a forradalom örvénylő közegében fuldokló örökáldozatok szikrázó vitáinak, izgatott veszekedéseinek, szenvedélyes szócsatáinak regénye ez, hangosan elmormolt töprengéseké és dühösen fölcsattanó replikáké. A párbeszédeket csak néhány tárgyilagosan tömör, láttató-leíró mondat szakítja meg, a helyszín és a helyzet vázlatos jelzésére. A történelmien konkrét helyszínek: Viddin, a határváros, a végelgyengülésben haldokló török birodalom peremén és Aleppó, a muszájból önkéntes száműzöttek végállomása, egyszersmind jelképes vándorlás útvonalát is jelzik. Azt az utat, amely a számkivetettség poklának külső, még barátságosabb köreitől legmélyebb bugyráig, a kilátástalanságig, a reménytelenségig, az öngyilkos közönyig vezeti az „elzúgott” európai forradalmak veteránjait. Dobai könyve Kardos G. György regényét, a Hová tűntek a katonák ?-at idézi fel. A Csontmolnárok forradalmárai a cselekvés lehetetlenségének katarzisában buknak el, emberi gyengéik által. Kardosnál egy reakciós, hadsereg emigráns katonái emelkednek fel a palesztínai tébécé-kórház reménytelen körülményei közepett, egy másfajta tehetetlenség, a kikerülhetetlen halál tudatával, távoli, többé soha el nem érhető hazájuk iránt érzett szeretetük emberi szolidaritásában. A kétféle cselekvésképtelenség: egymás ellenképe. Innen a néhol részletekben is kísértő, a kétféle írói vérmérséklet különbségein át meg átütő hasonlatosság. A haza sok szálú, bonyolult, jellegzetesen kelet-európai problémagubancát próbálják kibogozni mindketten. S a Csontmolnárok tanúsága szerint Dobai is a nélkülözhetetlen tisztánlátással, hamis pátosz és fellengzősség nélkül, nagy emberszeretettel. Varjas Endre Gosztola Gábor: Kétirányú mozgás KETTEN BESZÉLNEK Tahi László: Férjek és férfiak (Szépirodalmi, 279 old.) Ez Tahi László állandó rovatának a címe a Ludas Matyiban. A kezdete nagyon régre, 1930-ra nyúlik vissza, amikor a nagy hírű prágai Mina medve vendégszerepelt Pesten, a Beketow-cirkuszban. „— Mondja, győzhet a Mmna? — Mine?” Napok óta, hogy fellapoztam új kötetét, a Férjek és férfiak-at, amelynek első lapján található ez az emlékezés a humorista novicius idejére, folyton eszembe jut, és nevetek rajta. Pedig nem humor, csak tréfa, egyszerű szóvicc, a szellem piciny mutatványa. Mégis, van benne valami, aminek nehéz ellenállni. Valami többlet. A leleményen túl: erő. Talán — s most már nemcsak a Mináról szólva — az a személyesség és közvetlenség, ahogyan engem, az olvasót, egy tréfával megszólít. Ilyenkor ketten beszélünk, ő komolyan, de az olvasó kacagással válaszol. Gyakran, a legtisztább pillanatokban, annyira, hogy a könnye is kicsordul. Máskor csak mintha hagymát dugna az orra alá. De ez se nagyon rossz, mert benne van a remény, sőt a bizonyosság, hogy tüstént elveszi, kedve apadtán kapta csak elő, jön már a másik mondat, az igazabb, komolyabb tréfa, s megint felröppen az egész. Ugyancsak a kötet elején található a Rövid életrajz; hadd idézzek belőle egy-két mondatot: „... sporthírlapírói pályám innen kezdve egyre feljebb ívelt, s egyenesen a második világháborúba torkollott. Ebben a máig is emlékezetes történelmi eseményben mint munkaszolgálatos vettem részt, kétszázadmagammal kiirtottam egy nagy tölgyfaerdőt Kijev mellett, éppen készen lettünk, mire a sztálingrádi csata véget ért.” Tabi tud nagy idők kis tanúja lenni, mint a legtöbb ember, s örömmel vállalja a kicsit mondást. Nem árt azonban megjegyezni, hogy ennek csak akkor van értéke és fedezete, ha képesség mutatkozik a nagy dolgok felmérésére is. Különben csak hiány. Így: program. Azoknak a karcolatoknak és komédiáknak java, amelyet a Férjek és férfiakban gyűjtött öszsze, arról szól, hogy milyenek a nők. Ámde erről csak úgy lehet hitelesen beszélni, ha közben megmutatja, milyenek a férfiak. S milyenek ketten együtt. De ehhez már szükséges, hogy a világból is látsszék egy darabka — úgy, ahogyan az író látja s felfogja. A kötet legsikerültebb darabjaiban tehát megnövekszik a téma, a tréfák mélyebb sugárzást kapnak. Különösen, amikor a humorista átengedi magát annak az állapotnak, amelyből az igazi humor születhet: a szomorúságnak. (Például a Ki volt Izabellában, amely a kötet egyik legszebb írása: ez a karcolat játék, képzelet, s a mindkettőt megrendítő, egyszersmind fékentartó értelem öszszege.) Feltegyük a nagy — s bizonyos helyzetekben nevetséges — kérdést, hogy javítani akar-e a világon Tabi? Ne tegyük fel. A válasz aligha lehetne más, mint az: közvetlenül nincs szándékában. Megelégszik azzal, hogy megmutassa: ha a világ elég okos ahhoz, hogy hagyja kinevetni magát, már az is bizonyos erény: érdemes tehát foglalkozni vele. S nyomban meg is teszi: szeretettel veszi tollára a csúfságait, ferdeségeit, bájtalanságát. Eljátszik vele, ingerli. Becsülöm és kedvelem azért, mert sohasem átallja megvallani, hogy szórakoztatni akar. Miközben ketten beszélnek — Tabi és olvasója vagy nézője —, nem ölt fenséges pózt. Beszéljük meg, nevessük ki, ezt kívánja. Hiszen minden mulatságos, ami nagyon komoly, csak a komolyak nem tudják. Mint a férjek és férfiak, ők sem fognak soha semmi fontos dolgot megtudni a nőkről Tamás István em A kislámpám szalmaernyője csúnyán megpörkölődött. Észlelhettem volna, hogy valami gyengécske füstszag terjeng a levegőben, de nem észleltem semmit. Csak reggel fedeztem fel józan bosszúsággal az újabb és újabb lyukaikat a lámpaernyőn. Éjszakánként Román György novelláit olvastam. Éjszakákban fogant — éjszakáknak szóló írásokat. A jobbító szomorúság takarója alatt kucorogtam, ismerős rémek, meghitt, gyermekkori szorongások és politikus lidércek társaságában. Szereleméhes és szerelempusztító banyák, illanó tündérek, költők és szörnyek, csepeli Ilonkák és makacs utazók között kószáltam. Minden új volt itt és mégis minden régről ismert. Ismerőseim a helyszínek: a fekete domb, az öregedő város, a hajóorr formájú ház, az albérleti szoba, a kültelkek és a parkok, kiváltképpen pedig a ligeti körhinta, melyen „Hableányok, lovacskák, kis tükrös hintók, mindenféle ágaskodó állatok, fák körül tekergőző óriáskígyók... kergették egymást hosszan tartó körforgásban. Szépek voltak és álomba ringatok, csak ne csapott volna meg időnként a felőlük áramló dohos szél, mely mintha ócska lomtárak halódó leheletét hozta volna magával.” Ismerősek a hableányok és a lovacskák, saját gyerekkorom ismerősei e furcsa lények. Másként ismerős a felőlük áramló dohos szél, csakúgy, mint a barlang a hegy oldalában, ahol „hideg sincs nagyon, a szél se fúj be, csak néha fáj a magány”. A barlang meg a kiismerhetetlen házacska, melyben nappallá alakították az éjszakát, már nem a megélt emlékek tartományából való, hanem a másikból, melyet apránként hódít meg az ember: Hieronymus Bosch vásznaival és Goya Caprichus sorozatával, E. T. A. Hoffman rémségesen szép csodáival, de leginkább Kafka útvesztőivel rokon — csak éppen emezeknél gyengédebben, gyermekiebben, hiszékenyebben ábrázolt boszorkány-tündér világ. Román György szegénypárti. „Tisztán és világosan áll előttem, hogy mások mások lehetnek, mint én, mégha szintén a művészet is a céljuk. Mégis, ha elbeszélgetnénk, vagy időnként el is beszélgetek ezekkel a másokkal, nem tudnék és nem tudok nekik egyebet tanácsolni, mint hogy, már amennyire lehetőségeiktől telik, maradjanak meg örökké gyermeknek; s hogy miután legtöbbjüknek a gyermekkor a nyomor idejére esett, ne feledkezzenek meg erről a tényezőről, ha csak ferde tükörben nem akarják látni a világot és sehová sem vezető ösvényekre jutni nem akarnak.” Román György tükrében — ha mégoly bizarrul is — az igazi világ tükröződik. Téves ösvényekre csak akkor téved, ha képzeletének és burjánzóan festői ábrázolásának izgalmas álomvilágából megkísérel átlépni az aktuálisnak vélt, reálisnak szánt nappali létbe, amikor leleplezi a csodaorvosságot vagy a homunculust kifundáló hamis bölcsességet, a szenzációhajhász nyerészkedést, amikor olyan akar lenni, mint egy derék, szorgalmasan publikáló, szabályosan mai magyar író. Vagy meghökkentően mai magyar író, mint a Pókok című tévéjátékban. Mennyivel maibb s mennyivel mára hatóbb a vénlányok, a banyák, a lámpafény reális irrealitása! Az a különösségében igaz világ, melyben valaki megállapítja: „Örülök, hogy megbánta bűnét ...” És a válasz így szól: „A maga bűnét bántam meg.” Mindenki, aki a kegyetlenségtől, a pikkelyes testű fasizmustól, a szépség meggyalázásától magamagát is meggyalázva érzi, aki ismeri a szerelem, a kósza barátság, a beteljesületlen vágy és a hallgatás varázsát, aki még emlékszik rá, hogy „szegény és gazdag, csak igen ritkán került egymás mellé” —, az a valósággal találkozik az író-festő (vagy festő-író?) álmaiban. Szomorú álmok Román György álmai, de szomorúságukban is bizakodók, szép, emberszerető álmok, melyekben a persts tálban fehér kacsák módjára úszkálnak a gombócok. A SZOMORÚSÁG VARÁZSA Román György: A fekete hegyek lakói (Magvető, 405 old.) 1974. JÚNIUS 3.