Élet és Irodalom, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1975-06-07 / 23. szám - Juhász Ferenc: Szergej Jeszenyin halandó szíve (7. oldal) - Fekete Tamás: Elesett katonák emlékére • kép (7. oldal)
Szergej Jeszenyin halandó szíve, a régen elrothadt, a sárga, büdös gőzpáfrányokatfújó oszladozó forró piros cethal, az a szív, a sose-rothadó, kis piros haza, vonagló, rángva-rengő piros haza-történelem, fehér akácvirág-hajnalú, ős-nyírfa-sírású piros lüktetészsák, s e piros szív-hazán megészült puszta-füvek hömpölygő és hánytorgó, habos ősz zokogása, szíve megkorhadt fejfákkal kuszán tüskés piros sündisznó, a harmonikák bodzavi-rág-szájú sóhaj-zokogása, piros tehénkék, rózsaszínű borjacskák fehér kürt-bőgése, anyókák fabütyök-mítosz, fakéreg-gombahold sárga halálpislogása Szergej Jeszenyin halandó szíve: e múlhatatlan kis piros haza. S e kis piros hazában ott nyüzsög jövendő életté várva önmagát az egész emberiség, ott nyüzsög szárnyas jövője megszületés pillanatát várva a fehér függőleges szagló toll-kindzsa csápos koponyájú, millió anyagpontból, rudacskából, csövecskéből, kötésből, sejthártyából, sejthártyafalból, sejtcella-falakból, sejtbelső anyagörvénylésből, pihéből, pórusból, zsákszívből, hártyaüveghólyaglánc-gyomorból és mindenekből szerveződött puha mikrotökéletesség jövendője, a sárga víz-jelen olajos magzatvíz-embrióőslevesben az egész eljövendő emberiség, mint az agybaágazó fekete kocsonyakehely szemű, óriás hártyagolyó-koponyájú (amely puha kocsonyás kitin-sarlókkal bajszosan félbekaréjozva) szúnyoglárvák! A millárd kaportányérlegyező-uszonytollfüles hártyahólyag-hurkazsák, a pórusos hártyaszív sárga zsákszívcsücskéből kiálló, tollpihe-kérdőjelként felgörbülő pehelybajusz-páfrány-félholdlegyező rebegő farokuszonytollal. Hogy legyen majd: jövő, milliárd részletből tökéletesen megszervezett, rugósan puha, önmagának szilárd, nyomást kifelé, anyaga testhatárfelületei felé toló, nyomást léte anyagával szilárdan elviselő, nyomással nyomásra felelő hibátlan biológiai szerkezet, nyáralkonyi cingár harmonikasírás, szilárdpuha zengve-röpködő halandó gépezet: szúnyog! Oly puha, oly gyorsan elkenhető, szerkezetből zöldsárga anyagmegszervezettség-lekvárrá szétmázolható ! Ünneplem őt, piros ifjúságom lángporladt piros mítoszát, az édesded szőke csődörfiút, az Oroszország mérhetetlen szívén megőszült ibolyacsikót, aki úgy halt meg, elvesztett magát egy ablakikilincsre akasztva, csuklóereit egy nyisszantással fölvágva, hogy az égő nyitott szájú csuklósebből szökőkútként páfrányzott föl a vér füstölögve és lángolva, piros csattanáspontokkal, csattogás-pettyekkel fröcskölve szeplősre az egész világegyetem-tűzvészt, s ordítozhatott az űr-kopasz tántorgás-óriás Majakovszkij, üvölthetett mértani-ábra-logikus selyempuha latorhörgéssel forradalmi magánya szálkás gerenda-keresztjére kötözve a tehetetlenség kő köteleivel, káromkodhatott következetes tébollyal fájdalmában, (mert ott lóg a testvér a magány szikrázó sárgarézkilincsén,) föl nem támadt többé az a halállal-kacér szívű, dühödt-isten-ágyékú szőke fiú, Szergej Jeszenyin! Az átmeneti állapotok létformái a megvalósulásban (szellemiben, anyagiban): talán az egész létezés, az egyetemes létezés (s mert a biológiai léthártya részletei vagyunk, mi is, emberek is az egyetemesen sivár világegyetemben: a biológiai létezés) legtitokzatosabb anyag-életmódszerei. Az anyag (és szellem)-létezés átmeneti létezés-alakzatai, lét-akaratai! Mohó, titokzatos, bársonyődöngésű, növény-állat, állat-növény akarat-alakzatai a Tenyésző Homályos Létnek, s így a biológiai lét egy tudatos halandó foszlékony-eszmélő anyag feltajtékzás föltorlódásának, az Emberiségnek, s az Emberiség történelemmel körülhatárolt szigetállományainak, a Társadalmaknak. Mert ez átmeneti létformák, ez átmeneti létalakzatok a kettős megvalósulás kötéstörvényeiben élnek, e hermafrodita tenyésző és eszmélő dologi létezők két biológiai létakarat és létalakzat egy testként virágzó dologi formái,nem szimbiózisban, de a szimbiózisnál szétválaszthatatlanabb együttben, mert a szimbiózisban élők két szervezet, két külön test, leválaszthatók, szétválaszthatók, legföljebb a leválasztott belehal a kivontság hiányába!), ugyanazok és és mégis kettők: a szellemben, szerelemben, nemzésben, táplálkozásban, szaporodásban, tenyészésben, elhalásban és meghalásban! De csak a két léttér, a két létezés anyagtéridő határán tudnak , élni. Visszatolódva, vagy előretolódva az örök téranyagidő egyik, vagy másik valóságába: elpusztulnak! E határonélés előre-ágazás, visszafelebársonylevelezés és spóra-tündöklés nekik éltető valódiságának létezés-törvényeiben (és megvalósulhatóság-anyagá- ban) tudnak csak élni: nemződve, táplálkozva, szülve, szaporodva, s magukat (jellemi és erkölcsi, szellemi és testi anyagformájukat a halandóság törvényei szerint a létezésben a létezéssel fölégetvén) a tovább nemződésben halhatatlanul újra-szaporodván meghalni, hogy utódaikban éljenek (formájuk, anyaguk, anyagmódszerük, élet-természetük, szellemi kötéstörvényeik dologi formáiban újra-megvalósulva) tovább! Létezésüknek ez az egyetlen lehetségese! Másképp elpusztulnak. Kiirtódnak a Létből és az Anyag-Idő emlékezetéből! Szergej Jeszenyin: ez a zseniális édes harmonikahangú nyírfacsődör, csikóakácfa, ez a viágballagó festett emberfaház, ez a vasárnap esti haranghangú virágkóborló, füves és vadvirágos, mályvás és lapuleveles, szorongás-szívű, duhaj, vad, falusi bikafiú-utca, ez a temetők falusi rothadás-szagú, jázminméz-illatú, mézelő méh aranypáncél-lovagruhájú piros bársonybuggyanás dörmögés vándorcsöndje, (mert nincsenek a halottak oly mélyre elásva!), ez a szőke részeg hattyúban, nyírfakéreg-hajú, fehérszempillás hímsólyom, ilyen szellemanyag létező (és talán fizikai létezés-anyag) volt. Az átmenet szellemanyag-állapota. Létezésével a két világ (a forradalom előtti és a forradalmi valóság) egy alakban megtestesült két létforma (növényállati, állatnövényi) szétválaszthatatlan szellemi (így érzelmi) együttes egy létezője. De megmaradva élni csak e két világ határán tudott. Létével áttolódva az új anyag-megtestesülés, a forradalom-történelemidő anyaglángjaiba, tenyésző virágzása sorvadni kezdett, hervadt gyűrődvén, mint az őszi falevél, pernye-hártyaszításra hólyagosodván, elrothadt anyagában, kiszáradt, mint a szúnyog póruspihés drótszitarácsszerkezettoll szárnyakkal, ízelt hártyamutatóújj potrohhal, vékony rézdrótgépezet hosszú lábakkal, mint a holdtalaj lila porában lépegető ízelt, csuklós lábú elektronikus agyú gép-szúnyog, rézdrót-felső combcsontokkal, rézdrótszív-térdkaláccsal, rézdrót-alsó lábszárakkal, a lábfejeken rézdrótküllő karmok, mint húsevő virágcsillagok, míg a Halálidőbe dermedett részegen, mint arany és borostyánrögbe az ős-szúnyog, az örök anyag-szúnyogidő, s most már mindörökké látszik a megőrző ősanyagban a halálba fagyott koponyán a két szemgolyó-ikrakupac fölött a szögecselt lemezes, palás homloktető zsindelyes közepéből pórusos tollszárral föltollasodó élével függőleges csáplándzsatoll, a sárgafehér erezett tollpajzs fejbúb sírkereszt, s az alsó állkapocs drótcsiga-pödörnyelvszakálla, mint megkövült foraminif éra kőkürt-csigaháztekervénye. Ó, Szergej Jeszenyin, te zseniálisan toporzékoló boldog, részeg nyírfaembercsődörbika, te lángelme-boldogtalan tántorgó emberszégyen-növényállatszerelem, te dúsgazdag tékozló koldusa a jövő hitnek, hajzatodban és szőrzeteidben a világmindenség csillaghalmaz galaxis tetűgombócai, ó, Szergej Jeszenyin, hát föl kellett adnod magad, átrohasztani magad a halálba, hogy fölismerjük a törvényt: az átmenet: korai halandóság! Az átmenet: a lehetetlen virágzása a semmiben! És mégis, Szergej Jeszsenyin, te, az édes tiszta szó gyötrött nem-akartam-forradalmára, te szőke csigás-fejű, rúzsozott-szájú, rúzs-ajakcimpájú kicsi paraszt- Feuerbach, a törvényt már sejtő zseni-tétovázó, esett, esendő gyötrődője a Megvalósuló Forradalomnak, te önakasztott kék hús zsák, mint agyvérzésben bénák karja, lehetetlenül lelógó kék indigópapír-kesztyű kezű Hulla-király, pisze kis falusi Rimbaud-Magány, te Rózsaszín Részeg Viharzás, Átok-Gömbvillám: szívedben, a kis piros hazában ott tolong énekelve és részegen ragyogva, mint a mindenség égitest-örvényei, a Múlt és Jövendő Emberiség! Te Kanok Kevélye Tiszta Szőke Szűz, Jézusa a Lehetetlennek: haláloddal kiváltottad szívünket, oly esendő hitünket a Félelem Fagyából. Mert szavad: Örök Rózsaviharzás. Bűnbocsájtó Szelíd Tűzözön, Gyötrelem- Tűzeső! Mert halhatatlan éneked: a Halandóság Legszebb Szívütése! JUHÁSZ FERENC: Szergej Jeszenyin halandó szíve lottra bizonyítani, méghozzá minden józan kétkedést kizáróan. De hát ezt a Cartert ott kapták el a rendőrök a földalatti állomáson, közvetlenül a gyilkosság után és revolverének tárából hiányzott hat golyó... Viszont — mint a fegyverszakértő is mondta — ilyen 22-es pisztoly legalább egymillió akad a városban és azon a bizonyoson nem találták Carter egyetlen ujjlenyomatát sem. Akkor meg hova lett az a hiányzó hat golyó? Nem, az ő védence nem angyal — mondta a védőügyvéd — ... ahhoz az élethez, amit él, tudnia kell bánni a fegyverrel. Aznap is célba lőtt a pincéjükben, azért hiányzik a túrából az a hat lövedék. Ramonnak és Miguelnek is volt egy-egy 22-ese. Hátha ezek mutogatták és véletlenül elsült valamelyik kezében és ölt. A bár előtt álldogáló Carter, a hivatásos kitartott, akinek a zsebében szintén ott lapult egy ugyanolyan típusú fegyver, megijedt, és jobbnak látta gyorsan eltűnni a helyszínről. Ramon és Miguel viszont — a sok magyarázkodás helyett — Sharon segítségével egyszerűbbnek látta rákenni az egészet. Mindez nem látszott valószínűnek, de kizártnak sem és Mr. Smith nem kérdezhetett. Pedig szeretett volna. Szerette volna megkérdezni — mert sem a vád, sem a védelem nem tette —, vajon azon a megtalált fegyveren voltak-e jelek, amelyek arra mutattak, hogy alig néhány perccel előbb lőtt vele Carter? Szerette volna megkérdezni a St. Vincent-kórház sebészét, aki Gleasont megoperálta, vajon közvetlen közelről lőttek-e bele, vagy távolabbról, mert ezt sem tisztázta senki. Szerette volna megkérdezni, hogy a gyilkosság után azok hárman — Sharon, Ramon és Miguel — mennyi időt töltöttek együtt, volt-e esetleg módjuk megállapodni vallomásukban. Mr Smith ekkor kezdte megérteni igazán, miért ábrázolják náluk Iustitia istenaszszonyt bekötött szemmel, hogy sötétben tapogatózva leljen az igazságra. Nem beszélve arról, hogy egyik nap, a bíróságról távoztában, két ügyvéd párbeszéde ütötte meg a fülét. „A legjobb az esküdteket teletömni kétségekkel és aztán elfogulatlan döntésüket kérni...” A bíró, az igen, az kitűnő ember volt. A méltóság, a megértés, a tudnivágyás maga, ahogy azt Mr. Smith még soha a való életben nem látta. Csakhogy ő sem kérdezhet, legföljebb pontosabb fogalmazásra inthette az ügyészt vagy a védőt. Hevesebb összecsapás esetén pedig kizárhatta egy-egy kérdés megválaszolását az ügy menetéből. Miután pedig minden lejátszódott, az esküdtekhez fordult: „Önök hallottak mindent. Önök és csakis önök dönthetnek afelől, mit fogadnak el a bizonyítékok közül, mit nem. Önök és csakis önök dönthetnek.” Mr. Smith ekkor úgy érezte, hogy nem bírja a ránehezedő nyomást. Egyrészt élet-halál ura, másrészt meg annyi joga nincs, hogy megkérdezhesse, amit lényegesnek tart, ami még izgatja, s aminek ismerete nélkül, úgy érezte, nem tud, de nem is akar dönteni. Az igazságot akarták tőle, miközben nem engedték az igazsághoz férkőzni. Vagy mégis ? ... Az első szavazási menet az esküdtek termében 6:6-ra végződött. Hatan úgy döntöttek, hogy Carter még aznap megint kiállhat a Jefferson-bár elé alkonyattájt levegőzni, hatan pedig úgy látták, hogy jobb kivonni őt a forgalomból (esetleg 15 évre is). Ám az esiküditek csak egyhangúan dönthetnek. És ekkor jött el az önmarcangolás ideje: ki emlékszik jobban, és több apró részletre? Kétszer lejátszatták maguknak a gyorsíróval a tárgyalás egy-egy mozzanatáról készült magnófölvételt. De csak kétszer, mert mint fölvilágosították őket, többször „nem illik”. S akkor vita, sokszor igen éles, kezdődött egy-egy momentumról. („Látja, Mr. Smith, ezért van az, hogy a tárgyaláson az esküdtek nem jegyzetelhetnek. Ilyenkor az ügyesebb jegyzetelő lehengerelné a többit...” — magyarázta neki utólag egy jogász és lényegében igaza volt. Kétségbeejtő.) És heves vitájuk során egyre sűrűbben vetődött föl a másik utcalány, Rita neve, akitől mind a tizenkettejüknek lett volna kérdeznivalója. Őt miért nem idézte be sem a vád, sem a védelem, pedig ő ugyanott állt a gyilkosság pillanatában, ahol Sharon? Talán mert még „újonc” volt az utcában, s nem bízott benne az ügyész, hogy ugyanúgy vall majd, mint Sharon? De a védő sem ejtette ki a száján a nevét. Miért? Miért játszották a Carment Carmen nélkül Mr. Smith előtt abban a tárgyalóteremben? * És az el nem hangzott kérdések manapság naponta szaporodnak minden amerikai esküdtben, egyszerűen azért, mert tájékozottabbak, mert a társadalom problémái iránt érzékenyebbek, mint elődeik voltak. Ma még az a helyzet, hogy minden három vádlott közül egyet fölmentenek New Yorkban (a városban, nem az államban), és a rendőrség meg az ügyészi kar az esküdtekre mutat: ők szabadítják a bűnözőket a város nyakára. Arra azonban, hogy valóban esküjükhöz híven teljesítsék feladatukat, hogy mindenre és mindenkire való tekintet nélkül tegyenek igazságot, arra — mint Mr. Smith mondja — „... ezek a kirakatbábu-esküdtek alkalmatlanok”. Fred Cartert az esküdtszék végül bűnösnek mondta ki. És egyáltalán nem biztos, hogy Mr. Smith idei szabadsága szebb lesz a tavalyinál. Legalábbis azon a szilveszteren még nagyon csapkodtak benne a Carterügy keverte hullámok. Fekete Tamás: Elesett katonák emlékére 1975. JÚNIUS 7.