Élet és Irodalom, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1975-02-15 / 7. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A Jókai-üstökös. Egy minden ízében elfogult rajongó vallomása • évforduló • 150 éve született Jókai Mór (5. oldal) - Nagy Miklós: Az író kettős birodalma • 150 éve született Jókai Mór (5. oldal) - Meurer Dóra: Eltolódás • kép (5. oldal)
1975. FEBRUÁR 15. NAGY MIKLÓS: 150 éve született Jókai Mór KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL: A Jókai-üstökös Egy minden izében elfogult rajongó vallomása Nemcsak a könyveknek, az olvasóknak is megvan a maguk végzete. Apám könyvespolcán ott sorakozott a száztíz kötetes Jókai, pirosan-aranyosan. Hiába. Az utolsó mohikánt meg a Bőrharisnyát faltam. Isten tudja, mit élveztem ezekben a fantáziátlan, ízetlen regényekben. Néhány évvel ezelőtt, hogy új kiadásban jelentek meg, ismét elolvastam őket s nem lettem örömöm bennük. Jókai engem a színházban kapott el, kamaszkoromban Kolozsvárt. Akkoriban oly sűrűn jártam színházba, hogy apám — attól való féltében, hogy kedvet kapok erre az „úriemberhez’’ méltatlan pályára —, végül megtiltotta az előadások látogatását. A sok népszínmű és operett után, úgyszólván kapuzárás előtt néztem végig Az aranyember előadását, s fedeztem föl a regényből sokkalta gyarlóbb színpadi változatban egy eddig ismeretlen világot, amelynek különleges volta felől már a nevek is üzentek, Noémi, Tímea. A körülmények szerencsés találkozása folytán kiderült, hogy a színdarabot ugyanaz a személy írta, akinek díszkötéses művei oly nyomasztó ünnepélyességgel nehezedtek a könyvespolcra. Az olvasást persze nem Az aranyemberrel kezdtem, hiszen a történet végét már tudtam, hanem valamelyik másik regénnyel. Melyik volt az, nem tudom, annyi azonban bizonyos, hogy megjött az étvágyam. Egy év-másfél év alatt a száztíz kötetből legalább százat elolvastam. Ez volt az első és legcsodálatosabb világkörüli utam. A többiről most nem beszélek. Másfél év alatt a világ körül. Mint egy Verne-regény. Mert Jókai egy világot teremtett, mely saját törvényei szerint él és működik, s ha nem is a létező világok legjobbika, mint a Leibnitzé, nem is a legrosszabb,mint a Schopenhaueré. Jókainak, holott gyermekien naiv, nem jutott eszébe egyetlen bolygóról származó, fölöttébb hézagos ismeretek alapján ítéletet mondani a világról. Ilyesmire csak filozófus merészkedhet. Mint ahogy Afrikát a négerek meg az arabok, Amerikát hajdan az indiánok, éppúgy népesítik be a Jókai-bolygót az élő emberiséggel rokon, de attól mégis egybenmásban különböző hősök, csirkefogók, démonok, ártatlanságok, kalmárok, iparosok, vértanúk, hóhérok, akik otthonosan vándorolnak e külön világ hegyei-völgyei között és élik a maguk sajátosan egyéni életét, a teremtőjüktől kapott érzésekkel, indulatokkal, vonzalmakkal, taszításokkal és követik céljaikat ilyen vagy amolyan eszközökkel. A világteremtő alkotóknak az a nagy hátrányuk van a kézművesekkel szemben, hogy a filológia műszereivel, ha nem is teljesen reménytelen, de bajos behatolni művükbe. Jókai műve oly gazdag, annyi mindent magába ölel, hogy nem egy, de egy tucat emberélet is kevés lenne minden alkotó elemét leltárba venni. It nemrég forgattam Balzac összegyűjtött műveit, kritikai kiadásban, jegyzetekkel. Kénytelen voltam rádöbbenni, hogy a jegyzetelők ma, a huszadik század második felében sem tudnak lépést tartani tudás dolgában Balzaccal. Jókaival sincsen másként. Gyulai Jókai-ellenes támadásai alapjukban véve nevetségesek, Kemény és Jókai között különbség nem szemlélet, hanem írástudás és olvasmányosság tekintetében van, Kemény történetei csak nehézkesebbek, nem mélyebbek vagy hitelesebbek — ami a realizmust illeti — Jókai történeteinél. A dzsungelban a pionírok makétével, speciális késsel vágnak utat maguknak, de ha néhány hónap múlva visszafordulnak, már nyomát sem látják az ösvénynek, benőtte a tenyészet. Valahogyan így van ez a Jókait és a „jókaizmust” ért bírálatokkal. A világteremtő zsenik művében, Jókaiéban is, jóformán minden benne van, ami irodalomban utána következett, ami nem is meglepő, oly sok területen működött, az anekdotától a nagyregényig, a publicisztikától a színdarabírásig. Regényszerkezetek dolgában éppoly kifogyhatatlan, mint dallamokban Verdi. Mikszáth élete végéig Jókai egyik — anekdotára alapozott — regényszerkezetével élt. Belvidéki történeteiben néha fölcsendül Krúdy muzsikája, A sárga rózsában már benne van Móricz. Rab Rábyban ő írta meg a történelmileg máig legalaposabban dokumentált s amellett nemcsak korhű, hanem sodrón izgalmas történelmi regényt, amely — s ez legritkább jelenség regényirodalmunkban — szerkezetileg arányos és befejezett. Máig titok — akárcsak Anatole France esetében —, hogy mi mindent tudott s amit tudott, honnan merítette. Fráter Györgyről írt regényével kapcsolatban ő ismertette először a Mohács után bekövetkezett helyzetet. A szakma — amennyire tájékozódásom terjed — nem vett róla tudomást, hiszen nem tartozott acéhhez. Latinizmusai, csúnya germanizmusai ellenére — mint az Értelmező Szótár készítése közben kiderült — az ő műve a leggazdagabb lelőhelye a sajátosan magyar népnyelvi fordulatoknak. Tömérdek vitában vettem részt, mindig az ő védelmében. Egy alkalommal, hogy a partner kifogyott egyébként nyomorúságosan kisszerű érveiből, tromfként kivágta, hogy Jókai túl sokáig élt. Ahogy Kazinczy rosszmájúan megjegyezte Arankáról, Erdélyi leveleiben: „Tovább élt a sok nemes tetteket tett férfiú, mint neki kell vala s az is baj.” Más szóval a fejlődő irodalom hullámai átcsaptak a feje fölött, mint Kazinczyval történt, épp akkoriban, hogy a fenti megállapítást leírta. Nem igaz ez sem, mint ahogy annyi Jókait érő vád fakad elfogultságból, tájékozatlanságból, szellemi tunyaságból. Különben is fantázia nélkül ugyan ki gyönyörködhetne Európa egyik legtermékenyebb, legszínesebb fantáziájának ezer színű, ezer formájú tűzijátékában? Tíz-tizenöt esztendeje az Egyetemi Könyvtárban jártam, ahol valamiféle olvasottsági fölmérést készítettek. Megtudtam, hogy élőket-holtakat egybevéve a regényolvasók negyven százaléka Jókait olvas. Épp ott járt a sztálinvárosi — ma dunaújvárosi könyvtár — vezetője s azt mondta, odalent ugyanez a megoszlás. Jókai azonban nemcsak azért nem élte túl művészetét, mert ma is népszerű, hanem mert a századunkban újjászületett tudományos regényben, a scifiben — ha úgy tetszik: fantiban — is remeket alkotott, A jövő század regényét. Ha irodalomtörténetet írnék, abban a magyar regény úgynevezett fővonulatát a következő arányban tárgyalnám: — Jókai egy világ, Mikszáth egy vármegye, Gárdonyi egy falu alvége vagy felvége. A Jókai-ellenes kirohanások mindig elgondolkoztatnak s mindig arra a következtetésre jutok, hogy nemzeti önérzetünk alighanem beteg, különben miért volnánk annyi mindenre büszkék, amik miatt restellkednünk illene s miért csépeljük igazi értékeinket, köztük Jókait és másokat. Egy nép szerelme — mondta egy külföldi bestseller-életrajz Kossuthról. Jókai is egy nép szerelme volt, több mind félszázadig. Könyveit ronggyá olvasták, színpadra, mozivászonra vitték, őt magát megünnepelték, már életében szoborba öntötték. Aki Berend volt, az Ivánnak kereszteltette a fiát, remélve hogy így majd életre kel a regényhős. És szerették őt az írók, művészek, tudósok, Petőfitől Hevesi Sándorig, Erdélyi Jánostól Riedl Frigyesig, Gombocz Zoltánig. Nemcsak azok tartották nagyra, akik alkatban vagy neveltetésben hasonlítottak rá, mint Gárdonyi, Mikszáth és Krúdy. Vajda János, Bródy Sándor, Ady, Móricz Zsigmond sem üres gesztusként hajoltak meg kitűnő írásaikban Jókai géniusza előtt. Ellenfeleinek tábora mindössze elbeszélőkészségét és nyelvi gazdagságát ismerte el — ám lehetett volna pusztán e jó tulajdonságokkal ilyen utódokat és kortársakat elbűvölni? Hiszen hódított külföldön is: Turgenyev folyóirata, a nagy kultúrájú Zeromski, a tekintélyes angol szemlék egyaránt elismerték a századvégen, holott a gyenge vagy hiányos fordításokban elvesztek stílustalálatai. Hat Jókai ma is, ha nem is oly viharosan és követelően, mint nagyapáinkra. Nemcsak az éppen művelődni kezdők alapfokú olvasmánya: forgatják mindazok, akik leginkább a 19. század és a Nyugat korának klasszikus epikáját, prózáját kedvelik, vagyis Arany, Mikszáth, Móricz hívei. Támadható tulajdonságait, viszonylag nagyszámú romlandó munkáját könnyű kimutatni. A gond ott kezdődik, midőn számot kell adni kiválóságairól,, amelyek egyaránt vonzóvá teszik esztéták és alig műveltek előtt Beszéljünk ezúttal alkotásainak nagyon is elkülönült, egymástól messze eső esztétikai alapvonásairól, amelyek elektromos pólusok módjára keltik a feszültséget. Jókai elemi erejű írói törekvése az eposzok, legendák, tündérmesék világképének, egész valójának beolvasztása a fejlett, regénytechnikába. Ezért kedveli a széles panorámát, a korképet, és marad sokáig visszatérő témája a nemzeti és emberi újjászületés. Kérlelhetetlen dualizmussal osztja két táborra főalakjait; a „jók” közt kevés az ingadozó vagy gyenge. S még a legtörékenyebbek is mindig magukon viselik az erkölcsi méltóság jegyét! Illenek a hősökhöz a tájai és az esemény világa, mert ezeket is áthatja a hiperbolizáló indulat. Jókai „folyam-ősöket”, árvizeket hullámoztat, tűzzel, földrengéssel pusztítja a városokat. Szinte csak azért kóstol be technikába, természettudományba, hogy óriás freskókat festhessen: képet a mamutról, s a földtörténet pliocén korszakáról, a bányatűzről, vagy a jövő hadviselésének iszonyáról. Eposzias látásmódjának szolgálatába állítja a nyelvet: kérdéshalmozásai, mondatfüzérei mind a magasba szárnyalnak, felhajtó erőt ad nekik a metaforák, megszemélyesítések mítoszi nagyszerűsége. Nem csupa csúcsból és fennsíkból áll e birodalom, ismerjük otthonos síkságát, derűs hétköznapjait. Ez a nagy író nemcsak álmodó, hősmondák énekese, hanem gondos kertész is. Mint a valóságban a szőlőjéhez, fáihoz, úgy hajol közel írás közben hőseinek miliőjéhez, a kis közösségek életéhez. Ha őt olvassuk, éberré lesz mind az öt érzékszervünk: magunkba fogadjuk régi magyar konyhák zsivaját és ízeit, halljuk a hortobágyi ménes dobogását, a rég lezárt, befüggönyözött kastélyszárny dohszaga arcunkba csap. Persze az átlagot, a szürkeséget itt sem viseli el sokáig. Ha nem halmozhatja el figuráit nagy virtusokkal, szembeötlő különcségeket aggat rájuk. Lemondva a csodás mesésségről, kifosztja az anekdotikus kivételességek tartományát. Míg ott, a felhők felett a szépségessel, fenségessel, fenségesen veszélyessel gyönyörködtette olvasóit, itt lent a bájos mellett a komikusát és torzat is minduntalan felmutatja — amint ez a vérbeli, az életet jól ismerő romantikushoz illik. Elbeszélni most a bőszavú falusiaktól tanul, kofamódra pörlekedik, latinizál táblabíró modorban, közmondásokat, szólásokat, ritka zamatú szavakat sorjáz. Kettős világ polgára Jókai, valódi kettős birtokos, akinek latifundiumai a mesék, eposzok meg az anekdotás zsánerképek birodalmában egyként számottevőek. Könnyedén átjár az egyikből a másikba, ezért nagy művész, nem kimért, tisztes kismester. Művének erős tarkasága, újszerűen bátor kontrasztjai mégsem vezettek széteséshez, egyensúlyvesztéshez. Nem tudatos, kimunkált eljárással védte a művészi egységet. Ösztönösen teremtette meg. Benne magában élt az összhang. Ő egyszerre volt a felnőtteket torzképező, játékos komáromi fiú, Petőfi neveltje, nagy tettekre sóvárgó fiatalember, és a férfi, aki őszies hangulatokba merül a Senki szigetén. Két világ, három nagy életszakasz egyesült kivételes alkotó szellemében, ezért olvassák oly sokan születésének százötvenedik évében is. Az író kettős birodalma Maurer Dóra: Eltolódás