Élet és Irodalom, 1975. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1975-07-05 / 27. szám - Bertha Bulcsu: Egy japán miatt a Balatonról • vezércikk (1. oldal) - Juhász Ferenc: Illyés Gyulához • vers (1. oldal) - Molnár Sándor: rajza • kép (1. oldal)
Deme László: Ócskaság - régiség • Lackó Miklós: Thomas Mann Magyarországon • Császár István elbeszélése • Barabás Tibor, Galambos Lajos és Molnár Zoltán tárcája MÉLET ÉSI IRODALOM XIX. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM , 1975 JÚLIUS 5. IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP BERTHA BULCSU: Egy japán miatt a Balatonról Én csak a japán miatt szólalok meg. A hírügynökségek a napokban jelentették, hogy egy japán ember megfulladt. Beszívta a levegőt, s a levegő megölte. A szenynyezett levegőtől még 175-en fuldokolnak. Tokióban és az ipari vidékeken bizonyára még sokmillió ember krákog, kapkod a levegő után, de ezeket orvosilag még nem tartják nyilván. Ezek a milliók bizonyára egészségesebb vidékekre vágynak, de a munkájuk miatt csak a hét végeken és a szabadságuk idején mozdulhatnak el. Vajon, mekkora kincs számukra egy százkilométernyire lévő erdő, egytiszta patak, vagy tó? — A Rajnában, a Temzében és az amerikai folyókban félig vagy egészen kipusztultak a halak. Ahol nem, ehetetlenek, mert húsukat átitatta a higany. A környezet alig elviselhető szennyeződése világjelenség. Mi, magyarok, mérsékeltebben törtünk előre a modern ipari civilizáció ranglistáján, így szerencsésebbek vagyunk. Budapesten még van levegő... Persze ólomoxid,s szagok is, a gyógyszerárugyár, és sok más gyár jóvoltából. A forgalmas belvárosban a zaj meghaladja a nyolcvan decibelt... Kibírjuk. Aki teheti, szombatonként elindul a Duna-kanyarba, a Velencei-tóhoz, vagy a Balatonra. A Balaton mentén, leszámítva Fűzfő és Kenese környékét, még tiszta a levegő, a víz alig szennyezett. Az 1965-ös nagy halpusztulás óta jelentős halhullás csak az idén következett be újra. Olvastam a Magyar Nemzet újságíróinak átgondolt, lelkiismeretesen féltő és figyelmeztető sorait. S most az elmúlt hetekben Ilkei Csaba, Zákonyi Ferenc, Palotai János és Tamás Ervin helyzetelemző és türelmetlen cikkeit az Élet és Irodalomban, de nem szólaltam meg, mert írtam már egy ingerült, megértő, szerelmesen türelmetlen könyvet a Balatonról, írtak, beszéltek közben mások. A Balaton ügye példásan demokratizálódott Nagy embertömegek érzik a Balaton sorsát saját gondjuknak. Ez az a beleszólási, segítő ambíció, amit a szocialista demokrácia szép korszakában a közélet más területein is szorgalmaz, elvár az országos politika. Én csak a japán miatt szólalok meg újra. Mi is ide jutunk? Előfordulhat, hogy a levegő nálunk is megmérgezi az élő szervezeteket? Ha ez az ipari civilizáció mellékhatása, nem lenne jó már most gondolni erre? Talán mozgósítani lehetne a modern tudományt a környezeti ártalmak korlátozására... Tudom, hogy az ország vezetőinek a Balaton mellett sok más gondja is van. Nagyobb gondok. Az ipar szerkezeti alakulása, a gazdasági konstrukció továbbfejlesztése, megerősödött mezőgazdaságunk viszonya a piacokhoz, általában kereskedelmi és gazdasági mérlegünk alakulása és társadalmi életünk sok gondja, baja. Mindezek természetesen a Balaton ügyével is összefüggnek. A Balatonnak egyébként csak mostanában támadtak ügyei. Az őskor embere hordákban járta a partot, s élelmet gyűjtött magának. A kőkor embere már hallászott, s a földet is megművelte. A rézkorban semmi baj, a bronzkor végén megjelennek az illírek. Elégedettek a körülményekkel, s erős törzsi szervezetük híressé válik. Az időszámítás előtt 400 táján jönnek a kelták. Jól hasznosítják a vasat, s náddal fedik házaikat. Aztán kezdődnek a bajok. A rómaiak szeretnék lecsapolni a Balatont. (Később, a XVIII. században Krieger Sámuel is.) A honfoglaló magyarok jól megvannak a tóval. Halásznak benne, vadat űznek a partján, mást nem is akarnak a tájtól. Később, a középkorban a Balaton természetes védelmi vonal a török ellen. A sószállító vitorlás gályák után csak a XIX. században jelenik meg az első gőzhajó a vizen, a Kisfaludy. A századfordulón még alig merészkednek emberek a Balatonba. Még a huszas években is marhacsordák delelnek a sekélyebb vizekben. Aztán 1930 táján kezd divatba jönni a Balaton. Mérsékelten. Kispénzű tisztviselők mártogatják vizében alkalmi trikóikat.Eiég 1950 táján is szolid élet alakulgat a parton. Nyaralnak az emberek, fürdőzgetnek, de semmi különös. 1960 után kezdődik a roham. Hirtelen mindenki a Balaton mellett akar pihenni, telket venni, enni, inni. Jönnek a külföldiek ... Ki gondolta volna 1950- ben, hogy Budapestről autópálya vezet a tóhoz, s a hétvégeken a gépkocsiknak nem jut parkolóhely, mert négyszázezer ember szállja meg a partot? Ki gondolta volna 1950-ben, hogy az idegenforgalom ennyire fontos lesz nekünk? Egy évtizednél alig több idő állt a vezetés rendelkezésére, hogy a tömeges üdülés emberi kereteit kialakítsa. Nagyszerű, új szállodák, kempingek épülnek, a legnagyobb (Folytatás a 2. oldalon) Molnár Sándor rajza ÁRA: 2,50 Ft JUHÁSZ FERENC: Illyés Gyulához írtam, mikor már a földben erjedt, akit meg nem öltem, a kék szívét betakarta! Én vad szívem kitakartam. Testvérem vagy? Öcsém? Bátyám a szenvedésben? Átkom a fölmagasztalásban? Hitem a pusztulásban? Gyászom a megmaradásban? Apám a rettegésben? Öcsém az iszonyatban? Testvérem vagy a kőben, a hitben és a késben? Testvérem vagy a bátran kimondható titokban? Testvér? Apa? öccs? A Sándorban is egyet akartunk? És akármi más volt: egy volt a harcunk! És akármi volt: egy volt az ordítozásunk! A jajgatásunk, a dadogásunk, a lángelménk, az átkunk! Hát most már mi vigyázzunk! Mi vigyázzunk: te szívben-sose-ősz hetvenen-túl-éves! Mi vigyázzunk: te dühöngve-tiszta! Te bújdokló, szorongó, rettegő, te őrjöngések pokla, te gyász, te remény, te rejtőzés, magyarázat, te kétely és írtózat gyémánt-keveréke, te borongó, búskomor, mélabús evilági béke, te mindig-azt-hitték-a-dacos-alázat! Az ifjabb én valék, az ifjabb én vagyok. A bolond, a lázadó, a féktelen, a véres, a halállal megáldott, a holtakat hurcoló, holtjaim arca fölé hajolva könnytelen hódító! Mert bekerítettek engem a halottak! Gyűrűbe fogtak, akik a szenvedésem, édenem voltak. Kék halál-arcok, lila halott-arcok, az akasztásban, ámulatban holtak, mint temető-kerítés deres vaslándzsa-hegyei, mint festett agyag-álarcú dzsungel-népek csoportjai, a festett agyag-disznófejűek, agyag-kutyafejűek, agyagkolibrifejűek, a véres szemgödörrel agyag-korong-ablak tekintetűek, a hörögve vad táncosok, a röfögök, visítok, nyihogók, nyögök, jajgatok, fejükre agyag-disznófej-köcsögöt nyomkodok, akik kék tajtékot fújva táncolnak, agyag-krokodilfejű pókgyűrű örvénylik körülöttem, lándzsát, disznósörényt rázva! És ez az agyagörvény-koszorú sorsunkat magyarázza! Mert körbefogtak minket a halottak, akik sírtak, jajongtak, hittek és ordítoztak. S állunk, mint havas sírkövek vaslándzsa-kerítésben, deres írással, kő-jajban, márvány-dermedésben! Gyula! Gyula! Ne hagyjuk el egymást, mi vigyázzunk! Legyen irgalmatlan mosolyunk és a gyászunk! Legyen irgalmatlan létben hitünk megmaradása! Legyen irgalmatlan elmúlásunk várakozása! Vigyázzunk a hitre, szerelemre, világegyetemre, indigókék-kezű, indigó-kék arcú holttetemre, akinek feje, mint gyűrt, szelvény-szeletes szögletű indigó-zsák, lila papírhártya-szoborfej, hajtogatott, gyűrt, puha kék halál-ország. Vigyázzunk életre és halálra, hogy megmaradjon legalább dühödt hitünkben az ország és az asszony! És nem szabad, hogy megaláztassunk, ha megalázunk. És nem szabad, hogy megaláztasson tiszta gyászunk. És nem lehet, hogy léttermő hitünk a halálon virrasszon. Mert bennünk hisz, aki hinni tud még: a Jövő-Ország és nem lehet, hogy ki ne mondjuk végzete gyönyörű sorsát e kicsi népnek, e csöpp hazának, e mézlő édességnek, e vigasznak és gyásznak, ha már a szóban, a kimondható jóban, a kimondhatatlan adóban, ha már a szóban, a csak folytathatóban: e mézelő népre, virágpor-kegyességre, a boldogra, szegényre, a reménytelen szépre, az örömre, a gyászra, virrasztásra, halálra, hitre, megmaradásra, a rettegő reményre, a remény-rettegésre, az eszméletlen-szépre, az eszméletben szépre, a gyászra és a fényre, veszélyre és a vészre, halálra, öldöklésre, a gyűlöletre, késre, döglésre, szenvedésre, a gyűlölködő égre, hazátlan megvetésre, sírásra, nevetésre, lehetetlen reményre, a feketében fényre, a fényben feketére, ha már a szóban, a nem-halandóban, a halhatatlan jóban, a reménytelen szépben, a mindig-sok kevésben, a mindig-kevés sokban, vad sorsunk-csillagokban, e csöpp hazára, mint próféta-látomásra, kereszten-csüggő megváltó isten-tudásra, buja álomra, vak regére szivárvány-tündérmesére itteni túlvilágra, anyagi menyországra, mítosz-lehetetlenségre a bitang feledésre, a balga ékességre, mint a megmaradásra: ez örök virágzásunk, gyász-folytonos halálunk, sose-gyász édességünk, csillag-láng létünk, ha már a szóban mi vigyázunk! 1973