Élet és Irodalom, 1975. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1975-08-23 / 34. szám - Várkonyi Margit: Gyerekek „gondozásban” • riport (16. oldal)

A szobában surrogó, locsogó nesz, a fehér mosdókagylóba folyik a víz. A nyomozó néha feláll, a csap alá tartja poharát. Iszik, Asztalán üres a második Symphonias doboz is, bontja a harmadik csomagot. Éjjel negyed tizenegy. A Budapesti Rendőrfőkapitány­ság fiatalkorú és gyermekvédelmi osztályán vagyunk. A folyosón három tizenéves lány ül, egyforma szabású divatos szok­nya mindegyiken. Üvegfülkéjéből, ahol a belépők négyszögletes fém­kártyáit tartják a szögre akasztva, egy-egy őrködő pillantást vet fe­léjük az alhadnagynő. A lányok tízpercenként kotornak cigarettá­ért a retiküljükben. Mozdulataik­ban még nincs összeszokottság, né­zésük azonban egyforma. Bizalmat­lan, kicsit sunyi, dühödt. — Évát hívjuk — mondja a nyo­mozó őrnagy. Fadobozban keres­gél, kartonlapokat böngész, adato­kat egyeztet. Éva bejön. Vagy inkább, belib­ben. Ledobja magát a székre, vé­gigmér. Úgy dönt, hogy érdektelen vagyok számára; az őrnagyra össz­pontosítja figyelmét. ★ B. Éva született Budapesten, 1959-ben. Apja kovács, anyja ad­minisztrátor. Három testvére van. 11 éves korában került állami gon­dozásba, intézetbe. Az ok: csavar­gás. Azóta tizenhétszer szökött el. Két ízben egy-egy hétre. Csövezett. Az­az ott aludt, ahol éppen helyet ka­pott. Ismerősöknél és ismeretle­neknél. — Fiú? Amúgy négy volt, vagy öt. A többi nem érdekelt. De kü­lönben is, ez magánügy. Az én dol­gom. Szőke frufruját kacéran hátra rázza. A nyomozó kérdezgeti, mer­­refelé is csatangolt ma este? Miért nincs az intézetben? — Közös kimenőnk volt — mondja egy szuszra a lány. — Az Anninál volt a papír. Nem tudom, hová lett. Talán elveszítette. Szeme se rebben a hazugságra. — Elmeséljem az életrajzomat? — kérdi váratlanul, kihívó hangon. Választ sem várva sorolja: — Numero egy: utáltam az isko­lát. Numero kettő: az intézetet még jobban utálom. Numero három: egyszer mégiscsak tizennyolc éves leszek, akkor elmehetek. Addig ki­bírom ott. Múltkor egy pofont kap­tam a kerületin. Tehetek most pa­naszt? ★ Magyarországon mintegy 36 ezer gyermek él állami gondozásban. A formák és a helyek, amelyeket a „gondozás” szó fed, különbözőek. Szépen felszerelt épületekben, tisz­ta szobákban laknak, ellátást, ru­hát, zsebpénzt kapnak, tanárok, nevelők ügyelnek rájuk. Az inté­zetből járnak ki iskolába, illetve szakmunkásképző intézetbe, vagy — a legidősebbek — már a mun­kahelyükre. A gondozás időhatára a betöltött 18. életév. Mintegy tízezer gyermek tartóz­kodik nevelőszülőknél. Falusi por­tákon, városi lakásokban, ide ha­vonta hozza a postás a nevelőszü­lőknek az állami járandóságot. És az „édesszülő” is, jobbára. Az apa, vagy az anya. De a beteg. Esetleg gyógyíthatatlanul. Vagy öt gyereke van otthon, a szoba-kony­hában, s kettőt, mondjuk a két leg­kisebbet, állami gondozásba adott. Némelyiknek a szülője börtön­­büntetését tölti, jó néhányat a ve­szélyeztetettség, az ártalmas csalá­di környezet elöl kellett a gyám­hatóságnak intézetbe beutalnia,­ ­ A.-né a kilencéves Gizit fogadta a családba. A gyereknek kis hallás­zavara van, másfél éves korában részegen megütötte az apja, s a fülében megsérült a hallójárat. Gi­ziért 750 forintot kap havonta a nevelő család. — Kell a pénz — mondja a ter­metes, határozott fellépésű A.-né. — Elvem, hogy a gyerek egyen eleget, kapjon bőviben gyümölcsöt, édességet is. A hétszázötven forint elmegy, ruha kell Gizinek, cipő is kéthavonta. Egyébként jó termé­szetű segítőkész gyerek.Megszoktuk, hogy velünk van. Két gyereket szültem, több gyerekem nem lehe­tett, harmadik testvért pótol. Mi faluról vagyunk, nagy családból. Nem zavar bennünket a nyüzsgés. ★ A gyermekvédelem, az állami gondozás egyik legjobb szakembe­rével beszélgetek. A nevelőszülők díjazását kevésnek, és nem eléggé differenciáltnak tartja. — Mondok egy példát — fejte­geti. :— A cél az lenne, hogy a gye­rekek a lehető legkedvezőbb kör­nyezetbe kerüljenek. Olyan csalá­dokba, ahol a taníttatásuk, az intel­ligenciaszintjük emelése biztosított. Viszont: a legtöbb nevelőszülőnk idősödő parasztházaspár. Derék, becsületes emberek, tisztelem az odaadásukat, a segítő szándékukat. Gyermeknevelésre azonban már csaknem alkalmatlanok. Ha viszont nem tudunk annyit fizetni a gyerek ellátásáért, hogy például egy peda­gógusházaspárnak is megérje befo­gadni a családjába, a felemelke­dés lehetőségét vettük el. Akkor már jobb az intézet. Az idős házaspárok gyakran azért vállalnak gyermekgondozást, mert maguk is gondozóra, kis­­pesztjára vágynak. Van mellé a másik véglet is. Amikor a nevelő­szülő kevéske munkát sem mer ad­ni a rábízott gyereknek, nehogy úgy látsszék, kihasználja a munka­erejét. Pest környéki családban jártam. Derék, rendes emberek. Tizenhá­rom éves kislány él náluk, több mint öt éve. Segít is, tanul, szóra­kozik, úgy él, ahogyan általában a családokban nevelődő gyerekek. De ... megfeddte őket a nevelőszü­lői felügyelettől érkezett ellenőr­asszony. Merthogy kinnjártakor a kislány éppen takarított, kötény­ben, hátrakötött hajjal mosta a konyhát, meg az üvegezett előszo­bát. Azóta a kislányt minden mun­kától megkímélik. Inkább a 76 éves, asztmás nagymama hajolgat. „Nehogy elvigyék Edithét.” — Túlkapás? — kérdem a szak­embert. — Az is — feleli. — Meg a „ne­hogy kihasználják a gondozottat” szemlélet eltúlzott értelmezése. Ma­gunk sem mindig értjük az indo­kot, a felügyelet néhol merev szi­gorát. Semmiféle rendelkezés nem írja elő, hogy a nevelőszülőknél élő leány vagy fiú egész nap a ka­rosszékben üljön s a család áhítat­tal körülcsodálja. A magunk részé­ről szorgalmazzuk a munkát, a gye­rek mértéktartó foglalkoztatását. — Bács megyei osztatlan kisisko­lában voltam látogatóban — foly­tatja. — Az egyik nyolcéves kis­fiú, édesgyermek persze, otthon naponta eteti a jószágot, udvart söpör. Elkél a segítsége, és a mun­ka egyáltalán nincs ártalmára. Te­vékeny életre neveljük az új nem­zedékeket. Miért kellene kivételt tenni az állalmi gondozottakkal? Más kérdés persze, hogy pesztjá­­nak, kiszolgálónak nem adható egyetlen állami gondozott gyerek sem. Ezért végzünk környezetvizs­­gálatot és ezért látogatják munka­társaink a nevelőszülőket. ★ Z. Eszter másfél éve lakója a budai intézetnek. Gondozásba vé­telének oka: veszélyeztetettség. A kifejezés az értelmező szótár szerint „kárral, romlással fenyege­tés, körülmény, amely káros követ­kezményekkel járhat”, a veszélyez­tetett pedig „veszélynek kitett sze­mély”. Megszámlálhatatlan körül­mény okozhat veszélyeztetettséget. Az otthon, a környezet, a rossz fel­ügyelet, vagy éppen a felügyelet hiánya. Az anya életvitele. Az apáé... Eszter mondja: — Könyörögtem apának, vigyen haza. Elfogadom az új mamámat, az ember nem mehet örökké fejjel a falnak. A rajzasztalnál ült az apám, orrán a kétféle szemüvege, alul a lencse más, azzal rajzol, a felső részével a távolba néz. Foly­ton azt hajtogatta: „Eszterke, ott szakmát tanulsz, Eszterke, nem ne­velhetek csavargót belőled, egye­dülálló férfi vagyok, kevés az időm is. Téged pedig irányítani kell”. — Nem, nincs testvérem. A sza­bó szakmát kezdtem el az intézet­ben. Utálom a szabászatot. Kozme­tikus akartam lenni. — Egy fiúm volt, a Lala. Túl­zottan nem akartam, de akkor öten lógtunk, lányok. A fiúk a sarkon túl vártak, néhány intézetis. Nem mindegyiket ismertem. A Dugót akarták felavatni, mert neki még nem volt dolga lánnyal. Felmen­tünk a kéglibe, a hegy másik ol­dalán. Azt mesélik, az előző hábo­rúban valami katonai építmény volt ott, a betonfalak megmarad­tak. Van ágy, pokróc, téglák. Ne­kem a Dagadtat osztották, gusztus­talan, hájas alak. És izzadós. Cir­kuszt nem lehetett csinálni, a töb­biek kinn cigiztek. Különösebben nem tiltakoztam. Őszintén szólva, kíváncsi voltam, milyen is az egész... — Igen, februáriban leszek tizen­négy éves. ★ Másfél-két év: ennyi az intéze­tekben eltöltött átlagos idő. A „ve­­szélyeztetettségi állag”. A gyámha­tóságok ugyanis nagyjából számon tartják a gyerekek otthoni körül­ményeit, iparkodnak tudomást sze­rezni a változásokról. Ha ezek ked­vezőek — például lakást kap a csa­lád, abbahagyja vagy mérsékli az ivást az alkoholista apa, kenyérke­resővé lesz a beteges anya­g, előbb-utóbb megszüntetik vagy fel­függesztik az állami gondozást. A szülők egy része mindent el­követ ezért. Nem mindig önzetlenül. Az álla­mi gondozásért az esetek java ré­szében fizetni kell. Egy gyerekért a családi jövedelem 20 százaléka, több gyerekért, bizonyos progresz­­szivitással akár a jövedelem 50 szá­zaléka is behajtható. ★ Gyurival beszélgetek. Anyja gyermekintézményben gondozónő. Apja vízszerelő­­ lenne, de csak alkalmi munkákat vállal. Gyuri két kisebb testvérkéje még állami gon­dozásban van, az apa a tartásdíjak fizetése elől bujkál az alkalmi munkákkal. Gyurit az anya „haza­hozatta”. Addig járt a tanácsiak nyakára, amíg hazaengedték. Egy­előre ideiglenesen. — Szeretsz itthon? — Anyával jól megvagyok. Apa a munkáb­a visz magával. Azt mondja, kell a segítségem, már fel­nőtt vagyok. — Mit segítesz? — Betonozok, hordom a vizet, mert apa legtöbbször alapozásokat vállal. Közben biciklizek a közért­be. Borért. Elissza, amit feketén, zsebből fizetnek neki. A borravaló­mat pedig, amit az építtetőktől ka­pok, elszedi. Pedig gyűjtenék. Mo­torra. Anyámnak néha sikerül el­dugnia egy húszast a pénzemből, így legalább a cigarettára valót megmenti nekem. — A festőszakmát abbahagytad? Az intézetben elkezdted ... — Apa azt mondta, inkább víz­szerelőnek tanuljak. Aztán... ez a betonozás lett a tanulásból. Talán — majd jövőre ... Gyuri, ha csak teheti, meglóg ott­honról. Keresi a hasonló korúak társaságát. ★ Nyári találkozásaimból, gondo­zott és megszökött gyerkekkel. Éget a nap, fénypászmák lebeg­nek a tó vizén. A gyerek barna lá­bán tornacipő, oldalán kis zsák, benne trikó, egy alsónadrág. Kis buksza, négy darab kétforintossal. — Hány éves vagy? — Tizenhárom. Volt pénzem. — Mennyi? — A Déliben negyven forint. Stoppal jöttünk, nem költöttünk vonatra. — Mit ettél ma? A két társ oldalt áll, figyelnek. — Joghurtot adott a néni. A konyhán. Ott. A kifőzdére mutat. — Bevittünk két láda barackot. — Hol aludtatok? A gyerekek a még kiirtatlan ná­dasra mutatnak. A parttól ötven méterre villák, víkendházak sora. Az őrsre ott nyaranta zúdul a be­jelentésáradat. Lepedők, ételek, ké­sek, villák, sátorlapok tűnnek el. — Dolgozni akartunk. Már sírós a fiú hangja. — Más is lejön. Én erős vagyok. Vékony, barna kabátját mutatja. A lábán nagy, véres horzsolás, be­lepi a piszok. ★ Másik történet, a Vidám Park­ból. Ellenőrző rendőrökkel tartot­tam. Apró gyerekeket hívtunk félre a Játékterem automatái mellől. — Hány éves vagy? — Nyolc... — Apukád? — Otthon. Beteg. — Anyukád? — Otthon. Beteg. — Testvéreid? Csönd. Hazavittük a gyereket. A körfo­­lyosós bérházban az anya nyitott ajtót. — Balogné, a gyereket hatodszor hozom haza — mondja a rendőr. Reggeltől estig a játékteremben cselleng, öt forintot adott neki, azt mondja. Elhiszem, hogy strandra. Maguktól két fiú ül a­­ fiatalkorúak börtönében. Az ura beteg, maga nem vállal állást. Négy gyereke ál­lami gondozásban... Hisztérikusan tör ki az asszony: — Lacikát nem adom, hagyjanak békén. Már az is baj, hogy egy ki­csit játszik? Maguknak minden csak baj. Folyton jönnek az állami gondozással, aztán fizesse az ember azt a sok pénzt az államnak. Nem, ezt a gyereket nem adom. Értik? Nem adom. ★ A csavargással, lötyögéssel, az unalommal, a céltalan mászkálás­­sal sok minden kezdődik. Csalogat a Vidám Park, a terek, az utcáié, az aluljárók. Jönnek, mennek a fia­tal fiúk, lányok. Némelyiknél még ott a kiskoffer. Vidéken elvégezte a nyolc osztályt, jön, munkát ke­res. Szállása még nincs, bizonyta­lanra indul el. Megszólítják az is­meretlenek, együtt mennek tovább. Az átlődörgött órák és a napok az­tán vagányokat sodornak közéjük. A bűnözőknek jó szimatuk van, megtalálják a lehetséges cinkos­társakat. Évente 700—800 gyerek és 1000 fiatalkorú — 14—18 éves — követ el bűncselekményt a főváros­ban. Csatangoló sokkal több van. ★ Idézem az EMKE-aluljáró „ak­ció” anyagának egy töredékét. A műveletet a fővárosi gyermekvé­delmi és rendőri szakemberek irá­nyították. „A csoportok tagjai hidegebb időszakokban és sötétedés után az EMKE-aluljáróban, máskor pedig a Blaha Lujza téri szökőkút körül találkoztak. Számos panasz érke­zett a lakosságtól, hogy a csoportok molesztálják a magányosan vára­kozó, vagy a téren, az aluljáróban áthaladó nőket. Az is előfordult, hogy követtek valakit, s egy mel­lékutcában megverték, megrugdos­ták. Jobbára délutánonként, munka­idő után jelentek meg a fiatalok, s formálódtak a csoportok, kezdtek beszélgetni. Általában megvizsgál­ták munkavállalásukat, családi kö­rülményeiket. 107 közül 46 igazolt tartós, legalább egyéves munkavi­szonyt. 59 fő volt büntetlen előéle­tű, a többieket korábban már meg­büntették, vagy szabálysértésért fe­lelősségre vonták. Szakmai képzett­séggel a fiatalok 20—22 százaléka rendelkezett, 60 százalékuk segéd­munkás, vagy alkalmi munkás. Ti­­zenketten mindössze 4 általános is­kolai osztályt végeztek, 24 fiatal a nyolcadik osztály előtt abbahagyta a tanulást, 25 százalék befejezte a szakmunkásképzőt. Az igazoltatott fiúk és lányok több mint a fele al­bérletben, munkásszálláson lakik. Hatan még javító-nevelőintézetiek, 40 százalékuk csonka családból származik.” ★ G.-né nevelőtanár az egyik pesti nevelőotthonban. Csoportjában ti­zennyolc lány gondját viseli. — A mi intézetünkben négyszáz lány él — mondja. — Felügyelünk huszonketten. Huszonkét küszködő pedagógus. Tudod, mennyi a heti munkaidőm? Nem, mégsem mon­dom. Éjjel is többször végigjárom a szobákat. Nézem, nem lógott-e el valaki, ott van-e mind az ágyában. Nyáron még kisebb a nevelői lét­szám. Idős bácsi ül a portán. Jön a gye­rek, „megyek a közértbe” — mond­ja. Jön a másik, „cigarettát veszek a tanár úrnak”... Estére nyolc­tíznek nyoma vész. Két-három na­pig csatangolnak, aztán visszajön­nek. Vagy hozzák őket. Csöveztek. Fejmosás, tévéelvonás, kimenő elvo­nás a következménye. A gyerek kezdi utálni az intézetet. Rabnak érzi magát. — Nekem is van két ilyan — úgy mondjuk, „nehezen nevelhető” — gyerekem a csoportban. Amennyi­re tudom, lekötöm az energiájukat. Hurcolom őket, rájuk áldozom a szabad időmet. Tehetem, egyedülál­ló vagyok. De a tanárok java része családos, kötelezettségei vannak otthon is. A megszállottakon kívül inkább a gyengébbek, vagy a kez­dők mentek nevelőtanárnak. Most már munkaidő-kedvezményt ka­punk. De új, felkészült szakembert mellé aligha. Pedig a ránk bízott gyerekek nehezen kezelhető em­berkék, akikhez ötszörös energia és felkészültség kellene. — Sokszor eltűnődöm: jó-e a mi túlzott állami humanitásunk? Hogy inkább kivesszük a családból a ve­szélyeztetett gyereket, mintsem jobban, keményebb eszközökkel megpróbálnánk rákényszeríteni együttesen a szülőket, vagy a töre­dékcsaládot, nevelje, küzdjön meg a nyakasságával, a rossz tulajdon­ságaival. Vagy elvitetnék dologra, köteleznénk elvonókúrára az alko­holista apát, s az anyát segítenénk több pénzzel, jobb napközivel, más kedvezményekkel. ★ — Harminchatezer gyerek sorsát szeretnénk a jövőben naprakészen, nyilvántartani. Most dolgozunk a gépesített adatfeldolgozás módsze­reinek kialakításán. A gyámható­ság figyelemmel kíséri a gyerek sorsát, jelzések érkeznek az isko­lából, a környezet részéről. Ki­emeljük a gyereket, intézetbe, eset­leg nevelőszülőkhöz kerül. Koráb­ban ez a folyamat eleve hosszú évekig tartott. Sokszor 18 éves ko­ráig vándorolt a fiatal, intézetből intézetbe. Az új törvény előírása az állami gondoskodásról: csak ott, ahol kell — és csak annyi jogot vonjunk meg a szülőtől, amennyi múlthatatlanul szükséges. A körülmények egyazon családban is változóak. Az egyedül­álló anya például férjhez megy, más és jobb családi környezetet te­remt. Vagy jobb munkahelyet ta­lál, több lesz a keresete. Esetleg az apánál járt sikerrel az elvonókúra. Sok hosszantartó betegség — pél­dául a tébécé — meggyógyítható. — Az alapelv: csak a szükséges mértékben beavatkozni a családi életbe. De a szükséges esetekben — mindig. S jöjjenek mind többen: jólelkű és szakmailag, felkészült dajkák, nevelők, gondozószülők — megkönnyíteni és megrövidíteni az átmenet idejét. VÁRKONYI MARGIT RIPORTJA: GYEREKEK GONDOZÁSBAN Is ÉLET ÉS IRODALOM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP Főszerkesztő: JOVANOVICS MIKLÓS, helyettes főszerkesztő: FARAGÓ VILMOS Szerkesztőség: loss Budapest, Széchényi utca L Telefon: 111-424, sio-920, sit-ret­ u­ws után: 113—251 KÉZIRATOKAT ÉS RA­JZOKAT NEM ŐRZÜNK MEG ÉS NEM KÜLDÜNK VISSZA Kiadja: LAPKIADÓ VÁLLALAT, Budapest VII., Lenin krt. 9—Kt Levélcím: 1906 Postaflók 323. Telefon: 321-288 Felelős kiadó: SIKLÓSI NORBERT beazentő. Nyomja: SZIKRA LAPNYOMDA Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető: a helyi (Budapesten a kerületi) kézbesítőhivataloknál és kézbesítőknél. Külföldön terjeszti a „Kultúrat* Könyv- és Hírlap Külkereskedelmi vállalat. H—1389 Budapest, Postan­k 149 Előfizetési díj: egy hónapra 10 forint, negyedévre 30 forint, fél évre 50 forint, egész évre 120 forint IND­EX: 2£ 244 MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON, 16 OLDALON ♦ FSmunkatars? NAGY LÁSZLÓ

Next