Élet és Irodalom, 1975. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1975-07-19 / 29. szám - Nagy László: rajza • kép • Búcsú Lengyel Józseftől (4. oldal) - Gyurkó László: A hűséges • nekrológ • Búcsú Lengyel Józseftől (4. oldal) - Illyés Gyula: Életműve • nekrológ • Búcsú Lengyel Józseftől (4. oldal) - Mesterházi Lajos: Indulatos forradalmár volt • nekrológ • Búcsú Lengyel Józseftől (4. oldal) - Weöres Sándor: Lengyel József emlékére • vers • Búcsú Lengyel Józseftől (4. oldal)
Ahogy ennek az elvadult nyárnak viharfelhőiből a villámok, úgy csapkodnak már körénk, a mi nemzedékünk tagjai közé, a halálhírek. Félelmetes, ahogy a fékezhetetlen erő leüti az embereket, társainkat. És ahogy szétüti az életműveket, az épp oly félelmetes látvány annak, aki évtizedek óta nézheti az emberi erőfeszítés maradandónak szánt és vélt alkotásait, mibe is veszi őket a gyorskezű idő. Miért lehetünk bizonyosak abban, hogy a közülünk most kibukott Lengyel József mögött talpon marad az a nem is terjedelmes alkotás, amit a munkára kapott kevés évei alatt a tapasztalatai anyagából maradék erejével művé formált? Életműve Az új Irodalom világszerte a szavak minőségét, a mondatok szerkezetét tapogatva és húzogatva már-már eszelősen keresi a rejtelmes fogást, amellyel a korunk kínálta anyagból az elődeinktől örökölt igénynek — s így a jövőnek is — megfelelő munkát hozzon létre. A sírba tett Veres Péter sokféleképp osztályozható hagyatékának áttekintésekor villant meg nekem a titok: a tégláknál, az épületköveknél is fontosabb, ami közébük kerül: a malter, a cement. Soha nagyobb veszély az arrivistáknak, mint ebben a korban, mely indulásukkor szinte szívja őket. Végsőül úgy modern ez a kor, hogy a hitelüket vesztett szegény szavak és mondatok helyett az emberi jellemet üti művészi kifejező eszközzé. Stilisztikai elemmé a becsület válik. Nem stílusunkat kell fejlesztenünk, hanem magatartásunkat. Hisz teljesítményünket máris az méri, hogy mennyi bennük a megbízhatóság. Vagyis a hűség a feladathoz, amit ránk bízott és elvár tőlünk az a közösség és környezet, amely fölnevelt és eltart bennünket: a nép, a nemzet, az ország, a haza. Lengyel József híven teljesítette a vállalt teendőket: mű marad utána a földön, amely testét befogadja, amelyet hazájaként szolgált. Illyés Gyula "L' MA ‘O »• =no BÚCSÚ LENGYEL JÓZSEFTŐL A hűséges Van fa, amin a fejsze éle kicsorbul. Lengyel Józsefet ilyen fából faragták. Ha rá gondolok — márpedig mióta tudom a szörnyű és szomorú hírt, minduntalan rá gondolok, ha újságot olvasok, ha megyek az utcán, ha a híreket hallgatom, ha süt a nap és ha zápor veri a várost —, ha rá gondolok, nem tudok külön gondolni Lengyel Józsefre, az emberre, az íróra, a kommunistára. Mint minden nagy egyéniségben, benne is rendezett, szép összhangban volt alkata, tehetsége, világnézete. Lengyel József: Lengyel József volt. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, habozás nélkül ezt a szót választanám: hűség. Ami nem feltétlenül erény és dicséret; a langymeleg hűség csak szánalommal és szomorúsággal tölt el. Lengyel József hűsége nem ilyen volt: önmagát és másokat égető,dacos, konok, kemény, tántoríthatatlan hűség. Hűség a leírt szóhoz, aminek igaznak és szépnek kell lennie, hűség az emberi tisztességhez, amiből soha, semmilyen körülmények között nem szabad engedni, hűség az igazsághoz, amit mindenkor vállalni kell, hűség a néphez, melyet nem megváltani kell, hanem belőle megújulva és tőle tanulva vezetni, hűség az eszméhez, melyet szolgálni kell, mindenáron. * Nem is tudom, mert igyekszem megfogalmazni Lengyel József emberi, írói, világnézeti hitvallását, mikor ő már megfogalmazta. De mondhatom ezt egy ország nevében is: sok mindentől mentes maradhatott volna ez a nép és ez a nemzet, ha az első Lengyel József-i remekmű, a Visegrádi utca, krónikája a 133 napnak, mely megrengette Magyarországot, nem három évtizednyi késéssel kapcsolódik be az ország szellemi és politikai vérkeringésébe. És mondjuk ki nyugodtan: annak a húsz esztendőnek a történelme, mióta Lengyel József annyi megpróbáltatás után ismét Magyarországon élhetett, azért is alakult úgy, ahogyan alakult, mert ebben már benne van és otthonra talált az ő okos és kérlelhetetlen hűsége. Mit mondhatnék még? A sírversét is megírta helyettünk: ITT NYUGSZIK A nyugtalan Százhazájú hontalan Életét bizonyló Szomjasan vándorló Álmatlan álmodó ! Mit mondhatnék még? Búcsúzom tőled, Lengyel József, a Magyar Írók Szövetsége, minden magyar írástudó nevében. Búcsúzom tőled kortársaid nevében, akik között az elmúlt esztendőkben oly pótolhatatlan rendet vágott a halál. Mert nem igaz, hogy minden ember pótolható. Sorban mentek el a pótolhatatlanok, és most rád is sor került, te pótolhatatlan. Búcsúzom tőled a magam kortársai nevében, akiknek így vagy úgy, apja, tanítója, barátja, mestere, példaképe voltál. És akik előbbutóbb követnek majd, nem a halhatatlanságba, a sírgödörbe. Búcsúzom tőled a fiatalok nevében, akik személyesen talán nem is ismertek, de akiket kevés szem figyelt éberebben és több szeretettel, mint a Te, most már semmit sem látó szemed. Tudom, mert egész életed jogosít föl erre a tudásra: utolsó pillantásod őket látta, a jövőnket. És búcsúzom tőled mostani és majdani olvasóid milliói nevében. Mert amíg van ember, aki olvasni tud, nemcsak ebben a kicsiny országban, az egész földkerekségen, amíg van ember, akinek jelent valamit ez a szó: forradalom, addig ismerni fogják ezt a nevet: Lengyel József. A magam nevében nem búcsúzom tőled, Józsi bácsi Minek búcsúzni, Te velem vagy és velem maradsz, életem utolsó pillanatáig. Gyurkó László Nem szentek kellenek, hanem akik jók, mert rossznak lenniük rossz. Kíméletlenek, erőszakosak, akik magukat ki nem felejtik de mindenkivel számolnak és az erőket számba veszik. Vannak könnyű sorsú emberek; ezeknek a hűségük is könnyű, ha megméretik. Lengyel József nehéz sorsú ember volt; talán a legnehezebb sorsú ember, akit ismertem. Aligha tévedek, hogy nehéz sorsát nem utolsósorban kérlelhetetlen hűsége okozta. S bizonyos, hogy nem tévedek, ha azt mondom, hogy ma még felmérhetetlen emberi és írói nagysága ebből a tántoríthatatlan hűségből táplálkozott. Ha Lengyel József hűsége megméretik, nagyságát megszázszorozza, hogy hű volt jóban és rosszban, az elnyomatásban és a hatalomban, a névtelenségben és a hírnévben, a poklokban, a gyötrelemben, a kétségekben, a dicsőségben. És Lengyel József hűsége nemcsak kérlelhetetlen és könyörtelen, hanem okos hűség is volt. Ezért tekintettük iránytűnek, mindig és mindenkor. Nem a gyász pátosza mondatja velem, hanem az igazság kényszere: az én életemben nem volt írástudó, akinek élete, életműve olyan biztos eligazodást jelentett volna világunk mindennapjaiban, mint Lengyel Józsefé. Tudom, hogy minden embernek magának kell járnia az utakon, amíg rátalál a magáéra, és mégis vallom: ha korábban ismerhettem volna Lengyel Józsefet, ha korábban igazodhattam volna életének és életművének tájolója szerint, nem egy keserű és keserves vargabetű maradt volna ki az életemből. • Indulatos forradalmár volt Ismét elveszítettünk valakit a „második magyar reformkor” nagy alakjai közül, hiteles tanúját és utolsó pillanatig tevékeny formálóját századunknak, személyében is jelképét, szavával értelmezőjét legnagyszerűbb történelmi vállalkozásunknak, a pártalapító kommunistát és forradalmár írót, Lengyel Józsefet. Indulatokat keltő ember volt. Nem volt kellemes a modora. Volt valamikor a francia párt központi lapjának egy plakátja: „L’Humanité n’y va pas par quatre chemins.” Ez a szöveg, és a plakát egyenes útján lépkedő, frígiai sapkás, karakán kis emberke jutott eszembe sokszor Józsi bácsiról. Nem tudott kertelni, nem volt diplomatikus. Indulatokat keltett minden megnyilatkozása azért is, mert elégedetlen volt azzal, ami van. Jobbítani akart! Ebben a mi forradalmunkban, múlt és jövő átmenetében, mindig voltak (és vannak is nem kevesen), akik csak a múlthoz mérik a jelent; lecsücsülnének babérjaik kicsi dombjára, megdicsőülten és optimistán, mint egy választási dekoráció. Konzervatív — ha szigorú vagyok: ellenforradalmi — magatartás; nyárspolgárrá vedlett néhai forradalmárok magatartása. Lengyel József, öregen és annyi keserves megpróbáltatás után is, megmaradt fiatal forradalmárnak, elveihez mérte a valóságot, céljaihoz az elért eredményeket, így és ezért volt elégedetlenkedő. Mármost a temperában bölcs politikai magatartás azt kívánná, hogy az ember múltat és jövőt egyaránt számba véve, józan pontossággal tudja meghatározni tartózkodási helyének koordinátáit. Tény, hogy Lengyel József nem volt temperáltan bölcs, amiként standbeli politikus sem; szenvedélyes ember volt, író volt. Normája az volt, aminek lennie kellene, aminek lennie kell. Mint ahogy a hatékony forradalmi politikai cselekvés is azt kívánja: egyszerre szolgálni a napi praktikumot és az elveket, egyaránt nézni a lábunk elé és a messzi cél iránt. Ám az írói hatékonyság nem azonos a politikaival, a célhoz vezető, szükségszerűen kanyargós úton is, az írónak elsősorban a törvényszerű cél egyenes irányába kell látnia. Lengyel József történelemben nézett és látott, Martinovicstól, Széchenyitől a messzi jövőbe vezető folyamat jegyében nézte és látta azt, ami van. Szükségtelen emlékeztetnem rá, milyen félreértések érvényesültek a múltban az írói szolgálatot illetően. Hogyan ment feledésbe, hogy az író: nevelő. És hogy diplomatikus hanggal, kritikátlan tömjénezéssel nemcsak a legjobb és legtöbbre hivatott gyerek rontható el, hanem a legtöbbre hivatott társadalom is, hogy az öntömjénezés bárhol, bármikor, bármely rendre halálos veszedelem. Lengyel József nehéz próbán bizonyította forradalmár írói elhivatottságát, nagy áron váltotta meg jogát a szenvedélyes elégedetlenkedésre — azokért a célokért, amelyekre életét föltette, értünk, jövőnkért. Indulatokat keltő ember volt. Mert forradalmár volt és író volt, valódi, vérbeli, mindkét minőségében. Mert szolgálatát kertelés nélküli, forradalmi bírálatnak értelmezte, a kommunista jövőért. Az irodalom napi életében, a napi politika pillanatnyi akusztikájában, az indulatok sajátos felhangokat kaphatnak. Furcsa ez olyan mesterségben, amelynek anyaga a fehéren-feketén leírt szó. Ámde a napok elmúlnak, az írás megmarad. A mester meghalt, a mű tehát teljes, az irodalomtörténeté. Klasszikusaink között, előkelő helyen. A magyar irodalomtörténet szocialista fejezetének egyik vezető helyén. Lengyel József soha nem vétette szem elől, miért is lépett annak idején egyik alapítóként a kommunisták pártjába. Mert a kommunizmus a humanizmus kiteljesedése; mert a kommunizmus: okos és igazságos rend a testvérré váló emberek között; mert a kommunizmus: mindenfajta önkény, hivatali packázás, harácsolás, jogfosztás, erőszakoskodás, háborúság vége; a kommunizmus: felszabadulás. Ezért van, ezt a missziót kell maradéktalanul betöltenie. Lengyel József erre tanít, és ez hosszú nemzedékekre szóló tanítás. Ezért a szenvedélyes elégedetlenkedés, a magatartásnak olyan példája, amelyre az embernek mindig szükséges lesz, ha élni akar. És mert nagyszerű értője a mesterségnek, szépen mondja, amit mond. Tehát lesz olvasója, és lesz, aki letévén a könyvet, úgy érzi, különb módon kell élnie. Mesterházi Lajos Lengyel József emlékére Találkoztam Valakivel a hegyi ösvényen ahol én járni nem tudok. Találkoztam az Igazzal aki én lenni nem tudok. Elment. A gazos ösvényen egyedül maradtam. De az Igaz mindig újra megszületik. És imhol ez Az Ember ez a lehetséges Mindenki Millió mindig csak egyetlenegy. Weöres Sándor 1975. JÚLIUS 19.