Élet és Irodalom, 1975. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1975-07-26 / 30. szám - Galambos Lajos: Zöldfa-cola (9. oldal) - Tornai József: Vadhajtások és vad-hajtások • vers (9. oldal) - Kolozsvári Grandpierre Emil: Elhanyagolt párhuzamok (9. oldal) - Szíjártó Kálmán: Vers • kép (9. oldal) - Rab Zsuzsa: Levelek múlása (9. oldal)
GALAMBOS LAJOS: ZÖLDFA-COLA Július 13-án, vasárnap tiszántúli rokonaink utaztak haza a Balaton mellől. Nem az illendőség, a testvéri szeretet sem engedte volna meg, hogy szó nélkül hajtsanak el lakásunk előtt. — Csak egy kicsit trécselünk és megyünk — mondották —, nagy út áll még előttünk. — Majd ebéd után — intézkedett határozottan a feleségem. — Addig még ráérünk kitalálni egy jó kis helyet. Én a „jó kis hely”-nek a „Bukarestet” ajánlottam, mire végül a közösség a „Zöldfa” mellett döntött, vagy előkelőbb nevén a „Pannónia Hotels Restaurants”, Zöldfája mellett. — Igen jól főznek ott, és II. osztályú. Három gyerek, öt felnőtt, a sógornak természetesen kétszer kellett fordulnia a Krisztinavárosig, amiben nem volt semmi hiba, új még a kocsi, nem árt bejáratni a fővárosi forgatagban sem. Mi az első fordulóban a három gyerekkel és a nagymamával mentünk. Csak négyszemélyes szabad asztalt találtunk, leültünk hát oda, majd lesz nagyobb asztal, mire mindenki ideér. Akadt is, mindjárt mellettünk, ahol német turisták fizettek épp. Fizettek, de nem nagyon akartak mozdulni, bár én azonnal az asztal sarkához álltam, jelezvén, hogy foglalom ezt a nyolcszemélyest. A németek nem egyben, páronként fizettek, aztán hasonlítgatták a számláikat, sutyorogtak, dünynyögtek, de aztán legyintettek, felálltak és elmentek — nem mondható, hogy fénylő arccal. A nagymama és a három gyerek is átsétált a nagy asztalhoz, mire azonban a többiek megjöttek, a nagymama az étlapot szétnyitván, felfedezett valamit: — Nézd csak fiam, ez az étterem csak hét közben II. osztályú, péntek, szombat, vasárnap első! Egyelme, gondoltam, nyilván kihasználják a szezont. Most az a fontos csupán, hogy az ételeikben ne csalódjunk. Nem is csalódtunk, könnyű, finom, ízletes nyári ebédet fogyasztottunk, tehát a Zöldfában még mindig jól főznek. Intettünk a fizetőnek, és azt súgtam a feleségemnek: — Fizess te, tudod, mennyire utálok pénzzel bánni. Ő bólintott, felsorolt a főúrnak mindent, még a két szelet kenyérről sem feledkezve meg. A főúr gyorsan jegyzett, gyorsan számolt, és a számlát az asztalra tette. — Kettőszáznyolcvankettő-harminc — mondta. — No, akkor kezdjük élőtről — szólt a feleségem mély nyugalommal. — Az étlap egyik szárnyán az I., a másikon a II. osztályú árak vannak. Vasárnap lévén az 1. osztályút számoljuk, ugye? — Természetesen, kérem. — Kezdjük hát akkor. Elölről. Nem, nem a főúr kezdett izzadni. Én. Hogy bizonyára mások is idebámulnak majd, és ez kínos, és ez nagyon nem-szeretem dolog. Felötlött emlékezetemben ugyanis egy téli, nem szezonbeli ebéd itt, amit szomszédunkkal költöttünk el, s akkor Attila barátom kérte a „visszaszámlálás”-t. Akkor csupán húsz forint húsz fillér differencia adódott, természetesen a mi kárunkra. ..Nem tesz semmit, akkor adok még vissza húsz-huszat, ugye? — kérdezte a pincérnő, mert akkor nőnek fizettünk. — Nem, csak húsz forintot — mondta Attila —, azt a húsz fillér borravalót igazán megérdemli a dupla számlázásért, nem? A pincérnő arca lángba borult, valami fojtottan dühös nevetgéléssel szólt felszolgáló brigádjának, miközben a húszfillérest idegesen dobálta a tenyerében: — Gyerekek, gyertek, lássatok csudát. Kaptunk húsz fillér borravalót! — De emelt fejjel vonulunk ki, hölgyem — szólt keményen és hangosan Attila. — Nem lettünk ürgék. Most, e vasárnapon, végigfutva bennem az emlék, a „visszaszámlálás” éppen a vége felé tartott. — Ez a 29 forint? — kérdezte a feleségem. — A két üveg sör, export ugye, tetszik látni. — Hogyne. És ez az utolsó számadat? Ez a nyolcvan forint nyolcvan fillér? — Az a Cola, kérem. — Hat üveg Cola ennyibe kerül a Zöldfában? — Ó, igen, igen — legyintett a főúr, mintha csak valami légy szállott volna véletlenül erre —, ez a meleg, ez a sok vendég, tévedhet az ember. Bizony, a hat üveg Cola csak 40 forint nyolcvan fillér, még az első osztályon is. És mosolygott szolgálatkészen, majdnem bájosan. Itthon újra nézve a „Pannónia Hotels Restaurants” Zöldfájának 238-as számú számláját, már csak igazából nevetnünk kellett. A főúr így is becsapott bennünket, bár borravalót is kapott, s nem húsz fillért. Az egyes fogások árai is pontosak voltak. Csak az összeadásnál tévedett a főúr. Sebaj. Tíz forint tanulópénzt megér a legközelebbi ebéd a Zöldfában. Levelek múlása Kora tavasz óta szemrehányón és csúnyán hízik tespedő életmódjától az irattartó, amelybe a magválaszolásra váró leveleket szoktam behajigálni — hovatovább: begyömöszölni — egy boldogabb napig, amikor majd feltétlenül, holtbiztosan, becsületszavamra előszedem, kiteregetem, fontossági sorrendbe rakom tartalmát, és válaszolok valamennyire; megköszönök, viszonzok, együttérzek, sajnálkozom, meghívok, füllentek, hazudok, mentegetőzöm, fogadkozom, jóváteszek, pironkodom, ígérgetek. A boldogabb napot azonban naponta elhalasztom. Én, aki különben anynyit panasztom a technika lelket kiszikkasztó, kényelmes áldásait, magam is inkább telefonálok és táviratokat küldök, ha már nagyon muszáj, levél helyett. Nem is tudom, vigasz-e számomra, amikor lépten-nyomon azt hallom: mások is így vannak ezzel. A szükséges hivatalos levelezésen kívül karácsonyi, újévi, s legfeljebb még külföldön firkantott „anziksz”-kártyákon tartják életben baráti kapcsolataikat kortársaink. Amióta pedig egyre több ország és város kapcsolódik bele a távhívó-rendszerbe, gondolom, még az ilyen formális üdvözleteket is egyre gyakrabban pótolja a percek alatt létrejövő élő beszélgetés, a percek alatt „letudható” baráti, udvariassági gesztus. Hogy is van ez, miért is van? Megszoktuk, hogy lassan kint mindent a „nem érünk rá” túlérvelhetetlen indokával mentegetünk.Még nívósabb, hitelesebb mentségre sem érünk rá. De a magánlevelezés sorvadásának egyéb okai is vannak. Korunk embere türelmetlen. A lassú reagálás idegesíti. Még a gyors kérdésre adott kényelmes, részletes mondat is. Hát még a levélváltások örök aszinkronja! Reménytelen dolog is az egész.★ Az aszinkron! Gondoljunk a szerelmes levelekre. Ez az egy talán még nem ment ki a divatból, a szó már lassan igen, a fogalom aligha. Az egymástól elszakadt párok, amióta a világ világ, égető szükségét érzik, hogy ha másképp nem lehet, levélbe ömlesztve küldjék el magukat a másiknak. „Kedvesem — kezdi valahogy így az egyik, talán a nő —, mit csinálhatsz ebben a pillanatban? Tudom, hogy rám gondolsz és látsz engem itt a lámpa fénykörében, ahogy Neked írok. Most jött fel a hold, és eszembe jut az utolsó este ...” És így tovább, az igazi szerelem meglehetősen együgyű, de csillogó szókincsével. A leveleket két nap múlva kézbesíti a postás, józan délelőtt, talán még egy tértivevényes adófelszólítás társaságában. A címzett előbb, természetesen, a nyugtalanító külsejű borítékot tépi fel. Aztán olvasni kezdi a másikat. Órájára pillant, mert valahova éppen sietnie, kell. De olvassa azért: „... és látsz engem itt a lámpa fénykörében... most jött fel a hold...” Milyen lámpa? Igen, igen, persze, fénykörében, ő a drága, és a hold is, na igen, az utolsó este, és hogy mit csináltam akkor, mit is, amikor ő a levelét írta, igaz, a kosárlabda bajnokságot néztem a tévében, de gondoltam rá, persze, fénykörében, igen, majd este, ha egy kis nyugalmam lesz, írok neki... Este aztán a maga meghitt fényköréből küldi a tudósítást érzelmeiről. Őszintén, melegen. Tulajdon soraitól még jobban felforrósodva. Két nap múlva, józan délelőtt, megérkezik a levél. A címzett éppen futna el hazulról, órájára pillant ... és így tovább, és így tovább. Mint a messziről látott ágyútűz és a hangja, örök ütemkéséssel, reménytelenül. És mindez persze, csak a szerelmes leveleikre érvényes. ★ Hol vannak a vidám postakocsisok, a türelemmel várt leveleket kürtharsogatva hozók-vivők, a türelmetlenül feltört pecsétek, a a sokszor-sokszor végigolvasott levelek? Amikor a tavaszi levélre nyár végén jött meg a válasz, és nem bántott senkit az aszinkron, talán mert nem is ismerték ezt a szót? . . Hol vannak a terjedelmes episztolák, nagy költők és fűzfapoéták verses levelei, hosszú téli esték és hosszú viaszgyertyák rövidítői, az egyetlen, igazi baráthoz írt nagy vallomások, tele aprólékos tájleírással, események krónikájával, bonyolult önelemzéssel? A század második felének történelmi és hétköznapi arcát aligha rekonstruálhatják utódaink a leveleinkből, ahogy mi tudtunk meg annyi mindent régi századok levelezőinek jóvoltából. Baj ez? Nem tudom. Csak azt, hogy kár a levelekért. S hogy jólesik megpihenni és ringatózni ráérősen gördülő régi levelek — sokszor locsogó — hullámain, s nosztalgiával és halvány irigységgel arra gondolni: milyen apróra érdekelte a régi embert a másik ember, s hogyan el tudott bíbelődni önmagával! Talán én is csöndesebbre tudnám fogni napjaim vágtáját, ha egyszer nekiülnék egy nagy árkos papírnak, s belekezdenék egy végtelen levélbe, valahogy így: „Drága Barátném! Itt már lassan beköszönt az ősz, tegnap hajnalra már a dér is lehullott, s vándormadarak nagy csapatokban ...” Legalább fel kellene hívnom végre. Mennyi is a telefonszáma? *•" A következő történetet egy szuszra álmodtam végig, olyan kereken, olyan töredékesen, ahogy elmondom. Szakadék tátongott előttem, kékesmélyű, sötét szakadék. A partjánál megtorpantam. Ha tovább akarok menni, vagy felülről vagy alulról kell megkerülnöm. A felső út látszott rövidebbnek, minthogy siettem, arra felé indultam. Szemből gyönge fény szivárgott, de elég erős ahhoz, hogy kirajzolja az ösvény szélén békésen kérődző szarvasok és őzek sziluettjét. Megejtő volt a kép. Néhány lépés után mégis megfordultam. Tudtam, hogy ha ezek a békés állatok megriadnak, egyetlen mozdulatuk elég ahhoz, hogy hanyatt-homlok a szakazuhanjak, é kerültem áz átt. Mialatt a ‘2 szakadék szélén baktattam, az alkásó ösvény felé, lassan kivilágoso-ó dott. Visszanéztem, a szakadék *** felső peremével párhuzamos ösvény mellől már eltűntek a kérődző állatok, a réten egy őzbak és egy bölény öldelődzött. Eleinte úgy látszott, hogy az őzbak nem ellenfél a hatalmas bölénynek, amely egy-egy ökleléssel magasan a levegőbe dobta. Az őz azonban mindig négy lábra esett, mint a macska, s alig ért földet a lába, nyomban támadott. Sohasem szemből, hanem hol egyik, hol másik oldalról. Néhány perc múlva a bölény elvesztette lába alól a talajt s fejjel lefelé a mélységbe zuhant. Ebben a pillanatban az őzbak fiatal lánnyá változott, fölugrott a bölény hátára és csengő hangon kiáltotta: — Győzött az igazság, Dejanira. Dejanira? A név elgondolkoztatott. .Szerencsére egy lelkészforma ember hjlett mailettem, ő is a küzdelmet nézte. — Ki is az a Dejanira? — kérdeztem. — Bizonyára tudja, hiszen bibliai név. — Nem bibliai — válaszolta. — Az ezeregy éjszakából való. — És mit szól hozzá, hogy az a keszeg kis őz hogy elbánt azzal a behemót bölénnyel. — Nézze — mondta —, ezek a bölények valójában szélhámosok. Tupírozzák a sörényüket, hogy annál nagyobbnak látszódjanak. De valójában egyáltalán nem veszedelmesek.★ Délután fél ötkor, mint minden főkönyvelő, Bizorai, gondosan a fiókjába rakta íróasztaláról az iratokat. A fiókokat bezárta, a kulcsot zsebrevágta, kollégáival egyetemben lekocogott a lépcsőkön, sorra elköszönt mindegyiktől, egyik vagy másik utcasarkon, aszerint, hogy kinek-kinek merre vitt az útja. Odahaza csókkal üdvözölte feleségét, mint minden főkönyvelő. Tisztálkodott , a fürdőszobában, belebújt a mackójába, lábára papucsot húzott, leült a tévé elé, mint minden főkönyvelő, és nézte a műsort, hol figyelmesen, hol kettőbe harapott ásítások között. Nézte mindaddig, míg a konyhából ki nem szólt Bizorainé: — Tatus, kész a vacsora. A biztonság kedvéért megismételte a felszólítást, mert tudta, hogy az ura szórakozott, mint minden főkönyvelő, az ismétlődő ingerek azonban áttörik szórakozottsága falait. Jól számított, mert a második fölszólítás után néhány perccel Bizorai becsoszogott a konyhába, leült a teli tányér elé és jóízűen evett, mint minden főkönyvelő. Először a húslevest fogyasztotta el, aztán ecetes tormával a főtt marhahúst. Elégedetten törölte meg a száját Mikor fölállott, látszott, hogy pontosan három méter magas, mint minden főkönyvelő. Kissé szomorú volt, mert a bal lába kisujjáról hiányzott a tyúkszem, amely járás közben annyi, de annyi örömöt szerzett kerek háromszáz esztendeig. ★ Tihornyák érettségi biztos nagyon szerette a halakat. Szerette őket a tálban, az asztalon, szerette őket a vízparton, akkor is, ha elúsztak a csalival, egy fokkal jobban, ha kirántotta őket a vízből s belerakta a horgászzsákba. Szerette őket a piacon, a természettudományi könyvekben, folyóiratokban, sőt kasírozott állapotban. Minden gondolata a halak körül forgott és így ahelyett, hogy megkérdezte volna, hányban bocsátotta ki II. Endre az Aranybullát, ezt kérdezte a vizsgázó diáktól: — Mondja fiam, hogy hívják azt a halat, amelyik csalétek nélkül is bekapja a horgot. — Mestigér — hangzott a felelet. Indulatosan csapott az asztalra: — Olyan hal nincs. Elégtelen! , Ezért nem mehetett Gyurika a műegyetemre, s ennek következményeként nem működik a szellőztető berendezés a központi irodaházban. Gyurika bánatában bölény módra tupíroztatta a haját, aztán nyugalomba vonult mint minden főkönyvelő. KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL: Elhanyagolt párhuzamok TORNAI JÓZSEF: Vadhajtások és vadhajtások Költő és hóhér Az egyik alkot, a másik felköt. Imrének Imrus, van-e rajtad hímrúzs? Ha nincs rajtad hímrúzs, majd ken rád az Irmus. Románc Ez a románc cezarománc. Vadmeggy Virágzik a vadmeggy : az ember vad jön, vad megy. Közlemény, 1945 Ma lesz melasz. Garai Oly sovány vagy, Garai, mint egy niagarai indián agarai. Történet Délelőttönként Délelőttönként.