Élet és Irodalom, 1975. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1975-07-26 / 30. szám - Galambos Lajos: Zöldfa-cola (9. oldal) - Tornai József: Vadhajtások és vad-hajtások • vers (9. oldal) - Kolozsvári Grandpierre Emil: Elhanyagolt párhuzamok (9. oldal) - Szíjártó Kálmán: Vers • kép (9. oldal) - Rab Zsuzsa: Levelek múlása (9. oldal)

GALAMBOS LAJOS: ZÖLDFA-COLA Július 13-án, vasárnap tiszán­túli rokonaink utaztak haza a Ba­laton mellől. Nem az illendőség, a testvéri szeretet sem engedte vol­na meg, hogy szó nélkül hajtsanak el lakásunk előtt. — Csak egy kicsit trécselünk és megyünk — mondották —, nagy út áll még előttünk. — Majd ebéd után — intézke­dett határozottan a feleségem. — Addig még ráérünk kitalálni egy jó kis helyet. Én a „jó kis hely”-nek a „Bu­karestet” ajánlottam, mire végül a közösség a „Zöldfa” mellett dön­tött, vagy előkelőbb nevén a „Pan­nónia Hotels Restaurants”, Zöldfája mellett. — Igen jól főznek ott, és II. osztályú. Három gyerek, öt felnőtt, a só­gornak természetesen kétszer kel­lett fordulnia a Krisztina­városig, amiben nem volt semmi hiba, új még a kocsi, nem árt bejáratni a fővárosi forgatagban sem. Mi az első fordulóban a három gyerekkel és a nagymamával men­tünk. Csak négyszemélyes szabad asztalt találtunk, leültünk hát oda, majd lesz nagyobb asztal, mire mindenki ideér. Akadt is, mindjárt mellettünk, ahol német turisták fizettek épp. Fizettek, de nem nagyon akartak mozdulni, bár én azonnal az asztal sarká­hoz álltam, jelezvén, hogy fogla­lom ezt a nyolcszemélyest. A né­metek nem egyben, páronként fizettek, aztán hasonlítgatták a számláikat, sutyorogtak, düny­­nyögtek, de aztán legyintettek, felálltak és elmentek — nem mondható, hogy fénylő arccal. A nagymama és a három gye­rek is átsétált a nagy asztalhoz, mire azonban a többiek megjöt­tek, a nagymama az étlapot szét­nyitván, felfedezett valamit: — Nézd csak fiam, ez az étte­rem csak hét közben II. osztályú, péntek, szombat, vasárnap első! Egye­lme, gondoltam, nyilván kihasználják a szezont. Most az a fontos csupán, hogy az ételeikben ne csalódjunk. Nem is csalódtunk, könnyű, fi­nom, ízletes nyári ebédet fo­gyasztottunk, tehát a Zöldfában még mindig jól főznek. Intettünk a fizetőnek, és azt súgtam a fele­ségemnek: — Fizess te, tudod, mennyire utálok pénzzel bánni. Ő bólintott, felsorolt a főúrnak mindent, még a két szelet kenyér­ről sem feledkezve meg. A főúr gyorsan jegyzett, gyorsan számolt, és a számlát az asztalra tette. — Kettőszáznyolcvankettő-har­­minc — mondta. — No, akkor kezdjük élőtről — szólt a feleségem mély nyuga­lommal. — Az étlap egyik szár­nyán az I., a másikon a II. osztá­lyú árak vannak. Vasárnap lé­vén­ az 1. osztályút számoljuk, ugye? — Természetesen, kérem. — Kezdjük hát akkor. Elölről. Nem, nem a főúr kezdett izzad­ni. Én. Hogy bizonyára mások is idebámulnak majd, és ez kínos, és ez nagyon nem-szeretem dolog. Felötlött emlékezetemben ugyan­is egy téli, nem szezonbeli ebéd itt, amit szomszédunkkal költöt­tünk el, s akkor Attila barátom kérte a „visszaszámlálás”-t. Ak­kor csupán húsz forint húsz fil­lér differencia adódott, természe­tesen a mi kárunkra. ..Nem tesz semmit, akkor adok még vissza húsz-huszat, ugye? — kérdezte a pincérnő, mert akkor nőnek fizettünk. — Nem, csak húsz forintot — mondta Attila —, azt a húsz fillér borravalót igazán megérdemli a dupla számlázásért, nem? A pincérnő arca lángba borult, valami fojtottan dühös nevetgé­­léssel szólt felszolgáló­ brigádjá­nak, miközben a húszfillérest ide­gesen dobálta a tenyerében: — Gyerekek, gyertek, lássatok csudát. Kaptunk húsz fillér borra­valót! — De emelt fejjel vonulunk ki, hölgyem — szólt keményen és hangosan Attila. — Nem lettünk ürgék. Most, e vasárnapon, végigfutva bennem az emlék, a „visszaszám­lálás” éppen a vége felé tartott. — Ez a 29 forint? — kérdezte a feleségem. — A két üveg sör, export ugye, tetszik látni. — Hogyne. És ez az utolsó számadat? Ez a nyolcvan forint nyolcvan fillér? — Az a Cola, kérem. — Hat üveg Cola ennyibe kerül a Zöldfában? — Ó, igen, igen — legyintett a főúr, mintha csak valami légy szállott volna véletlenül erre —, ez a meleg, ez a sok vendég, té­vedhet az ember. Bizony, a hat üveg Cola csak 40 forint nyolcvan fillér, még az első osztályon is. És mosolygott szolgálatkészen, majdnem bájosan. Itthon újra nézve a „Pannó­nia Hotels Restaurants” Zöld­fájának 238-as számú számláját, már csak igazából nevetnünk kel­lett. A főúr így is becsapott ben­nünket, bár borravalót is kapott, s nem húsz fillért. Az egyes fogá­sok árai is pontosak voltak. Csak az összeadásnál tévedett a főúr. Sebaj. Tíz forint tanulópénzt megér a legközelebbi ebéd a Zöldfában. Levelek múlása Kora tavasz óta szemrehányón és csúnyán hízik tespedő élet­módjától az irattartó, amelybe a magválaszolásra váró leveleket szoktam beh­ajigálni — hovato­vább: begyömöszölni — egy bol­dogabb napig, amikor majd fel­tétlenül, holtbiztosan, becsület­szavamra előszedem, kiteregetem, fontossági sorrendbe rakom tartal­mát, és válaszolok valamennyi­re; megköszönök, viszonzok, együttérzek, sajnálkozom, meg­hívok, füllentek, hazudok, mente­getőzöm, fogadkozom, jóváteszek, pironkodom, ígérgetek. A boldo­gabb napot azonban naponta el­halasztom. Én, aki különben any­­nyit panasztom a technika lelket kiszikkasztó, kényelmes áldásait, magam is inkább telefonálok és táviratokat küldök, ha már na­gyon muszáj, levél helyett. Nem is tudom, vigasz-e szá­momra, amikor lépten-nyomon azt hallom: mások is így vannak ezzel. A szükséges hivatalos leve­lezésen kívül karácsonyi, újévi, s legfeljebb még külföldön firkan­­tott „anziksz”-kártyákon tartják életben baráti kapcsolataikat kor­társaink. Amióta pedig egyre több ország és város kapcsolódik bele a távhívó-rendszerbe, gondolom, még az ilyen formális üdvözlete­ket is egyre gyakrabban pótolja a percek alatt létrejövő élő be­szélgetés, a percek alatt „letud­ható” baráti, udvariassági gesz­tus. Hogy is van ez, miért is van? Megszoktuk, hogy lassan kint min­dent a „nem érünk rá” túlérvelhe­­tetlen indokával mentegetünk.­­Még nívósabb, hitelesebb ment­ségre sem érünk rá. De a magán­­levelezés sorvadásának egyéb okai is vannak. Korunk embere türelmetlen. A lassú reagálás ide­gesíti. Még a gyors kérdésre adott kényelmes, részletes mondat is. Hát még a levélváltások örök aszinkronja! Reménytelen dolog is az egész.★ Az aszinkron! Gondoljunk a szerelmes levelekre. Ez az egy ta­lán még nem ment ki a divatból, a szó már lassan igen, a fogalom aligha. Az egymástól elszakadt párok, amióta a világ világ, ége­tő szükségét érzik, hogy ha más­képp nem lehet, levélbe ömleszt­ve küldjék el magukat a másik­nak. „Kedvesem — kezdi vala­hogy így az egyik, talán a nő —, mit csinálhatsz ebben a pillanat­ban? Tudom, hogy rám gondolsz és látsz engem itt a lámpa fény­körében, ahogy Neked írok. Most jött fel a hold, és eszembe jut az utolsó este ...” És így tovább, az igazi szerelem meglehetősen egy­ügyű, de csillogó szókincsével. A leveleket két nap múlva kéz­besíti a postás, józan délelőtt, ta­lán még egy tértivevényes adó­felszólítás társaságában. A cím­zett előbb, természetesen, a nyug­talanító külsejű borítékot tépi fel. Aztán olvasni kezdi a mási­kat. Órájára pillant, mert valaho­va éppen sietnie, kell. De olvassa azért: „... és látsz engem itt a lámpa fénykörében... most jött fel a hold...” Milyen lámpa? Igen, igen, persze, fénykörében, ő a drága, és a hold is, na igen, az utolsó este, és hogy mit csináltam akkor, mit is, amikor ő a levelét írta, igaz, a kosárlabda bajnoksá­got néztem a tévében, de gondol­tam rá, persze, fénykörében, igen, majd este, ha egy kis nyugalmam lesz, írok neki... Este aztán a maga meghitt fény­köréből küldi a tudósítást érzel­­meiről. Őszintén, melegen. Tu­lajdon soraitól még jobban fel­forrósodva. Két nap múlva, józan délelőtt, megérkezik a levél. A címzett ép­pen futna el hazulról, órájára pil­lant ... és így tovább, és így to­vább. Mint a messziről látott ágyútűz és a hangja, örök ütemké­séssel, reménytelenül. És mindez persze, csak a sze­relmes leveleikre érvényes. ★ Hol vannak a vidám postako­csisok, a türelemmel várt levele­ket kürtharsogatva hozók-vivők, a türelmetlenül feltört pecsétek, a a s­o­­k­szor-s­ok­szor végigolvasott levelek? Amikor a tavaszi levél­re nyár végén jött meg a válasz, és nem bántott senkit az aszink­ron, talán mert nem is ismerték ezt a­ szót? . . Hol vannak a terjedelmes episz­tolák, nagy költők és fűzfapoéták verses levelei, hosszú téli esték és hosszú viaszgyertyák rövidítői, az egyetlen, igazi baráthoz írt nagy vallomások, tele aprólékos tájleírással, események króniká­jával, bonyolult önelemzéssel? A század második felének történel­mi és hétköznapi arcát aligha re­konstruálhatják utódaink a leve­leinkből, ahogy mi tudtunk meg annyi mindent régi századok le­velezőinek jóvoltából. Baj ez? Nem tudom. Csak azt, hogy kár a levelekért. S hogy jólesik megpihenni és ringatózni ráérősen gördülő régi levelek — sokszor locsogó — hullámain, s nosztalgiával és halvány irigység­gel arra gondolni: milyen apróra érdekelte a régi embert a másik ember, s hogyan el tudott bíbe­lődni önmagával! Talán én is csöndesebbre tud­nám fogni napjaim vágtáját, ha egyszer nekiülnék egy nagy ár­kos papírnak, s belekezdenék egy végtelen levélbe, valahogy így: „Drága Barátném! Itt már lassan beköszönt az ősz, tegnap hajnalra már a dér is lehullott, s vándormadarak nagy csapatok­ban ...” Legalább fel kellene hívnom végre. Mennyi is a telefonszáma? *•" A következő történetet egy szuszra álmodtam végig, olyan kereken, olyan töredékesen, ahogy elmondom. Szakadék tá­tongott előttem, kékesmélyű, sö­tét szakadék. A partjánál meg­torpantam. Ha tovább akarok menni, vagy felülről vagy alul­ról kell megkerülnöm. A felső út látszott rövidebbnek, mint­hogy siettem, arra felé indultam. Szemből gyönge fény szivár­gott, de elég erős ahhoz, hogy kirajzolja az ösvény szélén bé­késen kérődző szarvasok és őzek sziluettjét. Megejtő volt a­­ kép. Néhány lépés után mégis­­ megfordultam. Tudtam, hogy ha ezek a békés állatok megriadnak, egyetlen mozdulatuk elég ahhoz, hogy hanyatt-homlok a szaka­­zuhanjak, é kerültem áz átt. Mialatt a ‘2 szakadék szélén baktattam, az al­­ká­só ösvény felé, lassan kivilágoso-­ó dott. Visszanéztem, a szakadék *** felső peremével párhuzamos ös­vény mellől már eltűntek a ké­rődző állatok, a réten egy őzbak és egy bölény öldelődzött. Eleinte úgy látszott, hogy az őzbak nem ellenfél a hatalmas bölénynek, amely egy-egy ökleléssel maga­san a levegőbe dobta. Az őz­­ azonban mindig négy lábra esett, mint a macska, s alig ért földet a lába, nyomban támadott. Soha­sem szemből, hanem hol egyik, hol m­ásik oldalról. Néhány perc múlva a bölény elvesztette lába alól a talajt s fejjel lefelé a mélységbe zuhant. Ebben a pillanatban az őzbak fiatal lánnyá változott, fölugrott a bölény hátára és csengő han­gon kiáltotta: — Győzött az igazság, Dejani­­ra. Dejanira? A név elgondolkoz­tatott. .Szerencsére egy lelkész­­forma ember hjlett mailettem, ő is a küzdelmet nézte. — Ki is az a Dejanira? — kér­deztem. — Bizonyára tudja, hi­szen bibliai név. — Nem bibliai — válaszolta. — Az ezeregy éjszakából való. — És mit szól hozzá, hogy az a keszeg kis őz hogy­ elbánt az­zal a behemót bölénnyel. — Nézze — mondta —, ezek a bölények valójában szélhámosok. Tupírozzák a sörényüket, hogy annál nagyobbnak látszódjanak. De valójában egyáltalán nem veszedelmesek.★ Délután fél ötkor, mint minden főkönyvelő, Bizorai, gondosan a fiókjába rakta íróasztaláról az iratokat. A fiókokat bezárta, a kulcsot zsebrevágta, kollégáival egyetemben lekocogott a lépcső­kön, sorra elköszönt mindegyik­től, egyik vagy másik utcasar­kon, aszerint, hogy kinek-kinek merre vitt az útja. Odahaza­ csókkal üdvözölte fe­leségét, mint minden főkönyvelő. Tisztálkodott , a fürdőszobában, belebújt a mackójába, lábára pa­pucsot húzott, leült a tévé elé, mint minden főkönyvelő, és néz­te a műsort, hol figyelmesen, hol kettőbe harapott ásítások között. Nézte mindaddig, míg a konyhá­ból ki nem szólt Bizorainé: — Tatus, kész a vacsora. A biztonság kedvéért megis­mételte a felszólítást, mert tudta, hogy az ura szórakozott, mint minden főkönyvelő, az ismétlődő ingerek azonban áttörik szórako­zottsága falait. Jól számított, mert a második fölszólítás után néhány perccel Bizorai becsoszo­gott a konyhába, leült a teli tá­nyér elé és jóízűen evett, mint minden főkönyvelő. Először a húslevest fogyasztotta el, aztán ecetes tormával a főtt marhahúst. Elégedetten törölte meg a száját Mikor fölállott, látszott, hogy pontosan három méter magas, mint minden főkönyvelő. Kissé szomorú volt, mert a bal lába kisujjáról hiányzott a tyúkszem, amely járás közben annyi, de annyi örömöt szerzett kerek há­romszáz esztendeig. ★ Tihornyák érettségi biztos na­gyon szerette a halakat. Szerette őket a tálban, az asztalon, szeret­te őket a vízparton, akkor is, ha elúsztak a csalival, egy fokkal jobban, ha kirántotta őket a víz­ből s belerakta a horgászzsákba. Szerette őket a piacon, a termé­szettudományi könyvekben, fo­lyóiratokban, sőt kasírozott álla­potban. Minden gondolata a halak k­örül forgott és így ahelyett, hogy meg­kérdezte volna, hányban bocsá­totta ki II. Endre az Aranybullát, ezt kérdezte a vizsgázó diáktól: — Mondja fiam, hogy hívják azt a halat, amelyik csalétek nélkül is bekapja a horgot. — Mestigér — hangzott a fele­let. Indulatosan csapott az asztalra: — Olyan hal nincs. Elégtelen! , Ezért nem mehetett Gyurika a műegyetemre, s ennek követ­kezményeként nem működik a­­ szellőztető berendezés a központi irodaházban. Gyurika bánatában bölény módra tupíroztatta a ha­ját, aztán nyugalomba vonult mint minden főkönyvelő. KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL: Elhanyagolt párhuzamok TORNAI JÓZSEF: Vadhajtások és vad­hajtások Költő és hóhér Az egyik alkot, a másik felköt. Imrének Imrus, van-e rajtad hímrúzs? Ha nincs rajtad hímrúzs, majd ken rád az Irmus. Románc Ez a románc cezarománc. Vadmeggy Virágzik a vadmeggy : az ember vad jön, vad megy. Közlemény, 1945 Ma lesz melasz. Garai Oly sovány vagy, Garai, mint egy niagarai indián agarai. T­örténet Délelőttönként Dé­lelőtt­önként.

Next