Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-03-27 / 13. szám - Sükösd Mihály: Lukács György regényelmélete • könyvkritika • Lukács György: A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika - A regény elmélete (Magvető) (11. oldal) - Török Endre: metszete • kép (11. oldal)

1. Die Theorie des Romans. A re­gény elmélete. A „fiatal” Lukács alapkönyve, ahogy emlegetni szo­kás. Holott a szerző harmincéves, s inkább csak a goethei öregkor meg az érett életmű magaslatai­ról lefelé (visszafelé) tekintve lát­szik fiatalnak. A regény elméle­te 1914—1915 telén készült el, 1916-ban jelent meg egy német folyóiratban, 1920-ban adta ki könyvként egy német kiadó. Egy­korú olvasói közül Thomas Mann, Ernst Bloch, Max Weber dicsér­te, évtizedekkel később Sartre­­ra és Lucien Goldmannra hatott elemi erővel. Magyarul Szerb An­tal említi példaként (magam is a Hétköznapok és csodák beveze­tőjéből értesültem, 1954-ben, hogy akkori, nem könnyű egyetemi ol­vasmányaim, A realizmus problé­mái, Az ész trónfosztása szerzője valamikor egy ilyen című német könyvet is írt), Bálint György idézi, Kerényi Károly vitatja. Keletkezése után hatvan évvel, 1975 telén adta ki magyarul a Magvető Lukács regényelméleté­nek teljes szövegét. 2. Közismert, hogy Lukács György példátlan tárgyilagossággal volt képes kívülről látni és szabatosan minősíteni életművének termékeit. Részint megtakarítva, részint megnehezítve különféle tanítvá­nyainak és örököseinek későbbi gondolkodnivalój­át. 1962-ben, a regényelmélet új német kiadásához Lukács írt el­igazító előszót. Olyan személyte­len szigorral vizsgálja hajdani művét, mint a neves zoológus a­­ gyűjteménye élvonalába nem il­leszkedő, alantasabb példányt Úgy érzi, azt a régi könyvet va­laki más írta; egy idealista mű­vészetfilozófus a századelőn, akit véletlenül szintén Georg Lukács­nak hívtak, talán nem tehetség­telen fiatalember, részleges eré­nye, hogy Kanttól távolodóban épp e műve bizonyítja Hegel megértett történetfilozófiáját. Lukács magatartása nemcsak etikailag lenyűgöző, önmaga iga­za felől nézve logikailag is hibát­lan. Amikor egyik akkori inter­jújában a riporter erősködik, hogy valami közös lényeg mégis kell legyen a teljes életműben, Lukács lefegyverzően válaszol: ez az egység csak szépíró esetében lenne jogosult, filozófuséban nem, így látta, sok okból, Lukács György. Miként látja a utókor, a szuggesztív személyiségtől eltávo­lodva, egyre inkább az életmű tárgyszerű szövegére utalva? 3. A regény elméletének mai ol­vasója először alighanem a kü­lönbségekre figyel fel a „fiatal” és az „érett" Lukács, a szellem­történész és a marxista flozófus között. Legnyíltabban a stílusfelszí uralkodik. „Boldog kor, melynek a csilla­gos ég a járható és bejárni való utak térképe, melynek útjait a csillagok fénye világítja be...” így szól magyarul A regény elmélete híres nyitómondata (Tandori Dezső mindvégig kitűnő, az érzékletest a szabatossal páro­sító fordításában). Igen, így írt, így akart, így tudott írni a har­mincéves Lukács az első világhá­ború kitörésének évében, a tö­kéletesedett bűnösség világállapo­tában. Stílusa ugyanolyan bonyo­lult, fogalmazásmódja nem keve­sebb idegen műszót görget,­­ mint a későbbi művekben, de máskép­pen, más elegyítéssel, mert más­fajta világlátás meghatározásában. A regény elméletének szerzője nem titkolja személyes közét a tárgyhoz, s bár nem fogalmaz el­ső személyben, szüntelenül meta­forákkal dolgozik. Lukács György ekkori fogalmazásmódjának (hosszabb elemzésbe kívánkozó) különlegessége, hogy a metafori­kus természeti elemeket, a nap, égbolt, csillagok, folyók, erdők hasonlatkincsét fesztelenül páro­sítja a hegeli filozófia nómenkla­túrájával. Már a stílus mögött: Lukács György ekkor olyan regénytech­nikai jelenségeket elemez, amilye­nekre később — más világnézet, más módszer szolgálatában — alig volt érkezése. A regény el­méletének egyik maradandó té­tele a regényhős problematikkussá­­ga: az újkori regény világában a középponti figura se nem ottho­nos, se nem idegen. Máig érvé­nyes továbbá a regény időtechni­kájának elemzése: a külső, objek­tíve múló és a belső, a regényfi­guráktól átélt időréteg kettőssége. A gyakorlati regényelemek ilyen megkülönböztetésére Lukács ké­sőbbi pályaszakaszaiban nem sok példát találunk. 4. A regény elmélete sok elemé­ben különbözik a szerző későbbi műveitől de — az alapvető világ­nézeti eltéréssel együtt — már a későbbi Lukács-opust is előle­gezi. Leginkább módszertanilag. A regény elméletének szerzője nem annyira a regényre, még ke­vésbé az, egyes regényekre, in­kább a belőlük következő elmé­letre kíváncsi. Nem azt kutatja, hogy valamely regény műfaji megoldása milyen eredményt, mekkora értéket terem­tett az adott korszak regénytérképén. A „fiatal” Lukács nem a regény, hanem a regényt meghatározó tör­ténelem felől vizsgálódik, kérdé­sei és válaszai az emberiség kor­szakait összemérő filozófusé, nem az egyszeri regénytermék közel­ségében tartózkodó, az árnyala­tokra is kíváncsi műbírálóé. Mód­szere inkább deduktív, mint in­duktív. Későbbi, marxista korsza­kában az esztétikai termékeket történelmi korszakok és társadal­mi osztályok közvetlen, meghatá­rozó keretei között jelenítette meg Lukács György. A regény elméletének szerzője természete­sen nem osztályokban gondolko­dik, s hegeliánus történetszemlé­lete is elvontabb — itt valóban, kísértetiesen elvont —, mint ké­sőbbi korszakolása. Módszerében A regény elmélete mégis előké­pe a rá következő esztéti­kai mű­veknek. Lukácsot már ekkor is inkább a nagy történelmi korsza­kok lényege és meghatározó ha­tása érdekelte, mint a meghatá­rozott esztétikum, s kiváltképp az egyszeri művek, amelyekben a korszellemtől meghatározott eszté­tikum testet ölt. Aki különféle regények sok­szempontú elemzését, netán a re­gényíró alkotáslélektani, a re­gényírás fejlődéstörténeti mozza­natait várja A regény elméleté­től, csalódni kényszerül. Ezek a szempontok ugyanúgy idegenek az ekkori Lukácstól, ahogy a ké­sőbbi Lukács efemer jellegűnek, nősítette mindazt, ami értékszín­vonalát zavarta. Beható méltatás­ban egyedül a Wilhelm Meister részesül (később is Lukács re­génykedvence, mintapéldája). Vi­szonylag részletező a Don Quijo­te és az Érzelmek iskolája elem­zése, de a Tolsztoj-fejezet már inkább a tolsztoji világlátást, mint a Tolsztoj-regényeket jel­lemzi. És a további névsor? Pontoppi­­dán Szerencsés Pétere, a Niels Lyhne, aztán szórványos, többnyi­re negatív példák. Későbbi, szi­gorú önértékelésében Lukács jo­gosan kéri számon egykori ön­magán Defoe, Fielding, Stendhal hiányát Mégis: a szerző szellemtörténeti korlátaival és alkati kötöttségei­vel együtt miért maradandó A regény elmélete?" 5. Sokáig és sokan az alaptételt gondolták korszakosnak. Az ősi eposz és a modern regény össze­mérését, s az egybevetés eredmé­nyeként a regény, mint alaktala­nabb, értéktelenebb minőség el­marasztalását. A tételt Hegel Esztétikájának utalásaiból dolgoz­ta ki Lukács, s a két epikus mű­faj háttereként két történelmi korszakot, két létezés- és gondol­kodásmódot állított szembe. Az eszmény a boldog, harmonikus görögkor, ahol minden egységes, kerek, teljességre törekvő és a teljességbe illeszkedő. „Mert a teljesség mint minden egyedi je­lenség megformáló előzménye, azt jelenti, hogy a zárt teljes lehet; teljes, mert minden megvan ben­ne, semmi sem reked kívül, és semmi sem utal valami magasabb rendű odakintre; teljes, mert benne minden a maga tökéletes­ségévé érik és elérve önmagát, a teljességbe illeszkedik.” Ezt a teljes létezést jeleníti meg a ho­méroszi eposz. A görög aranykor­ral a polgári korszak áll szem­ben, az értékek bizonytalanná vá­lásának, a teljesség töredékekre osztódásának ideje. És uralkodó műfaja, a regény, a „transzcen­dentális otthontalanság” tükre Ez a kétszeres, merev szembe­állítás ma már sokfelől vitatható. Többen rámutattak, hogy Lukács — Hegel nyomán — elvont görög aranykort tételez fel: csak a ho­méroszi eposz világképére épít, s annak sem minden elemére. Ár­nyékban marad a másik, a tragi­kus, az ellentmondásoktól tépett görögség, a nagy tragédiák­­ él­ménye. Még szembeötlőbb, hogy a görögség és a polgárság­­korszaka között mekkora történelmi űr tá­tong. A művek sokasága hiány­zik, csak az Isteni Színjáték sze­repel néhány futó párhuzamban. Mindez újfent jelzi, hogy a „fia­tal” Lukács elvonatkoztató haj­lama, szintetizáló képessége erő­sebb, mint a tények iránti empi­rikus érdeklődése. Még fontosabb, hogy maga az alaptétel is igen kérdéses: valóban több, maga­sabb rendű, értékesebb-e az eposz, mint a regény? Gyakorla­tilag könnyű bizonyítani, hogy az eposz műfaja nem véletlenül múlt el: a regény olyan epikus eszközrendszert teremtett korának kifejezésére, amilyennel az eposz nem rendelkezhetett. Elvileg pe­dig egyetérthetünk Fehér Fe­renccel, A regény elmélete leg­alaposabb magyar elemzőjével: elfogadhatatlan, hogy a görög po­liszt, annak közösségi formáit és kulturális alakzatait a későbbi emberi fejlődésinél magasabbra értékeljük. 6. A regény elméletének ma az alaptételét is, a szellemtörténeti módszerét is, számos egyedi pél­dáját, rangsorolását is kétséges­nek érezzük. Mégsem Lukácsi György pályájának egyik tanul­ságos állomása csupán, hanem — ismételjük — önmaga zárt minő­ségében maradandó teljesítmény. Számos megsejtése valósággá vált, például Dosztojevszkij szerepének vázolása a könyv utolsó bekezdé­sében: „Dosztojevszkij nem regé­nyeket írt, és a műveiben látha­tóvá váló megformáló érzületnek sem igenlő, sem tagadó értelem­ben nincsen köze a tizenkilence­dik századi európai romantikához és az ellene irányuló sokféle, ugyancsak romantikus reakciók­hoz. Dosztojevszkij az új világhoz tartozik.” A huszadik századi re­­gényelméleteik — Lukácstól ihlet­ve vagy tőle függetlenül — több­nyire ott kezdődnek, Doszto­jevszkij regénytípusánál, ahol A regény elmélete befejeződik. Lenyűgöző továbbá a szerző értéktisztelete, s abból kell szi­gora. Az ekkori Lukáccsal szem­ben sokan, akik a regényt vizs­gálják, nem a műfaj elvont vég­eredményére, inkább a művek gyakorlati tanulságaira kíván­csiak. Az ő megítélésükben a regény elsősorban nem válságter­mék, nem problematikus műfaj, hanem létezésének évszázadain át minden új korszak minden történelmi és esztétikai kihívásá­ra megújulással, alakváltással fe­lelni tudó, létezését mindmáig diadalmasan bizonyítani képes irodalmi alakzat, így képzeljük, de elképzelésünk cseppet sem akadályoz a „fiatal” Lukács re­gény iránti megvetésének bámu­latában. Lukács György „akkori szeme” előtt a homéroszi eposz teljessé­gének és harmóniájának ideáltí­pusa lebegett. Ehhez az eszmény­hez mérte a polgári korszak re­gényeit, s törvényszerű, hogy a Don Quijote és az Érzelmek isko­lája közti mezőben az ideálhoz képest többnyire csak töredéket, középszert, fércművet talált. A regény elmélete rövid könyv, száz nyomtatott oldal: a terjedelem is bizonyítja, hogy a szerző inkább véleménye sarkítására, mint vé­leménye bizonyító részletezésére törekedett. De az elhatározott koncepció keretei között annyi megfigyeléssel, érvvel, levezetéssel, példázza a regény szükségképpe­ni bizonytalanságait az eposszal, lírával, drámával szemben, hogy az elvi alábbrendűséget az is készséggel elismeri, aki gyakorla­ti tapasztalatai alapján a műfaj folyamatos életképességében bízik. A regény elmélete maradandó­­ságának utolsó ismérve: az ala­nyiságot már ekkor is kerülő szerző vallomása a személytelen­re álcázott teória burkában. Em­lítettük, hogy a mű az első vi­lágháború előestéjén fogalmazó­dott meg, s a regény — a szerző szerint — nemcsak a „transzcen­dentális otthontalanság” műfaja, de „a tökéletesedett bűnösség” korszakának terméke is. Lukács György hatvan éve született könyvének talán legfontosabb szólama az emberi létezés és az emberi történelem értelmének keresése a XIX. század liberális illúzióinak szertefoszlásakor, a XX. század első nagy válsághely­zetének időpontjában. Lukács az első viláháború fé­nyében a klasszikus polgári kor­szak befejeződését ismerte fel, s A regény elmélete — esztétikai tárgyától szinte függetlenül — az adott világállapottal való kímé­letlen leszámolás és a transzcen­dentális remény együttes alkotói állapotát fogalmazza meg. A re­gényelmélet végítélete után Lu­kács további útja messzemenően következetes: elméleti és gyakor­lati szerepe 1919 magyar forradal­mában, aztán a Történelem és osztálytudat messianisztiikus marxizmusa, aztán a további pá­lyaszakaszok. 7. A regény elméletének szerzője a harmincas évek elején jutott vissza újra az esztétikához. Egy majdani, átfogó Lukács-monográ­­fus számára tanulságos lesz egy­bevetni A regény elmélete, A realizmus problémái, A történel­mi regény és az Esztétika szer­zőjének vélekedését a regénymű­fajról. Érdemes lesz szemügyre venni az egyezéseket: a Tolsztoj­­regény mindenütt a műfaj csúcsa, a Zola-regény mindenütt a natu­ralista átlag mintapéldája. Ugyan­így a különbözőségeket: az Érzel­mek iskolája korábban remekmű, később a kezdődő dekadencia korszakjelzője. A regény elméletével kezdtük, a szerző sorsával végezzük, kike­rülhetetlenül. Lukács György so­sem volt olyan népszerű, mint napjainkban. A szakmai elemzé­seken túl verset írnak hozzá, novellát róla, kulcsfigurájáról több regény készül. Életműve nemzetközi és hazai, nyílt és lap­pangó viták tárgya, gorombábban mondva, a gátlástalan szabadrab­lás vadászterülete. Mint a nagy halottak hagyatéka esetében oly sokszor, az életmű kisajátítása megkezdődött, szerte a világon, magyarul is. Amíg élt, személyes példája a szerző marxista művei­hez vonzotta az utódokat. Halála óta a „fiatal” Lukács teljesítmé­nye is példa lett: A történelem és osztálytudat, A regény elméle­te, A lélek és formák — attól függően, melyik szerző meddig hátrált vissza az időben (tovább hátrálni Lukács hagyatékában már nemigen lehet). Azokhoz társulnánk, akik — az egyes pályaszakaszok világnéze­ti, módszertani, értékbeli különb­ségei mellett és ellenére — egy­séges egésznek gondolják az élet­művet. Lukács György kitüntetett szerepét a huszadik századi gon­dolkodástörténetben éppen ez a megszakításos folyamatosság biz­tosítja. Ezért lehetett és lesz a belátható jövőben is egyszerre szakmonográfiák és regények cím­szereplője. SÜKÖSD MIHÁLY: Lukács Görgy regény elmélete Lukács György: A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika. — A regény elmélete ______________ (Magvető, 592 old.) KÖNYVEK

Next