Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1976-03-27 / 13. szám - Sükösd Mihály: Lukács György regényelmélete • könyvkritika • Lukács György: A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika - A regény elmélete (Magvető) (11. oldal) - Török Endre: metszete • kép (11. oldal)
1. Die Theorie des Romans. A regény elmélete. A „fiatal” Lukács alapkönyve, ahogy emlegetni szokás. Holott a szerző harmincéves, s inkább csak a goethei öregkor meg az érett életmű magaslatairól lefelé (visszafelé) tekintve látszik fiatalnak. A regény elmélete 1914—1915 telén készült el, 1916-ban jelent meg egy német folyóiratban, 1920-ban adta ki könyvként egy német kiadó. Egykorú olvasói közül Thomas Mann, Ernst Bloch, Max Weber dicsérte, évtizedekkel később Sartrera és Lucien Goldmannra hatott elemi erővel. Magyarul Szerb Antal említi példaként (magam is a Hétköznapok és csodák bevezetőjéből értesültem, 1954-ben, hogy akkori, nem könnyű egyetemi olvasmányaim, A realizmus problémái, Az ész trónfosztása szerzője valamikor egy ilyen című német könyvet is írt), Bálint György idézi, Kerényi Károly vitatja. Keletkezése után hatvan évvel, 1975 telén adta ki magyarul a Magvető Lukács regényelméletének teljes szövegét. 2. Közismert, hogy Lukács György példátlan tárgyilagossággal volt képes kívülről látni és szabatosan minősíteni életművének termékeit. Részint megtakarítva, részint megnehezítve különféle tanítványainak és örököseinek későbbi gondolkodnivalóját. 1962-ben, a regényelmélet új német kiadásához Lukács írt eligazító előszót. Olyan személytelen szigorral vizsgálja hajdani művét, mint a neves zoológus a gyűjteménye élvonalába nem illeszkedő, alantasabb példányt Úgy érzi, azt a régi könyvet valaki más írta; egy idealista művészetfilozófus a századelőn, akit véletlenül szintén Georg Lukácsnak hívtak, talán nem tehetségtelen fiatalember, részleges erénye, hogy Kanttól távolodóban épp e műve bizonyítja Hegel megértett történetfilozófiáját. Lukács magatartása nemcsak etikailag lenyűgöző, önmaga igaza felől nézve logikailag is hibátlan. Amikor egyik akkori interjújában a riporter erősködik, hogy valami közös lényeg mégis kell legyen a teljes életműben, Lukács lefegyverzően válaszol: ez az egység csak szépíró esetében lenne jogosult, filozófuséban nem, így látta, sok okból, Lukács György. Miként látja a utókor, a szuggesztív személyiségtől eltávolodva, egyre inkább az életmű tárgyszerű szövegére utalva? 3. A regény elméletének mai olvasója először alighanem a különbségekre figyel fel a „fiatal” és az „érett" Lukács, a szellemtörténész és a marxista flozófus között. Legnyíltabban a stílusfelszí uralkodik. „Boldog kor, melynek a csillagos ég a járható és bejárni való utak térképe, melynek útjait a csillagok fénye világítja be...” így szól magyarul A regény elmélete híres nyitómondata (Tandori Dezső mindvégig kitűnő, az érzékletest a szabatossal párosító fordításában). Igen, így írt, így akart, így tudott írni a harmincéves Lukács az első világháború kitörésének évében, a tökéletesedett bűnösség világállapotában. Stílusa ugyanolyan bonyolult, fogalmazásmódja nem kevesebb idegen műszót görget, mint a későbbi művekben, de másképpen, más elegyítéssel, mert másfajta világlátás meghatározásában. A regény elméletének szerzője nem titkolja személyes közét a tárgyhoz, s bár nem fogalmaz első személyben, szüntelenül metaforákkal dolgozik. Lukács György ekkori fogalmazásmódjának (hosszabb elemzésbe kívánkozó) különlegessége, hogy a metaforikus természeti elemeket, a nap, égbolt, csillagok, folyók, erdők hasonlatkincsét fesztelenül párosítja a hegeli filozófia nómenklatúrájával. Már a stílus mögött: Lukács György ekkor olyan regénytechnikai jelenségeket elemez, amilyenekre később — más világnézet, más módszer szolgálatában — alig volt érkezése. A regény elméletének egyik maradandó tétele a regényhős problematikkussága: az újkori regény világában a középponti figura se nem otthonos, se nem idegen. Máig érvényes továbbá a regény időtechnikájának elemzése: a külső, objektíve múló és a belső, a regényfiguráktól átélt időréteg kettőssége. A gyakorlati regényelemek ilyen megkülönböztetésére Lukács későbbi pályaszakaszaiban nem sok példát találunk. 4. A regény elmélete sok elemében különbözik a szerző későbbi műveitől de — az alapvető világnézeti eltéréssel együtt — már a későbbi Lukács-opust is előlegezi. Leginkább módszertanilag. A regény elméletének szerzője nem annyira a regényre, még kevésbé az, egyes regényekre, inkább a belőlük következő elméletre kíváncsi. Nem azt kutatja, hogy valamely regény műfaji megoldása milyen eredményt, mekkora értéket teremtett az adott korszak regénytérképén. A „fiatal” Lukács nem a regény, hanem a regényt meghatározó történelem felől vizsgálódik, kérdései és válaszai az emberiség korszakait összemérő filozófusé, nem az egyszeri regénytermék közelségében tartózkodó, az árnyalatokra is kíváncsi műbírálóé. Módszere inkább deduktív, mint induktív. Későbbi, marxista korszakában az esztétikai termékeket történelmi korszakok és társadalmi osztályok közvetlen, meghatározó keretei között jelenítette meg Lukács György. A regény elméletének szerzője természetesen nem osztályokban gondolkodik, s hegeliánus történetszemlélete is elvontabb — itt valóban, kísértetiesen elvont —, mint későbbi korszakolása. Módszerében A regény elmélete mégis előképe a rá következő esztétikai műveknek. Lukácsot már ekkor is inkább a nagy történelmi korszakok lényege és meghatározó hatása érdekelte, mint a meghatározott esztétikum, s kiváltképp az egyszeri művek, amelyekben a korszellemtől meghatározott esztétikum testet ölt. Aki különféle regények sokszempontú elemzését, netán a regényíró alkotáslélektani, a regényírás fejlődéstörténeti mozzanatait várja A regény elméletétől, csalódni kényszerül. Ezek a szempontok ugyanúgy idegenek az ekkori Lukácstól, ahogy a későbbi Lukács efemer jellegűnek, nősítette mindazt, ami értékszínvonalát zavarta. Beható méltatásban egyedül a Wilhelm Meister részesül (később is Lukács regénykedvence, mintapéldája). Viszonylag részletező a Don Quijote és az Érzelmek iskolája elemzése, de a Tolsztoj-fejezet már inkább a tolsztoji világlátást, mint a Tolsztoj-regényeket jellemzi. És a további névsor? Pontoppidán Szerencsés Pétere, a Niels Lyhne, aztán szórványos, többnyire negatív példák. Későbbi, szigorú önértékelésében Lukács jogosan kéri számon egykori önmagán Defoe, Fielding, Stendhal hiányát Mégis: a szerző szellemtörténeti korlátaival és alkati kötöttségeivel együtt miért maradandó A regény elmélete?" 5. Sokáig és sokan az alaptételt gondolták korszakosnak. Az ősi eposz és a modern regény összemérését, s az egybevetés eredményeként a regény, mint alaktalanabb, értéktelenebb minőség elmarasztalását. A tételt Hegel Esztétikájának utalásaiból dolgozta ki Lukács, s a két epikus műfaj háttereként két történelmi korszakot, két létezés- és gondolkodásmódot állított szembe. Az eszmény a boldog, harmonikus görögkor, ahol minden egységes, kerek, teljességre törekvő és a teljességbe illeszkedő. „Mert a teljesség mint minden egyedi jelenség megformáló előzménye, azt jelenti, hogy a zárt teljes lehet; teljes, mert minden megvan benne, semmi sem reked kívül, és semmi sem utal valami magasabb rendű odakintre; teljes, mert benne minden a maga tökéletességévé érik és elérve önmagát, a teljességbe illeszkedik.” Ezt a teljes létezést jeleníti meg a homéroszi eposz. A görög aranykorral a polgári korszak áll szemben, az értékek bizonytalanná válásának, a teljesség töredékekre osztódásának ideje. És uralkodó műfaja, a regény, a „transzcendentális otthontalanság” tükre Ez a kétszeres, merev szembeállítás ma már sokfelől vitatható. Többen rámutattak, hogy Lukács — Hegel nyomán — elvont görög aranykort tételez fel: csak a homéroszi eposz világképére épít, s annak sem minden elemére. Árnyékban marad a másik, a tragikus, az ellentmondásoktól tépett görögség, a nagy tragédiák élménye. Még szembeötlőbb, hogy a görögség és a polgárságkorszaka között mekkora történelmi űr tátong. A művek sokasága hiányzik, csak az Isteni Színjáték szerepel néhány futó párhuzamban. Mindez újfent jelzi, hogy a „fiatal” Lukács elvonatkoztató hajlama, szintetizáló képessége erősebb, mint a tények iránti empirikus érdeklődése. Még fontosabb, hogy maga az alaptétel is igen kérdéses: valóban több, magasabb rendű, értékesebb-e az eposz, mint a regény? Gyakorlatilag könnyű bizonyítani, hogy az eposz műfaja nem véletlenül múlt el: a regény olyan epikus eszközrendszert teremtett korának kifejezésére, amilyennel az eposz nem rendelkezhetett. Elvileg pedig egyetérthetünk Fehér Ferenccel, A regény elmélete legalaposabb magyar elemzőjével: elfogadhatatlan, hogy a görög poliszt, annak közösségi formáit és kulturális alakzatait a későbbi emberi fejlődésinél magasabbra értékeljük. 6. A regény elméletének ma az alaptételét is, a szellemtörténeti módszerét is, számos egyedi példáját, rangsorolását is kétségesnek érezzük. Mégsem Lukácsi György pályájának egyik tanulságos állomása csupán, hanem — ismételjük — önmaga zárt minőségében maradandó teljesítmény. Számos megsejtése valósággá vált, például Dosztojevszkij szerepének vázolása a könyv utolsó bekezdésében: „Dosztojevszkij nem regényeket írt, és a műveiben láthatóvá váló megformáló érzületnek sem igenlő, sem tagadó értelemben nincsen köze a tizenkilencedik századi európai romantikához és az ellene irányuló sokféle, ugyancsak romantikus reakciókhoz. Dosztojevszkij az új világhoz tartozik.” A huszadik századi regényelméleteik — Lukácstól ihletve vagy tőle függetlenül — többnyire ott kezdődnek, Dosztojevszkij regénytípusánál, ahol A regény elmélete befejeződik. Lenyűgöző továbbá a szerző értéktisztelete, s abból kell szigora. Az ekkori Lukáccsal szemben sokan, akik a regényt vizsgálják, nem a műfaj elvont végeredményére, inkább a művek gyakorlati tanulságaira kíváncsiak. Az ő megítélésükben a regény elsősorban nem válságtermék, nem problematikus műfaj, hanem létezésének évszázadain át minden új korszak minden történelmi és esztétikai kihívására megújulással, alakváltással felelni tudó, létezését mindmáig diadalmasan bizonyítani képes irodalmi alakzat, így képzeljük, de elképzelésünk cseppet sem akadályoz a „fiatal” Lukács regény iránti megvetésének bámulatában. Lukács György „akkori szeme” előtt a homéroszi eposz teljességének és harmóniájának ideáltípusa lebegett. Ehhez az eszményhez mérte a polgári korszak regényeit, s törvényszerű, hogy a Don Quijote és az Érzelmek iskolája közti mezőben az ideálhoz képest többnyire csak töredéket, középszert, fércművet talált. A regény elmélete rövid könyv, száz nyomtatott oldal: a terjedelem is bizonyítja, hogy a szerző inkább véleménye sarkítására, mint véleménye bizonyító részletezésére törekedett. De az elhatározott koncepció keretei között annyi megfigyeléssel, érvvel, levezetéssel, példázza a regény szükségképpeni bizonytalanságait az eposszal, lírával, drámával szemben, hogy az elvi alábbrendűséget az is készséggel elismeri, aki gyakorlati tapasztalatai alapján a műfaj folyamatos életképességében bízik. A regény elmélete maradandóságának utolsó ismérve: az alanyiságot már ekkor is kerülő szerző vallomása a személytelenre álcázott teória burkában. Említettük, hogy a mű az első világháború előestéjén fogalmazódott meg, s a regény — a szerző szerint — nemcsak a „transzcendentális otthontalanság” műfaja, de „a tökéletesedett bűnösség” korszakának terméke is. Lukács György hatvan éve született könyvének talán legfontosabb szólama az emberi létezés és az emberi történelem értelmének keresése a XIX. század liberális illúzióinak szertefoszlásakor, a XX. század első nagy válsághelyzetének időpontjában. Lukács az első viláháború fényében a klasszikus polgári korszak befejeződését ismerte fel, s A regény elmélete — esztétikai tárgyától szinte függetlenül — az adott világállapottal való kíméletlen leszámolás és a transzcendentális remény együttes alkotói állapotát fogalmazza meg. A regényelmélet végítélete után Lukács további útja messzemenően következetes: elméleti és gyakorlati szerepe 1919 magyar forradalmában, aztán a Történelem és osztálytudat messianisztiikus marxizmusa, aztán a további pályaszakaszok. 7. A regény elméletének szerzője a harmincas évek elején jutott vissza újra az esztétikához. Egy majdani, átfogó Lukács-monográfus számára tanulságos lesz egybevetni A regény elmélete, A realizmus problémái, A történelmi regény és az Esztétika szerzőjének vélekedését a regényműfajról. Érdemes lesz szemügyre venni az egyezéseket: a Tolsztojregény mindenütt a műfaj csúcsa, a Zola-regény mindenütt a naturalista átlag mintapéldája. Ugyanígy a különbözőségeket: az Érzelmek iskolája korábban remekmű, később a kezdődő dekadencia korszakjelzője. A regény elméletével kezdtük, a szerző sorsával végezzük, kikerülhetetlenül. Lukács György sosem volt olyan népszerű, mint napjainkban. A szakmai elemzéseken túl verset írnak hozzá, novellát róla, kulcsfigurájáról több regény készül. Életműve nemzetközi és hazai, nyílt és lappangó viták tárgya, gorombábban mondva, a gátlástalan szabadrablás vadászterülete. Mint a nagy halottak hagyatéka esetében oly sokszor, az életmű kisajátítása megkezdődött, szerte a világon, magyarul is. Amíg élt, személyes példája a szerző marxista műveihez vonzotta az utódokat. Halála óta a „fiatal” Lukács teljesítménye is példa lett: A történelem és osztálytudat, A regény elmélete, A lélek és formák — attól függően, melyik szerző meddig hátrált vissza az időben (tovább hátrálni Lukács hagyatékában már nemigen lehet). Azokhoz társulnánk, akik — az egyes pályaszakaszok világnézeti, módszertani, értékbeli különbségei mellett és ellenére — egységes egésznek gondolják az életművet. Lukács György kitüntetett szerepét a huszadik századi gondolkodástörténetben éppen ez a megszakításos folyamatosság biztosítja. Ezért lehetett és lesz a belátható jövőben is egyszerre szakmonográfiák és regények címszereplője. SÜKÖSD MIHÁLY: Lukács Görgy regény elmélete Lukács György: A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika. — A regény elmélete ______________ (Magvető, 592 old.) KÖNYVEK