Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-03 / 14. szám - Lacza Márta: rajza • kép (10. oldal) - Mező Ferenc: Mesék, mesemondók • könyvkritika • Vidor Miklós: Sárkányok alkonya | Tarbay Ede: Varjúdombi mesék | Sebők Éva: Boholy (Móra) (10. oldal) - Göncz Árpád: Halálon át az életbe • könyvkritika • Khuswant Singh: Át, Pakisztánba (Európa) (10. oldal) - Székely Dezső: Cím nélkül • vers (10. oldal) - Bor Ambrus: Dortmundi jelentés • könyvkritika • Max von der Grün. Csúszós utak (Európa) (10. oldal) - Szenczei László: Szemlér Ferenc hetvenéves • köszöntő (10. oldal)
MEZŐ FERENC: Mesék, mesemondók Vidor Miklós: Sárkányok alkonya (109 old.) Tarbay Ede: Varjúdombi mesék (91 old.) Sebők Éva: Boholy (198 old.) (Móra) „A mese saját kalandja annak, aki átéli, aki költötte” — olvashatjuk Honti János mostanában újra megjelent könyvében. Ez a megállapítás illik Vidor Miklós meséire. Mindig jelen van bennük a mai mesemondó, aki a „sárkányok alkonyán” keresi a hiteles csodát. A kötet talán legérdekesebb írásaiban a mese magáról a mesemondásról szól (A tigris, akiről álmodunk, Sárkányok alkonya). Az életképszerűen induló írásokat a saját szerepén tűnődő mesemondó fanyar lírája színezi. Közben a mese valóban megtörténik, mert a szereplők elmondják — egymásnak. Victor a mai, köznapi gyerekéletben, gyerekjátékokban megtalálja a mese kiapadhatatlan forrását, Írásainak morális tanulsága akkor igazán átélhető, ha a kitűnő ötletek mögött rejtve marad az oktató szándék. Van a kötetben két olyan mese, amelyik az életbe indulásról és a megérkezésről beszél (A karácsonyi sirály, A kút, a korsó meg a vödör). Hamar rámondaná ezekre az ember, hogy inkább felnőtteknek valók, ha nem bizonyítaná ez a könyv is, hogy a gyerekek sejtései milyen messzire merészkednek. Vidor Miklós mindig igényesen fogalmaz, nyelve fordulatos, kidolgozott. A betegek, a „torkászaton” fekszenek, s a törpe így mutatkozik be: „Törpe törpe vagyok. — Törpe törpe? Kétszer?” — kérdezik tőle.” — Nem kérem, csak egyszer, de nagyon”. A kötetben versek is vannak, ezek szokványosabbak, mindenképpen elmaradnak a próza mögött. És Bálint Endre hangulatos illusztrációi is könnyebben elevenítik meg a hétköznapi világ csodáit, ha a prózához kapcsolódnak. • Tarbay Ede Varjúdombi meséi közül talán az első a legjellemzőbb. Ebben a disznótor napján a gyerekek elbújtatják a halálra szánt kocát, s mikor a böllér rátalál, a felnőttek is megkegyelmeznek neki. Egy másik írásban a jószívű kísértet magára vállalja az éjjeliőr munkáját, hadd aludja ki magát szegény. E jóságos képtelenségekből kitűnő verses mesék születhettek volna. A történetek varázsát azonban megtöri egy-egy homályos részlet, a laza verselés, és a felemás fogalmazás. „Sok, nehéz a dolga”, „lett volna szabad”. „S akinek vége volt bizony talányos, / mivelhogy eltűnt”— ilyen és hasonló kifejezések maradtak a szövegben a vershangzás kedvéért. A sorvégek esetenként így „rímelnek”: dolgozik, neszezik. A Mese a neszekből született pikuláról című írásban például nem derül ki, hogyan születik a neszekből a pikula. Az írások szelídnek, barátságosnak, szépnek mutatják a világot, de mindez megalapozatlan, testetlen. Tarbay Ede érzi, hogy a jóságos képtelenségeknek a valósághoz kell kapcsolódniuk. Varjúdombi mesélő kedvű nagybácsikája szokásait, a hajdani falusi élet epizódjait ezért a mesék előtt prózában mondja el. Ezek a reális részletek is a versekbe kívánkoznak, így alakulhatna az egyedi élményanyag kerek mesevilággá. A két réteget sajnos X-Zeinzelmann Emma elrajzolt, már-már taszító figurái sem hozzák közelebb sem egymáshoz, sem az olvasóhoz. A három könyv közül Sebők Éva Boholy című meseregénye tetszett legjobban, annak ellenére, hogy túlírtnak gondolom. Az írónő könynyedén teremt emlékezetes hősöket, helyszíneket. Könyvében a közvetlen mai valóság is jelen van, de varázslatosan kifordítva, elrejtve. A regény hősei: Boholy, Bögyönce, Pipacska és Pamacs, az apró kalimpák egy pincéből indulnak el, hogy a Nagy Lakók ősének, Behemót Leontinnak óriás leszármazottait felkutassák. Útjük föld alatt, pusztaságon keresztül, szakadékon át vezet. Fordulatos kalandjaik legfontosabb tapasztalata, hogy minden valamihez képest létezik. „Mindig csak arra kell gondolni, hogy képest, és akkor minden stimmel. Sőt. A fordítottja is” — magyarázza társainak Boholy. Hiszen a kalimpák aprók a Nagy Lakókhoz képest, akiknek óriási ősei úgy összementek a fáradságos és küzdelmes népvándorlásban, hogy hozzájuk mérve már a kalimpák is szép szál legények. De nemcsak a méretek változnak, hanem az idő is: az órák és korok. Az eltérő tulajdonságú, viselkedésű kalimpák pedig a közös kalandok során végül megtanulják elfogadni, megbecsülni egymást. Sebők Éva arra vállalkozott, hogy meseregényben ábrázolja a mai ember alapvető tapasztalatát: a tér, az idő, a méretek változhatnak útközben, de a különböző emberek csak együtt képesek elindulni és megérkezni, élni. A Boholy tehát jelentős könyv, bár néha túlságosan is bonyolult, hosszadalmas próbára teszi a gyerekolvasók türelmét. A könyvet Würtz Ádám ismerős rajzai illusztrálják. fggyED KÖNYVEK Halálon át az életbe Khuswant Singh: Át, Pakisztánba (Európa 247 old.) 1947. augusztus 15-én megalakult az indiai szubkontinens területén a két független dominium: India és Pakisztán. Vérben és tűzben alakult meg. A hirtelen föllángolt vallásháborúnak négy hónap alatt félmillió halottja, tizenkét-tizennégy millió menekültje volt. Az Indiához csatolt területekről tömegével menekültek a muzulmánok, a muzulmán többségű országrészekről a hinduk és a szikhek. Ezt a borzalmas kataklizmát szinte lehetetlen freskószélességű elbeszélő prózában fölidézni. Csak kicsiben lehet a teljességét éreztetni: Khuswant Singh is ezt a mód ,szert választja. Regényének határmenti, vegyes lakosságú falucskájában, mint cseppben a tenger, benne van a véres kor minden irracionális feszültsége, s az olvasó szinte kémcsőben figyelheti meg a kavargó alkatelemekből létrejövő gyilkos indulatokat. S még azt is hozzátehetem: ilyen méretű kataklizmát lehetetlen indulatoktól fűtött nyelven fölidézni. A kiváló, angol iskolázottságú szikh írót szinte a témára kényszeríti, hogy kisregény formát, s szenvtelen, tárgyilagos elbeszélő nyelvet válasszon mondanivalója hordozójául. De a formai, nyelvi fegyelem hűvös felszíne alatt szenvedélyes emberség rejtőzik. Jelképes erejű, hogy Khuswant Singh a békés kis falu tisztes szikh, és muzulmán közösségének szinte elkerülhetetlen szembekerülését, a gyilkos és nemtelen indulatok felizzását úgy ábrázolja, hogy egyértelműen a „jómadár”, börtöntöltelék Dzsaggat Szingh lesz a békesség és emberség szószólója. Mert Dzsaggat Szingh az egyetlen, aki képes felülemelkedni a vallási ellentéteken, s végül ő az, aki élete árán hiúsítja meg a muzulmán menekülőkkel teli vonat száz és száz utasának életét veszélyeztető aljas merényletet. Az angol ■ realista próza legjobb hagyományait követő szöveg fordítása Balabán Péternek semmi nehézséget nem okozott: távolságtartó, fegyelmezett és pontos magyar mondatai híven — és eredményesen — szolgálják azt az írói szándékot, hogy India történelmének korfordulóját elhihető erővel — belülről és felülről — ábrázolja. Külön köszönet illeti Gáthy Verát magvai és a regényben ábrázolt események szélesebb összefüggéseit megbízhatóan föltáró utószaváért. Tárgyismerete, az indiai kultúra megismertetését célzó ügyszeretete nélkül aligha volna módunk mind nagyobb számban megismerni a kortárs indiai próza legjava alkotásait. Göncz Árpád SZÉKELY DEZSŐ: Cím nélkül Uram, olyan kevés elég: egy ölelés naponta, egy ének, egy ebéd ... S adtál országot, falakat, tető nélkül, hogy mindig besüthessen a nap. Adtál éneket, keserűt, hogy körözzön a mellkason, mint a dögkeselyűk. Adtál szerelem-parazsat, villogjon a szemem előtt, mint mérges darazsak. Adtál éhséget s eledelt, s karácsonyéji ólat, hol a gyermek barmok között telelt. Adtál utakat, célokat, mik legendákba vesztek, sarat a láb alá, hol eltaposnak tán, akik sírt ásni is restek ... Dortmundi jelentés Max von der Grün: Csúszós utak (Európa, 393 old.) A dortmundi „Gruppe 61”-ről jócskán van már ismeretünk. Az Európa, a Magvető, a Nagyvilág bemutatta íróit, akik a jóléti-fogyasztási-kapitalista társadalom munkásosztályának gondjairól írnak. (Vajon mennyit tudnak viszont Dortmundban mirólunk?) Alighanem legjelentősebb írójuknak ez már a harmadik magyarul megjelent regénye. (Vajon hány magyar és munkástárgyú regény jelent meg eddig az NSZK-ban?) Az irodalmi és társadalmi „párbeszéd” feltételeinek alighanem jól teszünk eleget. (Monologizálunk.) Izgalmas, olvasmányos regény von der Grüné. A larniop-cég ’ 'sötetfel nézeti bíkásfujja " Botrányt leplez le: lehallgató-berendezést építettek be a diszpécser-telefonokba. Titkos lehallgatás-iratok, aktalopás, elbocsájtások, munkaügyi bírósági eljárás, a szakszervezet bágyadtan makog, Dortmundban sztrájkok törnek ki, aztán a főhős győz és mégsem győz: saját perét megnyeri, a munkásság perét nem, azt a pert nem tárgyalják. Vagy még nem. Alapos, részletes jelentés ez egy olyan munkásosztályról, amely nem „integrálható”, a jóléti-kapitalista társadalomba. Az írónak legföljebb azt lehet fölróni, hogy most többet zsúfolt, gyömöszölt bele terjedelmileg kicsi regényébe, mint előző könyveibe, többet mint amennyit a bűnügyi dokumentum elbírt. Epizódok, további regény- és elbeszélés-lehetőségek megvillantásai inkább csak megnyitnak újabb meg újabb konfliktusokat, de az író adós marad írói tisztázásukkal: futólag megvilágított háttérben maradnak a kommunista olasz vendégmunkások, a barakkjaikat fölgyújtó ismeretlen tettesek, egy nemi nyomorában kéjgyilkossá vált török epizód marad a főhős lányának (biztosan külön regényt megérő) pályakezdése és szerelmi csalódása, és a regényt lassító ráadás (még ha keserves, sötét tény is), a kamionsofőrök foglalkozási ártalmainak bevetítése, a főhős betegsége, megrokkanása. A kép hiteles, az ábrázolt valóság olyan összetett, mint amilyen az a valóság a valóságban, de a kisregénykeretet túlterhelik a részletek. Alighanem jobban sikerült volna ez a dortmundi jelentés az ottani munkásosztály rossz közérzetéről és egzisztenciális kiszolgáltatottságáról (a jólétben), ha az író-adókntientumregény műfaját választja, vagy akár az irodalmi szociográfiáét. De — meg kell ismételni — a jelentés így is hiteles, izgalmas. A fordító, Jólesz László, gondos munkát végezhetett, amire éppen néhány hibájából, tolmács-szigorúságából lehet következtetni. (Utcák, terek neveit is lefodította, például, holott Dortmundban nincs Lövész utca, Forrás utca, Keleti Gát — ahogyan Párizsban sincsenek mondjuk, Eliziumi Mezők.) A túlzott gond halványítja a munka műfordításértékét, s itt-ott párbeszédeket is németessé nehezít — ami németül eleven, gyors, „hűen” magyarul lassú, fás lehet —, germanizmusokig elvisz. Bor Ambrus SZEMLÉR FERENC HETVENÉVES Múlnak az évtizedek, s ahogy egymás fölé rakódnak, egyre nő az a szimbolikus magaslat, ahonnan ■ életpályánkra visszatekinthetünk. Ugyanis a biológiai és a szellemi grafikon nem esik egybe, a szellemi zenit sokkal később következik be, mint a biológiai, ezért bizonyára a hetvenedik életév az a csúcs, amelyről egy szellemi alkotó, író, költő, művész és gondolkodó pályája betekinthető. Senkire sem áll ez jobban, mint Szemlér Ferencre. Az „Éjszakai kiáltás”-sal (1930), az „Ember és táj”-jal (1934), a „Fekete csillag”-gal (1973), a ..Más csillagon” című regénnyel (1939) és az „Udvarhelyi Odüsszeia” című regénnyel együtt tizenkilenc verseskötet és egy tucatnyi regény és elbeszéléskötet jelzi Szemlér Ferenc költői és írói pályáját, köztük egy hatalmas mű, az „Augusztustól augusztusig” című regénytrilógia. Nincs jóformán műfaj, amelyben Szemlér ne alkotott volna figyelemre méltót, hiszen bő áradású költői és írói pályáját értékes berakásokként díszítik a drámai kötetek, az „Életünk s halálunk” című (1968) és az egyfelvonásosait egybegyűjtő „A híd elkészül” (1949), „A költészet értelme” című eszszékötet és „A négyarcú világ” című útleírás, mindkettő 1965-ből. Még ifjú olvasóira is gondol: nekik írja „A sárkányok meghalnak” című regényt (1967). Nem volna tőrőlmetszett erdélyi író, ha kortársai és még inkább nagy elődei mintájára nem írta volna meg vallomásait és emlékezéseit is a tavaly, 1975-ben napvilágot látott „Személyes ügy” című kötetben. S bármelyik művébe olvassunk is bele, mindenütt ugyanaz a rangos színvonal, nemes hang, tiszta forma és tiszta stílus fogad — mindazok az erények, amelyek már a két háború közti romániai magyar irodalmat is jellemezték! A fiatal romániai magyar író hamar bekerült az egyetemes magyar irodalom áramkörébe. A harmincas években kapott Baumgarten-díj volt ennek , az országhatáron túli elismerésnek a mértékadó kifejezése. Nem kisebbek Szemlér irodalompolitikai érdemei sem. Egy nevezetes tanulmányban elsőként szólította fel a romániai magyar irodalom második nemzedékét, hogy mérje le elődei munkáját, fogalmazza meg és értékelje saját programját, tüntesse föl azokokat a jegyeket, amelyek elődeitől megkülönböztetik, s ha kell, ne fukarkodjék a kritikával sem. S valóban, a romániai magyar irodalomban egyre inkább szaporodtak a bírálható jelenségek. Vegyük elsőnek a transzilvanizmus szűkkeblű értelmezését. A második nemzedék, amely már a román impérium alatt nőtt fel, érett férfivá és íróvá, nem szűkítette a transzilvanizmus fogalmát egy erdélyi magyar regionalizmusra, az erdélyi román népet és tematikát is belefoglalta a transzilvanizmusba. A Szemlér elindította transzilvanista vita továbbgyűrűzött, többen is hozzászóltak pro és kontra, köztük jómagam is a Korunk hasábjain, amely az idő tájt dicséretes módon kitárta kapuit a romániai magyar szellemi élet liberális megnyilvánulásai 1976. ÁPRILIS 1