Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-04-03 / 14. szám - Lacza Márta: rajza • kép (10. oldal) - Mező Ferenc: Mesék, mesemondók • könyvkritika • Vidor Miklós: Sárkányok alkonya | Tarbay Ede: Varjúdombi mesék | Sebők Éva: Boholy (Móra) (10. oldal) - Göncz Árpád: Halálon át az életbe • könyvkritika • Khuswant Singh: Át, Pakisztánba (Európa) (10. oldal) - Székely Dezső: Cím nélkül • vers (10. oldal) - Bor Ambrus: Dortmundi jelentés • könyvkritika • Max von der Grün. Csúszós utak (Európa) (10. oldal) - Szenczei László: Szemlér Ferenc hetvenéves • köszöntő (10. oldal)

MEZŐ FERENC: Mesék, mesemondók Vidor Miklós: Sárkányok alkonya (109 old.) Tarbay Ede: Varjúdombi mesék (91 old.) Sebők Éva: Boholy (198 old.) (Móra) „A mese saját kalandja annak, aki átéli, aki költötte” — olvashat­juk Honti János mostanában újra megjelent könyvében. Ez a meg­állapítás illik Vidor Miklós meséi­­­­­re. Mindig jelen van bennük a mai mesemondó, aki a „sárkányok al­konyán” keresi a hiteles csodát. A kötet talán legérdekesebb írásai­ban a mese magáról a mesemon­dásról szól (A tigris, akiről álmo­dunk, Sárkányok alkonya). Az életképszerűen induló írásokat a saját szerepén tűnődő mesemondó fanyar lírája színezi. Közben a me­se valóban megtörténik, mert a sze­replők elmondják — egymásnak. Victor a mai, köznapi gyerek­életben, gyerekjátékokban megta­lálja a mese kiapadhatatlan forrá­sát, Írásainak morális tanulsága akkor igazán átélhető, ha a kitűnő ötletek mögött rejtve marad az ok­tató szándék. Van a kötetben két olyan mese, amelyik az életbe­ in­­dulásról és a megérkezésről beszél (A karácsonyi sirály, A kút, a kor­só meg a vödör). Hamar rámonda­ná ezekre az ember, hogy inkább felnőtteknek valók, ha nem bizo­nyítaná ez a könyv is, hogy a gye­rekek sejtései milyen messzire me­részkednek. Vidor Miklós mindig igényesen fogalmaz, nyelve fordulatos, kidol­gozott. A betegek, a „torkászaton” fekszenek, s a törpe így mutatko­zik be: „Törpe törpe vagyok. — Törpe törpe? Kétszer?” — kérdezik tőle.” — Nem kérem, csak egyszer, de nagyon”. A kötetben versek is vannak, ezek szokványosabbak, mindenkép­pen elmaradnak a próza mögött. És Bálint Endre hangulatos illuszt­rációi is könnyebben elevenítik meg a hétköznapi világ csodáit, ha a prózához kapcsolódnak. • Tarbay Ede Varjúdombi meséi közül talán az első a legjellemzőbb. Ebben a disznótor napján a gyere­kek elbújtatják a halálra szánt ko­cát, s mikor a böllér rátalál, a fel­nőttek is megkegyelmeznek neki. Egy másik írásban a jószívű kísér­tet magára vállalja az éjjeliőr munkáját, hadd aludja ki magát szegény. E jóságos képtelenségek­ből kitűnő verses mesék születhet­tek volna. A történetek varázsát azonban megtöri egy-egy homályos részlet, a laza verselés, és a fele­más fogalmazás. „Sok, nehéz a dol­ga”, „lett volna szabad”. „S aki­nek vége volt bizony talányos, / mivelhogy eltűnt”— ilyen és ha­sonló kifejezések maradtak a szö­vegben a vershangzás kedvéért. A sorvégek esetenként így „rímel­nek”: dolgozik, neszezik. A Mese a neszekből született pikuláról című írásban például nem derül ki, ho­gyan születik a neszekből a pikula. Az írások szelídnek, barátságos­nak, szépnek mutatják a világot, de mindez megalapozatlan, testet­len. Tarbay Ede érzi, hogy a jósá­gos képtelenségeknek a valósághoz kell kapcsolódniuk. Varjúdombi mesélő kedvű nagybácsikája szoká­sait, a hajdani falusi élet epizód­jait ezért a mesék előtt prózában mondja el. Ezek a reális részletek is a versekbe kívánkoznak, így alakulhatna az egyedi élményanyag kerek mesevilággá. A két réteget sajnos X-Zeinzelmann Emma elraj­zolt, már-már taszító figurái sem hozzák közelebb sem egymáshoz, sem az olvasóhoz. A három könyv közül Sebők Éva Boholy című meseregénye tetszett legjobban, annak ellenére, hogy túlírtnak gondolom. Az írónő köny­­nyedén teremt emlékezetes hősö­ket, helyszíneket. Könyvében a közvetlen mai valóság is jelen van, de varázslatosan kifordítva, el­rejtve. A regény hősei: Boholy, Bögyön­­ce, Pipacska és Pamacs, az apró kalimpák egy pincéből indulnak el, hogy a Nagy Lakók ősének, Behe­­mót Leontinnak óriás leszármazot­­tait felkutassák. Útjük föld alatt, pusztaságon keresztül, szakadékon át vezet. Fordulatos kalandjaik legfontosabb tapasztalata, hogy minden valamihez képest létezik. „Mindig csak arra kell gondolni, hogy képest, és akkor minden stim­mel. Sőt. A fordítottja is” — ma­gyarázza társainak Boholy. Hiszen a kalimpák aprók a Nagy Lakók­hoz képest, akiknek óriási ősei úgy összementek a fáradságos és küz­delmes népvándorlásban, hogy hozzájuk mérve már a kalimpák is szép szál legények. De nemcsak a méretek változnak, hanem az idő is: az órák és korok. Az eltérő tu­lajdonságú, viselkedésű kalimpák pedig a közös kalandok során vé­gül megtanulják elfogadni, megbe­csülni egymást. Sebők Éva arra vállalkozott, hogy meseregényben ábrázolja a mai ember alapvető tapasztalatát: a tér, az idő, a méretek változhatnak útközben, de a különböző embe­rek csak együtt képesek elindulni és megérkezni, élni. A Boholy te­hát jelentős könyv, bár néha túl­ságosan is bonyolult, hosszadalmas­­ próbára teszi a gyerekolvasók türelmét. A könyvet Würtz Ádám ismerős rajzai illusztrálják. fggyED KÖNYVEK Halálon át az életbe Khuswant Singh: Át, Pakisz­tánba (Európa 247 old.) 1947. augusztus 15-én megalakult az indiai szubkontinens területén a két független dominium: India és Pakisztán. Vérben és tűzben ala­kult meg. A hirtelen föllángolt val­lásháborúnak négy hónap alatt félmillió halottja, tizenkét-tizen­négy millió menekültje volt. Az In­diához csatolt területekről tömegé­vel menekültek a muzulmánok, a muzulmán többségű országrészekről a hinduk és a szikhek. Ezt a borzalmas kataklizmát szinte lehetetlen freskószélességű elbeszélő prózában fölidézni. Csak kicsiben lehet a teljességét éreztet­ni: Khuswant Singh is ezt a mód­ ,­szert választja. Regényének határ­menti, vegyes lakosságú falucskájá­ban, mint cseppben a tenger, ben­ne van a véres kor minden irra­cionális feszültsége, s az olvasó szinte kémcsőben figyelheti meg a kavargó alkatelemekből létrejövő gyilkos indulatokat. S még azt is hozzátehetem: ilyen méretű kataklizmát lehetetlen in­dulatoktól fűtött nyelven fölidézni. A kiváló, angol iskolázottságú szikh írót szinte a témára kénysze­ríti, hogy kisregény formát, s szenvtelen, tárgyilagos elbeszélő nyelvet válasszon mondanivalója hordozójául. De a formai, nyelvi fegyelem hűvös felszíne alatt szenvedélyes emberség rejtőzik. Jelképes erejű, hogy Khuswant Singh a békés kis falu tisztes szikh, és muzulmán közösségének szinte elkerülhetetlen szembekerülését, a gyilkos és nemtelen indulatok fel­izzását úgy ábrázolja, hogy egyér­telműen a „jómadár”, börtöntölte­lék Dzsaggat Szingh lesz a békes­ség és emberség szószólója. Mert Dzsaggat Szingh az egyetlen, aki képes felülemelkedni a vallási el­lentéteken, s végül ő az, aki élete árán hiúsítja meg a muzulmán menekülőkkel teli vonat száz és száz utasának életét veszélyeztető aljas merényletet. Az angol ■ realista próza legjobb hagyományait követő szöveg fordí­tása Balabán Péternek semmi ne­hézséget nem okozott: távolságtar­tó, fegyelmezett és pontos magyar mondatai híven — és eredménye­sen — szolgálják azt az írói szán­dékot, hogy India történelmének korfordulóját elhihető erővel — be­lülről és felülről — ábrázolja. Külön köszönet illeti Gáthy Ve­rát magvai és a regényben ábrá­zolt események szélesebb összefüg­géseit megbízhatóan föltáró utósza­váért. Tárgyismerete, az indiai kul­túra megismertetését célzó ügysze­retete nélkül aligha volna módunk mind nagyobb számban megismer­ni a kortárs indiai próza legjava alkotásait. Göncz Árpád SZÉKELY DEZSŐ: Cím nélkül Uram, olyan kevés elég: egy ölelés naponta, egy ének, egy ebéd ... S adtál országot, falak­at, tető nélkül, hogy mindig besüthessen a nap. Adtál éneket, keserűt, hogy körözzön a mellkason, mint a dögkeselyűk. Adtál szerelem-parazsat, villogjon a szemem előtt, mint mérges darazsak.­­ Adtál éhséget s eledelt, s karácsonyéji ólat, hol a gyermek barmok között telelt. Adtál utakat, célokat, mik legendákba vesztek, sarat a láb alá, hol eltaposnak tán, akik sírt ásni is restek ... Dortmundi jelentés Max von der Grün: Csúszós utak (Európa, 393 old.) A dortmundi „Gruppe 61”-ről jócskán van már ismeretünk. Az Európa, a Magvető, a Nagyvilág bemutatta íróit, akik a jóléti-fo­­gyasztási-kapitalista társadalom munkásosztályának gondjairól ír­nak. (Vajon mennyit tudnak vi­szont Dortmundban mirólunk?) Alighanem legjelentősebb írójuk­nak ez már a harmadik magyarul megjelent regénye. (Vajon hány magyar és munkástárgyú regény jelent meg eddig az NSZK-ban?) Az irodalmi és társadalmi „párbe­széd” feltételeinek alighanem jól teszünk eleget. (Monologizálunk.) Izgalmas, olvasmányos regény von der Grün­é. A larniop-cég ’ 'sötetfel n­ézeti b­íkásfujja " Botrányt leplez le: lehallgató-berendezést építettek be a diszpécser-telefo­nokba. Titkos lehallgatás-iratok, aktalopás, elbocsájtások, munka­ügyi bírósági eljárás, a szakszerve­zet bágyadtan makog, Dortmund­ban sztrájkok törnek ki, aztán a főhős győz és mégsem győz: saját perét megnyeri, a munkásság perét nem, azt a pert nem tárgyalják. Vagy még nem. Alapos, részletes jelentés ez egy olyan munkásosz­tályról, amely nem „integrálható”, a jóléti-kapitalista társadalomba. Az írónak legföljebb azt lehet fölróni, hogy most többet zsúfolt, gyömöszölt bele terjedelmileg kicsi regényébe, mint előző könyveibe, többet mint amennyit a bűnügyi dokumentum elbírt. Epizódok, to­vábbi regény- és elbeszélés-lehető­ségek megvillantásai inkább csak megnyitnak újabb meg újabb konf­liktusokat, de az író adós marad írói tisztázásukkal: futólag megvi­lágított háttérben maradnak a kommunista olasz vendégmunká­sok, a barakkjaikat fölgyújtó is­meretlen tettesek, egy nemi nyo­morában kéjgyilkossá vált török­ epizód marad a főhős lányának (biztosan külön regényt megérő) pályakezdése és szerelmi csalódása, és a regényt lassító ráadás (még ha keserves, sötét tény is), a kamion­sofőrök foglalkozási ártalmainak bevetítése, a főhős betegsége, meg­rokkanása. A kép hiteles, az ábrá­zolt valóság olyan összetett, mint amilyen az a valóság a valóságban, de a kisregénykeretet túlterhelik a részletek. Alighanem jobban sike­rült volna ez a dortmundi jelentés az ottani munkásosztály rossz köz­érzetéről és egzisztenciális kiszol­gáltatottságáról (a­­ jólétben), ha az író-­a­dókn­­tientumregény műfaját választja, vagy akár az irodalmi szociográfiáét. De — meg kell ismételni — a jelentés így is hiteles, izgalmas. A fordító, Jólesz László, gondos munkát végezhetett, amire éppen néhány hibájából, tolmács-szigorú­ságából lehet következtetni. (Ut­cák, terek neveit is lefodította, például, holott Dortmundban nincs Lövész utca, Forrás utca, Keleti Gát — ahogyan Párizsban sincse­nek mondjuk, Eliziumi Mezők.) A túlzott gond halványítja a munka műfordításértékét, s itt-ott párbe­szédeket is németessé nehezít — ami németül eleven, gyors, „hűen” magyarul lassú, fás lehet —, ger­­manizmusokig elvisz. Bor Ambrus SZEMLÉR FERENC HETVENÉVES Múlnak az évtizedek, s ahogy egymás fölé rakódnak, egyre nő az a szimbolikus magaslat, ahon­nan ■ életpályánkra visszatekinthe­tünk. Ugyanis a biológiai és a szellemi grafikon nem esik egy­be, a szellemi zenit sokkal később következik be, mint a biológiai, ezért bizonyára a hetvenedik élet­év az a csúcs, amelyről egy szel­lemi alkotó, író, költő, művész és gondolkodó pályája betekinthető. Senkire sem áll ez jobban, mint Szemlér Ferencre. Az „Éjszakai kiáltás”-sal (1930), az „Ember és táj”-jal (1934), a „Fekete csillag”-gal (1973), a ..Más csillagon” című regénnyel (1939) és az „Udvarhelyi Odüsszeia” cí­mű regénnyel együtt tizenkilenc verseskötet és egy tucatnyi regény és elbeszéléskötet jelzi Szemlér Ferenc költői és írói pályáját, köztük egy hatalmas mű, az „Augusztustól augusztusig” című regénytrilógia. Nincs jóformán műfaj, amelyben Szemlér ne al­kotott volna figyelemre méltót, hiszen bő áradású költői és írói pályáját értékes berakásokként díszítik a drámai kötetek, az „Életünk s halálunk” című (1968) és az egyfelvonásosait egybe­­gyűjtő „A híd elkészül” (1949), „A költészet értelme” című esz­­székötet és „A négyarcú világ” című útleírás, mindkettő 1965-ből. Még ifjú olvasóira is gondol: ne­kik írja „A sárkányok meghal­nak” című regényt (1967). Nem volna tőrőlmetszett erdélyi író, ha kortársai és még inkább nagy elő­dei mintájára nem írta volna meg vallomásait és emlékezéseit is a tavaly, 1975-ben napvilágot látott „Személyes ügy” című kö­tetben. S bármelyik művébe ol­vassunk is bele, mindenütt ugyan­az a rangos színvonal, nemes hang, tiszta forma és tiszta stílus fogad — mindazok az erények, amelyek már a két háború közti romániai magyar irodalmat is jel­lemezték! A fiatal romániai magyar író hamar bekerült az egyetemes ma­gyar irodalom áramkörébe. A harmincas években kapott Baum­­garten-díj volt ennek , az ország­határon túli elismerésnek a mér­tékadó kifejezése. Nem kisebbek Szemlér iroda­lompolitikai érdemei sem. Egy nevezetes tanulmányban elsőként szólította fel a romániai magyar irodalom második nemzedékét, hogy mérje le elődei munkáját, fogalmazza meg és értékelje sa­ját programját, tüntesse föl azok­o­kat a jegyeket, amelyek elődeitől megkülönböztetik, s ha kell, ne fukarkodjék a kritikával sem. S valóban, a romániai magyar iro­dalomban egyre inkább szaporod­tak a bírálható jelenségek. Ve­gyük elsőnek a transzilvanizmus szűkkeblű értelmezését. A máso­dik nemzedék, amely már a ro­mán impérium alatt nőtt fel, érett férfivá és íróvá, nem szűkítette a transzilvanizmus fogalmát egy erdélyi magyar regionalizmusra, az erdélyi román népet és tema­tikát is belefoglalta a transzilva­­nizmusba. A Szemlér elindította transzilvanista vita továbbgyűrű­zött, többen is hozzászóltak pro és kontra, köztük jómagam is a Korunk hasábjain, amely az idő tájt dicséretes módon kitárta ka­puit a romániai magyar szellemi élet liberális megnyilvánulásai 1976. ÁPRILIS 1

Next