Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-10 / 2. szám - Szekrényesy Júlia: Párbeszéd a kalauzzal • színikritika • Sándor György szerzői estje: Egy végtére két vágta, Huszonötödik Színház (13. oldal) - F. J.: Bemutatjuk Kemény György rajzait • kép (13. oldal) - Kalász Márton: Naptár • vers (13. oldal) - Vadas József: Sematikus roncsok • képzőművészet-kritika • Fiatal Képzőművészek Stúdiója, Ernst Múzeum (13. oldal)
SZEKRÉNYESY JÚLIA: Párbeszéd a kalauzzal Sándor György majd tíz évvel ezelőtt tartotta első szerzői estjét. Akkor elhangzott a kritikusi felszólítás: meg kell jegyeznünk a nevét. A felfedezés tehát megtörtént, nevét számontartjuk, csodáljuk állóképességét, munkabírását, alaposságát. Hisz 1967 óta csupán most érkezett el negyedik premierjéhez, eddigi műsoraival pedig szinte az egész országot bejárta. Mégis megőrzött valamenynyit előkelő ismeretlenségéből, izgalmas megfejthetetlenségéből. És így — nagy szerencséjére — eddig még semmilyen végleges műfaji bélyeget nem sikerült rásütni. Negyedik szerzői estje, melyet Egy végtére két vágta címmel a Huszonötödik Színházban mutatott be, megint csak ügyesen kisiklik a merev kategóriák közül. Mintha maga is csupán csak a meghatározás kényszere miatt nevezné magát humoralistának. Az is persze, de ez a fogalom mégsem meríti ki maradéktalanul azt az élményt, amelyet tőle kapunk. Humora változó fajsúlyú, eltérő minőségű elemek sajátságos, finom keveréke. Sándor György gátlástalanul házasítja össze műsoraiban az együgyű szóviccet a fekete humorral, a szürrealizmust a makacs javító szándékkal. Némelyik olcsóbb poénját szívesen elengednénk, de gondolatvilágának furcsa törvényei végül is mindig meggyőznek. A lefegyverző szuverenitás titka talán abban keresendő, hogy Sándor György ösztönösen hisz a szatíra mágikus erejében. Ez a hajdani szatírafelfogás távol áll ugyan a huszadik századi gondolkodástól, művészi tradícióként, stílusfordulatként azonban ma is él. Amikor például azt mondjuk, hogy a nevetés öl, egyáltalán nem gondolunk arra, hogy ez valamikor valóságos gyilkosságot is jelenthetett, a gúny szertartása a gonosz szellemek, illetve az ellenség megfélemlítését, elűzését, megsemmisítését célozta. Sándor György persze senkit sem akar meggyilkolni, és természetfeletti erőkkel sem cimborái. Csak épp szokatlan közvetlenséggel kapcsolja a hétköznapok áramába a humort és a színházat. Ez persze semmiképpen sem azt jelenti, hogy szerzőnk a múlékony napi aktualitások krónikása lenne. Eme közvetlensége inkább tapasztalatainak feldolgozási módjából ered — abból, ahogyan reagál élményeire. Voltaképp olyan, mintha a színpadot is csupán jobb híján választaná. Talán azért, hogy megfeleljen a modern követelményeknek. Az ő igazi szerzői estje kinn az életben játszódik, utcán, eszpresszóban, vonaton. Humorának egyik kulcsa például az a különös szokása is, melyről nemrég megjelent könyvében, A modern clown-ban is beszámol. Szereti provokálni az embereket. És ez tulajdonképpen nem más, mint a szokrateszi módszer alkalmazása a mai rohanó, szétdarabolt világra. Sándor György imád például vadidegen emberekre ráköszönni az utcán. A megszólítottak zavara tanúsítja: helyes irányban támad a humoralista. Mert támad, provokál, még akkor is, ha ennek formája a lehető legelőzékenyebb közeledés is. A módszer fejlettebb változatáról új műsorában is szó esik. Alapmodellje egy „kalauz dialógus”. Sándor György úgy tesz, mintha a vonaton a kalauz megjelenése zavarba hozná, s így a kalauz a társadalmi bizalmatlanság íratlan, de annál kegyetlenebb törvényei szerint már az első pillanatban biztosra veszi, hogy potyautast fogott. Kalauz úr, kérem, a következőképpen történt: így kezdődik a provokáció, azzal, hogy a ravasz utas látszólag belemegy a bizalmatlanság utcájába. De csupán azért, hogy diadala teljes legyen, amikor kiderül, hogy tegye, az van. Egy természetellenes, torz logikát sikerült ily módon menetéből kizökkentenie, lelepleznie. Sándor György csevegései tehát helyenként mégiscsak gyilkos, vagy legalábbis pillanatnyi szédületét okozó szatírák. Mindezt pedig a jámborság, a félszegség megtévesztő, mert ironikus maszkjában játssza el. Az ő figurája tulajdonképpen álkisembernek is felfogható. Ő végül is mégsem csetlései-botlásai révén válik szimpatikussá. Nem praktikus, magához való esze miatt szeretjük, hanem azért, mert ennél sokkal többet tud: éles elméjű. Annyira biztos a dolgában, hogy még néhány lépés előnyt is mer adni a butaságnak. Ezért nem praktikus kibúvókat keres, hanem ahogy ezt korábbi műsorából tudjuk, magával az úthengerrel akar kikezdeni. És lehet, hogy küzdelme egyáltalán nem is reménytelen. Harcmodora mindenesetre biztató. 1976. JANUÁR 10. MŰVÉSZET Bemutatjuk Kemény György rajzait Tanulmányait 1961-ben fejezte be a Képzőművészeti Főiskolán, Hincz Gyula és Ék Sándor voltak a tanárai. 1916 óta részt vesz csaknem valamennyi budapesti plakátkiállításon, külföldi plakátbiennálén. Önálló kiállítást 1968- ban a Fészek Klubban rendezett, 1972-ben a Műegyetemen és a helsinki Kirjavinti galériában, 1975-ben Balatonbogláron a Kék kápolnában, a Toldi moziban Helényi Tiborral, Schmal Károllyal és a Pécsi Műhellyel együtt, legutóbb pedig hét grafikustársával közösen a Fészekben. Kemény Az év legjobb plakátja pályázatán 1970-ben a II., III, IV., 1971-ben három első, 1972-ben III. díjat kapott. 1969-ben a bolognai egészségügyi plakátpályázaton ezüst díjat, 1973-ban az olasz A. Ceroni ezüstérmet, 1975- ben (a japán világklasszissal, Shigeo Fukudával megosztva) a Varsóban megrendezett nemzetközi antifasiszta plakátpályázaton I. díjat nyert. Kemény György sohasem hazudik. Nem mintha deklarálta volna ezt, a műveiből olvashatjuk ki nyers őszinteségét Formanyelve az oratio recta, nem díszes, nem áttételes beszéd ez, itt semmi sem elvont. Ellentmondást nem tűrő határozottsággal robbant bele, merész mondanivalóival és merész formáival a művészeti közéletbe; az első tiltakozó, riadt mozdulat után mindenki vállat vont, s — ha hümmögve is — szépecskén elfogadta, amit ez a művész csinált, mindenki beletörődött, hogy ő ugyan nem fogja a mestereit utánozni. Művészetének alapvető jellegzetessége a klasszikus, mondhatnám akadémikus rajztudás, akkor is, ha nem él vele minden művében. Teljesítménye megzavarta a skatulyázókat, akik addig mondogatták, hogy a modernek nem tudnak rajzolni, mígnem egy ilyen legmodernebb lepipálta őket, éppen ebben a versenyszámban. Rajzainak másik alapvető jellegzetessége a humor és az irónia, sőt az öngúny. Kutyaharapást a szőrével: Kemény György rájött, hogy a közhely ellen közhellyel is lehet hadakozni. Par excellence alkalmazott-grafikus ő, de nem érez különbséget műfajok között. A plakáton, reklámon, propagandán túl sokféle ágazattal foglalkozik — lehet, hogy a képzőművészet spektrumának teljes szélességében valamennyivel —, tartalmának megfelelően sokféle a stílusa is, egyetlen konstans tényező nála: a mozgás. Állandó mozgás a síkban, térben, időben, dinamikus a képfelület, mozgalmas a faktúra, és kemény mozgékonysága naprakészen követi a valóságot. Most a legújabb rajzsorozatát közöljük, mely ugyan nem áll távol plakátjainak világától, de nem is azonos vele. Hagyományos tolltechnikával készült, hagyományos rajzok ezek, direktek, valósághűek, fanyarok, katartikusak. F. J. ! KALÁSZ MÁRTON: Naptár Koronák társa az eső s a fény. A többi a mélea alvilágé, fölvivődik már üzenete sóvá revelált buborékokban: nélkülem nincs, e homályos országból ered nagy folyam mellől a beteljesülés. Eképp nem elmével töltve a dió. Mi ősszel lehull, inkább hasonlít. S a szélben följajdul Ámok király, keresve lányait, beletépett szárnyukba, köntösükbe a ledér. A korona bólint, még szakállasan, érti. Nem a följajdulást — az acélos pillantású dühöt, mely űzné e végzetszerű kavargást. Neki most súg az alvilág: a veszni szánt lények erősek, csak fejüket roppantja a tragikum. S álmáig ott a bölcsebb üzenet, rovásos. Nyílt, fehér. VADAS JÓZSEF: Képzőművészet Sematikus roncsok Az első szó a meglepetésé: az emelkedettséghez szokott Ernst Múzeum nagytermének kellős közepén valóságos roncstelep látható. Pontosabban: dadaista lépegetőszobor, pop-art szerelvénylepke, vasláncokból szőtt bálványoszlop a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának idei seregszemléjén. A nyers formák és az éretlen ötletek mélyén közös a kinyilatkoztatás: le az ábrázolással, éljen a szemétdombon talált tárgy! Üröm nincs öröm nélkül. Jó dolog, hogy a fiatalok szervezete végre félretette előítéleteit — a legkevésbé szalonképes stílusokkal és művelőivel szemben egyaránt. És az is jó dolog, hogy az egykori zugkiállítások szervezői a résztvevőkkel együtt végre belátták: nem a művészeti irányítást kell heccelni, hanem dolgozni kell. Így kaptak helyet a seregszemlén a nem is olyan régen még fenegyerekeknek nevezett álavantgardisták: Galántai György, akinek szobra vasküllőkre szerelt cipőtalpakból áll; Zámbóri István, aki nehéz, vashulladékokból szerkesztett magának színes angyalt a hétköznapokra; Szeift Béla, aki a földre hulló vaslemezben lepkét lát. Frank János rendezése jóvoltából ők kerültek a főterembe. " Joggal. Mert az unalmas karakterszobrok és a játszadozó lánykák láttán legfeljebb ásítozni volna kedvem. Pusztai Ágoston, Kaubek Péter vagy Blaskó János portréi bágyadtak és semmitmondók. Hogy az ellenkező végletet említsem: nem jobbak Gyurcsák Ferenc nagyon is mozgalmas, nagyon is hatni akaró plasztikái. Sem a Siqueiros, amelynek tért öklelő karmozdulatában az izmok vaskossága jelzi a forradalmi akaratot; sem a Szerelő, ez a létrakalickába zárt figura, amelynek nyugtalan dinamikája ugyanolyan mondvacsinált, mint a keretül szolgáló architektúra ügyetlen sterilitása. A festők egyik fele továbbra is valami felületi expresszivitásként jellemezhető generálszósszal önti nyakon a laza kompozíciót. Modorosan, mint Nagy Előd vagy Turcsán Miklós, érzékenyen, mint Bodóczky István vagy Mészáros Géza. A másik tábor mintha új utat keresne — a piktúra helyett. Gondolok Birkás Ákosra, aki úgy csúfolódik a festészeten, mint idejétmúlt ócskaságon; aztán Kéri Ádámra, aki már nem fest: téglával rakja ki az ajtókeretet. Az érdektelen manírok és a cinikus tagadások között egyelőre a legrangosabb teljesítmények (ha nem is feltétlenül a legcélravezetőbbek) azok a finom megfigyelésekre épülő művek, amelyekben a magyar festészet míves-humanista hagyományai folytatódnak — hol szürrealizmusba, hol groteszkbe, hol a gyermekrajz idilljébe forgatva a játékos motívumokat. A korábbi Stúdió-kiállításokról már ismerjük Dienes Gábor őszi borzongásait, Simsay Ildikó színes árnyait, Újházi Péter rafinált firkáit; egészítsük ki most e sort Nagy Gábor rezzenő Emlék-portréjával és az idei tárlat felfedezettjével, Wahorn Andrással, akinek Sárkánnyal labdázó cicája legjobb grafikusaink fantáziadús lapjaival vetekszik. E munkák azt jelzik: a fiatalok szemléletében változás állt be. A fordulatot — és az ellentmondásokat — Zámbó István szereplése példázza a legszemléletesebben. Szobrán kívül egy festményt és két grafikát állított ki az autodidakta művész; ezek Vajda Lajos hatásáról tanúskodnak. És arról: a fiatal alkotó egyelőre nincs birtokában annak a kultúrának, amelylyel az átvett elemeket Színpompás formajátéknál mélyebb értelemmel ruházhatná fel. Ennek ellenére — ezzel együtt — munkái szervesen illeszkednek abba a körképbe, amelyet a főiskoláról kikerült festők alakítottak ki, eszmélésük révén. Pontosabban: önmagukra eszmélésüknek abban a kezdeti stádiumában, amikor a jellegtelen epigonizmussal szemben már a határozott karakterrel bíró — konkrétan: a magyar művészet baloldali örökségéből táplálkozó — epigonizmus is kivezető útnak látszik. Így találtak egymásra a látszólag modernek és a látszólag konzervatívok. A „modernek” feladták függetlenségüket, a „konzervatívok” pedig stílusdogmáikat. Ettől azonban a Stúdió tárlata nem lett jobb. Hiába vonultattak fel grafikusainkezúttal is nemzetközi mércével mérhető anyagot, hiába formálja egyre teljesebbé művészi koncepcióját a szobrász Váró Márton vagy Szentirmai Zoltán — az Ernst Múzeumot, a változás ellenére, továbbra is a kisszerű művek uralják. Hiszen Zámbó István szobra egyszerre tanúskodik Samu Géza művészetének hatásáról és meg nem értéséről. Galántai György plasztikája szegényes utánérzésnek hat Tinguely ricsajozó szerkezeteinek ismeretében; Szeift Béla műve pedig a földre tett nagy vasdarab bizarrságával hat csupán. Egyszóval, régi ötletek és ügyeskedő kivitelezés. Szomorú, hogy ez nekünk még mindig esemény. ÉLET ELIT IRODALOM