Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-10 / 2. szám - Szekrényesy Júlia: Párbeszéd a kalauzzal • színikritika • Sándor György szerzői estje: Egy végtére két vágta, Huszonötödik Színház (13. oldal) - F. J.: Bemutatjuk Kemény György rajzait • kép (13. oldal) - Kalász Márton: Naptár • vers (13. oldal) - Vadas József: Sematikus roncsok • képzőművészet-kritika • Fiatal Képzőművészek Stúdiója, Ernst Múzeum (13. oldal)

SZEKRÉNYESY JÚLIA: Párbeszéd a kalauzzal Sándor György majd tíz évvel ezelőtt tartotta első szerzői estjét. Akkor elhangzott a kritikusi fel­szólítás: meg kell jegyeznünk a nevét. A felfedezés tehát megtör­tént, nevét számontartjuk, csodál­juk állóképességét, munkabírá­sát, alaposságát. Hisz 1967 óta csupán most érkezett el negyedik premierjéhez, eddigi műsoraival pedig szinte az egész országot be­járta. Mégis megőrzött valameny­­nyit előkelő ismeretlenségéből, iz­galmas megfejthetetlenségéből. És így — nagy szerencséjére — ed­dig még semmilyen végleges mű­faji bélyeget nem sikerült rásüt­ni. Negyedik szerzői estje, melyet Egy végtére két vágta címmel a Huszonötödik Színházban muta­tott be, megint csak ügyesen ki­siklik a merev kategóriák közül. Mintha maga is csupán csak a meghatározás kényszere miatt ne­vezné magát humoralistának. Az is persze, de ez a fogalom még­sem meríti ki maradéktalanul azt az élményt, amelyet tőle kapunk. Humora változó fajsúlyú, eltérő minőségű elemek sajátságos, fi­nom keveréke. Sándor György gátlástalanul házasítja össze mű­soraiban az együgyű szóviccet a fekete humorral, a szürrealizmust a makacs javító szándékkal. Né­melyik olcsóbb poénját szívesen elengednénk, de gondolatvilágá­nak furcsa törvényei végül is min­dig meggyőznek. A lefegyverző szuverenitás tit­ka talán abban keresendő, hogy Sándor György ösztönösen hisz a szatíra mágikus erejében. Ez a hajdani szatírafelfogás távol áll ugyan a huszadik századi gondol­kodástól, művészi tradícióként, stílusfordulatként azonban ma is él. Amikor például azt mondjuk, hogy a nevetés öl, egyáltalán nem gondolunk arra, hogy ez valami­kor valóságos gyilkosságot is je­lenthetett, a gúny szertartása a gonosz szellemek, illetve az ellen­ség megfélemlítését, elűzését, meg­semmisítését célozta. Sándor György persze senkit sem akar meggyilkolni, és termé­szetfeletti erőkkel sem cimborái. Csak épp szokatlan közvetlenség­gel kapcsolja a hétköznapok ára­mába a humort és a színházat. Ez persze semmiképpen sem azt je­lenti, hogy szerzőnk a múlékony napi aktualitások krónikása len­ne. Eme közvetlensége inkább ta­pasztalatainak feldolgozási mód­jából ered — abból, ahogyan rea­gál élményeire. Voltaképp olyan, mintha a színpadot is csupán jobb híján választaná. Talán azért, hogy megfeleljen a modern köve­telményeknek. Az ő igazi szerzői estje kinn az életben játszódik, utcán, eszpresszóban, vonaton. Humorának egyik kulcsa például az a különös szokása is, melyről nemrég megjelent könyvében, A modern clown-ban is beszámol. Szereti provokálni az embereket. És ez tulajdonképpen nem más, mint a szokrateszi módszer alkal­mazása a mai rohanó, szétdara­bolt világra. Sándor György imád például vadidegen emberekre rá­köszönni az utcán. A megszólítot­tak zavara tanúsítja: helyes irányban támad a hu­moralista. Mert támad, provokál, még akkor is, ha ennek formája a lehető leg­előzékenyebb közeledés is. A módszer fejlettebb változatáról új műsorában is szó esik. Alapmo­dellje egy „kalauz dialógus”. Sán­dor György úgy tesz, mintha a vonaton a kalauz megjelenése za­varba hozná, s így a kalauz a tár­sadalmi bizalmatlanság íratlan, de annál kegyetlenebb törvényei sze­rint már az első pillanatban biz­tosra veszi, hogy potyautast fo­gott. Kalauz úr, kérem, a követ­kezőképpen történt: így kezdő­dik a provokáció, azzal, hogy a ravasz utas látszólag belemegy a bizalmatlanság utcájába. De csu­pán azért, hogy diadala teljes le­gyen, amikor kiderül, hogy tegye, az van. Egy természetellenes, torz logikát sikerült ily módon mene­téből kizökkentenie, lelepleznie. Sándor György csevegései tehát helyenként mégiscsak gyilkos, vagy legalábbis pillanatnyi szédü­letét okozó szatírák. Mindezt pedig a jámborság, a félszegség megtévesztő, mert iro­nikus maszkjában játssza el. Az ő figurája tulajdonképpen ál­kisembernek is felfogható. Ő vé­gül is mégsem csetlései-botlásai révén válik szimpatikussá. Nem praktikus, magához való esze miatt szeretjük, hanem azért, mert ennél sokkal többet tud: éles elméjű. Annyira biztos a dol­gában, hogy még néhány lépés előnyt is mer adni a butaságnak. Ezért nem praktikus kibúvókat keres, hanem ahogy ezt korábbi műsorából tudjuk, magával az út­hengerrel akar kikezdeni. És le­het, hogy küzdelme egyáltalán nem is reménytelen. Harcmodora mindenesetre biztató. 1976. JANUÁR 10. MŰVÉSZET Bemutatjuk Kemény György rajzait Tanulmányait 1961-ben fejezte be a Képzőművészeti Főiskolán, Hincz Gyula és Ék Sándor voltak a tanárai. 191­6 óta részt vesz csak­nem valamennyi budapesti pla­kátkiállításon, külföldi plakát­­biennálén. Önálló kiállítást 1968- ban a Fészek Klubban rendezett, 1972-ben a Műegyetemen és a helsinki Kirjavinti galériában, 1975-ben Balatonbogláron a Kék kápolnában, a Toldi moziban He­­lényi Tiborral, Schmal Károllyal és a Pécsi Műhellyel együtt, leg­utóbb pedig hét grafikustársával közösen a Fészekben. Kemény Az év legjobb plakát­ja pályázatán 1970-ben a II., III­, IV., 1971-ben három első, 1972-ben III. díjat kapott. 1969-ben a bo­­lognai egészségügyi plakátpályá­zaton ezüst díjat, 1973-ban az olasz A. Ceroni ezüstérmet, 1975- ben (a japán világklasszissal, Shigeo Fukudával megosztva) a Varsóban megrendezett nemzet­közi antifasiszta plakátpályázaton I. díjat nyert. Kemény György sohasem hazu­dik. Nem mintha deklarálta vol­na ezt, a műveiből olvashatjuk ki nyers őszinteségét Formanyelve az oratio recta, nem díszes, nem áttételes beszéd ez, itt semmi sem elvont. Ellentmondást nem tűrő határozottsággal robbant bele, merész mondanivalóival és me­rész formáival a művészeti köz­életbe; az első tiltakozó, riadt mozdulat után mindenki vállat vont, s — ha hümmögve is — szé­pecskén elfogadta, amit ez a mű­vész csinált, mindenki beletörő­dött, hogy ő ugyan nem fogja a mestereit utánozni. Művészetének alapvető jelleg­zetessége a klasszikus, mondhat­nám akadémikus rajztudás, akkor is, ha nem él vele minden művé­ben. Teljesítménye megzavarta a skatulyázókat, akik addig mondo­gatták, hogy a modernek nem tudnak rajzolni, mígnem egy ilyen legmodernebb lepipálta őket, éppen ebben a versenyszám­ban. Rajzainak másik alapvető jellegzetessége a humor és az iró­nia, sőt az öngúny. Kutyaharapást a szőrével: Kemény György rá­jött, hogy a közhely ellen­­ köz­hellyel is lehet hadakozni. Par excellence alkalmazott-gra­fikus ő, de nem érez különbséget műfajok között. A plakáton, rek­lámon, propagandán túl sokféle ágazattal foglalkozik — lehet, hogy a képzőművészet spektru­mának teljes szélességében vala­mennyivel —, tartalmának meg­felelően sokféle a stílusa is, egyet­len konstans tényező nála: a moz­gás. Állandó mozgás a síkban, tér­ben, időben, dinamikus a képfe­lület, mozgalmas a faktúra, és kemény mozgékonysága napraké­szen követi a valóságot. Most a legújabb rajzsorozatát közöljük, mely ugyan nem áll tá­vol plakátjainak világától, de nem is azonos vele. Hagyományos tolltechnikával készült, hagyomá­nyos rajzok ezek, direktek, való­­sághűek, fanyarok, katartikusak. F. J. ! KALÁSZ MÁRTON: Naptár Koronák társa az eső s a fény. A többi a mélea alvilágé, fölvivődik már üzenete sóvá revelált buborékokban: nélkülem nincs, e homályos országból ered nagy folyam mellől a beteljesülés. Eképp nem elmével töltve a dió. Mi ősszel lehull, inkább hasonlít. S a szélben följajdul Ámok király, keresve lányait, beletépett szárnyukba, köntösükbe a ledér. A korona bólint, még szakállasan, érti. Nem a följajdulást — az acélos pillantású dühöt, mely űzné e végzetszerű kavargást. Neki most súg az alvilág: a veszni szánt lények erősek, csak fejüket roppantja a tragikum. S álmáig ott a bölcsebb üzenet, rovásos. Nyílt, fehér. VADAS JÓZSEF: Képzőművészet Sematikus roncsok Az első szó a meglepetésé: az emelkedettséghez szokott Ernst Múzeum nagytermének kellős kö­zepén valóságos roncstelep látha­tó. Pontosabban: dadaista lépege­­tő­szobor, pop-art szerelvény­lep­ke, vasláncokból szőtt bálványosz­lop a Fiatal Képzőművészek Stú­diójának idei seregszemléjén. A nyers formák és az éretlen ötletek mélyén közös a kinyilatkoztatás: le az ábrázolással, éljen a szemét­dombon talált tárgy! Üröm nincs öröm nélkül. Jó dolog, hogy a fiatalok szer­vezete végre félretette előítéleteit — a legkevésbé szalonképes stílu­sokkal és művelőivel szemben egyaránt. És az is jó dolog, hogy az egykori zugkiállítások szervezői a résztvevőkkel együtt végre be­látták: nem a művészeti irányítást kell heccelni, hanem dolgozni kell. Így kaptak helyet a seregszemlén a nem is olyan régen még fene­gyerekeknek nevezett álavantgar­disták: Galán­tai György, akinek szobra vasküllőkre szerelt cipőtal­pakból áll; Zámbóri István, aki ne­héz, vashulladékokból szerkesztett magának színes angyalt a hétköz­napokra; Szeift Béla, aki a földre hulló vaslemezben lepkét lát. Frank János rendezése jóvoltából ők kerültek a főterembe. " Joggal. Mert az unalmas karakterszob­rok és a játszadozó lánykák lát­tán legfeljebb ásítozni volna ked­vem. Pusztai Ágoston, Kaubek Pé­ter vagy Blaskó János portréi bá­gyadtak és semmitmondók. Hogy az ellenkező végletet említsem: nem jobbak Gyurcsák Ferenc na­gyon is mozgalmas, nagyon is hat­ni akaró plasztikái. Sem a Siquei­ros, amelynek tért öklelő karmoz­dulatában az izmok vaskossága jel­zi a forradalmi akaratot; sem a Szerelő, ez a létrakalickába zárt figura, amelynek nyugtalan dina­mikája ugyanolyan mondvacsinált, mint a keretül szolgáló architektú­ra ügyetlen sterilitása.­­ A festők egyik fele továbbra is valami felületi expresszivitásként jellemezhető generálszósszal önti nyakon a laza kompozíciót. Modo­rosan, mint Nagy Előd vagy Tur­csán Miklós, érzékenyen, mint Bo­­dóczky István vagy Mészáros Gé­za. A másik tábor mintha új utat keresne — a piktúra helyett. Gon­dolok Birkás Ákosra, aki úgy csú­­folódik a festészeten, mint idejét­múlt ócskaságon; aztán Kéri Ádámra, aki már nem fest: téglá­val rakja ki az ajtókeretet. Az ér­dektelen manírok és a cinikus ta­gadások között egyelőre a legran­gosabb teljesítmények (ha nem is feltétlenül a legcélravezetőbbek) azok a finom megfigyelésekre épü­lő művek, amelyekben a magyar festészet míves-humanista hagyo­mányai folytatódnak — hol szür­realizmusba, hol groteszkbe, hol a gyermekrajz idilljébe forgatva a játékos motívumokat. A korábbi Stúdió-kiállításokról már ismerjük Dienes Gábor őszi borzongásait, Simsay Ildikó színes árnyait, Új­­házi Péter rafinált firkáit; egészít­sük ki most e sort Nagy Gábor rezzenő Emlék-portréjával és az idei tárlat felfedezettjével, Wahorn Andrással, akinek Sárkánnyal lab­dázó cicája legjobb grafikusaink fantáziadús lapjaival vetekszik. E munkák azt jelzik: a fiatalok szemléletében változás állt be. A fordulatot — és az ellentmon­dásokat — Zámbó István szereplé­se példázza a legszemléletesebben. Szobrán kívül egy festményt és két grafikát állított ki az autodi­dakta művész; ezek Vajda Lajos hatásáról tanúskodnak. És arról: a fiatal alkotó egyelőre nincs birto­kában annak a kultúrának, amely­­lyel az átvett elemeket Színpom­pás formajátéknál mélyebb érte­lemmel ruházhatná fel. Ennek el­lenére — ezzel együtt — munkái szervesen illeszkednek abba a kör­képbe, amelyet a főiskoláról kike­rült festők alakítottak ki, eszmélé­­sük révén. Pontosabban: önmaguk­ra eszmélésüknek abban a kezdeti stádiumában, amikor a jellegtelen epigonizmussal szemben már a határozott karakterrel bíró — konkrétan: a magyar művészet bal­oldali örökségéből táplálkozó — epigonizmus is kivezető útnak lát­szik. Így találtak egymásra a lát­szólag modernek és a látszólag konzervatívok. A „modernek” fel­adták függetlenségüket, a „konzer­vatívok” pedig stílusdogmáikat. Ettől azonban a Stúdió tárlata nem lett jobb. Hiába vonultattak fel grafikusaink­­ezúttal is nemzet­közi mércével mérhető anyagot, hiába formálja egyre teljesebbé művészi koncepcióját a szobrász Váró Márton vagy Szentirmai Zol­tán — az Ernst Múzeumot, a vál­tozás ellenére, továbbra is a kis­szerű művek uralják. Hiszen Zám­bó István szobra egyszerre tanús­kodik Samu Géza művészetének hatásáról és meg nem értéséről. Galántai György plasztikája szegé­nyes utánérzésnek hat Tinguely ricsajozó szerkezeteinek ismereté­ben; Szeift Béla műve pedig a földre tett nagy vasdarab bizarr­­ságával hat csupán. Egyszóval, ré­gi ötletek és ügyeskedő kivitele­zés. Szomorú, hogy ez nekünk még mindig esemény. ÉLET ELIT IRODALOM

Next