Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1977-01-01 / 1. szám - dr. Honffy Pál: Miért nincs a tankönyvekben? • reflexió | Visszhang • Albert Gábor: Kié a régi magyar irodalom? ÉS 1976. 47. szám (2. oldal) - Szépirodalmi Könyvkiadó: Régi művek új kiadásai • reflexió | Visszhang • Albert Gábor: Kié a régi magyar irodalom? ÉS 1976. 47. szám (2. oldal) - Rágyánszki Andrásné: Nem ünnep, hanem emlékezés • reflexió | Visszhang • E.: Évfordulósdi. ÉS 1976, 51. szám (2. oldal) - Balla Demeter: Lábujjhegyen • reflexió | Visszhang • Látni a láthatatlant. ÉS 1976. december 18. (2. oldal) - Püspöky István: rajza • kép (2. oldal)

Szerkesztői üzenetek 8. ENDRE, BUDAPEST. Lehetőleg válaszolunk valamilyen formában a beküldött írásokra — akár levelek azok, akár cikkek. De tekintettel arra, hogy a válaszoláshoz el is kell olvasni, végig is kell gondolni, meg kell ítélni, esetleg meg is kell be­szélni a gyakran valóban több olda­las kéziratokat, s időközben — melles­leg — hetenkint elő kell állítania szerkesztőségünknek egy-egy Élet és Irodalom-számot is, minden bekül­dött Írás részletes, alapos írásbeli bí­rálatára nem jut időnk. Cseres Tibor Őstörténeti vita című cikkéhez szóló Írását, melynek „üzenetét” mi nem tudtuk kihámozni — továbbítottuk az írónak.1­8. I., PÉCS. Komoly gyanúsítással, plágium vádjával illeti egyik közel­múltban megjelent versünk költőjét. A feltételezett eredetit azonban nem jelöli meg, így még csak ellenőrizni sem tudjuk állítását. TIHANYI SÁNDOR, BUDAPEST. Ha az ön feltételezése arról, miképp „ke­zeljük” a beérkezett kéziratokat, helytálló volna, az Élet és Irodalom anyaghiány miatt sosem jelenhetne meg, ami mégiscsak furcsának tet­szene egy hetilapnál. Egyébként fi­gyelmébe ajánljuk az S. Endréhez írott üzenetet. K. ZSUZSANNA, KESZTÖLC. „Csak azt szeretném megkérdezni, hogy kez­dő firkászok melyik lapban kapnak helyet, melyik szerkesztőség válaszol nekik levélben, és hol kapnak olyan kritikát, amit el is és meg is lehet fogadni!” — írja, és a kérdéshez mellékel egy Karácsony című rövid írást is. Ami az utóbbit illeti, aligha „kapna helyet” bármelyik lapban. Ami viszont a kezdő tollforgatókat illeti: a hivatás szakmai alapismereteit az is­kolában, otthoni környezetükben, te­hetségük erejével és lendületével kell elsajátítaniuk, a többit pedig írás köz­ben. Az Írás az íróknak és közírók­nak a legjobb iskolája. A kritikától sok mindent elvárhat a kezdő író, csak azt nem, hogy megtanítsa őt írni. ENDRE JUDIT, BUDAPEST. Idéz­zük levelét: „Szeretem olvasni üzene­teiket, melyek sokszor új megvilágí­tásba helyeznek egy-egy irodalmi je­lenséget. Ha egy kritikai megjegyzést is elfogadnak, olykor az az érzésem, hogy az üzenetben nagyobb monda­nivaló lappang, s a szerzőnek (szer­kesztőnek?) nincs tere kibontani gon­dolatát. Tévednék?” Saját munkánkat nehezen tudjuk megítélni. A szerkesz­tői üzeneteket általában többen is ír­ják. LEDERER S.-N., BUDAPEST. Olva­sónk gyakran jár a Rézkakas vendég­lőbe, ahol az Élet és Irodalom min­den hónap első hétfőjén baráti össze­jövetelt tart. „Vajon olyan gazdag a kiadóhivatal hogy mindenkinek fizet­heti a cehhét?” — kérdi. Sajnos nem. Ki-ki maga fizet, de a mi vendégünk. Lélekben. NAGY JENŐNÉ, KAPOSVÁR. Galsai Pongrác még nem játszott magyar filmben. A Labirintus főszereplője: Avar István. VISSZHANG Miért nincs a tankönyvekben? Az Élet és Irodalom 47. számá­ban Albert Gábor cikkében (Kié a régi magyar irodalom?) újra elő­bukkant egy mostanában gyakran ismétlődő tévedés. Többek között ezt írja a szerző: „A tankönyvek összeállítói azonban — pedagógiai meggondolásokból — nem vesznek tudomást erről (a régi magyar iro­dalom gazdagságáról), és ahelyett, hogy magyarázatokkal, jól megvá­logatott szemelvényekkel igyekez­nének megértetni ennek az iroda­lomnak a lényegét, elválaszthatat­lan művészi és társadalmi funkció­ját—a könnyebb részt választják.” Tudniillik nem foglalkoznak a régi magyar irodalommal. A tévedés a mondat alanyában rejlik. Azt ugyanis, hogy mi ke­rüljön egy-egy osztály tananya­gába, egyáltalán nem a tan­könyvszerzők döntik el. Ma­gyarországon az államilag jóvá­hagyott tanterv intézkedik ar­ról, mit és milyen fokon kell egy bizonyos iskolatípusban megtaní­taniuk a pedagógusoknak, elsajátí­taniuk a tanulóknak. Magyar iro­dalomból például azt is a tanterv határozza meg, hogy évfolyamon­ként mely írónak milyen alkotásait ismertetjük meg a diákokkal. Igaz, a tantervet általában csak a taní­tók, tanárok forgatják, a tanköny­vekbe pedig bárki belelapozhat, ezért a laikust könnyen megté­vesztheti a látszat, úgy tűnik szá­mára, mintha a tankönyv (annak szerzője) szabályozná az oktatás menetét. Hogy ez nem így van, az ténykérdés. Ne tudna Albert Gá­bor a tanterv létezéséről? A múlt évben Örkény István ter­jesztett elő hiányjegyzéket a XX. századi magyar irodalomból. Ő is a tankönyvszerzőket hibáztatta a hiátusokért. Csak eljátszom a gon­dolattal: mi történnék, ha a tan­­könyvszerzőknek valóban módjuk­ban állna megszívlelni valameny­­nyi kifogást. (Mert mindegyik iro­dalomtörténeti korszak benyújtotta már a maga követeléseit — a XIX. század éppúgy, mint­­most a régeb­ .­b­biek.) Ebben az esetben fölháboro­dott újságcikkek emlegetnék a tan­­könyvszerzők példátlan, maximaliz­­musát, és elrettentő adatokat közöl­nének arról, hány oldalt is kell egy szegény tanulónak egyetlen tanév­ben megtanulnia. Jelenlegi tankönyveink többsége a másfél évtizedes használat során elavult, sok jogos bírálat is el­hangzott ezekről a könyvekről. Olyasmiért azonban ne a tankönyv­­szerzőket tegyük felelőssé, amiről nem ők tehetnek! Éppen most készülnek az új tan­könyvsorozat első kéziratai. A Tan­­könyvkiadó szerkesztői a szerzők­kel együttműködve igen sok ener­giát, tudást és pedagógiai tapaszta­latot fordítanak rá, hogy ezek az új tankönyvek szakmailag megbíz­hatóbbak és magasabb színvona­lúak, feldolgozásmódjukban pedig jobban tanulhatók, pedagógiailag korszerűbbek legyenek az eddigiek­nél. Azt azonban ezután se a tan­könyveken kérjük számon, amit — helyesen vagy helytelenül — de a tanterv nem tartalmaz. A tan­­könyvszerző feladata: a kijelölt irodalmi alkotások bemutatása, megszerettetése, föltárása, a tanu­lók vezetése, irányítása e művek elemzésében. S ha már a tankönyveket ért bí­rálatoknál tartunk... Egy-egy régi könyv tizenötödik kiadását gyakran glosszázzák meg újságban vagy a rádióban. Említettem már: a leg­többször joggal. Azokról az új tan­könyveinkről azonban, amelyek ép­pen az elmúlt egy-két évben jelen­tek meg, és amelyek már új csa­pást próbálnak vágni, amelyek az anyag feldolgozásában új módszer­rel kísérleteznek, és szakmailag is alkalmazkodni igyekeznek a tudo­mány mai állásához, mondom: ezekről az új tankönyvekről sehol egy árva szó nem esett.­­Ilyen pél­dául a dolgozók szakközépiskolái­nak IV. osztálya számára készült 4 új irodalomtankönyv, amelyről azt halljuk, hogy a nappali tagozaton is sok tanár használja országszer­te.) De jó volna elmélyült, alapos, részletes, hozzáértő kritikát kapni egy-egy új tankönyvről képzett pe­dagógusok, tudósok­­tollából (akár­­ a pedagógiai szaksajtóban, akár az irodalmi folyóiratokban, akár — irodalomkönyveinkről — az Élet és Irodalomban)! Hiszen csak így le­hetnénk bizonyosak arról, helyes úton járunk-e vajon. A kritika azonban szinte figyelemre se mél­tatja az új tankönyveket. Bizonyá­ra könnyebb a tizenöt évvel ezelőt­tiekben föllelhető hibákat kipé­­cézni. A régi magyar irodalom dolgá­ban pedig a Tankönyvkiadó meg­teszi azt, amit a saját eszközeivel megtehet. Már nyomdában van, és 1977-ben megjelenik a Régi ma­gyar olvasókönyv V. Kovács Sán­dor szerkesztésében. Ez a szemel­vénygyűjtemény elsősorban a kö­zépiskolás diákok számára készül, és arra hivatott, hogy az érdeklő­dőknek, köztük a szakköri tagok­nak a tantervi anyagon túl ízelítőt adjon régi magyar irodalmunk kincseiből. Talán tesz majd vala­mit ez a kötet is azért, hogy a fia­taloké is legyen a régi magyar iro­dalom. Dr. Honffy Pál főszerkesztő, Tankönyvkiadó * Készséggel foglalkoznánk tan­könyvkritikával. Hogyha azonban gyermekünk, rokonunk, ismerő­sünk nem jár történetesen épp a dolgozók szakközépiskolájának IV. osztályába, vagy ha Honffy Pált nem készteti méltatlanko­dásra Albert Gábor írása — alig­ha szerzünk tudomást a jó példa­ként említett tankönyvről. Lehet, hogy munkája meg- és elismerte­téséért a kiadó is többet tehetne. Pospöky István rajza Régi művek új kiadásai • Az Élet és Irodalom nov 20-i számában megjelent R­é­gi magyar irodalom című író­­sán tájékoztatni szeretnénk olvasóit a Szépirodalmi R­adónál megjelent és élet­ben lévő régi magyar rrock­­etekről Kiadónknál az utolsó öt i­­­dőben a következő köteteit, vagy régi magyar irodalmat is tartal­mazó antológiák jelentek meg (többségük a Helikon Műhely gon­dozásában) : Janus Pannonius versei (1972); Hét évszázad magyar versei (1972); Apor Péter: Metamorphosis Trans­sylvaniáé (1972); Csokonai Vitéz Mihály min­den munkája (1973); Balassi Bálint versei és Szép ma­gyar komédiája (1974); Kármán József: Fanny hagyományai (1974); Gvadányi József: Egy falusi nótá­rius budai utazása — Rontó Pál (1975); Rákóczi kiáltványa (1976); Én angyalkám, szép madárkám (Régi magyar szerelmes versek, 1976); Fazekas Mihály összes köl­teményei (1976); Heltai Gáspár: Poncianus császár históriája (1976); Magyar Népballadák (1976 decem­ber). Előkészületben vannak a követ­kező kötetek: Bornemissza Péter: Ördögi kí­sértetek (válogatás, 1977); Huma­nista történetírók (1977); Pázmány Péter és a XVII. századi vitairo­dalom I—II. (1978); Rákóczi Fe­renc: Emlékiratai és vallomásai (1978); Mikes Kelemen válogatott művei (1978); Balassi Bálint mű­vei és válogatás a XVI. század köl­tőiből (1978); Margit legenda (1978); Szepsi Csombor Márton: Europica varietas (1978); Bornem­issza Péter és Heltai Gáspár mű­vei; Kemény János és Bethlen Miklós emlékiratai; Fazekas Mi­hály, Földi János, Verseghy Fe­renc művei; Magyar humanizmus; A XVIII. század költői. Az utolsó öt kötet 1979—80-ban jelenik meg a kéziratok elkészülté­nek sorrendjében. A Szépirodalmi Könyvkiadó mellett természetesen más kiadók is jelentettek és jelentetnek meg szép számmal régi magyar irodal­mi műveket Szépirodalmi Könyvkiadó A fényképezés és nem az írás a mesterségem, de dr. Vajda Ernő képei, meg az ÉS december 18-i számában megjelent cikk (Látni a láthatatlant) írásra ösztökél. Ne­kem a Helikon Galériában meg­rendezett kiállítás dr. Vajda Ernő hozzáértéséről, olthatatlan szenve­délyéről szó. Nem tudom pontosan idézni a japán Hoksait, aki azt mondta, ha nyolcvan évig élek, tökéletesen érthető képeket fogok festeni, s amit mondott, meg is valósította. Ezt a gondolatot juttatta eszembe a kiállítás: íme, a maximális infor­máció és esztétikum találkozása. Dr. Vajda Ernő a szó legneme­sebb értelmében művész. Példa és példakép. A képek alatt feltüntetett év­számok arról tanúskodnak, hogy ma, túl a nyolcvanadik életévén is dolgozik — és hogyan! —, képei frissek­, tiszták, egyszerűek, egysé­gesek, nem akar izmusokat terem­teni, teremt azonban olyan harmó­niát, amit nehéz lesz túlszárnyalni Szavak nélkül figyelmeztetnek ezek a képek, hogy állítsuk meg környezetünk pusztítását, agitatív erővel kényszerítenek a természet számodvételére, szeretetére, arra, hogy lábujjhegyen járjunk a ter­mészet szépségei közt, mint ahogy szinte lábujjhegyen járunk az egy­szerűen rendezett kiállítás halk tó­nusú képei között is. Dr. Vajda Ernő könyvei besze­rezhetetlenek. Jó volna a régieket és egy új műveiből készült újat is látni a könyvesboltok polcain! Azon is el kellene gondolkodni, va­jon megkapta-e a megérdemelt el­ismerést ez az egyedülálló életmű? Mindebbe nincs beleszólásom. Az élmény nyomán, melyet a korábbi, a Magyar Nemzeti Galériában és most, a Helikonban rendezett tár­­lat nyújtott, egyet teljes bizonyos­sággal állítok: dr. Vajda Ernőt szándéka és eredményei alapján mi fiatalabbak a legérdemesebb művészek közé sorol­juk. Balla Demeter Nem ünnep, hanem emlékezés Az Élet és Irodalom 20. évfo­lyamának 51. számában a Párat­lan oldalon E. aláírással Évfor­dulósát címmel néhány soros glosz­­sza jelent meg. Ebből „egy napi­­laptudósítás”-ra hivatkozva, úgy tűnhetik, mintha a Magyarok Vi­lágszövetsége 1977-ben, József At­tila halála 40. évfordulójának meg­ünneplésére készülne. Hadd idézzem ezért szó szerint a Magyarok Világszövetsége 1977. évi munkatervét, amelyet a Világszö­vetség Elnöksége jóváhagyott és amelynek III.§2. pontjában az aláb­biak olvashatók: „1977-ben lesz Kossuth Lajos születésének 175. és József Attila halálának 40. évfor­dulója. Mindkét évfordulóval kap­csolatban javasoljuk az egyesüle­teknek, hogy tartsanak emlékes­tet.” Szeretném megjegyezni, hogy írásos kommünikét a Magyarok Világszövetsége az 1977. évi mun­katervről egyik napilapnak sem adott. Mindebből, úgy vélem, vilá­gosan kitűnik, a Magyarok Világ­­szövetsége nem „ünnepelni” akarja József Attila halálának 40. évfor­dulóját, hanem arra törekszik, hogy a tőkés országokban élő ma­gyarok is méltóképpen emlékezze­nek meg ez alkalommal nagy köl­tőnkről. Nem a Magyarok Világ­­szövetsége szándéka fonák, hanem az a fogalmazás, ahogyan erről a szándékról a glosszában hivatko­zott napilaptudósítás adott számot A glossza írójának szívesen ad­tunk volna tájékoztatást arról, hogy megemlékezni, vagy „ünne­pelni” készülünk-e József Attila halálának évfordulóján. Ism­eri az Élet és Irodalom ve -' t .ne m­* a nagyon tisz­. › v...'u - hogy . ?if^Aydftsflu­­it6 felet Istc*­i IRODALOM 1977. JANUÁR 1.

Next