Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-05 / 10. szám - Juraj Melis: Cogito-cogitamus • kép • (Csehszlovákia) (6. oldal) - Vera Thies: Magyar irodalom az NDK-ban • kiállítás • Könyvek a Német Demokratikus Köztársaságból (6. oldal) - I. Z.: „…és a többiek” (6. oldal) - Rab Zsuzsa: Ahmatova újraszületései (6. oldal)
TÁJÉKOZÓDÁS MAGYAR IRODALOM AZ NDK-BAN A Könyvek a Német Demokratikus Köztársaságból című kiállításán— amely 1977. március 4—13-ig Budapesten, 22—30-ig pedig Szegeden látható — a látogatók bepillanthatnak az NDK kiadóinak munkájába, elsősorban a magyarból fordított műveik alapján. Amikor a Hitler-fasizmus szétzúzása után hozzákezdtünk, hogy olvasóinkat megismertessük a fiatal szocialista államok kulturális eredményeivel, figyelemmel fordultunk a magyar irodalom felé is. Akkoriban a nekünk újnak számító alkotások közé tartozott egyebek között Móricz Zsigmond Erdélytrilógiája, Jókai Mór regénye, a Kárpáthy Zoltán, Eötvös József műve, a Magyarország 1514-ben, valamint Kosztolányi Dezső Édes Annája. Hozzájuk számíthatjuk Gelléri Andor Endre, Jókai Mór, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula novellásköteteit, Molnár Ferenc színdarabjait és elbeszéléseit, Karinthy Frigyes fantasztikus-utópisztikus regényeit, továbbá Az ember tragédiáját. Külön meg kell emlékeznünk egy műről: Petőfi Sándor prózai írásairól van szó, amelyek egy kötetben 1977-ben jelennek meg a lipcsei Reclam-Verlagnál. Azt követően, hogy születésének 150. évfordulója alkalmából olvasóink fölfedezhették a nagy költő líráját, elérkezett az idő, hogy prózai alkotásait is hozzáférhetővé tegyük. A könyv tartalmazza a költő Úti jegyzeteit, Úti leveleit, publicisztikáját, a Lapok Petőfi Sándor naplójából című írást, az irodalommal és színházzal foglalkozó cikkeket, valamint a levelek közül mindazokat, amelyek révén az NDK-beli érdeklődők nemcsak a költőt és a hazafit ismerhetik meg, hanem a hétköznapi embert is. Egyébként azt is megkíséreljük, hogy testvérországaink jelentős íróinak jubileumait művek megjelentetésével ünnepeljük. József Attila 70. születésnapja alkalmából például verseinek átdolgozott, új kiadását adtuk ki a Verlag Neues Leben Poesiealbum című népszerű sorozatában. (A könyv borítólapját Reich Károly tervezte és Hincz Gyula grafikája díszíti.) Jókai Mór 150. születésnapjára megjelentek Kárpáthy Zoltán és Az aranyember című regényei. Az Ady-centenárium alkalmából lát napvilágot a Volk und Welt kiadó igényes költői sorozatában egy kétnyelvű kötet, s a kiadók már most készülnek Móricz Zsigmond születésének századik évfordulójára. Könyvkiadásunkban a legnagyobb helyet azoknak a szerzőknek a művei foglalják el, akik már a két világháború közötti időben irányadói voltak a magyar irodalomnak. Déry Tibor, Illyés Gyula, valamint a már elhunytak közül Füst Milán, Heltai Jenő, Illés Béla, Lengyel József, Nagy Lajos, Németh László, Szabó Pál, Tersánszky J. Jenő, Veres Péter írásai beszámolnak a magyar nép nehéz életéről a Horthy-fasizmus alatt, valamint a felszabadulásról és az újrakezdés nehéz idejéről. De olvasóink módfelett érdeklődnek a kortárs irodalom iránt is, éppen ezért szeretnénk még több mai magyar művet kiadni. Már az elmúlt években is könyvek egész sora gazdagította a könyvkínálatot. Csak példaképpen néhány cím: Kertész Ákos Makrája vitákat, váltott ki nálunk is, Szabó Magda Pilátusa pedig már a Wochenpost című hetilapban való folytatásos közlése során is széleskörű olvasói érdeklődésre talált. Sikert aratott Jókai Anna, Örkény István, Rákosy Gergely, Somogyi Tóth Sándor és Mándy Iván egy-egy könyve, valamint Lakatos Menyhért regénye, a Füstös képek is. Vera Thies Juraj Melis (Csehszlovákia): Cogito-cogitamus AHMATOVA ÚJRASZÜLETÉSEI Munkámban megint olyan hetek, hónapok következnek, amelyeket egy költő mágneses terében töltök. Anna Ahmatova verseit fordítom. Immár harmadszor születik meg számomra. Először — mindjárt hetvenhat évesen született meg, több mint fél évszázadnyi költészetének gazdag zuhatagát árasztva rám. Egy évvel halála előtt, 1965-ben, amikor, teljes rehabilitációja után, végigolvastam Idő futása című terjedelmes kötetét, 1909. és 1965. között írt verseinek válogatott gyűjteményét. Addig csak lapjainkban elszórtan közölt verseit ismertem, magyarul. Mintha fátyolon át néztem volna egy jelentős arcot, pontosabban: csak részleteit annak az arcnak, töredékeit. De már 1961 telén, amikor először jártam Leningrádban, az ő hídjait kerestem, az ő havának „szironyos taraját”, az ő toronyhegyét, amely „éket ver a holdba”. Kísérőm, Maja Ulrich, közben gazdag meglepetést készített elő. A kórházban betegen fekvő, már lábadozó Ahmatovától — nem tudom, mi módon, ki révén — látogatást eszközölt ki számomra. „Holnap délután öt órakor.” A „holnap” nehezen akart telni. De az időt jól múlattam: az Ermitázsban. Már déltájban belevesztem termei, kincsei rengetegébe. Az idő bőségének boldog tudatában őgyelgek. Órámra nézek. Három. Még van egy jó órám. Úgy tetszik, elköltöttem azt is. Hány óra? Három. Rettenetes gyanú. Megkérdezek valakit. — Fél hat. — Biztos? — Lehet, hogy két percet siet. — Nem hiszek neki. Nyargalok az utcára. Egy villanyórán, fél hat múlt. Maja elkeseredetten ácsorog a szálloda halljában. Nem tudja, hova vesztem. De már késő. Késő. A találkozás egyetlen lehetőségét örökre elmulasztottam. Ostobán és jóvátehetetlenül. Aki fordít, tudja, akármilyen elmélyülten ismerkedik egy költővel olvasóként, az csak felületes megismerés ahhoz képest, ahogy fordítóként mélyed bele a költészet élő szervezetébe, minden ízébe, sejtjébe, még sejtfalait is átszakítva. Hát még, ha élőt fordít! Akivel legalább egyszer beszélt. Mennyire hiányzott az élő Ahmatova emléke, amikor másodszor született meg számomra: versei kötetbe gyűjtésekor, fordításakor! Öt évvel a szerncsétlenül elszalasztott találkozás után, halála esztendejében. A magyarul (1967-ben) megjelent kötetet már nem küldhettem el neki. És most van születőben számomra harmadszor, 1974-ben megjelent, eddig legteljesebb kötetéből. Egy, az előbbinél jóval nagyobb terjedelmű magyar kötet összeállítása, fordítása közben. Olvasom — sokadszor már — tömörre összegyúrt, rövid önéletrajzát, a kötet bevezetőjét, 1965- ben írta. Megpróbál száraz lenni, kurta, tárgyilagos, mintha csak egy hivatalnak nyújtaná be önéletrajzát. De a mondatokon át átsisteregnek a felsorolt eseményeket, történéseket, pályaszakaszokat kísérő szárazvillámok. Súlyosan vonuló, nehezen elvonuló vihar sorsának villámai. Fordított játékba kezdek: nem verseiből próbálom nyomonkövetni életrajzát, hanem megfordítva: a „Röviden magamról” című önéletrajz adatai mögött — visszakeresem a verseket. Egy-egy fukar mondat kútmélyeiben kutatok a kincsek után. „Első emlékeim Carszkoje Szelőhöz fűződnek: parkok nyirkosföld fensége, rétek.. .” Majdnem hetvenéves, amikor ezeket a strófákat írja: Szólít egy öröktől-való nem-földi hang. Nevem kiáltja. Virághabos cseresznyefákra holdfény csobog, ezüstfolyó ... ... A törzsek közt fénycsóva lobban, s a fák .. . mint Carszkoje Szelóban az a fasor... a tó felett. „Minden nyarat Szevasztopol alatt töltöttem, a Sztrelec-öböl partján, ott barátkoztam össze a tengerrel.” Ott szárogattam sósziklás hajamat egy sima sziklán, jó versztára a parttól. Zöld hal úszott a lábam elé, fehér sirály röpült oda hozzám. Én hetyke voltam még, víg és haragos, nem tudtam, hogy a boldogság maga ez ... „1912-ben jelent meg első verseskötetem, az »Este«. Mindössze háromszáz példányban. A kritikusok jóindulattal fogadták. .. 1914- ben második verseskönyvem, a »Rózsafűzér« látott napvilágot. Mintegy hat hétig élt. Május elején véget ért a peterburgi szezon, az emberek szétszéledtek. A búcsú Peterburgtól ezúttal örökre szólt. Nem Peterburgba, hanem Petrográdba tértünk vissza, a XIX. századból egyszerre a XX- ikba ... Úgy rémlett, a kezdő költő szerelmi lírájának kicsi könyvét elnyelik a világesemények ...” Milyen volt Peterburg a két könyv — az első és a második — között? Válaszol a vers: Peterburg 1913-ban. Sorompón túl verkli sír árván. Láncon medve topog, cigánylány táncol a teliköpködött úton ... . .. Fekete szélben harag érik. A lángoló Mars mezejéig rövid az út, elérhetünk. Torkomba gyűröm jós igémet. A kor különb csodát ígérget... De várni nincs időm. Gyerünk! A világeseményről, az első világháború kitöréséről, megint versben vall a később „budoárköltőnek” bélyegzett. A vers címe: 1914. július 19. Aznap kerek száz évet öregedtünk, egyetlen óra műve volt... Vajon „szerelmi lírájáért” aggódik? Ugyanebben a versben válaszol rá: Dalok és szenvedélyek ... Eldobálja, mint fölös terhet, emlékezetem, Hogy üres legyen. Isten arra szánja: nehéz viharok naplója legyen. Már szinte fatális: harmadik könyvét, az 1917 szeptemberében megjelent „Fehér madárrajok”-at . Október eget-földet rendítő „nehéz viharai” söpörték el. „Erről a könyvemről azt tartják, hogy kisebb sikere volt, mint a »Rózsafüzér«-nek. Pedig a közlekedés megbénult, a könyv még Moszkvába se jutott el. A folyóiratok, lapok megszűntek. Napról napra nőtt az ínség és a felfordulás. „Akármilyen furcsa, de ma ezt a körülményt nem veszik figyelembe...” 1921-ben és 1922-ben két új könyve lát napvilágot. Aztán hatalmas felvonáskoz — a próza és az idegen irodalmak nagy nyereségére —, Ahmatova tanulmányokat és fordításokat publikál. 1925 és 1940 között verse nem jelent meg. Majd újra „nehéz viharok naplójává” válik. „A honvédő háború 1941-ben Leningrádban talált. Szeptember „...és a többiek” Christopher Isherwood emlékiratai (Christopher and His Kind) az elmúlt évben jelentek meg New Yorkban. A német közönség is érdeklődést tanúsít a 73. évében járó „rokonszenvesen nyílt szívű” angol regény- és drámaíró új műve iránt. A mű egy része Berlinben játszódik, ahol Isherwood 1930 és 1933 között angol nyelvet tanított. Az érdeklődés fő oka, a Spiegel szerint, nem is annyira grammatikai, mint inkább intim természetű. Azok a hasonszőrűek ugyanis, akikről az Isten veled, Berlin szerzője bensőséges vallomást tesz az olvasóknak, természetesen a szerelmei voltak. Főként a Halle-i Kapu környékéről, a hajdani Cosy Corner bárból verbuválta őket. A Kabaré című nagysikerű színdarab és film Sally Bowles-ét is Berlinben ismerte meg az író. Az életben Jean Rossnak hívták. Ugyanabban a penzióban lakott — a Nollendorfstrasse 17. alatt, ahol Isherwood. Egy esős délutánon, mikor mindketten szörnyen unatkoztak, a leány így szólt honfitársához: „Ő milyen kár, hogy nem alhatunk együtt, pedig ilyenkor semmi mást nem lehet csinálni”. Sajnos, az írónak nem a „vékony, csinos, hosszú arcú” Jean volt akkoriban az esete, hanem egy bizonyos Bubi, aki hajának szőkeségével és szemének kékségével elbájolta. Hogy beszélgetni tudjanak, a kedvéért németül is megtanult Amikor Bubi — a rendőrség elől megszökve — eltűnt életéből, Isherwoodot egy barna szempár igézete meg. Tulajdonosa szegény család sarja volt, beutazta vele egész Európát. Azt is megpróbálta, hogy másik állampolgárságot szerezzen neki. Otto azonban katonaköteles lett és bevonultatták a — hitleri — hadseregbe. A továbbiakban Isherwood beszámol a nagy angol lírikushoz, Audenhez fűződő meleg barátságáról. A marxizmus és a freudizmus hatása alatt ekkoriban írták — közösen — fantasztikus szatirikus drámáikat, például a Dog Beneath the Skin-t („Kutya a bőr alatt”, 1936). Majd 1938-ban együtt jártak a japánok megszállotta Kínában is. Közben, ahogy Isherwood írja, „romantika nélkül, de nagy élvezettel” egymásra találtak. Tennessee Williams 1975-ös memoárjai, valamint a nyugatnémet Rosa von Praunheim — polgári nevén: Holger Mischwitzky — múlt évi könyve (Sex and Karriere) után a Christopher and His Kind már a harmadik művészi értékű tudósítás egy eléggé ismeretlen férfivilágról, ahol az asszonyok csak mellékszerephez juthatnak.I. 7. Ejtsd: buldozer! Esztendeje hagyta jóvá nyelvvédelmi törvényét a francia nemzetgyűlés. Az úgynevezett Les bas az idegen szavak és kifejezések beáramlása ellen nyújt (némi) védelmet. Most a belga parlament előtt fekszik hasonló törvényjavaslat Egyúttal tiltakozó röpirat is, főként az anglo-amerikai „nyelvi gyarmatosító törekvések ellen”. A harcias kiadványból kitűnik, hogy beterjesztői drákói intézkedéseket sürgetnek. Mindazokat, akik hivatalos iratokban, rádióban vagy televízióban vétenek a tiszta franciaság ellen, szerintük pénzbüntetéssel kellene sújtani. Annyiszor, ahányszor bűnbe esnek. A javaslattevők heves — ámbár szabatos — franciasággal tárják honfitársaik elé, hogy „tudatlansággal párosult sznobizmusuk” következtében egyre többen beszélnek olyan „nemzetközi keveréknyelven”, amelyet már se franciának, sem angolnak nem lehet nevezni, és megérteni is alig. Ugyanekkor —■ enyhültebben — hangsúlyozzák: „nincsenek agressziós szándékaik más nyelvek iránt”. Csakis és egyedül a francia védelmét érzik feladatuknak, ám ezt megalkuvás és pardon nélkül teszik. Könyörtelenül kiseprűznék az olyan elterjedt szavakat, mint a „fairplay”, a „know-how”, vagy a „playback”. Nem, átkozzák ki azokat a vallonokat, akik továbbra is használják a „bulldozer”, „pipeline” (csővezeték), vagy „management” típusú szavakat. Feltéve, ha franciásan (tehát: buldózer, „pipelen” stb.) ejtik. A brüsszeli nyelvvédő törvényjavaslat a parlament kulturális tanácsa elé került. ’Élet és a ® IRODALOM 1977. MÁRCIUS 5.