Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1977-03-05 / 10. szám - Juraj Melis: Cogito-cogitamus • kép • (Csehszlovákia) (6. oldal) - Vera Thies: Magyar irodalom az NDK-ban • kiállítás • Könyvek a Német Demokratikus Köztársaságból (6. oldal) - I. Z.: „…és a többiek” (6. oldal) - Rab Zsuzsa: Ahmatova újraszületései (6. oldal)

TÁJÉKOZÓDÁS MAGYAR IRODALOM AZ NDK-BAN A Könyvek a Német Demokra­tikus Köztársaságból című kiállítá­sán— amely 1977. március 4—13-ig Budapesten, 22—30-ig pedig Szege­den látható — a látogatók be­pillanthatnak az NDK kiadóinak munkájába, elsősorban a magyar­ból fordított műveik alapján. Amikor a Hitler-fasizmus szét­zúzása után hozzákezdtünk, hogy olvasóinkat megismertessük a fia­tal szocialista államok kulturális eredményeivel, figyelemmel for­dultunk a magyar irodalom felé is. Akkoriban a nekünk újnak számí­tó alkotások közé tartozott egyebek között Móricz Zsigmond Erdély­­trilógiája, Jókai Mór regénye, a Kárpáthy Zoltán, Eötvös József műve, a Magyarország 1514-ben, valamint Kosztolányi Dezső Édes Annája. Hozzájuk számíthatjuk Gelléri Andor Endre, Jókai Mór, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula novellásköteteit, Molnár Ferenc színdarabjait és elbeszéléseit, Ka­rinthy Frigyes fantasztikus-utó­pisztikus regényeit, továbbá Az ember tragédiáját. Külön meg kell emlékeznünk egy műről: Petőfi Sándor prózai írá­sairól van szó, amelyek egy kötet­ben 1977-ben jelennek meg a lip­csei Reclam-Verlagnál. Azt köve­tően, hogy születésének 150. évfor­dulója alkalmából olvasóink fölfe­dezhették a nagy költő líráját, el­érkezett az idő, hogy prózai alko­tásait is hozzáférhetővé tegyük. A könyv tartalmazza a költő Úti jegyzeteit, Úti leveleit, publiciszti­káját, a Lapok Petőfi Sándor nap­lójából című írást, az irodalommal és színházzal foglalkozó cikkeket, valamint a levelek közül mindazo­kat, amelyek révén az NDK-beli érdeklődők nemcsak a költőt és a hazafit ismerhetik meg, hanem a hétköznapi embert is. Egyébként azt is megkíséreljük, hogy testvérországaink jelentős íróinak jubileumait művek megje­lentetésével ünnepeljük. József At­tila 70. születésnapja alkalmából például verseinek átdolgozott, új kiadását adtuk ki a Verlag Neues Leben Poesiealbum című népszerű sorozatában. (A könyv borítólapját Reich Károly tervezte és Hincz Gyula grafikája díszíti.) Jókai Mór 150. születésnapjára megjelentek Kárpáthy Zoltán és Az aranyember című regényei. Az Ady-centená­­rium alkalmából lát napvilágot a Volk und Welt kiadó igényes köl­tői sorozatában egy kétnyelvű kö­tet, s a kiadók már most készülnek Móricz Zsigmond születésének szá­zadik évfordulójára. Könyvkiadásunkban a legna­gyobb helyet azoknak a szerzőknek a művei foglalják el, akik már a két világháború közötti időben irányadói voltak a magyar iro­dalomnak. Déry Tibor, Illyés Gyu­la, valamint a már elhunytak kö­zül Füst Milán, Heltai Jenő, Illés Béla, Lengyel József, Nagy Lajos, Németh László, Szabó Pál, Ter­­sánszky J. Jenő, Veres Péter írásai beszámolnak a magyar nép nehéz életéről a Horthy-fasizmus alatt, valamint a felszabadulásról és az újrakezdés nehéz idejéről. De olvasóink módfelett érdek­lődnek a kortárs­ irodalom iránt is, éppen ezért szeretnénk még több mai magyar művet kiadni. Már az elmúlt években is könyvek egész sora gazdagította a könyvkínálatot. Csak példaképpen néhány cím: Kertész Ákos Makrája vitákat, vál­tott ki nálunk is, Szabó Magda Pi­látusa pedig már a Wochenpost című hetilapban való folytatásos közlése során is széleskörű olvasói érdeklődésre talált. Sikert aratott Jókai Anna, Örkény István, Ráko­­sy Gergely, Somogyi Tóth Sándor és Mándy Iván egy-egy könyve, valamint Lakatos Menyhért regé­nye, a Füstös képek is. Vera Thies Juraj Melis (Csehszlovákia): Cogito-cogitamus AHMATOVA ÚJRASZÜLETÉSEI Munkámban megint olyan he­tek, hónapok következnek, ame­lyeket egy költő mágneses terében töltök. Anna Ahmatova verseit fordítom. Immár harmadszor szü­letik meg számomra. Először — mindjárt hetvenhat évesen szüle­tett meg, több mint fél évszázad­nyi költészetének gazdag zuhata­­gát árasztva rám. Egy évvel halála előtt, 1965-ben, amikor, teljes re­habilitációja után, végigolvastam Idő futása című terjedelmes köte­tét, 1909. és 1965. között írt versei­nek válogatott gyűjteményét. Addig csak lapjainkban elszór­tan közölt verseit ismertem, ma­gyarul. Mintha fátyolon át néztem volna egy jelentős arcot, ponto­sabban: csak részleteit annak az arcnak, töredékeit. De már 1961 telén, amikor elő­ször jártam Leningrádban, az ő hídjait kerestem, az ő havának „szironyos taraját”, az ő torony­hegyét, amely „éket ver a hold­ba”. Kísérőm, Maja Ulrich, közben gazdag meglepetést készített elő. A kórházban betegen fekvő, már lábadozó Ahmatovától — nem tu­dom, mi módon, ki révén — láto­gatást eszközölt ki számomra. „Holnap délután öt órakor.” A „holnap” nehezen akart telni. De az időt jól múlattam: az Er­­mitázsban. Már déltájban bele­vesztem termei, kincsei rengete­gébe. Az idő bőségének boldog tu­datában őgyelgek. Órámra nézek. Három. Még van egy jó órám. Úgy tetszik, elköltöttem azt is. Hány óra? Három. Rettenetes gyanú. Megkérdezek valakit. — Fél hat. — Biztos? — Lehet, hogy két percet siet. — Nem hiszek neki. Nyargalok az utcára. Egy villanyórán, fél hat múlt. Maja elkeseredetten ácsorog a szálloda halljában. Nem tudja, ho­va vesztem. De már késő. Késő. A találkozás egyetlen lehetősé­gét örökre elmulasztottam. Osto­bán és jóvátehetetlenül. Aki fordít, tudja, akármilyen elmélyülten ismerkedik egy köl­tővel olvasóként, az csak felületes megismerés ahhoz képest, ahogy fordítóként mélyed bele a költé­szet élő szervezetébe, minden ízé­be, sejtjébe, még sejtfalait is át­szakítva. Hát még, ha élőt fordít! Akivel legalább egyszer beszélt. Mennyire hiányzott az élő Ah­matova emléke, amikor másodszor született meg számomra: versei kötetbe gyűjtésekor, fordításakor! Öt évvel a szerncsétlenül elsza­lasztott találkozás után, halála esztendejében. A magyarul (1967-ben) megje­lent kötetet már nem küldhettem el neki. És most van születőben számom­ra harmadszor, 1974-ben megje­lent, eddig legteljesebb kötetéből. Egy, az előbbinél jóval nagyobb terjedelmű magyar kötet­ összeál­lítása, fordítása közben. Olvasom — sokadszor már — tömörre összegyúrt, rövid önélet­rajzát, a kötet bevezetőjét, 1965- ben írta. Megpróbál száraz lenni, kurta, tárgyilagos, mintha csak egy hivatalnak nyújtaná be ön­életrajzát. De a mondatokon át­ át­­sisteregnek a felsorolt eseménye­ket, történéseket, pályaszakaszo­kat kísérő szárazvillámok. Súlyo­san vonuló, nehezen elvonuló vi­har­ sorsának villámai. Fordított játékba kezdek: nem verseiből próbálom nyomonkövet­­ni életrajzát, hanem megfordítva: a „Röviden magamról” című ön­életrajz adatai mögött — vissza­keresem a verseket. Egy-egy fu­kar mondat kútmélyeiben kutatok a kincsek után. „Első emlékeim Carszkoje Sze­lőhöz fűződnek: parkok nyirkos­­föld fensége, rétek.. .” Majdnem hetvenéves, amikor ezeket a strófákat írja: Szólít egy öröktől-való nem-földi hang. Nevem kiáltja. Virághabos cseresznyefákra holdfény csobog, ezüstfolyó ... ... A törzsek közt fénycsóva lobban, s a fák .. . mint Carszkoje Szelóban az a fasor... a tó felett. „Minden nyarat Szevasztopol alatt töltöttem, a Sztrelec-öböl partján, ott barátkoztam össze a tengerrel.” Ott szárogattam só­sziklás hajamat egy sima sziklán, jó versztára a parttól. Zöld hal úszott a lábam elé, fehér sirály röpült oda hozzám. Én hetyke voltam még, víg és haragos, nem tudtam, hogy a boldogság maga ez ... „1912-ben jelent meg első ver­seskötetem, az »Este«. Mindössze háromszáz példányban. A kritiku­sok jóindulattal fogadták. .. 1914- ben második verseskönyvem, a »Rózsafűzér« látott napvilágot. Mintegy hat hétig élt. Május ele­jén véget ért a peterburgi szezon, az emberek szétszéledtek. A bú­csú Peterburgtól ezúttal örökre szólt. Nem Peterburgba, hanem Petrográdba tértünk vissza, a XIX. századból egyszerre a XX- ikba ... Úgy rémlett, a kezdő köl­tő szerelmi lírájának kicsi köny­vét elnyelik a világesemények ...” Milyen volt Peterburg a két könyv — az első és a második — között? Válaszol a vers: Peterburg 1913-ban. Sorompón túl verkli sír árván. Láncon medve topog, cigánylány táncol a teliköpködött úton ... . .. Fekete szélben harag érik. A lángoló Mars­ mezejéig rövid az út, elérhetünk. Torkomba gyűröm jós igémet. A kor különb csodát ígérget... De várni nincs időm. Gyerünk! A világeseményről, az első vi­lágháború kitöréséről, megint versben vall a később „budoár­­költőnek” bélyegzett. A vers cí­me: 1914. július 19. Aznap kerek száz évet öregedtünk, egyetlen óra műve volt... Vajon „szerelmi lírájáért” ag­gódik? Ugyanebben a versben vá­laszol rá: Dalok és szenvedélyek ... Eldobálja, mint fölös terhet, emlékezetem, Hogy üres legyen. Isten arra szánja: nehéz viharok naplója legyen. Már szinte fatális: harmadik könyvét, az 1917 szeptemberében megjelent „Fehér madárrajok”-at . Október eget-földet rendítő „nehéz viharai” söpörték el. „Erről a könyvemről azt tartják, hogy kisebb sikere volt, mint a »Rózsafüzér«-nek. Pedig­­ a közlekedés megbénult, a könyv még Moszkvába se jutott el. A fo­lyóiratok, lapok megszűntek. Nap­ról napra nőtt az ínség és a fel­fordulás. „Akármilyen furcsa, de ma ezt a körülményt nem veszik figyelembe...” 1921-ben és 1922-ben két új könyve lát napvilágot. Aztán hatalmas felvonáskoz — a próza és az idegen irodalmak nagy nyereségére —, Ahmatova tanulmányokat és fordításokat publikál. 1925 és 1940 között ver­se nem jelent meg. Majd újra „nehéz viharok nap­lójává” válik. „A honvédő háború 1941-ben Leningrádban talált. Szeptember „...és a többiek” Christopher Isherwood emlékira­tai (Christopher and His Kind) az elmúlt évben jelentek meg New Yorkban. A német közönség is ér­deklődést tanúsít a 73. évében járó „rokonszenvesen nyílt szívű” angol regény- és drámaíró új műve iránt. A mű egy része Berlinben játszó­dik, ahol Isherwood 1930 és 1933 között angol nyelvet tanított. Az érdeklődés fő oka, a Spiegel szerint, nem is annyira grammati­kai, mint inkább intim természetű. Azok a hasonszőrűek ugyanis, akik­ről az Isten veled, Berlin szerzője bensőséges vallomást tesz az olva­sóknak, természetesen a szerelmei voltak. Főként a Halle-i Kapu kör­nyékéről, a hajdani Cosy Corner bárból verbuválta őket. A Kabaré című nagysikerű szín­darab és film Sally Bowles-ét is Berlinben ismerte meg az író. Az életben Jean Rossnak hívták. Ugyanabban a penzióban lakott — a Nollendorfstrasse 17. alatt­­, ahol Isherwood. Egy esős délutá­non, mikor mindketten szörnyen unatkoztak, a leány így szólt honfi­társához: „Ő milyen kár, hogy nem alhatunk együtt, pedig ilyenkor semmi mást nem lehet csinálni”. Sajnos, az írónak nem a „vékony, csinos, hosszú arcú” Jean volt ak­koriban az esete, hanem egy bizo­nyos Bubi, aki hajának szőkeségé­vel és szemének kékségével elbá­jolta. Hogy beszélgetni tudjanak, a kedvéért németül is megtanult Amikor Bubi — a rendőrség elől megszökve — eltűnt életéből, Isher­­woodot egy barna szempár igézete meg. Tulajdonosa szegény család sarja volt, beutazta vele egész Európát. Azt is megpróbálta, hogy másik állampolgárságot szerezzen neki. Otto azonban katonaköteles lett és bevonultatták a — hitleri — hadseregbe. A továbbiakban Isherwood be­számol a nagy angol lírikushoz, Audenhez fűződő meleg barátságá­ról. A marxizmus és a freudizmus hatása alatt ekkoriban írták — kö­zösen —­­ fantasztikus szatirikus drámáikat, például a Dog Beneath the Skin-t („Kutya a bőr alatt”, 1936). Majd 1938-ban együtt jártak a japánok­ megszállotta Kínában is. Közben, ahogy Isherwood írja, „romantika nélkül, de nagy élve­zettel” egymásra találtak. Tennessee Williams 1975-ös me­moárjai, valamint a nyugatnémet Rosa von Praunheim — polgári ne­vén: Holger Mischwitzky — múlt évi könyve (Sex and Karriere) után a Christopher and His Kind már a harmadik művészi értékű tudósítás egy eléggé ismeretlen fér­fivilágról, ahol az asszonyok csak mellékszerephez juthatnak.I. 7. Ejtsd: buldozer! Esztendeje hagyta jóvá nyelv­védelmi törvényét a francia nem­zetgyűlés. Az úgynevezett Les bas az idegen szavak és kifejezések be­­áramlása ellen nyúj­t (némi) védel­met. Most a belga parlament előtt fekszik hasonló törvényjavaslat Egyúttal tiltakozó röpirat is, főként az anglo-amerikai „nyelvi gya­rma­­tosító törekvések ellen”. A harcias kiadványból kitűnik, hogy beter­jesztői drákói intézkedéseket sür­getnek. Mindazokat, akik hivatalos iratokban, rádióban vagy televízió­ban vétenek a tiszta franciaság el­len, szerintük pénzbüntetéssel kel­lene sújtani. Annyiszor, ahányszor bűnbe esnek. A javaslattevők heves — ámbár szabatos — franciasággal tárják honfitársaik elé, hogy „tudatlan­sággal párosult sznobizmusuk” kö­vetkeztében egyre többen beszél­nek olyan „nemzetközi keverék­nyelven”, amelyet már se franciá­nak, sem angolnak nem lehet ne­vezni, és megérteni is alig. Ugyan­ekkor —■ enyhültebben — hangsú­lyozzák: „nincsenek agressziós szándékaik más nyelvek iránt”. Csakis és egyedül a francia védel­mét érzik feladatuknak, ám ezt megalkuvás és pardon nélkül te­szik. Könyörtelenül kiseprűznék az olyan elterjedt szavakat, mint a „fairplay”, a „know-how”, vagy a „playback”. Nem, átkozzák ki azo­kat a vallonokat, akik továbbra is használják a „bulldozer”, „pipe­line” (csővezeték), vagy „manage­ment” típusú szavakat. Feltéve, ha franciásan (tehát: buldózer, „pi­­pelen” stb.) ejtik. A brüsszeli nyelvvédő törvény­­javaslat a parlament kulturális ta­nácsa elé került. ’Élet és a ® IRODALOM 1977. MÁRCIUS 5.

Next