Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-21 / 21. szám - Boldizsár Iván: Szabadság és egyenlőség egy párizsi kerekasztal körül (3. oldal) - Szepesi Attila: Pillanatkép: Ádám | Air • vers (3. oldal) - Krebs Ottó: Kincs • kép (3. oldal)
BOLDIZSÁR IVÁN: SZABADSÁG ÉS EGYENLŐSÉG egy párizsi kerekasztal körül (Párizs, 1977 tavasza.) Talleyrand nevét viseli az az utca, vagy inkább utcácska, ahova most kocsin igyekszem, s ahol a párizsi Magyar Intézet néhány éve új otthonra lelt. Mondjuk inkább: tágas szállásra, főúrinak álcázott nagypolgári termekbe abból a korból, amikor az utca névadója élt, vagy a korok egyikéből, hiszen Talleyrand annyi stílust élt át, amennyi urat kiszolgált. A Magyar Intézet — Aragon szavát használom*— a szép negyedben, az úriban, csak bérlő s ezt a ház lakói és tulajdonosa éreztetik is. Névjegynél alig nagyobb a réztáblácska, amely a kapu alatt jelzi, hogy a ház második emeletét a magyar kultúra szellemi nagykövetsége foglalja el. Így is megtalálják, többen mint az ember Pestről, vagy a rue Talleyrand 7. szám első emeletéről gondolna. Igaz, mindig visszasóvárgom, kortársaimmal együtt a régi intézetet, már csak az utca miatt is. Pierre Curie-nek már a nevéből is a tudomány rádiuma sugárzik, a ház maga, a Latin Negyed szívében, szerény volt, diákos. Kétszemélyes, nyitott tetejű liftje pedig a régi metró lejáratainak szeceszsziós indáit és leveleit idéző rácsaival, de ajtó nélkül, az embert megérkezése órájában visszavarázsolta a századforduló, az Eiffeltorony, Ady, sőt Justh Zsigmond Párizsába. Van időm hangosan is eltévedni az emlékeken, mert „palacknyakba” kerültünk. Szemantikusok eltöprenghetnek azon, még egy kis freudista segedelmet is kérhetnek, miképpen lett a párizsi nyelvben a magyar „dugóból” annak befogadója is, folytatása is. A kocsit az Intézet fiatal munkatársa vezeti. Mi történhetett? Máskor könyű idejutni. Igaz, az ember az Agyvitézek templomának sétánya előtt jobbra bekanyarodik. Érdemtelenül aratok sikert az Invalides lefordításával. Nem én találtam ki. Otthon lóg az előszoba falán néhány Justh Zsigmond ,korabeli párizsi acélmetszet, magyar feliratokkal. Onnan merítem. Van még több is. Hogy tetszik ez: Moliére csörgő fa? Természetesen a Moliére nevét viselő szökőkút a Szent Mihály útja elején. Vagy ez: Pénzcsarnok. A Bourse-ra még nem lett volna használatos a tőzsde szó? (Megígértem fiatal barátomnak, hogy otthon majd utánanézek a Bárcziban. Most, írás közben leveszem a polcról. A tőzsde valóban nyelvújítás korabeli szó, elárulja a Szófejtő szótár nélkül is a -de végződés. A tőzsér szóból faragták, ez meg arab eredetű, s izmaelita kereskedők közvetítésével került hozzánk.)★ (Manif-ba kerülünk.) A szót csak példaképpen említettem, de valami köze lehetett a közlekedési dugóhoz, ami nem is volt az Amint araszolva eljutottunk az Agyvitézek sétányának széles teréig, láttuk, hogy manis van. Úgy látom, belebonyolódom a szófejtésekbe. A mai párizsi nyelvjárásban is nyilván van egy „Selmeczi, ki a szavak végét elmetszi”, mint a mi nyelvújító túlbuzgóink között. Manis tüntetést jelent, azestationt metszették le az eredeti szó végéről, özönölnek a felvonulók, zászlók és feliratok alatt a Szajna hídja felől és kétoldalt, a képviselőház és az Eiffel-torony irányából is. Belecsöppentünk a párizsi vasmunkások, kohászok és olvasztárok rokonszenvtüntetésébe, a lotharingiai vas- és acélművek munkásai mellett. Vannak itt küldöttségek — azért halad a kocsi előre, lassabban a gyalogjáróknál, néhány métert — Lotharingiából is. Furcsa látvány a lotharingiai kettős keresztet, az országrész jelképét, munkások kezében látni, hiszen ez volt a De Gaulle-párt védjegye is. Lotharingia a francia vas és acél tartománya. A Barre-terv keretében vagy inkább arra hivatkozva, a gyáriparosok nagyszabású munkáselbocsátásba kezdtek. Ez ellen tüntetnek ma Nancyban és Párizsban is, egyidőben. Ha nem tulajdon kerekasztal-beszélgetésemre sietnék, kiszállnék a kocsiból és elvegyülnék a tüntetők és a bőségesen felvonultatott rendőrök közé. Még így is későn érkezem a Magyar Intézetbe. Szerencsémre — nem először késnék el saját előadásomról — a többi részvevő is beszorult a palacknyakba. Néhányan telefonálnak, feladják, nem érnek már oda. Biztatjuk őket, hogy mi sem kezdjük el négy órakor. Amikor háromnegyed ötkor végre körülüljük a hosszúkás kerekasztalt, felhasználom Moliére-t. Nem a csörgőjét, hanem örök tanácsát: ha írás közben nehézségre bukkansz, használd fel motívumnak. (Nem Moliére-ben olvastam, Hubaytól hallottam: lelke rajta.) Szabadság és egyenlő ,ség mai beszélgetésünk és vitánk tárgya, mondom. Kinn az utcán tízezrek vonulnak fel és zászlaikra e két szó van írva. Az elmélet és a gyakorlat ritka összhangja a térről behangzó kiáltások, énekek, beszélőkórusok fortissimói és staccatói s a mi parlandónk itt a teremben. Az asztal körül nem közönség ül, hanem résztvevők. Nem előadás ez, hanem valóban kerekasztal. Pontosabban: egy tavalyi beszélgetés folytatása. „A művészi és irodalmi alkotás szabadsága’ Magyarországon” volt a téma. Tíz hónappal ezelőtt ugyanígy ültünk ugyanezen asztal körül, kevés kivétellel ugyanazok: írók, szociológusok, újságírók, művészek, történészek. Örömmel látom új,rá a francia Pen ,Club elnökét, a Nouvelle Critique főszerkesztőjét, a nanterre-i egyetem két fiatal tanárát, a Société Européenne de Culture Nobel-díjas elnökét, a Francia—Magyar Társaság vezetőit, a Le Monde és a Humanité szerkesztőit; sajnálom, hogy Guillevic helyett ezúttal csak levél érkezett — de nem folytatom, mert máris úgy rémlik, hogy dicsekszem. Ha így teszek is, vállalom, a Magyar Intézeté a verbuválás érdeme; jó légkörének hírét bizonyítja, hogy a meghívottak a húsvéti szünidő és a manis ellenére el is jönnek. Még több intézet kellene a nyugati félteke még több városában, ugyanilyen hozzáértő vezetőkkel, éppen a mostani években. Most még nagyobb a tét, mint hírünkről a világban: becsületünkről, hitelünkről, szavahihetőségünkről és a többes szám most többet is jelent, mint Magyarországot, mert nem vagyunk egyedül. (Egy fura tétel.) Ezzel kezdem is a beszélgetést. A vita pontos címe: „Szabadság és egyenlőség a mai magyar mindennapokban.” De érdekes-e Magyarország? A franciák ma már nem arról lévén nevezetesek, hogy nem tanítják az iskolában a földrajzot, tudják, hogy Magyarország Európa közepén van. Nekünk hosszú időn át a világ közepe volt. Idegen környezetben a közhely-ismétlés veszélye nélkül merem idézni az „Extra Hungariam”-ot. Tovább is szövöm a non est ita-t, mert éppen erről lesz itt szó, az ifa-ról, az így-ről, a hogyan-ról, és amire a mondókában rímel: az életről, a mindennapokról. A magyar mindennapi élet szerepel a meghívóban. De nem úgy olvasták-e mind, teszem fel a csak félig szónoki kérdést kerek asztal körüli társaimnak, hogy a szocialista országokban? Bólogatnak. Közbe is szól A. W.: „Miért, nem arról lesz szó?” Arról is, nem is. A nyugati köztudatban, még a rokonszenvező és haladó emberek fejében is, minden szocialista ország közé egyenlőségjelet tesznek, pedig a nemzeti, a történelmi, a mindennapi életbeli különbségek hozzátartoznak az élő szocializmus helyes ismeretéhez. Nem kell tovább részleteznem. Amit itt dőlt betűvel szedett szavak jeleznek, a mai francia politikai viták gyújtópontjában áll Mégis, folytattam, a különbözőségek ellenére, a magyar mindennapok tapasztalatai, hogy a szóhasználatnál maradjak, nagyon is hozzátartoznak a szocialista országokról szóló képhez, az agyonemlegetett image-hoz. Azaz hozzátartoznának. A feltételes módot egy fura tétel magyarázza. A szocialista országokról szóló nyugati tájékoztatás paradoxona. így hangzik: Ha egy szocialista országból kedvezőtlen hír jut el a nyugati sajtóba, rádióba, televízióba, annak nagy visszhangot adnak és minden szocialista országra általánosítják. Ha kedvező hír jelenik meg a távirati irodák telexgépein, megint csak egy szocialista országból, azt ritkán közlik és sohasem általánosítják. ★ (Közélet és „közálom”.) Csak ezen a tételen keresztül juthattam el odáig, hogy a beszélgetés kereteit megvonjam: a magyar tapasztalatokról, gondokról, kétségekről, eredményekről tehát az életről fogok beszélni, a szabadság és az egyenlőség mindennapi gyakorlatában. Úgy éreztem, ezen a ponton, pedig már eltelt jó negyedóra az előirányzott két órácskából, tisztáznom kell viszonyomat e két súlyos szóhoz. Szabadság és egyenlőség: filozófiai, ideológiai, politikai, gazdasági fogalmak. Nem kellett kimondanom, hogy egyik területen sem vagyok jártas, csak annyit, hogy e két elvont fogalomhoz hozzátettem egy nagyon valóságosat, az életét. Minden író tárgya, anyaga, az élet, és az álmok. De Magyarországon, emlékeztettem hallgatóimat a tavalyi beszélgetésre, az író mindig közéleti személy is. A mi tárgyunk és nyersanyagunk tehát a közélet is és a köz-álmok, az utópiák. A szabadság és az egyenlőség tökéletes viszonya is a köz-álmok közé tartozik. Engedelmet kértem, és kérek most az olvasótól, hogy ne bocsátkozzam e két fogalom filozófiai, politikai és gazdasági kapcsolatának taglalásába; csak annyit mondjak, hogy minden jó politikának a célja megtalálni az igazi egyensúlyt szabadság és egyenlőség között, de ez csak a szocializmusban lehetséges. Nem akarom azt állítani, hogy Magyarországon elértük ennek az aránynak az optimumát. Ez a mi közálmunk. De eljutottunk a mindennapi életben egy olyan stádiumába, amely jobb, mint amit nyugaton még barátaink is feltételeznek. Ebben már szívesörömest versenyre kelnék bármely társadalommal a szabad vállalkozás világában. Ehhez azonban el kellene ismerni az egyenlőség fontosságát a két fogalom egyensúlyjátékában. Mert itt káros, sőt veszedelmes eltolódás történt. Történik. Nyugati lapokban és politikusok nyilatkozataiban sokat olvasunk a szabadságjogról, de miért nem beszél senki az egyenlőségjogról? Pedig az egyenlőség a szabadságnak ikertestvére az emberi jogok elsőszülöttségében.★ (Az egyenlőség egyenjogúsítása.) Nem szorul magyarázatra sehol, legkevésbé itt Párizsban, ahol éppen behallatszik a térről a tüntetők Marseillaise-e, hogy a szabad vállalkozás világában, a Dassault repülőgyárosok és az elbocsátott vasmunkások társadalmában, miért nem beszélnek az emberek közti egyenlőség jogáról, miért kedveznek az egyiknek a másik rovására. Magyarországon mindenesetre megkísérlik az ikertestvéreket egyformán szeretni. Ekkor bevezettem francia hallgatóimnak a Madame Bodó fogalmát. A tőkés társadalmakban az egyenlőség a bor ára, amiről a Bodónék hallgatnak. Azt is hozzátettem, hogy én most viszont nem vagyok Monsieur Bodó, amikor ezúttal nem beszélek a szabadságjogokról. Egyébként is tavaly ugyanezen a helyen erről kerekasztaloztunk. Nincs takargatnivalónk. És voltaképpen a szabadságról is fogok beszélni, amikor az egyenlőségről lesz szó a magyar mindennapokban, mert e kettő, az emberi szellem ikertestvéreihez illően és, méltóan, elválaszthatatlan. Eltelt egy óra. Behozták a kávét Éppen azt mondtam, hogy jelenleg Európában az emberi jogok reneszánszát éljük. Hallgatóim, beszélgetőtársaim, vitapartnereim a feketés csésze fölött felkapták a fejüket. Reneszánsz? Egy szocialista országból jött ember szájából, éppen ebben az ügyben? Fel nem tett kérdésre is lehet, kerekasztalnál ülve — a kávé okozta új bekezdést kihasználva —, válaszolni. Az emberi jogok, vagyis a szocialista demokrácia kérdését nálunk nem tekintik kampányfeladatnak. Az asztal végén ülő magyarokkal összevillan a szemünk. Jóleső cinkosság lesz úrrá rajtunk. Ezek a szegény franciák nem érthetik, miért mulatságos nekünk ez az összetett szó, hogy is érezhetnék közelmúltunk történelméből rátapadt mellékízét. Egy pillanatra meg is keseredik bennem a mosolygás. Voltaképpen mit értenek, mit érthetnek meg a mi életünkből, a mi mindennapjainkból? Már kérdeznének is. Egy okos asszony a Le Monde-től megjegyzi: tudja, hogy még nem vagyok gondolatmenetem végén, de arra feleljek, hogyan érzi az egyenlőséget a társadalomban a magyar... Megáll. Keresi a szót. Az állampolgár? A lakos? Az elvtárs? Ne elveiről beszéljek, hanem... A vita címére utalok. Megnézem jegyzeteimet. Hogy miképpen jelenik meg az egyenlőség, az egyenjogúság a magyar mindennapokban, arra a rue Talleyrand-ban a második órában válaszoltam, az ÉS-ben egy második naplórészletben fogok. Ekkor érkezett meg L. J. Elnézést kért, kocsija két felvonuló tüntető oszlop közé került. ‘Kiszállt, velük ment egy darabon. Hallgatóim mind kissé irigyelték érte, én nagyon. Elmondta, hogy a tüntetés békésen a nemzetgyűlés épülete elé vonult. Előadták követeléseiket. Megmutatták csendes erejüket. A rendőrök, sőt a C. R. S., a sisakos rohamcsendőrség is tartózkodóan viselkedett. Bizonyára gondosan tanulmányozták a községtanácsi választások eredményeit. " 1977. MÁJUS 2. SZEPESI ATTILA: Pillanatkép: Ádám futsz háromévesen a téli fák között hogy „elérjed a csillagot” kanta havában déli szél suhog s az akácoson varjú röppen át a dombok már alkony füstjében állnak és lámpa fénye gyűl a kései parkban a sötétet megfesteni s a jegenyék lehajolnak utánad sűrű indák között szaladsz tovább árnyak testébe botló furcsa báb fönn a Canopus a Szextáns a Mérleg a téli égbolt ezer fényszilánkja lobban s ráfagy a liget ágbogára a sugaras éjszakai szövetnek Air arc fényudvara méz és korom e kék nap után a világ üledéke csöndet emelő kezed visszahull hunyt pillád alatt nap süt fúj a szél meghallod-e évszakok örvénye után az éjszakából kisuhogó szárnyakat Krebs Ottó: Kincs