Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1977-06-25 / 26. szám - Rázsó Gyula: Ketrecbe zárt logika • reflexió | Visszhang • Perjés Géza: A háború logikája és a Mohács-vita. ÉS, június 11. (2. oldal) - Papp Márió: Költő vagyok? • reflexió | Visszhang • Kartal Zsuzsa: Szégyenletes szakma. ÉS, 24. szám (2. oldal) - Keresztury Dezső: Jegyzet széljegyzetekhez • reflexió | Visszhang • Hozzászólások a Válasz Németh Lászlónak c. cikkhez (2. oldal) - Szerk.: Megítélés-változatok • reflexió | Visszhang • Lengyel Balázs: Ének-változatok. ÉS, június 18. (2. oldal) - Domokos Géza: Akt • kép (2. oldal)

élet is TIT VISSZHANG Ketrecbe zárt logika Perjés Géza az Élet és Irodalom június 11-i számában a tőle megszokott bátorsággal és ötletgazdagsággal próbálja nagy vonalakban felvázolni a háború modelljét. (A háború logikája és a Mohács-vita.) A kérdés felvetését mint gyakorló hadtörténész örömmel üdvözlöm, ám sem Perjés Géza modell vázlatával, sem premisszáival nem értek egyet. A háború modellizálásának igénye nem most jelentkezik első ízben. A korszerű katonai tervezőmunkában már a második világháború befejezése után jelentős szerepet kapott a számítógépes programozás, például az USA stratégái a vietnami háború idején minden lényegesebb katonai és politikai döntésnél igénybe vették a számítógépek segítségét, s noha az erőviszonyok egyértelműen az Egyesült Államok döntő fölényét mutatták, a háború mégis egyértelmű kudarccal végződött. Mindezt csupán azért bocsátottam előre, mert Perjés Géza modell-sémáját egyetlen kritériumra: a katonai döntések racionalitására alapozza. Ez önmagában is vitatható premissza, egyáltalán nem fedi és nem is fedheti a háború valamennyi bonyolult összetevőjét. A háborúnak a szorosan vett katonai elem mellett, sőt ezt megelőzve, még számos gazdasági, bel- és külpolitikai, szociológiai, etikai és pszichikai összetevője van; ezeket is be kell építeni a háború modelljébe. Ezek modellizálása korántsem annyira magától értetődő, mint ezt Perjés Géza véli. E lényeges tényezők közül a pszichikai, etikai, s általában a szubjektív elemek még a játék- és döntéselmélet adta összes lehetőségek figyelembevételével sem programozhatók a pontosság igényével. A háború elméletének első filozófiai szintézisét megalkotó Clausewitz így fogalmazott: „A háború a lehetőségek, a valószínűségek, a szerencse és a balsiker játékán alapszik, ahol a szigorú logikus következtetés, az értelemnek e gyámolatlan és kényelmes eszköze, gyakran csődöt mond, emellett az is megállapítható, hogy a háború olyan dolog is lehet, mely hol többé, hol kevésbé hasonlít önmagához.” Ám főleg a korábbi időszakokat tekintve komoly bajok vannak a katonai döntések racionalitásának megítélésével is. Mai ismeretanyagunk nem elégséges a pontos számításokhoz, melyek alapján retrospektíve felépíthetjük a katonai döntések lehetséges logikai vázát, másrészt nincsenek megbízható adataink a háború egyes vezetőinek ismeretanyagáról, a döntéseket befolyásoló objektív és szubjektív tényezőkről, amelyekkel az egykori vezetők a maguk szintjén kétségkívül tisztában voltak, s igyekeztek is ennek megfelelően cselekedni, de mindez kevés a Perjés által felállított modell szigorú követelményeit tekintve. Mind a régebbi, mind az újabb hadtörténelemből számos olyan példát idézhetnék, amikor a katonai döntés racionalitása erősen kétségesnek látszik. A hadvezérek és vezérkari tisztek is emberek, ők is tévedhetnek, esetleg olyan politikai és gazdasági szempontok játszanak közre döntéseikben, melyek ellentmondanak a tiszta katonai logikának. A téves helyzetmegítélés egyik közismert példája: a német katonai vezetés számos, hadászatilag , irracionális döntést hozott a második világháborúban — maga a háború kirobbantása, majd a Szovjetunió megtámadása, s az USA hadba kényszerítése, az erőviszonyokat figyelembe véve katonailag és politikailag egyaránt elhibázott, irracionális döntésnek bizonyult. Általában nem ismerjük egyegy konkrét háború vagy harcicselekmény minden szubjektív és objektív körülményét, s nem állíthatjuk fel a „hadsereg működésének paramétereit” sem, mint ezt Perjés Géza állítja. Kétségtelen, pontosan megállapítható valamely ismert nagyságú hadsereg élelem-, lőszer- stb. szükségleteinek mennyisége, a szekerek száma, a menetsebesség és sok más lényeges tényező. De azt csak ritkán tudjuk meg pontosan, menynyire sikerült a szükségleteket előteremteni. Perjés a törökök drávai átkelésének időtartamából határozott adatokat közöl az oszmán sereg létszámáról. E számítás során „csupán” az alábbi bizonytalansági tényezőket kellene figyelembe venni: nem ismerjük a harcolók és nem harcolók arányát, a szekerek, tartaléklovak, a málhásállatok számát; nem tudjuk, hánysoros oszlopokban haladtak át a csapatok a hídon, milyen sebességgel meneteltek a katonák stb___ A pontos számítást még az is nehezíti, hogy nem ismerjük, hány teve vagy öszvér bokrosodott meg az átkelésnél, ami netán percekre megszakíthatta a vonulás rendjét. Mindezek alapján úgy vélem, sokszor félrevezető a háború modelljének egyedül a katonai racionalitásra történő alapozása. Nem tudjuk például tisztán logikai módszerrel kiszűrni a valótlan adatokat, egyáltalán nem biztos, valamely konkrét háború megfelel-e az örök katonai logika megváltoztathatatlan szabályainak. Következésképpen az úgynevezett szulejmáni ajánlatot sem lehet pusztán katonai és közgazdasági okokkal magyarázni és a török magyarországi politikájának kulcskérdésévé tenni. Azzal egyetértek, hogy ilyen ajánlat — vagyis Magyarország fegyvertelen hódítási kísérlete — a török részéről valóban létezett. Azzal is egyetértek, hogy a török államvezetés — legalábbis II. Szulejmán koráig — a maga sajátos módján logikus és ésszerű volt. Ám a török politika minden lépése mögött mindig a terjeszkedés, a hódítás szándéka rejlett. Az oszmánok egész története azt bizonyítja, hogy mindenfelé terjeszkedtek, amerre lehetőségük nyílt. Hódításaik azonban igen óvatosan, észszerűen folytak; ügyesen alkalmazták az ígéret, a megvesztegetés és az elrettentés diplomáciai fegyvereit is. Ha nem látszott szükségesnek, nem erőltették a fegyveres konfliktust. Ez történt Magyarországon is — 1520 és 1541 között. A „szulejmáni ajánlat” tehát csak múló jelentőségű taktikai lépés lehetett az oszmán hódítás folyamatában. Következményeit tekintve nem is igen tekinthetjük a török katonai racionalitás iskolapéldájának, s így arra sem látszik alkalmasnak, hogy a Perjés Géza által felvázolt modellbe illeszthető legyen. Mi marad tehát Perjés modellvázából? Talán csak egy banalitásnak tűnő alapigazság, melyet legtalálóbban Napóleon, a háború nagymestere így fogalmazott meg: „Isten mindig az erősebb zászlóaljak oldalán áll." A háború valóban több értelmetlen zűrzavarnál és puszta öldöklésnél. Van tehát hadi mesterség, sőt hadművészet is, melynek valóban megvannak a szabályai és törvényszerűségei. Csakhogy a háború modellezése nem oldható meg egyetlen szempont: a katonai racionalitás alapján. Mindannyiunknak, Perjés Gézának is tovább kell dolgoznunk a megoldáson. Ami, ha sikerül, nemcsak a hadtörténetírást, hanem az egész történeti kutatást értékes módszerrel gazdagíthatja. Rázsó Gyula kandidátus, a Hadtörténeti Intézet tudományos főmunkatársa szék készül — az elkészülés pillanatában eldönthető: asztalos-e aki csinálta. Vagyis, „bevált-e” a szék? Egy vers próbája bizonytalan tartamú idő. Néha több évszázad szükséges annak eldöntésére, költő-e, aki csinálta, „bevált-e” a vers? A válasz nem bízható a pillanatnyi jelenre. Még kevésbé saját magunkra. Nem szégyenlem ezt. Csak szorongok egy kicsit. Mondjuk, mint a kártyás, míg ellenfele a híváson töpreng. Bár tudom, az örökkévalóság nem szerencsejáték. Viszont igazságos. Ebben bízhatunk egyedül. Mármint a jövőt illetően. A jelenre marad a már bevált, magunkban, de eleitől fogva. Ahogy a szerző említette Csökönéi, Petőfi vagy József Attila — saját jelene számára. Úgy hiszem, beigazolódott: ennyi nemcsak szükséges, de elégséges is. A felsoroltak megmaradtak, méltán emelkedtek büszkeségeink sorába. A taplóagyú lócsiszárok és az egyszakmába szűkült Horger Antalok ellenére. Vagy éppen segítségével. Hisz az a lócsiszár hány tucat pálinkavedelő kántort, verscsináló, szédelgő koldus-mifenét billenthetett fenékbe versügyben élete során! Az irodalom és Csokonai egybeeső szerencséjére. Az utóbbinak ugyanis ezután egyéb választása sem maradt, s a meglevő szűkös lehetőségeket sem vették el előre legalább a kiűzetésben sorstársai. S Horger úr szentenciáit hány százan hallgatták vajon végig működése során józsefattilai mellénnyel? Csak jóval kevesebbel a mellény alatt, belül. Aki ma akar holnapi lenni, az tegnapibb a tegnapinál is. Egyszerűen avitt. Ha például Kartal Zsuzsa úgy érzi, nincs piaca és becsülete annak, amit csinál, azért nem kellene eljátszania azt a becsületet is, amit a holnap mérlegre tevő bizonysága kínál. Még ha csalhatatlanok vagyunk, sem tudjuk a holnapi haszon fényében fürdetni mai munkánkat. Még kevésbé saját magunkat. Minden foglalkozáshoz kellenek adottságok, a fizikai alkalmasságon túl. Egy állványszerelőből vagy nehézbúvárból például szinte hiányoznia kell az önvédelem, a veszélyérzet reflexeinek. Vajon a meg nem becsülés elviselése nem ilyen szerepet tölt-e be az irodalomban ? Egyfelől kiszűri a szerep hasznáért cselekvőket. Másfelől meg szinte rászorít a tiszta, összefogott, mellékkörülményekre nem hajló magatartásra. Biztosítja azt a hitelt,a megszenvedettséget, amit más tevékenységeknél a tényleges kockázat, valódi veríték jelent. Nem biztos, hogy így van. Mindenesetre egészségesebbnek látszik így nézni a költő dolgát. Ama bizonyos becsület kivívásához feltétlenül többet ad, mint a „mondom, hát úgy van” igazsága. Az íróember olyan valaki, akit izgat, ami körülötte történik. Aki szeretné megosztani tanulságait. Ha csak töredéknyi esélye van is arra, hogy igaza lehet, bűn lenne nem megkísérelnie. Ennyi az egész. És ebből semmi sem következik, mert nem következhet. Előnyt nem vár, a hátrányokkal (mert érti és érzi a kockázatot) pedig számot vetett, mikor belevágott. Ami ahhoz kell, hogy ezt megtehesse , nevezhetjük szakmai tudásnak —, azt megtanulja képességei szerint. Ez végtére is előfeltétel. Ha ezt költészetnek hívják, ha ettől költővé válik bárki is — aligha lesz ellene kifogása. De nem ez a lényeg, s nem ez a célja egyikünknek sem. Úgy hiszem, az ügyeskedőket leszámítva minden pályatárs így van ezzel. Én például nem haragszom arra, aki kiteszi a szűrömet. Megértem őt. Lehet, hogy igaza van. S ha mégsincs, még akkor is az övé a statisztika igazsága. Nekem viszont megmarad a végleges igazság. Ez elég nekem. Elégtételnek is, ha úgy tetszik. Mert nem én vagyok, voltam és leszek a fontos. S ha bárki úgy látja, hogy ő (vagy ők, vagy mi, fogalmazhat bárhogy), az a legcsúnyábban és a lehető legkártékonyabban téved. Mert nem a szakma szégyenletes, hanem magunk körül forgó nyilatkozataink a szégyentelenek. Papp Mária Költő vagyok? „Költő vagyok.” E mondattal kezdte Szégyenletes szakma című cikkét Kartal Zsuzsa az ÉS 24. számában. Majd két hasábon át, szellemes példákkal taglalta, mennyire nincs becsülete még ma sem az aposztrofált mesterségnek. Mennyire belterjes és konzervatív az a becsület is, ami legalább megvan. Mennyire kiszorul és kiszoríttatik belőle az újonnan érkező, középponti példaként, jelesen éppen Kartal Zsuzsa. Holott tanulságként emlegetjük nagy elődök hasonlóan lesújtó fogadtatását... Nos, Neon vagyunk költők. Helyesebben: nem biztos, hogy költők vagyunk. Néhány közlés, verseskötetnek látszó valami, ugyanis senkit sem tesz azzá. Az lehet melléktermék, sőt törtetés, véletlen vagy tévedés eredménye is. Az asztalosság próbája könnyebb, kézenfekvőbb. Ha teszem azt Jegyzet széljegyzetekhez Válasz Németh Lászlónak című visszaemlékezésemhez hárman szóltak hozzá. A cikkecskék két igazságot erősítettek meg. 1. Érdemben csak az tud hozzászólni valamihez, aki megérti a lényeget, s arról van mondanivalója. 2. Aki ír, figyelnie kell a fogalmazás legapróbb árnyalataira egy-egy mondaton belül is, nem hagyatkozhat az összefüggések megvilágító erejére. Ketten a hozzászólók közül — Pesti János és Győri György — általánosságban egyetértettek velem. Ez mindig jólesik az írnnak, még ha semmivel sem viszi előbbre az ügyet, akkor is. Márkus Lászlónak még általánosságban sem volt mondanivalója a tárgyról: egyetlen jelzőm horzsolta fel, s késztette arra, hogy hitet tegyen egykori eszményei mellett. Becsülöm az elvei évhez, eszményeikhez hű embereket; ez a hitvallás azonban csak személyi ügy. Arra az újságra csak azért céloztam általánosságban, mint egyre a sok közül, hogy egy régi per légkörének mérgezettségére utaljak — ezért nem neveztem meg a lihegő képviselőt sem. Ugyanezért idéztem csupán a „vizesnyolcasok” kitételt egy akkori beszédemből. Ez hibára vezetett. Kiderült, hogy a szó eredeti jelentését már nem ismerik, s én a szerkesztőség kérte magyarázatból kihagytam a „gigerli” — ma „jampec” — jelzőt, nyilván úgy vélvén, hogy az összefüggésből úgyis kiderül: nem az érdemes kereskedősegédeket és borbélylegényeket akartam én — még akkori jogos indulatomban sem — bántani, csak az érdemtelenek nem kívánatos előnyére rámutatni. Köszönöm a hozzászólásnak, hogy alkalmat ad a helyreigazításra. Keresztury Dezső Megítélésváltozatok Elmúlt heti számunkban kat írt Lengyel Balázs Ének-változatok címmel, Bella István és Utassy József új verskötetéről. A kritikának meglepően erős szóbeli visszhangja támadt. Kritikusok és költők jelentették be: nem értenek egyet Lengyel Balázs értékminősítéseivel, és bizonyos tárgyi összefüggéseket is másként ítélnek meg. Ami az előbbit — az értékminősítéseket — illeti, nem szívesen indítanánk eldönthetetlen vitát: a szerkesztőségnek régi álláspontja, hogy az értékminősítés a kritikusok, az írókollégák, az olvasók szuverén joga, s ez az egyéni ízlésen alapuló jog csak megszüntetése árán lenne közös nevezőre hozható. Ami viszont az utóbbit — a tárgyi összefüggéseket — illeti, készséggel ismertetjük az említett kritikusok és költők helyesbítő megjegyzéseit. Ezek szerint 1. az a költői hang, amelyet a kötet második felében újdonságként fedez fel Lengyel Balázs, korántsem új sajátja Bella Istvánnak, már előző kötetében is ez a hang uralkodott; 2. még pillanatnyi feltételezésként se helytálló Bella költészetét egyrészt az Adyéval, másrészt a Szabolcska Mihályéval rokonítani. Bella inkább József Attila„tanítvány”, míg Szabolcskát emlegetni nemcsak félreértés, hanem sértés is; 3. a „brong” igeleleményt pedig nem Bellától kölcsönözte Utassy József, hiszen egy „brong a kardlap”-szókapcsolat éppen Utassynál szerepel előbb, még a Tüzem, lobogóm című korábbi kötetében. A szerkesztőség Szerkesztői üzenetek HORVÁTH IMRE, BUDAPEST. „Örömmel olvastam június 11-i számuk kilencedik oldalán a Közönségdicsérő című írást. Magam is azok közé tartozom, akik megpróbáltak bejutni az egyetlen moziba, ahol Milos Forman—Ken Kesey filmjét játsszák, de feladtam a közelharcot. Azt reméltem, ha az ÉS is szóvá teszi a dolgot, több mozi játssza majd. Szomorúan tapasztaltam, hogy mégsem történt semmi. . .” — írja indulatos levelében többek között. Hadd közöljük hát örömmel, hogy mégis történt valami. A „Száll a kakukk fészkére’* magyarul beszélő változatát a MOKÉP a közönség óhajához híven a tervezettnél jóval előbb, augusztus 18-a helyett már június 23-án műsorra tűzte. B. GY., BUDAPEST. „Tisztelt Dobozy elvtárs, nagy-nagy figyelemmel olvastam az ÉS-ben megjelent cikkét. Én, mint régi irodalmi barát és úgy is mint könyvgyűjtő, teljesen egyetértek az ön megállapításával: a legfőbb érv: A JÓ MŰ. Ez teljesen igaz. Gondolom nem az olyan »művecskére« gondolt mint az ön kiváló írása alatt közvetlen megjelent vers. Ennek a »versikécskének« valóban Singertibi szaga van. Nem tudom, mit szólna Petőfi, Ady és Sinka, ha ezt a verset olvasná. Lehet, nem tudom: talán van, aki az ilyen írást szereti, én határozottan kijelentem, nálam nem éri el a mércét.-Az egészben az a boszszantó (már talán csak az én részemre), hogy ez a versike az ön nagyszerű cikke alá került. Talán, aki alá tördelte, nem véletlenül csinálta és ezért van az, hogy részemre az első oldalnak »odaégett hús szaga« van.” A levelező Dobozy Imre nevére, de szerkesztőségünk címére küldte üzenetét; minthogy Dobozy Imre majdnem másfél évtizede megvált a szerkesztőségtől, helyette mi válaszolunk. A levél végleges véleményt kifejező hangja nem teszi lehetővé, hogy elemezzük Győre Imre versének szép, dialektikus gondolatritmusát, melodikus ívelését. Az „odaégett hús szagú szél” költői képe mindenesetre konkrét lírai jelképiséggel fogalmazza meg ugyanazt, amit Dobozy Imre így mond ki ugyanazon az oldalon: „A békéről, a békéért viselt és vállalt felelősségünkről beszélünk.” Nincs ellentmondás a vers és a publicisztika között! A költő is az ellen tiltakozik, ami az emberi hús égett szagával mérgezte és mérgezi ma is a levegőt: a háború, a fajirtás, népirtás ellen, örüljön, aki ezt a szagot nem ismeri, de ne hivatkozzék Petőfire, Adyra vagy Sinka Istvánra, akik mindhárman Dózsa György égett hússzagára emlékeztették a magyarság könnyen felejtő egyedeit. TÖBB OLVASÓNK reflektált Beke Kata június 11-i számunkban megjelent Leszámolok Stanci nénivel című írására és dr. Gyapay Ivánnak ehhez kapcsolódó hozzászólására (Visszhang-rovat június 18.). Bevalljuk, meglepett bennünket a levelek áradata, mert — nem tagadván a Stanci-probléma bizonyos társadalmi fontosságát — szívesen vennénk a hozzászólások hasonló bőségét ennél nagyobb társadalmi fontosságú cikkeinkre. Tartozunk viszont a levélíróknak azzal, hogy legalább szemelvényesen közöljük a nyomdafestéket elbíró hozzászólásokat. Ezért a Stanci-kérdésre hamarosan visszatérünk. H. ZOLTÁN, NAGYKANIZSA. Olvasónk megró bennünket azért, mert június 11-i számunkban csupán rövid hírt közöltünk a romániai írók nemrégiben megrendezett országos konferenciájáról. Mentségünkre szóljon, hogy két héttel ezelőtt még nem álltak rendelkezésünkre részletes információk a valóban jelentős eseményről. Azóta a romániai magyar orgánumok terjedelmesen beszámoltak a konferencián történtekről, egyebek közt arról is, hogy kiket választottak be a romániai írótársadalom kilencvenegy tagú vezető testületébe. Az írószövetségi tanács tagja lett Domokos Géza, Fodor Sándor, Gálfalvi Zsolt, Hajdú Győző, Huszár Sándor, Jánosi János, Lászlóffy Aladár, Létay Lajos, Méliusz József, Sütő András, Szász János és Szilágyi István is. IRODALOM 1977. JÚNIUS 25.