Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1977-10-15 / 42. szám - Benyó Ildikó: metszete • kép (10. oldal) - Molnár Zoltán: Reform a forradalomban • könyvkritika • Donáth Ferenc: Reform és forradalom (Akadémiai) (10. oldal) - Marx József: Illetéktelen megjegyzések • könyvkritika • Tordai Zádor: Legyünk realisták…! (Magvető) | Nagy Endre: Modern Művészet - szociális művészet (Magvető) (10. oldal)

MOLNÁR ZOLTÁN: Reform a forradalomban I Donáth Ferenc: Reform és for­radalom (Akadémiai, 282 old.) 1. Valójában Donáth Ferenc Reform és forradalom című könyvét sze­retném olvasásra ajánlani azok­nak, akiket érdekelnek társadal­munk fejlődésének eddigi tapaszta­­latai és további lehetőségei. Lám, egy tudományos (az Aka­démiai Kiadó gondozásában meg­jelent) mű is lehet sokak számára izgalmas, érdekes, felkavaró olvas­mány! Pedig Donáth Ferenc még eredeti megállapításait, felfedezé­seit is a kutatói szerénység, a vis­­­szafogottság hangján, mértékkel, fe­gyelemmel adja elő. Társadalomtudományunk oly so­kat foglalkozik rész- és mellékkér­désekkel, hogy egy ilyen, a lénye­get közvetlenül érintő vállalkozás szükségképpen szenzáció. Nem ke­vesebbről van szó, mi­rt a terme­lőerők, termelési- és tulajdonviszo­nyok fejlődésének, forradalmi át­alakulásának elemzéséről egy olyan sajátos és hatalmas területen, mint a mezőgazdaság. 2. Mezőgazdaságunk három évtize­des története elkerülhetetlenül tük­rözi a még szélesebb összefüggé­sek történetét, egész népgazdasá­gunk, sőt társadalmunk problémá­it, lényegi folyamatait. Bár készülnének, s minél hama­rabb a társadalmi termelés más területeiről és egészéről is hasonló igényű marxista elemzések! Hi­szen az ilyen gondos és lelkiisme­retes önvizsgálat csökkentheti to­vábbi fejlődésünkben a tévedések és hibák elkövetésének veszélyeit. A mezőgazdaságban, mint Donáth elemzése mutatja, nem mindig si­került megóvni magunkat a té­vedésektől.3. Művét a földreform történetének tömör összefoglalásával és mér­legével kezdi. Megmutatja, hogy ez a múltat lezáró, elkerülhetet­len történelmi vállalkozás — mely magán viselte az átmenet bélye­gét — még úgy ment végbe, száz­ezrek közvetlen részvételével, ahogy azt máig is mintaszerűként őrzi történet és emlékezet. Bürok­rácia nélkül, a közvetlen demok­rácia eszközeivel. Megmentette az országot az éhín­ségtől, s megteremtette a további fejlődés alapjait.4. A kollektivizálásban és a kor­szerű nagyüzemi gazdálkodás ki­alakításában talán elkerülhettük volna a hibákat, ha a konkrét helyzet konkrét marxista elemzé­se nem marad el a jóhiszemű fel­­tételezésekből eredő gyakorlati lé­pések mögött. Ismeretes például, hogy egy idő­ben valóságos egyesítési kampány bontakozott ki abból a lelkes meg­győződésből, hogy több munkaerő és termelési eszköz összpontosítá­sa önmagában is költségcsökken­tésre és jövedelemnövekedésre ve­zet. A kialakult arányok megfon­tolatlan megbontása aztán évekre visszavetette a munka termelé­kenységét. Végül a központi veze­tőség határozatával (1960. X. 29.) kellett véget vetni az indokolat­lan, elsietett egyesítéseknek. A tudomány azonban még ké­sett annak — viszonyainkra alkal­mazott — megállapításával, hogy a gazdaságban a termelés alapvető tényezői közötti összhang: a föld­terület, a munkaerő, a felszerelés, a vezetés felkészültsége, az üzem­ágazatok aránya, az összes ténye­zők kívánatos harm­óniája szünteti csak meg a termelés folytonossá­gának akadályait. 5. A szövetkezeti mezőgazdaság ed­digi története lényegében ennek a törvényszerűségnek az elfogadta­tásáért, a termelés alapvető té­nyezői közötti optimális arányok megvalósításáért vívott küzdelem története. Már a termelőszövetkezetek meg­szilárdulásának is ez volt a fő­kérdése. Addig a parasztok nem voltak képesek véglegesen belenyugodni az új termelési viszonyokba, amed­dig a termelőerők fejlődése — s természetesen az üzemekben meg­jelenő új technika — utól nem ér­te a korábban megteremtett vi­szonyokat. Addig a termelés színvonala nem emelkedett lényegesen. S a szö­vetkezeti tagság kikényszerítette a termelőerők fejlettségének — il­letve fejletlenségének — megfele­lő munkaszervezetet és munkameg­osztást. Visszafelé léptek, ha ideig­lenesen is, a részes, egyéni, csa­ládi műveléshez. Majd csak ami­kor mód nyílt a termelőszövetke­zetek nagyüzemi felszerelésére, ak­kor fogadták el magát a termelő­szövetkezetet, mint reális, lehet­séges keretét a termelésnek. 6. Hogy azonban a magukénak is tekintsék, a kötelező beszolgáltatás, a tervutasítások, s monopolhely­zetű felvásárló vállalatok tényke­dése következtében burkolt álla­mi tulajdonná degradált termelő­­szövetkezeteket, hozzá kellett segí­teni ahhoz, hogy valóságos szövet­kezeti tulajdonná váljanak.­­A nagyobb önállóság, a szövet­kezet önigazgatása, a vezetők tit­kos választása olyan — addig nem érvényesülő — alkotó energiákat szabadított fel, melyek rohamosan meggyorsították a termelékenység növekedését. A hatvanas évek közepéig Euró­pa leglassabban fejlődő mezőgaz­daságai közé tartozó magyar mező­gazdaság nem egészen egy évtized alatt az agrárfejlődés élvonalába került. A búzatermés hektáronként ti­zennyolc mázsáról harminckettőre, a kukorica huszonötről negyven­re, a burgonya nyolcvanról száz­harmincra emelkedett. 7. A siker kétségtelen. Donáth könyvében azonban nincs csodálkozás és nincs lelkendezés. Viszont az olvasót szükségképpen arra kényszeríti, hogy végiggon­dolja az eddigi fejlődés útját és emlékezzék arra, milyen buktató­kon és konfliktusokon kellett át­vergődni. S itt van a könyv legfőbb eré­nye, legnagyobb haszna, értelme, hogy végiggondoltatja ezt a folya­matot. Kibontja a fejlődés rejtett dialektikáját. Mi történt? Megváltoztatjuk a termelési vi­szonyokat. Kezdetben az új viszonyok és a termelőerők közötti összhang hiá­nya miatt a fejlődés megreked. Elégedetlen az állam, a termelő és a fogyasztó. Azután megtaláljuk a kivezető u­tat: a t­ermelési egységeket önál­lósítjuk, s így lehetővé tesszük, hogy rugalmasan alkalmazkodja­nak a termelőerők valóságos fej­lettségéhez (fejletlenségéhez), helyi körülményekhez, a tagok dol­­­­gozók érdekeihez. Létrejön az „első jelentős meg­egyezés”, mely a termelőerők fej­lettségi fokának higgadt tudomá­sulvételén és a paraszti érdekek méltánylásán alapul.­­Előzőleg képtelenségnek tartot­ták volna az állami és egyéni ér­dekeknek ilyen türelmes egyezte­tését. Az érdekviszonyok újrasza­bályozása, a reform csak azért jö­hetett létre, mert a marxista gon­dolkodás kiszabadult a dogmák és előítéletek bilincseiből.) A termelőszövetkezetek nagyobb önállósága és belső demokráciája látszólagos visszavonulásokat ered­ményez.­­ Az egyéni, a családi művelés, a háztáji növekvő szerepe óhatatla­nul engedménynek, a szocializ­mus meghátrálásának tűnik fel so­kak szemében. De a szövetkezetek önállósága önmagában sokkal nagyobb lépést jelent előre a termelési viszonyok olyan egészséges fejlődése irányá­ban, melyben megvalósulhat az erők koncent­rációja az egyén sérelme nélkül; érvényesül a társadalmi érdek is, de felszabadulnak és érvényre jut­nak, hatékonnyá válnak az eddig elfojtott képességek; nyilvánvalóvá lesz, hogy a sok ember gondolkozása, kezdeménye­zése, leleménye többre képes, mint a keveseké. A látszólagos visszakozás révén sikerült utat törni a soha nem lá­tott ütemű fejlődésnek. (Bár ez — más okok miatt — még ma sem mutatkozik eléggé az élelmiszer­kereskedelem kínálatában.) 8. Jelenleg a mezőgazda­sá­g iparo­sodásának szükségszerű, visszafor­díthatatlan folyamatában vagyunk. A mezőgazdaság anyagfelhaszná­lásának 1960-ban még nem egészen egynegyede volt ipari eredetű, 1974-ben már több, mint a fele. Ez a folyamat nemcsak a mező­­gazdasági termelést alakítja át, ha­nem az embert és munkáját­­ is. Megtermeli azokat az új problé­mákat, amelyekkel a további fej­lődésben szembe kell néznünk. Az ipari jellegű termelési rend­szerekkel, a további korszerűsítés­sel nem áll arányban a munkaerő­­állomány. Nincs megfelelő számú képzett munkaerő. Donáth Marxot idézi: Jellegében a munka többé nem az, ami év­ezredekig volt... „az ember őr­zőként és szabályozóként viszonyul magához a termelési folyamathoz”. Az általános és szakmai képzett­ség, a figyelmes és fegyelmezett munkára való képesség kívántatik meg elsősorban ... a munka men­­­nyisége csökken, de igen megnő a munka felelőssége és jelentősé­ge . A gondok megoldására nézve Donáth optimista: „A magyar me­zőgazdaságban készen állnak legmodernebb technika racionális a felhasználására alkalmas nagyüze­mi keretek. Kinevelődött az a szakmai vezetőréteg, amely ké­pes az új technológiát rentábili­san alkalmazni. Megteremthető az a szakmunkásság, amely képes a termelési folyamatok szabályozá­sára és ellenőrzésére, amivé a me­zőgazdasági munka folyamatosan átalakul.” Késleltető okokként a tőkesze­génységet és a tőke alacsony ha­tékonyságát, a nem kellően fejlett ipari hátteret jelöli meg. 9. Azt hiszem, hogy a fő késleltető ok inkább a tagság összetétele. Hadd idézzem a mű adatait: Más­fél évtized alatt a téeszekben az átlagéletkor 40-ről 53 évre emel­kedett, 1972-ben már negyvenöt százalékuk a hatvan évesnél idő­sebb. A falusi ifjúságnak csak kis része választja a termelőszövetke­zeti munkát, s „ezeknek is tekin­télyes része néhány év után el­hagyja a termelőszövetkezetet”. Nem látszik hát könnyű feladat­nak a mezőgazdaság új ipari kor­szaka feladataihoz nélkülözhetetlen „új termelő réteg” megteremtése. De ez valójában már az egész népgazdaság, vagyis az egész tár­sadalom gondja. Az új nemzedé­kek nevelésének, a felborult ér­tékrend újrateremtésének, munka és erkölcs, az egész kultúra szocia­lista kibontakozásának kérdése. S Tordai Zádor: Legyünk rea­listák ...! (Magvető, 248 old.); Nagy Endre: Modern Művészet— szociális művészet. (Magvető, 333 old.) Ha egy művész vívódik: izgal­mas, közérdeklődést keltő ügy. Ha egy kritikus teszi: nevetséges ma­gánkínlódás. Mintha a tépelődés joga csak a művészé volna, s a kritikus — a mindenkori minden­tudás talárjában — pallossuhogtató „halálos” biztonság különös adott­ságával bírna. Pedig, minden kri­tika előtt (és sokszor utána is) ott a végleges érvénnyel meg nem vá­laszolható kérdés: vajon, illetékes vagyok-e a véleményformálásra. Volt-e jogom a mű és közönsége közé állva befolyásolni alkotót és olvasót, vagy legalább e „köz­befo­lyásolás” egyik eredőjévé feltolni magamat... Kényelmetlen kérdé­sek; nem segít semmi ravaszság. Aki azt hiszi magáról — kön­­­nyen előforduló szakmai ártalom! —, hogy többet képvisel, mint sa­ját ismereteit, ízlését és vérévé vált pártállását, annak előbb vagy utóbb be kell vallania, hogy „han­gokat” hall, mint Jeanne d’Arc vagy ki kell neveznie önmagát XIV. Lajosnak, mondván: „Az ál­lam én vagyok”. Az illetékesség kérdésének bolygatása, lám, ha­mar irracionális és abszolutisztikus határokat érint, úgyhogy tanácso­sabbnak látszik itt megtorpanni, és bevallani: a fenti kínlódást két „szakmai” kötet keltette. Az „Elvek és utak” sorozat két új kötetéről — kézenfekvő értékei miatt — szólni kell, ám a megszó­lalás hogyanja korántsem ilyen nyilvánvaló. Évek, sőt évtizedek munkáját dokumentálja ez a két kötet, amit alig érzékeltethet a rá­juk szánt ötven-ötven sor. Tehát maradjunk meg az ismertetés sze­rény, de „objektív” keretei között? Hallgassak néhány berzenkedő el­lenvetésemről? Inkább nem: tu­datosan vállalva az illetéktelen megjegyzés súlyterhét, csak ezek­ről szólok. Először mint kritikus Don Quijote, hadd rugaszkodjak neki a filozófia szélmalmának. Tordai Zádor filozófus. Vagy sze­rényebben fogalmazva: a filozófia tudom­ányának művelője. Köteté­nek címe: Legyünk realisták...! — alaposan félrevezető. Nem a művészetek realizmusáról van szó, hanem az utópia valóságáról, amit az 1968-as „francia tavasz” egyik jelszava így fejezett ki: „Legyünk realisták: követeljük a lehetetlent.” A félrevezetést fokozza a kiadó is, amely a könyvet az irodalom szek­cióban hirdeti, noha a Gaál Gábor­ra emlékeztető tanulmány kivéte­lével a könyv — mint mondani szokás — „tömény filozófia”. Még akkor is, ha Madáchról vagy Len­gyel Józsefről van szó. A feldol­gozás fogalmi rendszere, az okfej­tés vonalvezetése, léptéke: filozó­fia. Ez erénye, mégis ezzel hökkent meg leginkább. Vegyük például Az ember tra­gédiájához készített „Jegyzetek”-et. Tordai Zádor össztüzet zúdít a hitre. „A hit olyan vélekedés — írja —, amelyet nem támaszt alá semmilyen bizonyosság, semmi­lyen tudás. Csak vágy, óhaj vagy félelem — ki tudja, mi minden még.” A hit „bukása” — szerinte — törvényszerű: „A hit lényegéből eredően, mert a valóságtól elsza­kadt, mert mentes tőle — hiszen alapja nemhogy nem a tudás, de éppen ellenkezőleg: a tudás hiá­nya —­ csak a legritkábban és vé­letlenszerűen valósulhat meg, mi­vel az eszményi bélyegét viseli magán.” Az okfejtés a nem tudás­­hit­ eszményi nyomvonalán halad­va a tökéletesség fogalmával zá­rul: „Az eszmény mindig a »tö­kéletesség« jegyében születik, a va­lóság azonban soha és sehol nem ismeri a tökéletességet.” Kicsit ké­sőbb : „A tökéletesség a halál.” a Az olvasó elképedve fogadja ezt gondolatmenetet: mindennapi gyakorlatában a hitnek, az esz­ményeknek, a tökéletességnek rendre szerepe van, s most... Gondolom, nem kell megijedni: a szerző racionalista optimizmusa e fogalmakat nem szótári első jelen­tésükben használja, hanem — úgy­mond — filozófiai vegytisztaságuk­­ban, amely száműzi a látszatok, a hiedelmek és a „ki tudja, mi min­den” kontúrtalanságát. Ilyen ér­telemben Tordai Zádor felelősség­­modellje szintén „abszolút”: ad­dig nem lehet igazi felelősségről beszélni, amíg nem valósul meg az emberi egyenlőségen és szabad­ságon alapuló, osztály ellen­tétektől, sőt osztályoktól mentes társadalo­­­m. Addig? A felelősség: „az érdekek megvalósításának eszköze lesz”. A tétel levezetése — A felelősség alapjai című tanulmány — logikus, áttekinthető. Csupán az a kérdés, vajon, lehet-e ekkora rés a pra­xis ezerszínű átmenetei és a tétel ridegen jövőszerű állítása között. Nagy Endre könyve, a Modern művészet — szociális művészet: disszertáció formátumú. Alcíme: „Adalékok a marxista esztétikai gondolkodás és kritika magyaror­szági kezdeteihez” — egyértelmű­en tudományos célt jelez. Mint látható, az illetékesség kérdése most sem kisebb, mint Tordai Zádor esetében. Ráadásul a választott időszakban: „Engels halálától az első világháború kitöréséig terje­dő két évtized” irodalmából szerző adatfeltáró munkája való­­­ban nagyszabású: Szabó Ervin, Diner-Dénes József, Pogány József, Bresztovszky Ernő munkásságáról a korábbiaknál szélesebb körképet kapunk. Ami zavaró, az nem for­mai kérdés, vagyis nem az érteke­zés helyenként pepecselő, bizony­gató, szakirodalmat felmondó jel­lege, hanem egy lényegi probléma. Nevezetesen, hogy milyen alapról ítéli meg Nagy Endre e két évti­zed „marxizáló” kritikai-esztétikai irodalmát. A szerző, úgy tetszik, megelégedett azzal, hogy vélemé­nyét a szóban forgó elméleti és kritikai kérdésekről általában fo­galmazza meg, ami még nem is volna baj. Ám ez a vélemény lé­nyegében nem lépi túl a „Marxista esztétika alapjai” című tankönyv megfogalmazásait. Szabó Ervin gondolatait a szocialista művészet­ről példái így minősíti: „.. . a szocialista művészet fő módszer­beli jellemzőit a valóságos embe­rek cselekedetein, jellemén ke­resztül megnyilvánuló tartalmainak, törvényszerűségeinek megragadá­sában — tulajdonképpen­ a rea­lizmus jegyében — adta meg.” Ehhez kapcsolódik a könyv saj­nálatos hiánya is. Noha Nagy End­re sorra feltárja azokat a jellegze­tesen dogmatikus esztétikai meg­nyilvánulásokat­ — a­ művészet köz­vetlen agitációs haszna, a szép tanító jellege, a tendencia mezte­len képviselete, a közérthetőség szűkkeblű követelménye, a tema­tika túlbecsülése stb. —, amelyek (Zsdanov előtt) vaskos zsdanoviz­­must jelentenek, mégsem foglalko­zik velük történeti értéküknek megfelelő súllyal. Mintha a szer­ző nem venné tekintetbe, hogy ezek a megállapítások nem marad­tak meg a teória szintjén, hogy később, a személyi kultusz idején művelődéspolitikai gyakorlattá lettek. Nagy Endre az olvasóra bízza, hogy a könyv anyagát — amit ő önértékűnek tart — jelen­értékű olvasattá alakítsa át. Kár, hogy így van. Ezzel lemondott ar­ról, hogy saját nézeteinek fényé­ben a marxista esztétika kezdetei­ről való kutakodását mint mai vi­tairatot fogalmazza meg. Meglehet, hogy ebből a szem­pontból például tudományosan korrekt a szociáldemokraták Ady­­vitájának bemutatása. Mai érde­keink szerint azonban inkább centrális kérdés, mint Diner-Deoes Leonardo-könyvének interpretálá­sa. Ady és a szocializmus esztéti­kája: nem csupán „adalék”. Az Adyhoz való viszony: válaszút, amely minősíti a különböző eszté­tikai koncepciókat. A századeleji szociáldemokrácia dogmatikussága és marxizmusa, kicsinyes refor­mizmusa és forradalmi távlata eb­ben a kérdésben rendkívül plasz­tikus. A „többség” véleménye sze­rint lehet, hogy Ady nagy költő, de a Népszava mégse közölje őt, vagy „válogatva”. Ez a koncepció — mutatis mutandis — a későbbi dogmatikus elképzelések magva is, íme, korábbi „megszüntetve, megőrzve” a gyakorlatot ismételték. Lehetséges, hogy ezeknek a kér­déseknek boncolgatása szétfeszí­tette volna a tanulmány kereteit s Nagy Endre felkészült már arra is, hogy megírja a „folytatást”. Úgy gondolom, mégsem indokolat­lan — ha esetleg illetéktelen is — megjegyeznem: a szociálde­mokrácia elméleti és gyakorlati hagyatékának örvendetesen kiszé­lesedett kutatása a legcsekélyebb mértékben sem tisztán „történeti” stádium. Erre is vonatkozik József Attila tézise: Bach Bartókból ért­hető meg, és nem fordítva. MARX JÓZSEF: Illetéktelen megjegyzések Benyó Ildikó metszete I­ rfligsp­irodalom! 1977. OKTÓBER 15.

Next