Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-10-15 / 42. szám - Benyó Ildikó: metszete • kép (10. oldal) - Molnár Zoltán: Reform a forradalomban • könyvkritika • Donáth Ferenc: Reform és forradalom (Akadémiai) (10. oldal) - Marx József: Illetéktelen megjegyzések • könyvkritika • Tordai Zádor: Legyünk realisták…! (Magvető) | Nagy Endre: Modern Művészet - szociális művészet (Magvető) (10. oldal)
MOLNÁR ZOLTÁN: Reform a forradalomban I Donáth Ferenc: Reform és forradalom (Akadémiai, 282 old.) 1. Valójában Donáth Ferenc Reform és forradalom című könyvét szeretném olvasásra ajánlani azoknak, akiket érdekelnek társadalmunk fejlődésének eddigi tapasztalatai és további lehetőségei. Lám, egy tudományos (az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent) mű is lehet sokak számára izgalmas, érdekes, felkavaró olvasmány! Pedig Donáth Ferenc még eredeti megállapításait, felfedezéseit is a kutatói szerénység, a visszafogottság hangján, mértékkel, fegyelemmel adja elő. Társadalomtudományunk oly sokat foglalkozik rész- és mellékkérdésekkel, hogy egy ilyen, a lényeget közvetlenül érintő vállalkozás szükségképpen szenzáció. Nem kevesebbről van szó, mirt a termelőerők, termelési- és tulajdonviszonyok fejlődésének, forradalmi átalakulásának elemzéséről egy olyan sajátos és hatalmas területen, mint a mezőgazdaság. 2. Mezőgazdaságunk három évtizedes története elkerülhetetlenül tükrözi a még szélesebb összefüggések történetét, egész népgazdaságunk, sőt társadalmunk problémáit, lényegi folyamatait. Bár készülnének, s minél hamarabb a társadalmi termelés más területeiről és egészéről is hasonló igényű marxista elemzések! Hiszen az ilyen gondos és lelkiismeretes önvizsgálat csökkentheti további fejlődésünkben a tévedések és hibák elkövetésének veszélyeit. A mezőgazdaságban, mint Donáth elemzése mutatja, nem mindig sikerült megóvni magunkat a tévedésektől.3. Művét a földreform történetének tömör összefoglalásával és mérlegével kezdi. Megmutatja, hogy ez a múltat lezáró, elkerülhetetlen történelmi vállalkozás — mely magán viselte az átmenet bélyegét — még úgy ment végbe, százezrek közvetlen részvételével, ahogy azt máig is mintaszerűként őrzi történet és emlékezet. Bürokrácia nélkül, a közvetlen demokrácia eszközeivel. Megmentette az országot az éhínségtől, s megteremtette a további fejlődés alapjait.4. A kollektivizálásban és a korszerű nagyüzemi gazdálkodás kialakításában talán elkerülhettük volna a hibákat, ha a konkrét helyzet konkrét marxista elemzése nem marad el a jóhiszemű feltételezésekből eredő gyakorlati lépések mögött. Ismeretes például, hogy egy időben valóságos egyesítési kampány bontakozott ki abból a lelkes meggyőződésből, hogy több munkaerő és termelési eszköz összpontosítása önmagában is költségcsökkentésre és jövedelemnövekedésre vezet. A kialakult arányok megfontolatlan megbontása aztán évekre visszavetette a munka termelékenységét. Végül a központi vezetőség határozatával (1960. X. 29.) kellett véget vetni az indokolatlan, elsietett egyesítéseknek. A tudomány azonban még késett annak — viszonyainkra alkalmazott — megállapításával, hogy a gazdaságban a termelés alapvető tényezői közötti összhang: a földterület, a munkaerő, a felszerelés, a vezetés felkészültsége, az üzemágazatok aránya, az összes tényezők kívánatos harmóniája szünteti csak meg a termelés folytonosságának akadályait. 5. A szövetkezeti mezőgazdaság eddigi története lényegében ennek a törvényszerűségnek az elfogadtatásáért, a termelés alapvető tényezői közötti optimális arányok megvalósításáért vívott küzdelem története. Már a termelőszövetkezetek megszilárdulásának is ez volt a főkérdése. Addig a parasztok nem voltak képesek véglegesen belenyugodni az új termelési viszonyokba, ameddig a termelőerők fejlődése — s természetesen az üzemekben megjelenő új technika — utól nem érte a korábban megteremtett viszonyokat. Addig a termelés színvonala nem emelkedett lényegesen. S a szövetkezeti tagság kikényszerítette a termelőerők fejlettségének — illetve fejletlenségének — megfelelő munkaszervezetet és munkamegosztást. Visszafelé léptek, ha ideiglenesen is, a részes, egyéni, családi műveléshez. Majd csak amikor mód nyílt a termelőszövetkezetek nagyüzemi felszerelésére, akkor fogadták el magát a termelőszövetkezetet, mint reális, lehetséges keretét a termelésnek. 6. Hogy azonban a magukénak is tekintsék, a kötelező beszolgáltatás, a tervutasítások, s monopolhelyzetű felvásárló vállalatok ténykedése következtében burkolt állami tulajdonná degradált termelőszövetkezeteket, hozzá kellett segíteni ahhoz, hogy valóságos szövetkezeti tulajdonná váljanak.A nagyobb önállóság, a szövetkezet önigazgatása, a vezetők titkos választása olyan — addig nem érvényesülő — alkotó energiákat szabadított fel, melyek rohamosan meggyorsították a termelékenység növekedését. A hatvanas évek közepéig Európa leglassabban fejlődő mezőgazdaságai közé tartozó magyar mezőgazdaság nem egészen egy évtized alatt az agrárfejlődés élvonalába került. A búzatermés hektáronként tizennyolc mázsáról harminckettőre, a kukorica huszonötről negyvenre, a burgonya nyolcvanról százharmincra emelkedett. 7. A siker kétségtelen. Donáth könyvében azonban nincs csodálkozás és nincs lelkendezés. Viszont az olvasót szükségképpen arra kényszeríti, hogy végiggondolja az eddigi fejlődés útját és emlékezzék arra, milyen buktatókon és konfliktusokon kellett átvergődni. S itt van a könyv legfőbb erénye, legnagyobb haszna, értelme, hogy végiggondoltatja ezt a folyamatot. Kibontja a fejlődés rejtett dialektikáját. Mi történt? Megváltoztatjuk a termelési viszonyokat. Kezdetben az új viszonyok és a termelőerők közötti összhang hiánya miatt a fejlődés megreked. Elégedetlen az állam, a termelő és a fogyasztó. Azután megtaláljuk a kivezető utat: a termelési egységeket önállósítjuk, s így lehetővé tesszük, hogy rugalmasan alkalmazkodjanak a termelőerők valóságos fejlettségéhez (fejletlenségéhez), helyi körülményekhez, a tagok dolgozók érdekeihez. Létrejön az „első jelentős megegyezés”, mely a termelőerők fejlettségi fokának higgadt tudomásulvételén és a paraszti érdekek méltánylásán alapul.Előzőleg képtelenségnek tartották volna az állami és egyéni érdekeknek ilyen türelmes egyeztetését. Az érdekviszonyok újraszabályozása, a reform csak azért jöhetett létre, mert a marxista gondolkodás kiszabadult a dogmák és előítéletek bilincseiből.) A termelőszövetkezetek nagyobb önállósága és belső demokráciája látszólagos visszavonulásokat eredményez. Az egyéni, a családi művelés, a háztáji növekvő szerepe óhatatlanul engedménynek, a szocializmus meghátrálásának tűnik fel sokak szemében. De a szövetkezetek önállósága önmagában sokkal nagyobb lépést jelent előre a termelési viszonyok olyan egészséges fejlődése irányában, melyben megvalósulhat az erők koncentrációja az egyén sérelme nélkül; érvényesül a társadalmi érdek is, de felszabadulnak és érvényre jutnak, hatékonnyá válnak az eddig elfojtott képességek; nyilvánvalóvá lesz, hogy a sok ember gondolkozása, kezdeményezése, leleménye többre képes, mint a keveseké. A látszólagos visszakozás révén sikerült utat törni a soha nem látott ütemű fejlődésnek. (Bár ez — más okok miatt — még ma sem mutatkozik eléggé az élelmiszerkereskedelem kínálatában.) 8. Jelenleg a mezőgazdaság iparosodásának szükségszerű, visszafordíthatatlan folyamatában vagyunk. A mezőgazdaság anyagfelhasználásának 1960-ban még nem egészen egynegyede volt ipari eredetű, 1974-ben már több, mint a fele. Ez a folyamat nemcsak a mezőgazdasági termelést alakítja át, hanem az embert és munkáját is. Megtermeli azokat az új problémákat, amelyekkel a további fejlődésben szembe kell néznünk. Az ipari jellegű termelési rendszerekkel, a további korszerűsítéssel nem áll arányban a munkaerőállomány. Nincs megfelelő számú képzett munkaerő. Donáth Marxot idézi: Jellegében a munka többé nem az, ami évezredekig volt... „az ember őrzőként és szabályozóként viszonyul magához a termelési folyamathoz”. Az általános és szakmai képzettség, a figyelmes és fegyelmezett munkára való képesség kívántatik meg elsősorban ... a munka mennyisége csökken, de igen megnő a munka felelőssége és jelentősége . A gondok megoldására nézve Donáth optimista: „A magyar mezőgazdaságban készen állnak legmodernebb technika racionális a felhasználására alkalmas nagyüzemi keretek. Kinevelődött az a szakmai vezetőréteg, amely képes az új technológiát rentábilisan alkalmazni. Megteremthető az a szakmunkásság, amely képes a termelési folyamatok szabályozására és ellenőrzésére, amivé a mezőgazdasági munka folyamatosan átalakul.” Késleltető okokként a tőkeszegénységet és a tőke alacsony hatékonyságát, a nem kellően fejlett ipari hátteret jelöli meg. 9. Azt hiszem, hogy a fő késleltető ok inkább a tagság összetétele. Hadd idézzem a mű adatait: Másfél évtized alatt a téeszekben az átlagéletkor 40-ről 53 évre emelkedett, 1972-ben már negyvenöt százalékuk a hatvan évesnél idősebb. A falusi ifjúságnak csak kis része választja a termelőszövetkezeti munkát, s „ezeknek is tekintélyes része néhány év után elhagyja a termelőszövetkezetet”. Nem látszik hát könnyű feladatnak a mezőgazdaság új ipari korszaka feladataihoz nélkülözhetetlen „új termelő réteg” megteremtése. De ez valójában már az egész népgazdaság, vagyis az egész társadalom gondja. Az új nemzedékek nevelésének, a felborult értékrend újrateremtésének, munka és erkölcs, az egész kultúra szocialista kibontakozásának kérdése. S Tordai Zádor: Legyünk realisták ...! (Magvető, 248 old.); Nagy Endre: Modern Művészet— szociális művészet. (Magvető, 333 old.) Ha egy művész vívódik: izgalmas, közérdeklődést keltő ügy. Ha egy kritikus teszi: nevetséges magánkínlódás. Mintha a tépelődés joga csak a művészé volna, s a kritikus — a mindenkori mindentudás talárjában — pallossuhogtató „halálos” biztonság különös adottságával bírna. Pedig, minden kritika előtt (és sokszor utána is) ott a végleges érvénnyel meg nem válaszolható kérdés: vajon, illetékes vagyok-e a véleményformálásra. Volt-e jogom a mű és közönsége közé állva befolyásolni alkotót és olvasót, vagy legalább e „közbefolyásolás” egyik eredőjévé feltolni magamat... Kényelmetlen kérdések; nem segít semmi ravaszság. Aki azt hiszi magáról — könnyen előforduló szakmai ártalom! —, hogy többet képvisel, mint saját ismereteit, ízlését és vérévé vált pártállását, annak előbb vagy utóbb be kell vallania, hogy „hangokat” hall, mint Jeanne d’Arc vagy ki kell neveznie önmagát XIV. Lajosnak, mondván: „Az állam én vagyok”. Az illetékesség kérdésének bolygatása, lám, hamar irracionális és abszolutisztikus határokat érint, úgyhogy tanácsosabbnak látszik itt megtorpanni, és bevallani: a fenti kínlódást két „szakmai” kötet keltette. Az „Elvek és utak” sorozat két új kötetéről — kézenfekvő értékei miatt — szólni kell, ám a megszólalás hogyanja korántsem ilyen nyilvánvaló. Évek, sőt évtizedek munkáját dokumentálja ez a két kötet, amit alig érzékeltethet a rájuk szánt ötven-ötven sor. Tehát maradjunk meg az ismertetés szerény, de „objektív” keretei között? Hallgassak néhány berzenkedő ellenvetésemről? Inkább nem: tudatosan vállalva az illetéktelen megjegyzés súlyterhét, csak ezekről szólok. Először mint kritikus Don Quijote, hadd rugaszkodjak neki a filozófia szélmalmának. Tordai Zádor filozófus. Vagy szerényebben fogalmazva: a filozófia tudományának művelője. Kötetének címe: Legyünk realisták...! — alaposan félrevezető. Nem a művészetek realizmusáról van szó, hanem az utópia valóságáról, amit az 1968-as „francia tavasz” egyik jelszava így fejezett ki: „Legyünk realisták: követeljük a lehetetlent.” A félrevezetést fokozza a kiadó is, amely a könyvet az irodalom szekcióban hirdeti, noha a Gaál Gáborra emlékeztető tanulmány kivételével a könyv — mint mondani szokás — „tömény filozófia”. Még akkor is, ha Madáchról vagy Lengyel Józsefről van szó. A feldolgozás fogalmi rendszere, az okfejtés vonalvezetése, léptéke: filozófia. Ez erénye, mégis ezzel hökkent meg leginkább. Vegyük például Az ember tragédiájához készített „Jegyzetek”-et. Tordai Zádor össztüzet zúdít a hitre. „A hit olyan vélekedés — írja —, amelyet nem támaszt alá semmilyen bizonyosság, semmilyen tudás. Csak vágy, óhaj vagy félelem — ki tudja, mi minden még.” A hit „bukása” — szerinte — törvényszerű: „A hit lényegéből eredően, mert a valóságtól elszakadt, mert mentes tőle — hiszen alapja nemhogy nem a tudás, de éppen ellenkezőleg: a tudás hiánya — csak a legritkábban és véletlenszerűen valósulhat meg, mivel az eszményi bélyegét viseli magán.” Az okfejtés a nem tudáshit eszményi nyomvonalán haladva a tökéletesség fogalmával zárul: „Az eszmény mindig a »tökéletesség« jegyében születik, a valóság azonban soha és sehol nem ismeri a tökéletességet.” Kicsit később : „A tökéletesség a halál.” a Az olvasó elképedve fogadja ezt gondolatmenetet: mindennapi gyakorlatában a hitnek, az eszményeknek, a tökéletességnek rendre szerepe van, s most... Gondolom, nem kell megijedni: a szerző racionalista optimizmusa e fogalmakat nem szótári első jelentésükben használja, hanem — úgymond — filozófiai vegytisztaságukban, amely száműzi a látszatok, a hiedelmek és a „ki tudja, mi minden” kontúrtalanságát. Ilyen értelemben Tordai Zádor felelősségmodellje szintén „abszolút”: addig nem lehet igazi felelősségről beszélni, amíg nem valósul meg az emberi egyenlőségen és szabadságon alapuló, osztály ellentétektől, sőt osztályoktól mentes társadalom. Addig? A felelősség: „az érdekek megvalósításának eszköze lesz”. A tétel levezetése — A felelősség alapjai című tanulmány — logikus, áttekinthető. Csupán az a kérdés, vajon, lehet-e ekkora rés a praxis ezerszínű átmenetei és a tétel ridegen jövőszerű állítása között. Nagy Endre könyve, a Modern művészet — szociális művészet: disszertáció formátumú. Alcíme: „Adalékok a marxista esztétikai gondolkodás és kritika magyarországi kezdeteihez” — egyértelműen tudományos célt jelez. Mint látható, az illetékesség kérdése most sem kisebb, mint Tordai Zádor esetében. Ráadásul a választott időszakban: „Engels halálától az első világháború kitöréséig terjedő két évtized” irodalmából szerző adatfeltáró munkája valóban nagyszabású: Szabó Ervin, Diner-Dénes József, Pogány József, Bresztovszky Ernő munkásságáról a korábbiaknál szélesebb körképet kapunk. Ami zavaró, az nem formai kérdés, vagyis nem az értekezés helyenként pepecselő, bizonygató, szakirodalmat felmondó jellege, hanem egy lényegi probléma. Nevezetesen, hogy milyen alapról ítéli meg Nagy Endre e két évtized „marxizáló” kritikai-esztétikai irodalmát. A szerző, úgy tetszik, megelégedett azzal, hogy véleményét a szóban forgó elméleti és kritikai kérdésekről általában fogalmazza meg, ami még nem is volna baj. Ám ez a vélemény lényegében nem lépi túl a „Marxista esztétika alapjai” című tankönyv megfogalmazásait. Szabó Ervin gondolatait a szocialista művészetről példái így minősíti: „.. . a szocialista művészet fő módszerbeli jellemzőit a valóságos emberek cselekedetein, jellemén keresztül megnyilvánuló tartalmainak, törvényszerűségeinek megragadásában — tulajdonképpen a realizmus jegyében — adta meg.” Ehhez kapcsolódik a könyv sajnálatos hiánya is. Noha Nagy Endre sorra feltárja azokat a jellegzetesen dogmatikus esztétikai megnyilvánulásokat — a művészet közvetlen agitációs haszna, a szép tanító jellege, a tendencia meztelen képviselete, a közérthetőség szűkkeblű követelménye, a tematika túlbecsülése stb. —, amelyek (Zsdanov előtt) vaskos zsdanovizmust jelentenek, mégsem foglalkozik velük történeti értéküknek megfelelő súllyal. Mintha a szerző nem venné tekintetbe, hogy ezek a megállapítások nem maradtak meg a teória szintjén, hogy később, a személyi kultusz idején művelődéspolitikai gyakorlattá lettek. Nagy Endre az olvasóra bízza, hogy a könyv anyagát — amit ő önértékűnek tart — jelenértékű olvasattá alakítsa át. Kár, hogy így van. Ezzel lemondott arról, hogy saját nézeteinek fényében a marxista esztétika kezdeteiről való kutakodását mint mai vitairatot fogalmazza meg. Meglehet, hogy ebből a szempontból például tudományosan korrekt a szociáldemokraták Adyvitájának bemutatása. Mai érdekeink szerint azonban inkább centrális kérdés, mint Diner-Deoes Leonardo-könyvének interpretálása. Ady és a szocializmus esztétikája: nem csupán „adalék”. Az Adyhoz való viszony: válaszút, amely minősíti a különböző esztétikai koncepciókat. A századeleji szociáldemokrácia dogmatikussága és marxizmusa, kicsinyes reformizmusa és forradalmi távlata ebben a kérdésben rendkívül plasztikus. A „többség” véleménye szerint lehet, hogy Ady nagy költő, de a Népszava mégse közölje őt, vagy „válogatva”. Ez a koncepció — mutatis mutandis — a későbbi dogmatikus elképzelések magva is, íme, korábbi „megszüntetve, megőrzve” a gyakorlatot ismételték. Lehetséges, hogy ezeknek a kérdéseknek boncolgatása szétfeszítette volna a tanulmány kereteit s Nagy Endre felkészült már arra is, hogy megírja a „folytatást”. Úgy gondolom, mégsem indokolatlan — ha esetleg illetéktelen is — megjegyeznem: a szociáldemokrácia elméleti és gyakorlati hagyatékának örvendetesen kiszélesedett kutatása a legcsekélyebb mértékben sem tisztán „történeti” stádium. Erre is vonatkozik József Attila tézise: Bach Bartókból érthető meg, és nem fordítva. MARX JÓZSEF: Illetéktelen megjegyzések Benyó Ildikó metszete I rfligspirodalom! 1977. OKTÓBER 15.