Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-07-02 / 27. szám - Szabados Árpád: Két vázlat • kép (4. oldal) - Fodor András: In memoriam Szervánszky Endre • vers (4. oldal) - Alföldy Jenő: A ház dolgozik (4. oldal)
■ii CL a*. Lui magányossága (Folytatás az 1. oldalról) ben nevelődő egykék és szüleik, köztük és a külvilág közt nemigen alakulhat ki egészséges, normális társadalmi kapcsolat, mert ehhez hozzávetőleg nyolc-tízmillió Senecának, vagy Makarenkónak kellene élnie ebben az országban! Az egyetlen gyermek óhatatlanul fétissé válik — ha csak szülője nem valódi bölcs, vagy legalábbis pedagógus. És — kérdem őszintén — vajon hányan vagyunk azok?... És micsoda veszélyeket rejt például Luira nézve, hogy szülei sem nem Senecák, sem pedig Makarenkók — lássuk. Lui, ha olykor elfogja az ember kísérletező szenvedélye, gondol egyet, és jól orron vagy fültövön vág. Semmi különös nem történik ilyenkor, egyszerűen a kapcsolat új formáit keresi velem, vagy valamelyik nagynénjével, akit hasba bokszolt; tudományos vizsgálódás ez részéről atekintetben, hogy az erőszak útján mire lehet jutni, j Az eredmény, persze, siralmas. A Lui körül élő felnőttek ilyenkor álláspontra helyezkednek, és ki-kit a maga álláspontjának szorítósarkából egymásra rontanak. Li Luinak az egészből csak a botrány zűrzavaros élménye marad, hiszen ő fétis, ő „obligón kívül” van, s magyarán senki sem kapja szájon, s így csupán annyi tanulság adódik számára, hogy a felnőttek közönséges bolondok s neki tovább kell kísérleteznie, így hát tovább kísérletezik. Egyszer igen elmélyülten beszélgettünk, már nem emlékszem, hogy miről, egymással, ő az asztalon, én az asztal melletti széken ülve. Beszéd közben egyszerre megállt, megnézett, aztán jól képen törölt a műanyag babájával. Iogy magam is próbát tegyek egy kísérlettel, oda tartottam a másik arcfelemet is. Luika, mint az várható is volt, nem ismerte a Bibliát, úgyhogy onnan is jól képen csapott Majd úrrá lévén rajta a vérszomj, csépelni kezdte a fejemet. Megfogtam a kezét, és csöndesen jeleztem, hogy fáj. S így szóltam: — Gondolom, nem kell részleteznem, hogy mi lenne a fejedből, ha én is bevágnék neked egyet; hisz lám, akkora vagyok hozzád képest, mint a szekrény , Lui megrendülten ült. (a tőlünk jobbra álló könyvszekrény mindig is lefegyverezte). Azután hozzám hajolva, megcsókolt. Még tartott az elképedésem, miközben levétette magát velem az asztalról s elhagyta a szobát. Kisvártatva bejött az anyja, és nevetve megkérdezte, mi történt. Miért — feleltem. — Lui beküldött, hogy simogassam meg a fejedet... Ilyen is van. De akad ennél, persze rosszabb tapasztalatom is. Egy ízben vidéki orvos házaspár járt nálam látogatóban, Áronka nevű kisfiával. Áronka tökéletes vadállat volt (amúgy rendkívül szép kisfiú), élő megtestesülése annak a szülői elvnek, hogy „a gyereket soha, semmilyen körülmények között nem kell rendszabályozni”. Áronka azzal kezdte, hogy hátulról kiszakított a hajamból egy marékkal. Megpróbáltam kontaktusba kerülni vele, de minthogy semilyen emberi nyelven nem beszélt, kénytelen voltam a kézzel távol tartására szorítkozni. Ebinek az lett az eredménye, hogy jobb híján leszakította az ingem ujját. Ekkor a gyöngédség argumentumára apellálva magamhoz vontam, ami viszont azzal a következménnyel járt, hogy az ajkaim húsába markolva, azokat szétkapva, a szám belsejét kezdte marcangolni. Később egy óvatlan pillanatban teljes erőből beleharapott az ülepembe. Az apa, látva a kíntól eltorzult arcomat, felhahótázott. — Eleven gyerek, mi?! Elevennek eleven, válaszoltam, de ha így folytatja istenemre, meg fogja ütni a bokáját! Az apa ekkor, nem minden elragadtatás nélkül, azt kezdte mesélni, hogy a farba-harapás Árankánál a legteljesebb közvetlenség jele, ezt már otthon csinálja azokkal, akiket jóformán családtagoknak tekint. S mondta mindezt aközben, hogy Áronka faltörő kosként, fejjel bele-belerohant a gyomorszájamba. Ekkor kerek perec megmondtam, hogy közvetlenség ide, közvetlenség oda, ha Áronka nem tágít, én olyat rúgok belé, hogy az ágy alatt fog kikötni. Ez aztán megmentette Áronkát (tudniillik csakugyan meg is tettem volna, amit mondtam), szülei eltávolították a közelemből — ami viszont valóságos megdöbbenést váltott ki belőle. Nyilván soha sem fordult még elő, hogy élete során bármiben is megakadályozták volna! És sajnos, bárhogyan vesszük is, Áronka a maga módján a legnagyobb mértékig normális. Végre is, senki sem szophatja ki a cucliból, hogy egy embernek mit szabad, illetve mi a teendője! Reá gondolva, meg arra a fiúcskára, akit szülei kertjében egy láda Coca-Colával láttam játszadozni oly módon, hogy apja teljes egyetértése mellett! — letördelte az üvegek nyakát, s a Colát a homokba öntözte — rájuk gondolva bizony csüggedés fog el. Mi lesz belőle, mi lesz Arankából ?... És mi lesz a többiekből, az egykékből, akik a fogyasztói szabadság mértéke nélkül, túlszeretve, vagy szeretetlenül, mozgástalanságra ítélve, vagy agresszívé tévelyedve, sohasem ismerik meg szociabilitásuk valóságos értelmét, és torz lényekként találkoznak majd az élettel, amely — bármint lesz is — erősebbnek fog bizonyulni náluknál?... Gyermekkoromban sokat nélkülöztem. Nem ismertem a Coca-Colát, viszont ismerem az éhségnek azt a fajtáját, ami a közönséges kenyérhéjat is a vágyálmok netovábbjává képes tenni. Nem jó, hogy így volt — azóta sem tudtam jóllakni életemben! Mogorva is vagyok, a gyermekeket sem szeretem (ez vallomás!) eléggé, és hogy a legförtelmesebbet is bevalljam: ha egy kiskutya barátkozni próbál velem, bizony kíméletlenül lebeszélem róla. De, mint mondom, megismertem a kenyér értékét-lényegét, és igen goromba tapasztalatok tanítottak meg rá, hogy milyen választ várhatok az általam adott ütlegekre. Lui — semmi kétségem ez iránt — pontosan ugyanezeken a kérdéseken töpreng. Egy-két körülmény azonban nagyon megnehezíti a dolgát. Nem a jóllakottságra gondolok (az éhséget neki már nem szabad megismernie), de a kívánságai kissé nagyon is hamar teljesülnek. És kissé túl sok játék van a szobájában — legalábbis ahhoz képest, hogy nincs kivel megossza őket!... Hogy nincs kivel összevesszen rajtuk!... Hogy nincs kivel kísérleteznie! Egyszóval: hogy nincs akit megismerjen, Lui jóravaló, jószívű kisfiú. Nem valószínű, hogy rövidesen a nagymama fejét fogja kérni, tálcán, mert neki most éppen az kell (mint ahogy más gyerekektől ugyanezt minden további nélkül várhatónak tartom!). De a melegház, amelyben Lui és a hozzá hasonlók élnek, aligha tesz jót a hagyományos értelemben vett Homo sapiens egészségének. Kincsek ők?... Természetesen, csakhogy nem ékszervoltuk tudatára van szükségük, hanem a testvérekre. Azok akarnak lenni, amik, nem pedig vitrinélőlények. És ha már végképp nincs mit kezdenünk egyebet magányukkal, legalább ne prüntyögjünk hozzájuk: próbáljunk úgy szólni velük, ahogy felnőtt beszél az emberhez. J3 N > T3ao«/* OM </> FODOR ANDRAS: In memoriam Szervánszky Endre Vonul robusztus-félszegen, vonul az esti Bartók Béla úton, meredek vállát nekidöntve sürűdő égnek, közöny hamujának, beharapott szájában tartva viszi tovább a hangok szakadt örvényeit, viszi a mindig meztelen halánték fölemelt, súlyos boltozatát; tekintetéből izzó két gödörből parázslik, süt tovább elszámolatlan szégyenünk, egyetlen föl nem váltható üdvösségünk: az eszelős igazság. ÉLET És az IRODALOM A ház dolgozik !s,Vajon s mikor leszen jó Budában lakásom !** Bornemisza Péter: Siralmas énnékem A kevés híján kilenc éve húzódó budai társasház-építkezés búskomorságra hajlamos részvevőjeként eltűnődöm, vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy az emberi epe igazgyöngyöt izzadjon. Hetente háromszor-négyszer felzarándokolok a festői környezetű, félkész házba, melynek panorámás erkélyéről gyönyörű perspektíva nyílik a Farkasréti temetőre. Ha feleségem is velem tart, gyöngéden figyelmeztetem az ásó, kapa, s a nagyharang finom csengésére, melynek hangfoszlányait az időtlenség vigaszával sodorja felénk a szabadsághegyi tévétorony irányából fújdogáló főn. Mint már annyiszor megfigyelhettük, november első napján a borús ég csillagai apró gyertyalángok vibráló fénypontjaivá alakulva költöznek a völgybe, fölöttük úszkáló felhőkként szállong a köd — ilyen látvány lehet a siralomvölgy a mennyek országából. Most nyár van és a másfélszobás kislakás mennyezetét, parkettáját és a nyílászáró szerkezeteket fürkészem az aggodalmas gazda szemével.A nyílászáró szerkezeteket egykor felelőtlenül ajtónak és ablaknak neveztem. Ám az építkezés kemény iskola, ahol nagyon sokszor kell évet ismételni. Én már azt is tudom, mi az, hogy a kötényfal betonzsaluzása szakszerűtlen. A plafonon, a falakon hosszú repedések, a parketta négyszögei között akkora rések, hogy képesek elnyelni egy elgurult golyóstollat, az ajtófélfán tetőtől talpig tátongó hasadás. Ha az építkezéssel megbízott szakembertől megkérdem, mi lesz ezekkel, ezt a választ kapom: az épület még dolgozik. Milyen szép, antropomorfizáló kifejezés! De röghöztapadt képzeletem azt súgja: bárcsak az ember is dolgozna az, akinek ez a kötelessége. Az i szegény ház annyit dolgozott már Mintegy három évvel ezelőtt jelentette ki a „többszintes, telepszerű társasház-építkezés” (azóta leváltott) műszaki ellenőre: már csak az utolsó simítások vannak hátra. Vagyis: a víz, gáz, villany bekötése, festési mázolás, parkettázás, burkolás, lakatos- és bádogosmunka, üvegezés, hiányzó ablak- és ajtószárnyak — pardon nyílászáró szerkezetek — pótlása illetve beillesztése, redőnyszerelés, külső vakolás, tetőszigetelés tereprendezés. Mindezek egy része elkészült az utolsó (harmadik) három év alatt, de a hibái nem hogy elsimultak volna, csak szaporodtak. Az öregedő épüle állapota — szaknyelven: állag — vészesen romlik. (Sok a strapa!) Az időjárás is megviselte. A huzat úgy csapkodja a napszítra vetemedett ajtókat, ablakszárnyakat, mint az elhagyott gyűrűfűi parasztházakét. Nem, ezel nem nyílászáró szerkezetek! A kitörött vagy rejtélyesen eltűnt ablakon becsap az eső, télen a hó, a loggia vaskorlátját vasfogakkal eszi a rozsda, a radiátor telesírj; parkettát, melynek hézaga egyre cinikusabban vigyorognak G.' .mbepém táján egyre gyakrabban érzem egy keselyűcső marásait. A leláncolt Prométheusz érezhetett ilyet! De ő titán volt, félisten — én meg csal egy kisember vagyok. Erről a építkezési vállalkozó, azaz „kivitelező” világosított föl, amikor nehézkes mozgású, fiatal asztalosok munkáját kifogásolva ezt a istenkísértő megjegyzést tettem neki: nem fogom átvenni a lakást, ha penészgombával borított léceket használnak a hézagok eltüntetésére. A válasz: vegyem tudomásul, én csak egy kisember vagyok, átveszek én még különbet is, nem ugrálhatok. Ezután az erősebb kutyához hasonlította magát, s megmondta, mi az, amit nem én csinálok, hanem ő. (A hasonlat, melyet a tizennyolc éven aluliakra való tekintettel nem idézhetek szó szerint, közismert.) „Ezt írásba adja egy újságírónak?” — kérdezem. „Bármikor!” — válaszolja, de esze ágában sincs leírni. Mégis hozzáfűzöm véleményemet, a „kisemberét”, aki legalább annyira büszke erre a státuszára, mint az „erősebb kutya” a magáéra. Nem tudom elhinni, hogy a lakáskonjunktúra idején, amikor egy közepes jövedelmű állampolgárnak sok-sok évi keresetét kell összekuporgatnia, hogy — nem luxusból, kényszerűségből! — másfél szobás öröklakást építtessen, képtelen legyen az ember törvényes jogainak érvényesítésére. Nem tudom elhinni, hogy az állam szociálpolitikai kedvezményét valóban kedvezménynek kell tekintenem, amikor egyelőre én hitelezek az OTP-nek és nem fordítva, hiszen a takarékpénztár türelmi ideje már több mint fél éve lejárt, s havonta 920 forintot fizetek törlesztésként azért a lakásért, ami még lakhatatlan, s ha egyszer elkészül, ki tudja, mennyire és meddig lesz lakható. Nem hihetem, hogy a visszaéléshez, ami itt és máshol folyik, az állami intézmények hallgatólagos beleegyezésüket adják. Hihetetlennek tartom, amit beavatottaktól is hallok, hogy tényleg nem ugrálhatok, teljesen kárbaveszett idő, idegesség és pénzkiadás, ha vétózni akarok, mert országszerte ilyen az építőipar, újonnan választott műszaki ellenőrünk maga is tíz éve építkezik, s csak az alapozásnál tart a háza, még örülnöm is kell! Nem hiszem! Békásmegyeren, Őrmezőn a szemem láttára nőnek a földből hatalmas lakótömbök, s míg ezeket a sorokat írom, az albérleti lakásommal szembeni négyemeletes házat két napbarnított ács serényen kopácsolva és fütyörészve körülállványozza. Hja, az állami építőipar mégiscsak más! De a társasház-építtető közösségek ritkán fordulhatnak az állami építőiparhoz, s akkor sincs benne köszönet, mert a nagyvállalatok, szövetkezetek kapacitását száz- és százezer szerződés köti le. A társasház-építtető közösségek azokkal a magánvállalkozókkal kénytelenek dolgoztatni, akik néhány munkással piszmoghatnak a házakon, a szakmunka egy részét kontárokra bízzák, selejtes anyagot használnak föl, és elsőosztályú áron adják el. A néhány munkás között becsületes, dologszerető emberekke is találkoztam, ők tudnának és akarnának is dolgozni, ha anyaghiány, átcsoportosítás és egyéb okok miatt nem kellene minduntalan leállniuk. De volt olyan munkás is, aki így mondott véleményt félkész lakásomról: „Nekem nem kéne ez a kégli.’ „Miért?” „Ez már sosem lesz jó.’ Őszinte aranymondásáért megérdemelné, hogy foglalt epekövemmel aranygyűrűn« ajándékozzam meg. Félig már az is elkészült. v : 1977. JÚLIUS 2,