Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1977-07-02 / 27. szám - Szabados Árpád: Két vázlat • kép (4. oldal) - Fodor András: In memoriam Szervánszky Endre • vers (4. oldal) - Alföldy Jenő: A ház dolgozik (4. oldal)

■ii CL a*. Lui magányossága (Folytatás az 1. oldalról) ben nevelődő egykék és szüleik, köztük és a külvilág közt nemigen alakulhat ki egészséges, normális társadalmi kapcsolat, mert ehhez hozzávetőleg nyolc-tízmillió Sene­­cának, vagy Makarenkónak kelle­ne élnie ebben az országban! Az egyetlen gyermek óhatatlanul fé­tissé válik — ha csak­ szülője nem valódi bölcs, vagy legalábbis pe­dagógus. És — kérdem őszintén — vajon hányan vagyunk azok?... És micsoda veszélyeket rejt pél­dául Luira nézve, hogy szülei sem nem Senecák, sem pedig Makaren­­kók — lássuk. Lui, ha olykor elfogja az ember kísérletező szenvedélye, gondol egyet, és jól orron vagy fültövön vág. Semmi különös nem történik ilyenkor, egyszerűen a kapcsolat új formáit keresi velem, vagy va­lamelyik nagynénjével, akit has­ba bokszolt; tudományos vizsgáló­dás ez részéről atekintetben, hogy az erőszak útján mire lehet jutni, j Az eredmény, persze, siralmas. A Lui körül élő felnőttek ilyenkor álláspontra helyezkednek, és ki-ki­t a maga álláspontjának szorítósar­­­­kából­­ egymásra rontanak. L­i Luinak az egészből csak a botrány­­ zűrzavaros élménye marad, hi­szen ő fétis, ő „obligón kívül” van, s magyarán senki sem kapja szájon, s így csupán annyi tanulság adó­dik számára, hogy a felnőttek kö­zönséges bolondok s neki tovább kell kísérleteznie, így hát tovább kísérletezik. Egyszer igen elmélyülten beszél­gettünk, már nem emlékszem, hogy miről, egymással, ő az aszta­lon, én az asztal melletti széken ülve. Beszéd közben egyszerre megállt, megnézett, aztán jól ké­pen törölt a műanyag babájával. I­ogy magam is próbát tegyek egy kísérlettel, oda tartottam a másik arcfelemet is. Luika, mint az vár­ható is volt, nem ismerte a Bib­liát, úgyhogy onnan is jól képen csapott Majd úrrá lévén rajta a vérszomj, csépelni kezdte a feje­met. Megfogtam a kezét, és csön­desen jeleztem, hogy fáj. S így szóltam: — Gondolom, nem kell részle­teznem, hogy mi lenne a fejedből, ha én is bevágnék neked egyet; hisz lám, akkora vagyok hozzád képest, mint a szekrény­ , Lui megrendülten ült. (a tőlünk jobbra álló könyvszekrény mindig is lefegyverezte). Azután hozzám hajolva, megcsókolt. Még tartott az elképedésem, miközben levétet­te magát velem az asztalról s el­hagyta a szobát. Kisvártatva be­jött az anyja, és nevetve megkér­dezte, mi történt. Miért — felel­tem. — Lui beküldött, hogy simogas­sam meg a fejedet... Ilyen is van. De akad ennél, per­sze rosszabb tapasztalatom is. Egy ízben vidéki orvos házaspár járt ná­lam látogatóban, Áronka nevű kis­fiával. Áronka tökéletes vadállat volt (amúgy rendkívül szép­ kis­fiú), élő megtestesülése annak a szülői elvnek, hogy „a gyereket soha, semmilyen körülmények kö­zött nem kell rendszabályozni”. Áronka azzal kezdte, hogy hátulról kiszakított a hajamból egy marék­­kal. Megpróbáltam kontaktusba kerülni vele, de minthogy semi­­lyen emberi nyelven nem beszélt, kénytelen voltam a kézzel távol tartására szorítkozni. Ebinek az lett az eredménye, hogy jobb híján leszakította az ingem ujját. Ekkor a gyöngédség argumentumára apellálva magamhoz vontam, ami viszont azzal a következménnyel járt, hogy az ajkaim húsába mar­kolva, azokat szétkapva, a szám belsejét kezdte marcangolni. Ké­sőbb egy óvatlan pillanatban tel­jes erőből beleharapott az üle­­pem­be. Az apa, látva a kíntól el­torzult arcomat, fel­hahó­tázott. — Eleven gyerek, mi?! Elevennek eleven, válaszoltam, de ha így folytatja istenemre, meg fogja ütni a bokáját! Az apa ekkor, nem minden el­ragadtatás nélkül, azt kezdte me­sélni, hogy a farba-harapás Áran­kánál a legteljesebb közvetlenség jele, ezt már otthon csinálja azok­kal, akiket jóformán családtagok­nak tekint. S mondta mindezt aközben, hogy Áronka faltörő kos­ként, fejjel bele-belerohant a gyo­morszájamba. Ekkor kerek perec megmondtam, hogy közvetlenség ide, közvetlenség oda, ha Áronka nem tágít, én olyat rúgok belé, hogy az ágy alatt fog kikötni. Ez aztán megmentette Áronkát (tud­niillik csakugyan meg is tettem volna, amit mondtam), szülei el­távolították a közelemből — ami viszont valóságos megdöbbenést váltott ki belőle. Nyilván soha sem fordult még elő, hogy élete során bármiben is megakadályozták vol­na! És sajnos, bárhogyan vesszük is, Áronka a maga módján a legna­gyobb mértékig normális. Végre is, senki sem szophatja ki a cucliból, hogy egy embernek mit szabad, illetve mi a teendője! Reá gondolva, meg arra a fiúcs­kára, akit szülei kertjében egy lá­da Coca-Colával láttam játszadoz­ni oly módon, hogy­­ apja teljes egyetértése mellett! — letördelte az üvegek nyakát, s a Colát a ho­mokba öntözte — rájuk gondolva bizony csüggedés fog el. Mi lesz belőle, mi lesz Arankából ?... És mi lesz a többiekből, az egykékből, akik a fogyasztói szabadság mérté­ke nélkül, túlszeretve, vagy sze­retetlenül, mozgástalanságra ítélve, vagy agresszívé tévelyedve, soha­sem ismerik meg szociabilitásuk valóságos értelmét, és torz lények­ként találkoznak majd az élettel, amely — bármint lesz is — erő­sebbnek fog bizonyulni náluk­­nál?... Gyermekkoromban sokat nélkü­löztem. Nem ismertem a Coca-Co­­lát, viszont ismerem az éhségnek azt a fajtáját, ami a közönséges kenyérhéjat is a vágyálmok ne­továbbjává képes tenni. Nem jó, hogy így volt — azóta sem tud­tam jóllakni életemben! Mogorva is vagyok, a gyermekeket sem sze­retem (ez vallomás!) eléggé, és hogy a legförtelmesebbet is bevall­­jam: ha egy kiskutya barátkozni próbál velem, bizony kíméletlenül lebeszélem róla. De, mint mondom, megismertem a kenyér értékét-lé­­nyegét, és igen goromba tapaszta­latok tanítottak meg rá, hogy mi­lyen választ várhatok az általam adott ütlegekre. Lui — semmi kétségem ez iránt — pontosan ugyanezeken a kérdé­seken töpreng. Egy-két körülmény azonban nagyon megnehezíti a dolgát. Nem a jóllakottságra gon­dolok (az éhséget neki már nem szabad megismernie), de a kíván­ságai kissé nagyon is hamar tel­jesülnek. És kissé túl sok játék van a szobájában — legalábbis ahhoz képest, hogy nincs kivel megossza őket!... Hogy nincs ki­vel­­ összevesszen rajtuk!... Hogy nincs kivel kísérleteznie! Egyszó­val: hogy nincs akit megismerjen, Lui jóravaló, jószívű kisfiú. Nem valószínű, hogy rövidesen a nagy­mama fejét fogja kérni, tálcán, mert neki most éppen az kell (mint ahogy más gyerekektől ugyanezt minden további nélkül várhatónak tartom!). De a melegház, amely­ben Lui és a hozzá hasonlók élnek, aligha tesz jót a hagyományos ér­telemben vett Homo sapiens egész­ségének. Kincsek ők?... Termé­szetesen, csakhogy nem ékszer­voltuk tudatára van szükségük, hanem a testvérekre. Azok akar­nak lenni, amik, nem pedig vitrin­élőlények. És ha már végképp nincs mit kezdenünk egyebet ma­gányukkal, legalább ne prüntyög­­jünk hozzájuk: próbáljunk úgy szólni velük, ahogy felnőtt beszél az emberhez. J3 N > T3ao«/* OM </> FODOR ANDRAS: In memoriam Szervánszky Endre Vonul robusztus-f­élszegen, vonul az esti Bartók Béla úton, meredek vállát nekidöntve sürűdő égnek, közöny hamujának, beharapott szájában tartva viszi tovább a hangok szakadt örvényeit, viszi a mindig meztelen halánték fölemelt, súlyos boltozatát; tekintetéből izzó két gödörből parázslik, süt tovább elszámolatlan szégyenünk, egyetlen föl nem váltható üdvösségünk: az eszelős igazság.­ ­ ÉLET És az IRODALOM A ház dolgozik !s,Vajon s mikor leszen jó Budában lakásom !** Bornemisza Péter: Siralmas én­né­kem A kevés híján kilenc éve húzó­dó budai társasház-építkezés bús­komorságra hajlamos részvevője­ként eltűnődöm, vajon mennyi idő­ kell ahhoz, hogy az emberi epe igazgyöngyöt izzadjon. Hetente háromszor-négyszer felzarándokolok a festői környe­zetű, félkész házba, melynek pa­norámás erkélyéről gyönyörű perspektíva nyílik a Farkasréti temetőre. Ha feleségem is velem tart, gyöngéden figyelmeztetem az ásó, kapa, s a nagyharang fi­nom csengésére, melynek hang­foszlányait az időtlenség vigaszá­val sodorja felénk a szabadság­hegyi tévétorony irányából fújdo­­gáló főn. Mint már annyiszor megfigyelhettük, november első napján a borús ég csillagai apró gyertyalángok vibráló fénypont­jaivá alakulva költöznek a völgy­be, fölöttük úszkáló felhőkként szállong a köd — ilyen látvány lehet a siralomvölgy a mennyek országából. Most nyár van és a másfélszo­bás kislakás mennyezetét, par­kettáját és a nyílászáró szerkeze­teket fürkészem az aggodalmas gazda szemével.­­A nyílászáró szerkezeteket egykor felelőtlenül ajtónak és ablaknak neveztem. Ám az építkezés kemény iskola, ahol nagyon sokszor kell évet is­mételni. Én már azt is tudom, mi az, hogy a kötényfal betonzsalu­­zása szakszerűtlen.­ A plafonon, a falakon hosszú repedések, a par­ketta négyszögei között akkora ré­sek, hogy képesek elnyelni egy elgurult golyóstollat, az ajtófélfán tetőtől talpig tátongó hasadás. Ha az építkezéssel megbízott szakembertől megkérdem, mi lesz ezekkel, ezt a választ kapom: az épület még dolgozik. Milyen szép, antropomorfizáló kifejezés! De röghöztapadt képzeletem azt súg­ja: bárcsak az ember is dolgozna az, akinek ez a kötelessége. Az i szegény ház annyit dolgozott már Mintegy három évvel ezelőtt je­lentette ki a „többszintes, telep­szerű társasház-építkezés” (azóta leváltott) műszaki ellenőre: már csak az utolsó simítások vannak hátra. Vagyis: a víz, gáz, villany bekötése, festési mázolás, parket­tázás, burkolás, lakatos- és bádo­gosmunka, üvegezés, hiányzó ab­lak- és ajtószárnyak — pardon nyílászáró szerkezetek — pótlása illetve beillesztése, redőnyszere­lés, külső vakolás, tetőszigetelés tereprendezés. Mindezek egy ré­sze elkészült az utolsó (harma­dik) három év alatt, de a hibái nem hogy elsimultak volna, csak szaporodtak. Az öregedő épüle állapota — szaknyelven: állag­ — vészesen romlik. (Sok a stra­pa!) Az időjárás is megviselte. A huzat úgy csapkodja a napszítra vetemedett ajtókat, ablakszár­nyakat, mint az elhagyott gyűrű­fűi parasztházakét. Nem, ezel nem nyílászáró szerkezetek! A ki­törött vagy rejtélyesen eltűnt ab­lakon becsap az eső, télen a hó, a loggia vaskorlátját vasfogakka­l eszi a rozsda, a radiátor telesírj; parkettát, melynek hézaga egyre cinikusabban vigyorognak G.' .mbepém táján egyre gyak­rabban érzem egy keselyűcső marásait. A leláncolt Promé­theusz érezhetett ilyet! De ő ti­tán volt, félisten — én meg csal egy kisember vagyok. Erről a építkezési vállalkozó, azaz „kivi­telező” világosított föl, amikor­­ nehézkes mozgású, fiatal asztalo­sok munkáját kifogásolva ezt a istenkísértő megjegyzést tettem neki: nem fogom átvenni a la­kást, ha penészgombával borított léceket használnak a hézagok el­tüntetésére. A válasz: vegyem tu­domásul, én csak egy kisember vagyok, átveszek én még külön­bet is, nem ugrálhatok. Ezután az erősebb kutyához hasonlította magát, s megmondta, mi az, amit nem én csinálok, hanem ő. (A hasonlat, melyet a tizennyolc éven aluliakra való tekintettel nem idézhetek szó szerint, közis­mert.) „Ezt írásba adja egy új­ságírónak?” — kérdezem. „Bár­mikor!” — válaszolja, de esze ágában sincs leírni. Mégis hozzá­fűzöm véleményemet, a „kisem­berét”, aki legalább annyira büszke erre a státuszára, mint az „erősebb kutya” a magáéra. Nem tudom elhinni, hogy a la­káskonjunktúra idején, amikor egy közepes jövedelmű állampol­gárnak sok-sok évi keresetét kell összekuporgatnia, hogy — nem luxusból, kényszerűségből! — másfél szobás öröklakást építtes­sen, képtelen legyen az em­ber törvényes jogainak ér­vényesítésére. Nem tudom el­hinni, hogy az állam szo­ciálpolitikai kedvezményét való­ban kedvezménynek kell tekinte­nem, amikor egyelőre én hitele­zek az OTP-nek és nem fordítva, hiszen a takarékpénztár türelmi ideje már több mint fél éve le­járt, s havonta 920 forintot fize­tek törlesztésként azért a laká­sért, ami még lakhatatlan, s ha egyszer elkészül, ki tudja, men­­nyire és meddig lesz lakható. Nem hihetem, hogy a visszaéléshez, ami itt és máshol folyik, az álla­mi intézmények hallgatólagos be­leegyezésüket adják. Hihetetlen­nek tartom, amit beavatottaktól is hallok, hogy tényleg nem ug­rálhatok, teljesen kárbaveszett idő, idegesség és pénzkiadás, ha vétózni akarok, mert ország­szerte ilyen az építőipar, újonnan választott műszaki ellenőrünk maga is tíz éve építkezik, s csak az alapozásnál tart a háza, még örülnöm is kell! Nem hiszem! Békásmegyeren, Őrmezőn a szemem láttára nőnek a földből hatalmas lakótömbök, s míg ezeket a sorokat írom, az al­bérleti lakásommal szembeni négyemeletes házat két napbar­nított ács serényen kopácsolva és fütyörészve körülállványozza. Hja, az állami építőipar mégis­csak más! De a társasház-építtető közösségek ritkán fordulhatnak az állami építőiparhoz, s akkor sincs benne köszönet, mert a nagyvállalatok, szövetkezetek ka­pacitását száz- és százezer szer­ződés köti le. A társasház-építte­­tő közösségek azokkal a magán­­vállalkozókkal kénytelenek dol­goztatni, akik néhány munkással piszmoghatnak a házakon, a szak­munka egy részét kontárokra bízzák, selejtes anyagot használ­nak föl, és elsőosztályú áron ad­ják el. A néhány munkás között be­csületes, dologszerető emberekke is találkoztam, ők tudnának és akarnának is dolgozni, ha anyag­hiány, átcsoportosítás és egyéb okok miatt nem kellene mindun­talan leállniuk. De volt olyan munkás is, aki így mondott véle­ményt félkész lakásomról: „Ne­kem nem kéne ez a kégli.’ „Miért?” „Ez már sosem lesz jó.’ Őszinte aranymondásáért meg­érdemelné, hogy foglalt epekövemmel aranygyűrűn« ajándékoz­zam meg. Félig már az is elké­szült. v : 1977. JÚLIUS 2,

Next