Élet és Irodalom, 1979. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-31 / 13. szám - Bor Ambrus: 1978-1938 • széppróza | elbeszélés (14. oldal)
é Samuel C. Margraf jr. londoni lakos, kereskedő (kézitáskák és kesztyűk) 1977. június 16-án, vasárnap délután egy charlottenburgi (Nyugat-Berlin) utcán sétál. Kirakatot néz. Részben szakmájának, részben egyéni érdeklődésének megfelelőket. Felesége nincs vele, nőt nem fogott, tehát könynyűnek érzi magát, és múlatja az időt. A H. & G. Söderblund-féle régiségbolt kirakatában meglát egy aranyba foglalt és arany nyakláncon függő régi gemmát, Ezt alaposan szemügyre veszi. Jól megnézi a bolt portálját is, aztán folytatja a könnyű sétát, egy teraszon megiszik egy juice-os drinket, végül hazatér a szállodájába. Másnap — hétfőn délután — benyit a régiségboltba, és a tegnap látott gemma érdekli. Az eladó sajnálja, hogy már nem szolgálhat a keresett tárggyal: délelőtt elkelt. Az eladó udvarias cég büszkeséggel megjegyzi: — Nem csoda, uram, mert az a gemma különösen szép darab volt, ókori római, habár 19. századi foglalatban. Esetleg hasonlót vagy mást?★ Margraf jr. másnap följelentést tesz a nyugat-berlini rendőrségen, ismeretlen tettes ellen, rablás címén. Gonddal fogalmazott, szenvedélyes jelzőktől mentes följelentésében 5 db eredeti római, noha 19. századi arany foglalatú és ugyancsak 19. századi aranyláncon függő római gemmát ír le, amelyek közül egyet itt meg itt kétségtelenül fölismert, mondhatni azonosított. Megjegyzi, hogy ért a gemmákhoz, ezek egyéni érdeklődésének tárgyai. Jelzi, hogy teljesen szakszerű műleírásukat, sőt fényképüket is meg fogja küldeni, pótlólag, Londonból. A fényképek bizonyítani, vagy legalább alaposan valószínűsíteni fogják a tulajdonjogát. Hazatérve tényleg megküldi a gemmák szakszerű leírását és mellékeli a fényképüket. A fénykép 1937 decemberében készült, hátoldalán egy berlini fényképész cégbélyegzője a fénykép lemezének műtermi számát és készítésének keltét is föltünteti, német alapossággal és gonddal. ★ Sámuel C. Margraf jr. meglepetten észleli magán, hogy akcióját tulajdonképpen fölöslegesnek ítéli. Valahogyan kicsinyes konokságnak. Felesége is, akinek elmondja a dolgot, legyint: — Elévült. — Most már mindegy — mondja Samuel C. Margraf jr.★ A charlottenburgi rendőrség néhány hét múlva kihallgatja H. Söderblundot, a régiségbolt tulajdonosát. Söderblund öreg és ápolt, mindig sötét öltönyben jár az üzletében. A nyomozó természetesen ott keresi föl. Söderblund tökéletes és konzervatív módon vezeti az üzletét. Pénztárgépe elektronikus ugyan, de a bolt mögötti irodában főkönyvek állnak egy értékes könyvszekrényben (szecessziós), és ezekbe saját maga tegyez föl minden jelentősebb vételt és eladást. Minden egyedi darabot, amelyet műkincsnek ítél (szakértelemmel), bevezet és kivezet. Készségesen és keresgélés nélkül közli a nyomozóval, hogy ki vette meg a gemmát (kétségtelenül római), és kitől vette ő.★ A vevő: Charles J. Rosewitz mansfieldi lakos (Ohio, USA). A rendőrség másnap megállapítja, hogy a nevezett egy hétig tartózkodott a Szövetségi Köztársaságban és Nyugat-Berlinben. Charter-gépes USA-tu■ristacsoporttal érkezett, Moszkvába távozott, onnan további 6 európai főváros megtekintése után hazatért Mansfieldbe. A charlottenburgi kapitányság kérdést intéz a főkapitánysághoz, amely egyelőre szükségtelennek ítéli azt, hogy német részről az USA-ba utána nyúljanak a tárgynak. A gamma műtárgypiaci-kulturális áruforgalomban volt, a vevő egy feddhetetlen cégtől vette meg, árát alku nélkül, készpénzben , kiegyenlítette. A tárgy exportjával vámszabályt nem sértett. A vevővel a nyomozás a továbbiakban nem foglalkozik, tevékenységét az időalagútban hátrafelé haladva fejti ki. ★ Az eladó: Prof. Dr. Erwin Leyse hamburgi lakos, tüdősebész, magánkórház igazgatófőorvosa (még nem tulajdonosa). Megkeresésre a hamburgi rendőrség kér és kap tőle információt, felügyelői rangban levő nyomozótiszt útján. A professzor bár nem okmányból, de leltárnaplójából közli, hogy a gemmát 1962- ben vette meg Dr. Kurt Wellengang nyugalmazott hajózási vállalati igazgatótól, barátjától. Mind a ketten műgyűjtők. Barátjai érdeklődési területe: gemmák, miniatűrök, érmék. Leyse professzor 1975-ben specializálta magát, jelenleg kizárólag 18. századi miniatűröket gyűjt. Gemma- és numizmatikai anyagát eladta. A keresett gemmát (nem 5 db-ot, hanem, csak egyet) akkor adta el,amikor egy nyugat-berlini műtárgyaukción vett részt. Néhány miniatűrt vett az aukción, néhány fölösleges tárgyat kereskedőknek eladott. — Tőkéjüket — jegyzi meg — sokan fektetik műkincsekbe, kulturális értéktárgyakba. Ez helyes. Ám nem helyes, hogy vaktában gyűjtenek mindenfélét. Megfosztják magukat a specializálódás serkentő erejétől, a gyűjtő igazi örömétől. Megfosztják magukat tevékenységük sikerélményeitől, foglalatosságuk nem kreatív. ★ Dr. Wellengang a görög és római iparművészeti tárgyak kiváló ismerője. A lakásán jelentkező nyomozónak (ugyanannak a felügyelőnek) megmutatja numizmatikai és gemmagyűjteményét. Leplezetlen örömét leli abban, hogy mutathat és magyarázhat. Magyarázatai kissé terjengősek, de érdekesek. Átnyújtja, sőt dedikálja az „Archeológiai Füzetek” 1969/III. számát, amely „Római ékszerek a Karolingok ötvösművészetében” című tanulmányát tartalmazza. Gyűjteményéről és tárgyforgalmáról kartotékja van. Ebből közli, hogy a keresett gemmát Hanspeter Murg úrtól (magánalkalmazott) vette meg. Ismeretségük véletlen volt: ugyanabban a szállodában nyaraltak 1961 júlisában, Sylt szigetén. — Murg úr mintha pillanatnyi pénzzavarban lett volna. Amikor beszélgetésünk során megtudta, hogy gyűjtő vagyok, azonnal fölajánlotta a tárgyat. Úgy láttam, hogy BOR AMBRUS ELBESZÉLÉSE: nem volt számára különösen nagy becse. Elfogadható, noha reális áron vettem meg a darabot. Hogy a korosabb Murg miért vitt magával sylly nyaralásába egy gemmát, arról legföljebb ő nyilatkozhat, véli Dr. Wellengang. A felügyelő — látva, hogy szakértővel beszél — ismételten megmutatja a Margraf jr. megküldte fényképet, amelyen mind az öt gemma látható, és szakvéleményt kér. Dr. Wellengang: — Kétségtelenül eredetiek és értékesek. De ábrázolatuk és kivitelük nem emelkedik ki a kései császárkor átlagából. Nem abszolúte egyedi és ritka darabok. Globálisan, tehát a világ múzeumaiban és gyűjtők tulajdonában sok ugyanilyen vagy nagyon hasonló ábrázolatú gemma lehet. A rendőrség a többi négy gemma felkutatásától egyelőre eltekint, az eddig konkrétan megfoghatónak az útját kutatja tovább. ★ Hanspeter Murg időközben elhunyt, özvegye, akit 1959-ben vett feleségül, nem tud a gemmáról, volt felesége, akitől 1959-ben vált el, emlékszik rá. Mind a két asszony hildesheimi lakos. A volt feleség szerint a gemma hosszú ideig volt férje birtokában. Murg 1946 elején szabadult angol hadifogságból, hazatért, majd ötödmagával egy járműroncs-hasznosító vállalkozásba kezdett. A cég másfél-két évig nagyon virágzott, férjének akkoriban sok volt a pénze, és ezt különböző értéktárgyakba fektette: — Egészségtelen annyi pénz. Helyesen számított a volt férjem az elkerülhetetlen pénzreformra is. A gemmát egy zacskó más ékszerrel együtt sokáig megőrizte, de aztán elherdálta. A társaival összeveszett, a vállalatuk feloszlott, neki meg aztán semmilyen állásban nem volt maradása, egyre csak csúszott lefelé. Közben egyik nő a másik után, a válópert én akartam. Rögtön megnősült megint, de azt a buta libát csak sajnálni tudom, mert fűvel-fával megcsalta őt is, végül utcai nőkkel járt víkendezni meg ilyesmi. A szerencsétlen. Az asszonynak viszonylag sokára jut eszébe, de akkor biztos benne, hogy Marg a gemmát Marga Lindhof asszonytól vette, aki 1948-ban még hildesheimi lakos volt. — 43-ban vette tőle. Emlékszem a dátumra. Akkor nyáron beolvastam az akkori nőjének, és az volt a gyanúm, hogy neki vette, megbékíteni vele a nőt. A hildesheimi nyomozó jelentésében „kolerikus, de szavahihető” nőnek jellemzi a volt feleséget.★ Marga Lindhofot keresni kell, elköltözött, Stuttgartban találja meg a nyomozó hatóság. A következőket mondja jegyzőkönyve: — A gemma a háború utolsó évében került tulajdonomba. Akkor a bajorországi Rosenheimben dolgoztam. Az NSV áttelepülő- és menekültellátó szervezetének az étkeztetőhelyét vezettem 1945 január elejétől április végéig. Amikor az étkeztetőt az amerikaiak közeledése miatt feloszlatták, 3 üvegben 3 kg szilvaízt juttattam egy igen kedves és szorgalmas munkatársnőmnek, Petra Kubiczeknek. Ő hálából s emlékül adta nekem a gemmát. Egyikünk sem tudta, hogy az a holmi értékes-e vagy sem, nekünk a nehéz időkben kipróbált barátságunk volt fontos. Petra Rosenheimban maradt, néhány évig leveleztünk. A barátságok idővel, sajnos, meghalványulnak. ★ Petra Kubiczek változatlanul Rosenheimben él. Férjezett, két gyermeke van. Férje tévé-műszerész kisiparos, ő háztartásbeli, csak alkalmi munkát vállal. — Mondjuk úgy, hogy társadalmit. A helybeli CSU-pártszervezet társas összejöveteleinek a gazdasszonya szoktam lenni. A gemmára emlékszik: — A nővéremtől, Gerdától örököltem, ő szegény anyánkkal együtt 1943-ban meghalt, egy müncheni bombatámadáskor. Mi müncheniek voltunk. Én akkor szerencsémre a Lengyel Főkormányzóságban teljesítettem NSV-szolgálatot. Igazán kalandos úton kaptam meg egy kis bőröndben néhány értéktárgyat meg fényképeket, egy csomag levelet. Gerda kiásott legókufferje volt a bőrönd. A gemma eredetére is emlékszik. A kis ékszer csereüzlet útján került Gerdához. Egy pár 43-as hegyivadász-bakancsért kapta Michael Leisetritt őrmestertől. Leisetritt a család régi ismerőse volt, szomszéd, nem udvarolt Gerdának. — Kézről-kézre vándorolt a légókuffer Münchenből a Főkormányzóságig — emlékszik vissza az asszony. — Becsületesek voltak a mi fiaink.★ Kiterjesztendő-e a nyomozás a fölbukkanó egyéb tárgyakra is (pl. bakancs)? Vagy mi a teendő? Az a charlottenburgi főfelügyelő, akire az ügyet kiosztották, úgy véli, hogy nincs értelme tovább erőlködni, főleg miután kiderült, hogy Michael Leisetritt (végül már törzsőrmester, II. és I. o. Vaskereszt, közelharc-ékítmény) az utolsó télen a nyugati fronton elesett. — Még akkor sincs értelme — véli a főfelügyelő —, ha a följelentő angol. — Nemcsak angol — mondja a referáló beosztott. — Zsidó is. — Na bumm. A beosztott szerint még egyszer ki kellene hallgatni Petra Kubiczeket. A rosenheimi kolléga jelentése 15 sor. — Nem strapálta magát. Egyébként azt hiszem, egyszerűbb lenne a társkapitányságok megkeresése helyett direkt nyomozással földeríteni a gemma útját. Egyetlen nyomozó járná végig az egész kacskaringós utat. — Persze maga, mi? Szeret maga utazni. — Az időben. — A beosztott fiatal és vigyorog. — Izgatja magát ez a móka — mondja a főfelügyelő.— Csak aztán be ne fűtsön saját magának. ★ Petra Kubiczek szívesen beszél másodszor is. Hogyne tudna többet. — Az öreg Leisetritték megmaradtak, sőt, Münchenben maradtak. Michael még többször írt a frontról, fájdalmasan szép szavakkal emlékezett Gerdára, amikor megkapta a halála hírét. Amúgy nem volt dolguk egymással. Michael szomorúan említette a gemma-bakancscserét is, és megjegyezte, hogy ő a századparancsnokától kapta azt a gemmát. Siegfred Hagermann volt a parancsnoka, páncéltörő százados, hivatásos. És Lovagkeresztes. Michael azt írta, hogy ő, Michael valamilyen nagy szívességet tett a századosnak, közvetlenül az előtt, hogy Párizs elesett. Sajnálja, de a századosról nem tud többet. — Hacsak azt nem, hogy Michael se véletlenül kapta a Tükörtojást, Hagermann százados se a Lovagkeresztet, vagyis becsülhették egymást. — Nyilván — mondja a nyomozó. ★ Siegfrid Hagermannt fölkutatni nem gond. Adatai a volt hivatásos Wehrmacht-tisztek archív lajstromában is megvannak, aztán előkerültek azoknak a kisebb parancsnokoknak az irattári anyagából is, akik ellen utólag háborús bűncselekmény vagy ennek alapos gyanúja miatt eljárás folyt. Hagermann esetében a gyanú nem bizonyult alaposnak. Az a négy katona, akiket 1944. december 26-án kivégeztetett, bizonyítottan és bevallottan megszökött Bastognenál, december 24-éről 25-ére virradó éjjel, barmok közt feküdt, jászolban nyugodott, amikor a tábori csendőrök a mögöttes területen lefülelték Hagermann a háború után átképezte magát bányamérnöknek, a nyomozó Castrop-Rauxelban keresi föl. Hagermann két szívinfarktus miatt nyugdíjba kényszerült, törődött ember, de feszesen tartja magát, kedélye jő. A nyomozót konyakkal kínálja, egy pohárkával ő is megiszik. — Leisetritt tényleg nagy szívességet tett nekem. Párizs kiürítésekor, amikor a franciák már a háztetőkről meg az ablakokból lövöldöztek, bátran és rámenősen kimenekített a városból egy francia hölgyet, akivel nekem intim, hogy úgy mondjam, tartalmas kapcsolatom volt. A vállalkozás, sajnos, már néhány nap múlva fölöslegesnek bizonyult, mert kénytelen voltam a hölgyet egy kisvárosban hátrahagyni. A városka nevére már nem emlékszem. A hölgyet, ó igen, őt Agnés-nak hívták. Valamelyik francia király híres szeretőjének is Agnés volt a neve, azt hiszem. — Lehet — mondja a nyomozó, akinek a műveltsége nagyon átlagos. — Remélem, hogy Agnes-t sem ott, sem másutt nem zaklatták aztán a honfitársai. Nagyon föl voltak bőszülve akkoriban a franciák. A nyomozó az ügy e részének bővebb kifejtését nem kéri, csak a gemma iránt érdeklődik. Siegfred Hagermann egy korábbi érzelmi kapcsolatára emlékezve mosolyog, borongósan, hangjában már némi férfias nosztalgiával: — Még tisztiiskolás koromban kaptam, Évától. Eva Audi. Rövidebb ideig vőlegénymenyasszonynak tekintettük egymást. Sőt. Talán érti, mire gondolok. — És? És? Hagermann sajnálkozva fölvonja a vállát: — A háború után nem újítottam föl a kapcsolatunkat. Éva ellen valamilyen eljárás indult, közös ismerősöktől megtudtam. Az akkori helyzetemben, amely kissé kényes volt, el kellett magamat határolnom. ★ Éva Audi föllelhetetlen. 1955-ben házasságot kötött egy üzletemberrel (Kari Oberhofer), majd rövidesen kivándorolt vele Dél-Afrikába. Ez a távolság a nyomozó számára leküzdhetetlen. Már-már reményét veszti, fogcsikorgatva készül arra, hogy visszakullogjon az időalagútból, amikor a kivándorolt nő utolsó lakóhelyén, Frankfurtban rábukkan Dörte Klages áruházi kozmetikai tanácsadónőre, aki meghitt barátnője volt Éva Audinak. Dörte Klages vénkisasszony. Keserűn, de harag nélkül gondol Évára, aki olyan hirtelen ment férjhez, aztán él, és azóta még csak egy képeslapot sem írt. ★ — Nem tudom, hol telepedtek meg Dél- Afrikában. Remélem, bevált a számításuk. Gemmát nem láttam, Éva szinte sohasem hordott ékszert. Egy medáliát említett viszont egyszer, 1938-ban. Karácsonykor kapta ajándékba egy udvarlójától. Mesélte, hogy 1939-ben aztán ő továbbajándékozta azt a medáliát egy másik udvarlójának. Majdnem vőlegénye volt mind a kettő, azt mondta: Tudja, csupa élet meg csupa tűz volt Éva. Klages kisasszony arról is tud, hogyne, hogy Évának a háború után, amikor olyan nagy hévvel folyt a nácitlanítás, volt része némi hatósági vegzatúrában, mert felsőbb ifi-vezető volt a BDM-ben. De ma már minek ezt fölhánytorgatni. — Ja, persze, az a medália. Tudja, szép nő volt Éva, feszes, sportos, fiatalkorában talán még szebb, mint érett korában, a fényképei szerint. Tudja, lovagolt meg íjász volt. Talán nem is láttam rajta ékszert soha. 1938-ban Berlinben lakott. Vasutas volt az apja, sűrűn helyezgették át, költözött a család. Berlinben kapta, attól az ottani majdnem-vőlegényétől azt a medáliát, vagy mit. Úgy emlékezett rá, hogy egy aranyba foglalt régi relief volt, aranyláncon, a fiú szerint régi darab. Edmundnak hívták a fiút. Éva úgy mondta, hogy az első férfi volt az életében, nagyon férfias, de ő nem lelte különösebb örömét benne. Megértem. Tudja, azok a bakszagú fiatal bikák. Éva olyan volt, mint egy görög amazon. Dobta az Edmundot, aztán megpróbálkozott a másikkal. Ja, igen, az az Edmund aktívan politizált is, sokat forgolódott a pártban, pártmunkákat végzett, meg ilyesmi. ★ A források szerint Hermann Göring dühöngve fogadta azt a hírt, hogy 1938. november 9-éről 10-ére virradó éjjel („Kristály-éj”) a berlini Unter den Linderen lévő Margraf-ékszerüzletből 1,7 millió birodalmi márka értékű ékszer tűnt el. Josef Goebbels viszont úgy vélekedett, hogy egyszer már végre tisztességesen beruházkódhatott megint a berlini nép, élvezhette a sok bundát, szövetet, mindenféle holmit, és mindet ingyen: „Lelkesült a nép’. A nyomozó letesz a főfelügyelő elé egy friss újságkivágást, amelynek írója a ..Kristály-éj”-re emlékezik, negyven év távlatából. — Olvastam — mondja a főfelügyelő. — És? — Maga szépen leszáll erről a gemmanyomozásról: hobbikra nem érünk -á, az ügyet lezártuk. Nem mondom, szívósan végigjárta ezt a régészeti útvonalat, de azért csak diktáljon le egy megszüntető végzést meg egy értesítést a följelentőnek. Sajnálatunkra s a többi. 1978-1938 1979. MÁRCIUS 31.